NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

    Javában tartottak a harcok a Balkánon 1995-ben. A szerbek ölték a horvátokat, ellenségeskedtek a bosnyákokkal, Szarajevó polgárai szenvedtek, a várost romhalmazzá lőtték az egymással küzdő csapatok. Hogy nyomást gyakorolhassanak a szerbekre, nemzetközi blokádot hirdettek. Semmilyen rakomány át nem csúszhat a gyűrűn, ami szerbiai rendeltetésű. És ezt be is tartották a tengeren. NATO hadihajók zárták le az Adriát.
    Akkoriban egy kicsi, úgynevezett coasteren hajóztam, s partközeli vizeken navigáltunk. A Präsident tatján német lobogót cibált a szél. Haren Ems, hirdette az anyakikötőt a fehér felirat a kékre festett hajófaron. Nem voltunk sokan. Mindössze nyolc tengerész lakott az igen szűkre méretezett lakótérben. Spanyolországból indultunk. Egy kedves kisváros kikötőjében, Marinban kezdtük meg a berakást. Nyári szünetre állt le a papíralapanyagot gyártó üzem, s mi beraktuk a raktárakban fellelhető maradék wood-pulpot, azaz méretre vágott, egyforma nagyságú, bálákba kötözött, hófehér színű cellulóz lapokat. Hogy teljes legyen a rakomány, átmentünk Huelvába, ahol Kolombusz Kristóf is kikötött, mielőtt nekivágott volna a végtelen, és ismeretlen Atlanti-óceánnak, hogy megkeresse Indiát... Nem is voltunk nagyon messze a nagy felfedező szobrától, melynek kőbe vésett tekintete mindig a titokzatos nyugatot kémleli.
    A rakománypapírokat Trieszt rendeltetéssel állították ki. Ennek külön örültünk, hiszen jó régen volt, amikor utoljára pillantottuk meg a hegytetőn levő, trapéz alakú, modern, vasbeton templomot. Nyugodtan telt az út. Ahogy az előírások megkívánták, a parancsnok időben értesítette a trieszti ügynökségünket. A műholdas komputer azonnal kinyomtatta a vétel igazolását, a távirat megérkezett a címzetthez, tehát Triesztben várnak minket. Már nem volt sok hátra az útból, Szicíliát elhagytuk, tíz csomós sebességgel közeledtünk Otrantóhoz, az olasz csizma sarkához. Én voltam szolgálatban. Éppen a radaron megállapított hajóhelyzetet rajzoltam a térképre, amikor a VHF rádióban elhangzott egy felhívás:
    - Watchman 95-ös hívja az északkelet felé tartó, tíz csomós sebességgel közlekedő hajót!
    Ezek mi voltunk, tehát jelentkeztem a NATO őrhajónak. Vártam már a hívásukat, hiszen ahogy közeledtünk a szoroshoz, egyre tisztábban hallottam, hogy minden hajót kikérdeznek. Előre felírtam a válaszokat egy kartonlapra, s a rádió mellé tűztem. Erről most leolvastam minden adatot, amit csak kértek. A hajó nevét, hívójelét, rakományát, rendeltetési állomásként pedig megadtam Triesztet. A watchman-95-ös egy kedves hangú hölgy, udvariasan megköszönte az együtműködést, és jó utat kívánt. Ő tovább figyelte radarján a közeledő hajókat, én pedig az előre megrajzolt útvonalon tartottam a hajót. Ez most különösen fontos volt, mert erre külön is felhívta a figyelmem. Már hajnali háromnegyed négy volt. Elkezdtem gyűjteni az adatokat, amit az őrségváltáskor beírunk a hajónaplóba. Hőmérséklet, légnyomás, mágneses útirány, stb... Közben Brindisi URH adója halkan szólt a sarokban levő, beépített rádión. Előttünk nem volt hajó, de egyszer csak feltűnt egy piros, villogó fény. Egyre közelebb jött. Egy helikopter száguldott felénk, nagyon alacsonyan. Nem messze, vagy háromszáz méterre megállt, s a sötétség ellenére forgó rotorját is ki tudtam venni. Ugyanakkor hallottam a hívását:
    - Aircraft-11 hívja a Präsidentet. Hallja az adásom? Vétel!
    Természetesen azonnal válaszoltam. Újra kikérdeztek, minden adatot el kellett ismételnem. Úgy látszik nagyon résen voltak, nem lehet őket átejteni. Hátha hamis információkkal etettem meg a watchman-95 -öt...! De ezzel nem volt semmi baj. A gond ott volt, hogy ők azonnal ellenőriztek mindent, és a Trieszti Kikötőkapitányságon nem tudtak az érkezésünkről. Éjjel lévén, ráadásul szombat, nem csoda, hogy senki nem tudott felvilágosítást adni rólunk. Az ügynökünk trehány volt, nem értesítette a hatóságot, hogy kirakásra várnak!
    A helikopter vezetője a parancsnokot kérte. Nem kellett sokáig várniuk, mert öt perc múlva jött is, hogy átvegye a szolgálatot. Ő is tárgyalt a blokádot tartó hajóval, és a helikopterrel. Sajnos a trieszti ügynökünk lakástelefonját nem tudtuk megadni, hogy otthon hívják fel, és megbizonyosodjanak arról, hogy valóban az a rendeltetési kikötő, amit én bediktáltam...
    - Parancsnok, menjen a legközelebbi forgalomellenőrző pontig, ahol az egyik egységünk beszáll, és átvizsgálják az okmányokat és a hajóját -, adta ki az utasítást a NATO katona.
    Gyorsan felrajzoltam a térképre a megadott földrajzi pozíciót, ahol egy hadihajónak kell várnia. Albánia partjainál volt, ez nekünk meglehetős kitérőt jelentett...
    - Adjon új pozíciót, ez nem esik útba, nem vagyok hajlandó ennyire eltérni az útiránytól! - hívta fel a parancsnok a helikoptert.
    - Shut up!, pofa be! - jött a rövid válasz. - Azt csinálja, amit mondunk!
    - De hát ez német hajó...! - feleselt a parancsnok.
    - Azonnal forduljon be, vagy letartóztatjuk, s bevisszük Brindisi kikötőjébe!
    A barba, a parancsnok, zavartan pislogott. Ilyet mondanak egy németnek? Hát az hogy lehet? De nem volt mit tenni, tehát megcéloztuk Albánia partjait, és három óra múlva, reggel hétkor lelassítottunk.
    A radaron már láttuk, hogy egy hadihajó közeledik sebesen. Nemsokára, a reggeli szürkületben, jellegzetes körvonaláról is felismertük. Egészen közel jött, lehetett vagy százötven méter a távolság.
    - Állítsák le a főgépet - jött az ukáz. - A parancsnok maradjon csak a hídon, mindenki menjen az orrfedélzetre! - hallottuk a rádión keresztül.
    Ezen kicsit meglepődtünk, de mint katonaviselt emberek, tudtuk, hogy a parancs az parancs... Az Adria aznap kegyes volt hozzánk. Főgép, azaz hajtás nélkül nem lehet a hajót kormányozni. Mi, tengerészek úgy mondjuk, a nyílt vízen sodródtunk. Nem volt számottevő hullámzás, a Präsident befordult széllel szemben, s alig-alig mozdult. A NATO hadihajó felvont lobogóval érkezett. Dánok vigyáztak a blokád betartására...
    Érdeklődve néztük, ahogy letettek egy gumicsónakot. Hamarosan elvált a szürke hajótesttől, és tömpe orrával célbavett minket. Az első ülésén egy marcona fegyveres gubbasztott, géppiszolyának csövén megcsillant a reggel első napsugara. Jól képzett kommandósokként pillanatok alatt megszállták a hajót. Két fegyverest rendeltek a rettentően veszélyes matrózok, gépész, és második tiszt őrzésére. Gondolom, a körünkben levő szakácsra fokozottan ügyeltek, hátha magával hozott egy borotvaéles, hatlövetű konzervnyitót kockás nadrágja farzsebében. Egy hadnagy vezetésével játszi könnyedséggel elfoglalták a parancsnoki hidat, és felháborodva vették tudomásul, hogy az első tiszt is ott volt.
    A barba nagy nehezen kimagyarázkodott, és rávette az "igen magas rangú" hadnagyot, hogy maradhasson. Hátha kell a segítsége. Ezután módszeresen átkutatták a hajót. Két fegyveres körülnézett a gépházban, de nem találtak senkit.
    - Ki vezet minket körbe? - kérdezték a parancsnokot.
    - A gépészt maguk küldték az orrba... -, kapták a feleletet.
    Így egy marcona katona előre baktatott, és elkísérte a gépészünket, természetesen vigyázva minden lépését. Amikor végeztek a kutatással, szigorú parancsba adták, hogy onnan aztán ki nem jöhet!
    Mi az orrfedélzeten toporogtunk, a jobb oldalon. Szemben velünk két szőke Rambó ácsorgott, és megpróbáltak rettentő komoly pofát vágni. Ez körülbelül olyan lett, mint amikor az iskolapadból kikerült Surmó Jóskára sötét öltönyt húznak, és elhitetik vele, hogy nem vigéc, hanem termékmenedzser. Hogy sikerülhetett volna ez, két tizennyolc év körüli suttyónak, akiknek fogalmuk sincs semmiről? Az arcukon mosoly vibrált, rángatózott a szájuk széle, majdnem elröhögték magukat a borzasztó felelősség miatt. Sajnáltuk őket...! Hiszen nekik volt a nehezebb. Azt a látszatot kellett kelteniük, hogy komoly felnőttek! Szegények...! Az egyik a nadrágszárra erősített tőrének markolatát babrálta, időnként ránk nézett, és két lépést sétált előre, s ugyanannyit vissza. Amikor egy kikötőbakban majdnem hasra esett, kétségbeesetten nézett körül, mi lesz most a tekintéllyel? Megszántuk, és nem vettük észre. A másik a géppisztoly csövére szegezte tekintetét, és olyan révetegen mosolygott, mint akinek az imént vallott szerelmet Kim Basinger... Utána a trikóját igazgatta, a nadrágszíján matatott, s ha ránk emelte a pillantását, azonnal, vigyorogva máshova nézett. Aztán, hogy szórakoztassa magát, elgyönyörködött saját bicepszében, amit néha-néha megugráltatott, nyilván kellő tiszteletet remélve tőlünk. Mi elismerően bólogattunk, és egymás között Schwarzeneggert emlegettük, ám ettől zavarba jött. De az is lehet, hogy csak a füle fázott, mert kissé vörösnek tűnt. Még szőke kefefrizurája alatt is piroslott a bőr. Beszélgetni nem nagyon akaródzott nekik, ebbéli próbálkozásunkat meg se hallották. Elég volt, ha hátat fordítottak. Erre szükségük is volt, ha nem akarták véletlenül meglátni vidám, ámde ártatlan ábrázatunkat.
    Ugyanis a helyzethez illően, mi kellőképpen respektáltuk a kommandósékat. Komolyan álltunk az orrfedélzet jobb oldalán, a korlátnak támaszkodva, és csak akkor röhögtünk, ha nem minket bámultak. Ez igazán kellemes mulatság volt, csak kissé hűvös volt hozzá a hajnali levegő. Fáztunk. Dehogy mertünk volna ezek után marcona őreinkhez szólni, akik a beszélgetést visszautasították, még ijedtükben belénk lőttek volna...! A cigarettánk se kellett, pedig nekik nem volt. Erre utalt, ahogy zsebeiket kezdték tapogatni kínálásunk után. Ha nem, hát nem. Szívjátok a szabályzatot..., gondoltam. Mi rágyújtottunk, ezt nem tilthatták meg. Bár amikor a cigi után kotorásztunk, nagyon résen voltak, nem kézigránát lángjához akarjuk-e tartani a végét.
    Vagy egy órát kokettáltunk már a friss tengeri levegőt élvezve, ami egyébként igen egészséges, amikor a fedélzetmestert elhívták. A rakományt is át akarták vizsgálni. Ez komoly teljesítmény lett volna, mert a cellulóz bálákat olyan passzentosan rakták be azok a fránya spanyolok, hogy csak egy három centi széles NATO hadfi lett volna képes közöttük közlekedni. Annak ellenére, hogy katonák voltak, hamar belátták a dolog lehetetlenségét. Pedig úgy hírlik, ők ezt a szót nem ismerik...
    Végül lezáródott a vizsgálat. A hadnagy előrejött, természetesen szigorú kísérettel, hátha a szakács időközben letartóztatta a marcona őreinket. Megelégedve vették tudomásul, hogy semmi ilyesmi nem történt.
    - Mi most elmegyünk -, közölte a tiszt úr. - Amíg a csónakunk el nem távolodott, addig senki se hagyhatja el az orrfedélzetet! - adta ki a szigorú parancsot. Ezzel peckesen elindult, a két Rambófi pedig félig hátrálva, hátukat immár biztonságban tudva, géppisztolyukat ránk szegezve zárták a sort. A csónakmotor felberregett, a fara lesüllyedt, ahogy a felpögrő csavar nekilendítette a hullámoknak, és sebesen eltávolodtak. Mi karlengetve búcsúztunk tőlük, s a két srác, aki minket őrzött, immár felszabadultan visszaintett.
    - Na, most nézze meg! - méltatlankodott a parancsnok, amikor visszaértem a hídra. - Tessék, ezt írták a hajónaplóba!
    Föléhajoltam, alig tudtam elolvasni az apróbetűs sorokat:
    "A Präsident motorost a mai napon átvizsgáltuk. A hajó okmányait rendben találtuk. A rakománypapírok és a kutatásunk alapján úgy tűnik, hogy a hajó nem folytat illegális tevékenységet, valószínűleg nem sérti meg a blokádot." Ezután olvashatatlan aláírás következett.
    - Hát most mondja meg...! - háborgott a parancsnok. - Ki hallott még olyat, hogy azt írják be egy német hajó naplójába, hogy csak úgy tűnik, hogy legális az utunk...!