AZ ÚGY VOLT, HOGY...

1948. augusztus 3.-án születtem, Békéscsabán. Azt hiszem, hogy az ember élete előre meghatároztatott, és senki nem tudja elkerülni sorsát. Az írók zömének szépen kitaposott útja van: középiskola, majd bölcsész diploma, barátságok, ismerettségek köttetnek, a korosztályok ismerik egymást (és az idősebbeket).
    Nekem nincs humán végzettségem. Zsenge ifjúságom óta érdekelt a tenger, a hajózás, hiszen Verne könyveken nőttem fel. édesanyám azt mondta:
    - Nem bánom, menj tengerésznek, de előtte tessék szerezni egy normális szakmát.
    Gondolom, most a "bölcs" anyukák bólogatnak, no lám, milyen igaz, milyen okos előrelátás! Pedig ha nem mondja, akkor nyilván másképpen alakul a pályafutásom, mert nagyjából hasonló módon futom be, mint kortársaim. ám az, hogy nem úgy sikerült, sose bántott. Mert akkor másként alakul az élet, talán nem ismerem meg a feleségem, és nincsenek a gyerekeim.
    Ne fussunk előre.
   Tehát édesanyám akarata szerint, mezőgazdász lettem, közelebbről gyümölcs- és szőlőtermesztő. A sors azzal kárpótolt, hogy a tanulóéveket az Eszterházy kastélyban töltöttem, Fertődön. Na, nem főúri körülmények között, mert a kollégium bizony valamikor cselédház volt, és a tantermeink is a kastély egyik szárnyának a végében voltak, de gyönyörű volt a környezet. Jókat teniszeztem, fociztunk, és arra is emlékszem, hogy néha tanultunk. Minden iskola jó valamire. Ez nekem arra volt kiváló, hogy megtanuljam, hogyan nem szabad viselkedni, hogyan nem szabad hozzáálni a tanuláshoz egy felsőfokú iskolában. Nem csoda, ha a szakma iránti rajongásomat nézzük, hogy három hónapot leszámítva nem dolgoztam a mezőgazdaságban. A katonaságnál megcsillant a lehetősége, hogy hasznosíthatom a tudásomat, mert az egység parancsnoka gyümölcsöst szándékozott telepíteni az őrzésünkre bízott bázis kihasználatlan területén. Egy délutáni kiránduláson kívül semmi nem történt. Leszerelésem után tehergépkocsi-vezetőnek álltam, mert pillanatnyilag úgy éreztem, ha tengerész nem, akkor kamionos leszek. Ettől számított három hónap múlva már borász voltam, s Pécsett dolgoztam az állami Pincegazdaságnál. Ez jó volt, szerettem is a borászatot, de mint élelmiszeripari ágazat, fizetés alig volt, főleg kezdőknek nem, tanulni pedig nem tudtam, mert a Pincegazdaság nem támogatta az egyetemi felvételimet, anélkül pedig nem mehettem. Most már megköszönöm, hogy így "segítettek". Kivártam a két éves felvételi stoppot a Mahartnál, s amint lehetett, azonnal  tengerész lettem.
    Kinyílt előttem a világ. Olyan helyekre jutottam el hajóval, amiről addig nem is álmodtam. és megismertem sok-sok embert. Szívtam magamba az élményeket.
    Nem tudom, más hogyan van ezzel, de én azt mondom, kell lenni újjászületésnek, hiszek a reinkarnációban, és abban, hogy valaha valamilyen hasonló szakmám volt, mert annyi dejá vu élményben volt részem, hogy elképzelni se tudtam. úgy éreztem, ismerem Triesztet, mielőtt megérkeztünk volna. Céltudatosan mentem a városban, és máig úgy érzem: haza megyek, ha ott járok. Ugyanígy voltam Velencével. Ragad rám minden latin nyelv, a spanyolt három hét alatt, egy óceáni átkelés alkalmával tanultam meg annyira, hogy minden nehézség nélkül tudtam beszélni. Persze nem többet, mint a hajón levő kezdőknek való nyelvkönyv engedett, amikor "véletlenül" - ugyanis a hajó egy betétutat tett, azaz nem a szokásos Rotterdam-Brazília vonalat járta -, El Salvadorba és Guatemalába mentünk. Sajnos azután nem foglalkoztam vele, de egy tengerésznek igazán az angol kell.
   Később megszereztem a tengerésztiszti képesítést (BME, közlekedési üzemmérnöki diploma).Ehhez a volt vállalatom, a Mahart ösztöndíjjal járult hozzá. S hogy az ösztöndíjam minél magasabb legyen, ahhoz fel kellett használnom minden fertődi tapasztalatot: hogyan nem szabad jegyzetelni, hova kell ülni, hogy ne foglalkozhassak mással, mennyit kell tanulni év közben. Meg is lett az eredménye, a GYES-en levő feleségem és az akkor egyéves fiam el tudtam tartani belőle, mert jeles-kitűnő lévén az ösztöndíjam elég volt ahhoz, hogy ha szűkösen is, de megéljünk. A diploma után három évig hajóztam, de egy betegség miatt öt évet kihagytam, ezalatt számítógépes rendszerszervezői diplomát szereztem.
    Ez persze egy külön történet.
    Beültem a személyzetvezénylésre 1986-ban, ahol havi három kemény munkanapom volt, a hónap többi részében tengés-lengés, amint az egy jól szervezett szocialista nagyvállalatnál már illendő és szokásos volt. Két-három hét múlva teljes letargiába estem, mondván: "az elkövetkező években ezt kell csinálnom? Semmi értelmes munka? Ez borzasztó!"
    Szerencsére ekkor készített az osztály számára egy szuper jó programot Commodor 64-re egy zseniális tengerész kolléga. én beültem mögé, és napszámra elbűvölten néztem. Aztán amikor szünetet tartott, megróbálkoztam a programozással. Később beiratkoztam egy Basic tanfolyamra, majd amikor az osztály programja elkészült, kisajátítottam magamnak, én lettem a kezelője (és később a továbbfejlesztője). Majd beiratkoztam (vállalati ösztöndíjjal) a Számalk rendszervezői 3 éves tanfolyamára, amit el is végeztem. Közben, 1987-ben felkerültem az akkor alakuló számítástechnikai osztályra, ahol később csoportvezető lettem. Ezek szép, de starpás évek voltak. A strapát magamnak köszönhettem, mert hajnali kelés, nyomás dolgozni, fél hatkor már a komputer előtt ültem, dolgoztam a maszek munkáimon. Nyolctól ötig a munka, majd este tízig, tizenegyig megint maszekolás. Ebbe persze belefért a diplomamunka is, ami szárnyashajó jegyfoglalási rendszer volt, meg a Mahartnak készített statisztikai elemző program, és egy maszek munkaügyi program is. Ja, engedélyem volt, hogy szombat vasárnap bejárhassak, és dolgozhassam a komputeren. Vasárnap már délután négy felé hazamentem.

    Most mondja meg valaki, hogy miért lett elege az asszonynak a számítástechnikából? Végül 1989 tavaszán úgy döntöttünk, hogy vissza kell mennem hajózni, két okból is:
   1., éreztem, ha tovább programozok, bedilizek. Az a típus vagyok, hogy nem tudom 17:00-kor elfelejteni a programot, állandóan azon járt az eszem.
   2., Ha visszamegyek hajózni, többet leszek együtt a családdal....
   Szóval visszamentem...
  Végig jártam a tengerész szamárlétrát: fél évig voltam tanuló matróz, vagy ha így jobban tetszik, mert ez a széles körben elterjedt megnevezés: hajósinas, majd másfél évet matróz. Két év,  mint kormányosmatróz, ezután  felvételiztem a főiskola nappali tagozatára. Egy egyéves gyermekkel a "hónom alatt", az asszony gyesen, én sovány ösztöndíjon, ez volt csak a jó élet! A tiszti ranglétrát megjárva most első tisztként hajózom, bár voltam parancsnok is, tehát a kapitányi címet jogosan használom. Annál is inkább, mert 1997-ben megszereztem a hosszújáratú tengerészkapitányi képesítést is.
    Nagyszékely István, aki nem azonos a tengerésszel, de annak élményeit igencsak felhasználja írásaiban, 1995-ben született, mégpedig márciusban, amikor az Indiai óceánon keltünk át.
    Az unalmas menet alatt megírtam első regényemet, ami azóta is a "fiókban" pihen, bár ez a számítógép egyik poros zugát jelenti...
   Azt mondom, innen nem érdekes az életem. Innen az írásaimnak kell beszélniük helyettem.
   Nézzétek meg a Könyveim, az írásaim menüpont alatt található oldalakat, vagy töltsétek le a Naplóimat, és ebből ismerjétek meg azt, aki úgy hívja magát, hogy:


NAGYSZÉKELY ISTVÁN