Katona Miklós: A magyar Duna-tengerhajózás regénye




    Hasznos és jól megírt olvasmány. A valaha hajós (folyami), ma újságíró szerző leült Juba Feri bácsival, és elbeszélgetett a magyar tengerhajózás nagy öregjével. Többé-kevésbé róla szól a könyv, az ő élményei kerülnek papírra, és mivel az élete volt a hajózás, a tenger szerelmese volt (és ma is az), emlékei nyomán kirajzolódik egy hajdani sikeres vállalkozás, a Duna-tengerhajózás története, amit a szocialista hozzá nem értés (Duna-tengerhajózás), és a privatizációs harácsolás (magyar hajóépítés), és a ki tudja, milyen érdekek (magyar tengerhajózás) teljesen megszüntetett.
    Feri bácsi, amúgy Dr. Dr. Capt. Juba Ferenc, az életét tette fel a hajózásra. Amint tehette, beállt tengerésznek. Ezt tette akkor, amikor már nyolc félévet letett sikeresen a pozsonyi egyetem orvosi fakultásán. Ugyanis akkor került a Felvidék vissza Magyarországhoz, s első útja a Tengerészeti Hivatalba vezetett, s kérte a behajózását. A Duna gőzösre került.
    Még 1944-ben megszerezte az államtudományi doktorátusát (mezei joghallgató volt a pécsi egyetemen, azaz nem kellett előadásokra járnia, csak vizsgázni ment haza a hajóról), majd 1950-ben az orvosit is befejezte.
    Bekerült a Tengerészeti Hivatalba, majd 1955-57-ig a DETERT igazgatója volt. 1961-ben pártvonalon támadást intéztek ellene, minek az lett az eredménye, hogy Ausztriába disszidált. Nem maradt hűtlen a hajózáshoz: a Hommeric személyhajón vállalt orvosi beosztást, majd a Walter Herwig német halászati kutatóhajón ugyancsak orvos volt.
    Később Sankt Pölktenben kórházi főorvosként dolgozott, onnan ment nyugdíjba.
    A rendszerváltás előtt, 1987-ben a magyar hajózásról összegyűjtött tárgyi emlékeiből Komárom városának múzeumában megnyílt a Klapka György Múzeum Magyar Tengerészeti Gyűjteménye.
    Miközben feltárul előttünk Juba Ferenc élete, megismerkedünk a magyar Duna-tengerhajózás hőskorával. Bemutat egy tipikus járatot, Budapestről indulva, le, egészen Alexandriáig, és vissza.
    Nekem ez a rész felidézte a Hévíz motoroson töltött kilenc hónapomat, mert ha nem is Budapesttől, de Braila, Galatz és Reni dunai kikötőktől Alexig ugyanezeket én is megismertem.
    A szerző az adott kikötő, táj kapcsán be-beszúr hasznos részeket, melyek háttérül szolgál-nak a jobb megértéshez. A könyv lapjain kibontakozik a magyar tengerészek hősies erőfeszítése a II. Világháborúban, a németek számára végzett hadiszállítások nehézségei, teljes embert kívánó megpróbáltatásai.
    A kötetben a Duna-tengerjáró (és a többi) hajóinkról bőséges képanyagot talál az olvasó. Amelyikről fellelhető, azt hiszem, mindegyikről van: az elsőtől (Budapest) az utolsóig (Székesfehérvár, lajstromból törölve: 1986. augusztus 4-én, azaz ma tizenhat éve. Milyen érdekes: sok hajón hajóztam, de szívemnek egyik legkedvesebb tengerjárója a Fehérvár volt, amihez nagyban az is hozzájárult, hogy akkor egy igen kiváló, bajtársias csapat jött rajta össze! Pedig 1976-77-ben már voltak sokkal modernebb hajói is a MAHART-nak.)
    Úgy gondolom, a kötet nemcsak a tengerészeknek érdekes. Hiteles korrajz, embereken, sorsokon keresztül bemutatva. A kötet lapjairól köszönnek a híres tengerészek: Kádár Ferenc, Rühl Lajos, akiket én a főiskolai tankönyveim címlapjáról ismerek, Potzner Frigyes, az egyedüli Kossuth-díjas tengerészkaptány, és sokan mások, akiknek a neve az én korosztályomnak sajnos már nem mondanak sokat, de érdemesek arra, hogy ne felejtse el őket az utókor. Nekik állít méltó emléket a kötet, amikor "elsiratja" a magyar tengerészetet és hajógyártást, aminek a sírásója a hozzá nem értés, az akaraterővel párosult hülyeség (párt támogatással), s az utolsó fejezetként a '89 utáni rablás, amikor szántszándékkal tönkretesznek egy páratlan szakértői gárdával rendelkező hajógyárat, hogy aztán - mit értéken alul? -, fillérekért privatizálhassák. Nincs jövője a magyar hajógyártásnak, hazudták szemérmetlenül, miközben ezekben az időkben a révkomáromi szlovák hajógyár nem tudott eleget tenni a sok-sok német megrendelésnek, holott ők jóval hátrányosabb helyzetből indultak. Nincs jövője a Duna-tengerhajózásnak, makogják arcpirulás nélkül, amikor Hollandia hatalmas pénzeket invesztál a folyam tengeri hajózásba, 1600 tonna hordképességű hajókat építve gazdasági számításokon alapuló érvek alapján, mert nekik a fillér is számít, míg a mi volt "hajózási vezetői és szakértőgárdánk" milliárdokat tékozolt el, és vágott zsebre.
    Annak, hogy DDr. Capt. Juba Ferenc nekem "Feri bácsi", megvan az oka:
    A Jaminaországtól az Óperenciáig című könyvem elküldtem az öregnek, és igen meleg hangú levélben köszönte meg, mellékelve az akkori kutatásainak (a magyar tengerészet legkorábbi emlékei) fénymásolatát. Telefonon is beszéltünk, és megkért: szüksége lenne a valaha magyar lobogó alatt levő összes hajónak a lajstromozási adatára, de csak azok vannak meg, amelyek 1962-ig kerültek be a "nagy könyvbe". Mivel akkoriban gyengélkedett, így engem kért meg, hogy az 1962 utáni adatokat írjam ki, amit meg is tettem, és elküldtem az öregnek.
    Ami furcsaság: ez már a második könyv, ami a magyar tengerészet múltjával foglalkozik, a másik a Nautica, a fiumei akadémia története, Horváth József hajóskapitány nagyszerű munkája, és egyiket se tengerész írta, mindkét szerző folyami, dunai hajós volt.