NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

Az autóbusz zsúfolt volt. A nap merőlegesen tűzött, hiába volt nyitva minden ablak, az utasok izzadtak. Mintha csak egy heringes hordóban lettek volna. Kovács János a tájat figyelte. Már vége az aratásnak, a tarló füstölt. A vakító égi tűz elnyomta kistestvére, a gabonatorzsát harapdáló láng fényét. Fekete, gomolygó füst jelezte, hogy nem aludt ki, széles sávban hagyta maga mögött a megpörkölődött szántót. Kovácsban gyermekkori emlékeketidézett az illat.
    Előtte egy termetes asszonyság álldogált, időnként mocorgott, és hangosan sóhajtozott. Senkit nem érdekelt, hogy félhangosan panaszkodott fájós lábára. Az asszony mellett egy suhanc üldögélt, mereven bámulta a tarlótüzet, közben szögletes állkapcsa mozgása elárulta, rágógumin kérődzik. A busz kanyarhoz érkezett. A vezető fékezett, majd meghúzatta a motort. Kovács elvesztette egyensúlyát, és nekidőlt jobboldali test szomszédjának.
    - Nem tud vigyázni? - mordult mérgesen egy középkorú férfi. Aztán elfordult, figyelemre se méltatta Kovácsot, nem is igen érdekelte, hogy elnézést kér, igaz alig hallhatóan.
    A mellette levő ülésen egy testes férfi és egy szőkére festett nő ült. A férfi korán őszülő típus volt. Dús sörényét lenövesztette a vállára. Gondosan nyírt kecskeszakálla egy kissé előreállt, ez mulatságos külsőt adott. Kockás inget viselt, de nem gyűrte be a farmerbe. A nő szolid eleganciával öltözött.
    - Hogy a francba... - mordult fel a férfi.
    - Ne idegeskedj, fiam - nyugtatta az asszony. - Inkább annak örülj, hogy jött a busz. Ott rostokolhatnánk órákig a lerobbant kocsi mellett.
    - Persze, mert a Kálmánka kikapcsolta a mobilját. Hát minek fizetem a számláját, ha ilyenkor nincs bekapcsolva? Értünk jöhetett volna - mondta a férfi, de Kovács látta, hogy haragja nem igazi. - Biztosan megint firkál... - morogta, s cigarettásdobozt vett elő, de ugyanazzal a mozdulattal farmeringe zsebébe is tette.
    - Nem firkál! - csattant fel az asszony. - Ír... - nyomta meg a szót.
    - No, hiszen! Marhaság. Azt hiszed, hogy abból megél? Akkor meg minek csinálja? Inkább a telepen használná azt a fene nagy tehetségét. Ott is irkálhatna.
    - Erről nem vitatkozunk! - sziszegte az asszony. - Teheti. Nem szorul arra, hogy naphosszat egy irodában kuksoljon.
    - Márpedig tőlem munka nélkül egy fillért se kap!
    - Szerinted ez nem munka? Mert nem becsülöd az igazi művészetet...
    - Művészet... legyintett a férfi. Tudod, mit mondok én neked? Az a baj, hogy nem tudják odafenn, akik az irodalmat intézik, hogy mi kell a munkában megfáradt embernek. Egy jó izgalmas krimi. Szerencse, hogy lehet kapni bármelyik standon! Azt hiszed, hogy valaki elolvassa, amit a fiad összehord? A legutolsóba beleolvastam. Hidd el, semmi értelme! Se füle, se farka az egésznek! És tudod mit mondott, amikor kifejtettem a véleményem? Hogy ehhez én nem értek! Ma nem regényeket kell írni, hanem szöveget... Most mondd meg, milyen marhaság ez? Még hogy szöveget! Ki olvassa el azokat? Fogadok, hogy senki! Akik ilyeneket írnak, azoknak nem kell olvasó, akkor meg minek sírnak? Tudod, mi a jó szöveg? Ami a permetezőszeres zacskón van. Csak azzal a különbséggel, hogy az érthető. Amit a fiad összehord, annak semmi értelme az égvilágon! Ha esetleg írna egy jó krimit, ahhoz talán még pénzt is adnék. Mert abban még üzlet is lehet. De kinek kell kétszáz oldal "szöveg", megmondanád?
    Az asszony dühös pillantást vetett a férjére. Látszott, a nyelve hegyén volt a válasz, de elnyomta.
    - Én azért azt mondanám, hogy adjuk ki magunk... - mondta halkan. - Kálmánka megérdemelné...
    - Egy fillért nem adok hozzá! Mit képzelsz, mi? Hát a könyvkiadó visszaadta a kéziratot, nem? Azok pedig tudják, hogy mi a jó könyv...
    - De azt is mondták, hogy tehetséges, és ki lehetne adni, csak nem vág a profiljukba.
    - Nekem se. A vetőmagbolt messze van a könyvkiadástól. Írjon blokkot a permetezőszerről az üzletben, azt kiadhatja a vevőnek...
    - Pedig elszámolhatnád a költségeket.
    - Nem! Ha jót ír, majd kiadják.
    A férfi zsebkendőt húzott elő, és megtörölte gyöngyöző homlokát. Kovács várta, hogy folytassák. Nem akart hallgatózni, de az ülésen ülők hangosan beszélgettek, hogy túlkiabálják a motorzajt.
    - Akkor majd Fancsali, az autókereskedő szponzorálja - folytatta az asszony. - És a polgármester is hozzájárul. Jó, most ne kapd fel a vizet, tudod, hogy nem a közpénzből, a panziója adna egy kis pénzmagot. És milyen büszke lesz a falu a Kálmánkára. Egy igazi író... Képzeld el! Nekünk már alig kerülne pénzbe.
    - Megmondtam, hogy nem! - morgott a férje. - Ha a Fancsalinak van kidobni való pénze, akkor szórja ki az ablakon.
    - Akkor megcsináljuk nélküled. Nem hagyom a fiamat! Kálmánka híres lesz! Majd meglátod! Ha a fene fenét eszik, akkor is. Hiába utasították el a kéziratot a könyvkiadóban! Tehetséges a fiam, még Gálné, a középiskolai magyar tanára szerint is. Szó szerint azt mondta, hogy istenáldotta tehetség.
    - Ha olyan jó szövegeket ír, akkor írhatna néhány reklámot... Azért adnék pénzt. Hogy keressen is azzal a fene nagy tudományával.
    - De Lacikám, csak azt szeretném, hogy Kálmánkának ne legyen nehéz az indulás. Segítenünk kell rajta. Ha nem a kiadó adja ki, akkor mi. Ezzel a novelláskötettel sínre tesszük, aztán már megy miden magától. Megjelennek róla a kritikák, megismerik a nevét, és a kiadók keresik majd személyesen. Meglátod. Csak az első lökést kell megadni. Ennyit sajnálsz a gyerektől?
    - Ugyan már, hogyan is mondhatsz már ilyet? Még hogy sajnálom? A gyerektől semmit se sajnálok. Minden az övé lesz egyszer. De tanuljon bele a kereskedésbe. Tanuljon növényvédelmet, vizsgázzon le méregkezelésből, annak meglesz a haszna. Akkor elküldhetem a Jegor Pistát, és Kálmánka beáll a helyére, és máris tisztességesen kereshet. Abból a pénzből majd kiadhatja a szövegeit... mondta ajkbiggyesztve.
    - Akkor is megcsináljuk, nélküled is! Majd meglátod! - fordult el a nő durcásan a férjétől, és kibámult az ablakon.
    Kovács mosolygott magában. Hát ez a nagy gond! Van egy tehetséges ifjú, és az anyja szeretné megadni az első lökést az irodalmi pályán. Furcsa elképzelése vannak... Még hogy beviszi a kéziratot egy kiadóhoz, és kész! Vajon hogyan próbálták? Egyszerűen postára adták? Akkor talán bele se olvastak. Levelet írtak, és csatolták a rövid tartalmat? Így kaphattak pár elutasító sort, ha a könyvkiadó hajlandó betartani az emberi érintkezés alapvető szabályait. Valószínű, mert a visszautasítás kitűnt a beszélgetésből.
    Most megpróbálják maguk kiadni a könyvet. Járható út, de a lehető legrögösebb.
    Kovács visszaemlékezett, hogy mennyit talpalt az első kéziratával. Persze nem fogadták el. A másodikat se. De a harmadikkal már befutott. Nyolcvanezer példányban jelent meg, remek kritikákat kapott, és attól kezdve már nem utasították el, ha a kiadónál kopogtatott. Régen volt, tán igaz se volt.
    Ma más világ van.
    A kezdő író lejárhatja a lábát, amíg kézbe veszik a kéziratát. Aztán várakozhat, hogy elolvassák. S akkor jön a legrosszabb!
   - Uram, amit írt jó, ki is adjuk, de ön mennyivel járul hozzá a költségekhez? - ez a legtöbbször elhangzó kérdés. Olyan kiadó, amelyik fizet is érte az maga a főnyeremény... Sokan, haj de sokan adják ki maguk a könyveiket! Kovács is végigjárta már ezt a rögös utat. Legutolsó kötete is így jelent meg, mert nem győzte volna kivárni, amíg a kézirat végigjárja a könyvkiadónál az utat. Pedig neve jól cseng irodalmi körökben, szinte biztos, hogy elfogadták volna, ha van türelme.
    S most itt van ez a Kálmánka. Jó lenne beleolvasni a szövegeibe... Sok tehetséges ifjú elkallódik manapság lehetőség hiányában. Hátha ez a gyerek megérdemli, hogy a hóna alá nyúljanak. Azért az apja segíthetne rajta, gondolta, s megrovóan nézett az ülésen kényelmetlenül mocorgó férfira.
    A busz megérkezett a végállomásra. Kovácsnak várakozni kellett a csatlakozásra. Volt két teljes üres órája. Lekászálódott. Mintha gőzfürdőből lépett volna ki a szabadba. Megcsapta a szellő, jólesett a hűvöse. A biztonság kedvéért megnézte a menetrendet. Amíg a táblázatot böngészte, előkotort a zsebéből egy csomag cukrot. Automatikusan bontotta ki a papírból, s bekapta. Lenyalta ragacsos ujját, majd megtörölte egy papírzsebkendőbe.
    A házaspár megvárta, amíg az álló utasok leszálltak, csak akkor kezdtek lekászálódni. A férfi lépett le először. Zsebre dugott kézzel várta a feleségét.
    - Taxit kéne szerezni - mondta a férfi, és tétován körülnézett. - Persze, most egy se áll bent morgolódott.
    Kovács az asszonyhoz lépett.
    - Elnézést, asszonyom. Igazán nem akartam hallgatózni a buszon, de végig maguk mellett álltam. önkéntelenül is hallottam, amiről beszéltek. Két órát kell várnom a csatlakozásra. Ha nincs ellenükre, elmondom, mit kell tenniük, ha ki akarja adni a fia könyvét.
    Az asszony meghökkent. Csodálkozva nézett Kovácsra. Talán azt gondolta, hogy a bolondját járatja vele, de Kovács tekintetében nyoma se volt a gonoszkodásnak. Kíváncsian kérdezte:
    - Maga honnan tudja?
    - Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Kovács János vagyok - mondta, kissé megnyomta a szót, és várta a hatást.
    - Egyed Lászlóné - nyújtott kezet az asszony. - Mivel foglalkozik?
    - Khm, hát, szóval tudja író vagyok. Eddig harmincegy könyvem jelent meg...
    A nő tekintete megváltozott. Zavartan pillantott az íróra. Tétova hangon mondta.
    - Igen? Én, izé, valahogy nem is... Hát...
    Kovács, hogy kisegítse zavarából, közbevágott.
    - Tudja, ez nem igen számít. Én is jártam abban a cipőben, mint Kálmánka. A legutóbbi könyvemet magam jelentettem meg, mert nem győztem volna kivárni, amíg egy kiadó igent mond... Így aztán mindenben segítségére tudok lenni.
    - Hallod, Lacikám? - kérdezte az asszony a tébláboló férjét. - Kovács úr segíteni tudna...
    Egyed László villámgyorsan megfordult. Gyorsan végigmérte Kovácsot. Elővette kocsijának egyelőre felesleges kulcsait, és a levegőbe dobálgatta.
    - Mennyiért?
    Kovács nem értette.
    - Hogy érti, hogy mennyiért?
    - Ahogy mondtam. Mi az ára a segítségének. Ne féljen, ha hallgatózott, akkor tudhatja, hogy ki tudom fizetni a tanácsadás díját. Tiszta sor, fizetek az ügyvédnek, az adószakértőnek, a könyvelőnek. Maga miféle? Ügyvéd?
    Kovács elvörösödött. Egy pillanatig azt hitte, hogy megüti a guta. Azt latolgatta, hogy hátat fordít, és faképnél hagyja ezt az "úriembert". Utálta a szót, amit a bűnügyi tudósításokban, a zavarban levő, magukat magyarul kifejezni képtelen rendőrtisztek lejárattak, de most magában ugyanolyan hangsúllyal gondolt rá. Erőt vett magán.
    - Író vagyok - válaszolta.
    - Az más. Meg tud élni belőle?
    - Nem.
    - Akkor minek ír?
    - Szükségem van rá. Mint ahogyan a maga fiának is. Nyilván ő is érzi azt a lelkünk mélyén fakadó kényszert, ami oly sokunkat a papír, az írógép elé ültet.
    - Kálmánkának vettem egy komputert. Meg a lehető legszuperebb szövegszerkesztőt. Megadok neki mindent, amire szüksége van. De ha egyszer nem tehetséges, és a kiadó elutasította, akkor nem dobom ki az ablakon a pénzt a könyvére.
    - Az elutasítás miatt még lehet tehetséges...
    - Hogy képzeli? A kiadóban szakemberek ülnek. Amit mondanak az készpénz. A pénzre mennek ők is, ami nem kell nekik, az nem kell senkinek.
    - Én, mint író, és egyetemi oktató talán megmondhatnám, hogy érdemes-e írnia a fiának.
    - Azt gondolja, hogy többet tud a kiadóknál? Az a tehetséges, akit a piacon megvesznek. Maga hiába mondja, hogy írjon, ha csak otthon gyűlik a sok papír. Már be se tudok menni a szobájába anélkül, hogy bele ne botlanék egy nagy stósz dossziéba!
    - Azt hiszem, jobb lenne, ha Kálmánkáról beszélnénk. Elmondhatom, hogyan kell belevágni a kiadásba. Nyomdát is tudok ajánlani. Ráadásul olcsót, és jól dolgoznak. A terjesztésben nem segíthetek, de elmondom, hogyan fogjanak hozzá. Fontos, hogy Kálmánka számlaképes legyen... Mert a terjesztők csak akkor veszik át a könyvet. Címeket is tudok adni...
    Az asszony figyelmesen hallgatta. úgy tűnt egy, mintha egy pillanatra elkomorult volna az arca. De az is lehet, hogy csak a hevesen gesztikuláló Kovácsnak tűnt úgy.
    - Azt hiszi mindenki, hogy a kunszt megírni egy könyvet. Pedig ha tudnák! A terjesztés a legnehezebb. A kapcsolatokat ki kell alakítani, és erre egy kezdőnek biztosan rámegy két három kötete. Ha azt szeretné, hogy Kálmánkának könnyebb dolga legyen, akkor azt javaslom...
    - Hát ez igazán kedves magától, Kovács úr - vágott közbe az asszony. - Meg kell adni a lehetőséget a fiamnak. Nagyon tehetséges... Aki csak olvasta az írásait, az mind ezt állítja!
    - Szívesen elolvasom, és tanácsot is tudnék adni a folytatáshoz...
    - Mondja, Kovács úr, de őszintén! - lépett az íróhoz Egyed László. - Miért akar maga nekünk segíteni? Van ezzel valami ki nem mondott célja?
    Kovács meghökkent. Nem értette a kérdést. Mi más célja lehet, mint a segítség. Megengedheti magának, hogy őszintén, minden féltékenység nélkül felkaroljon egy fiatal írópalántát. Ha valóban tehetséges, akkor minden energiáját az írásba fektethetné. Bevezetné a szakmába. Megjelenéshez segíthetné... S most azt kérdezik, hogy miért teszi? Fel se merült benne, hogy nincs rá szükségük. Kell-e támogatás, kéretlenül? Megpróbálta beleélni magát a férfi helyzetébe. Egy vadidegen felajánlja a segítségét...
    - Hát, Kálmánka miatt... - bökte ki végül.
    - Nézze, író úr - folytatta Egyed zsebre dugott kézzel. - Én egyáltalán nem kételkedem magában, maga elhiszi nekem, hogy a vállalkozásaim között egy vetőmagboltom is van, én elhiszem bemondásra, hogy író. Kvittek vagyunk. De azt már ne akarja nekem bemesélni, hogy egy tizenkilenc éves fiatalembernek mindenféle hátsó szándék nélkül akar a segítségére lenni. Ahogy így elnézem, becsületes képe van, nem hinném, hogy el akarja lopni a fiam írásait. Tudja egy ilyen kölyökből könnyen ki lehet ám szedni, egy ártatlan beszélgetés közben, az ötleteit... Na, vezesse elő szépen, hogy mi a valódi célja. Ne beszéljen mellé. A tiszta sor az, hogy megfizetem a segítségét. Mond egy árat, én átadom a pénzt, még számla se kell, mert nekem van szívem, mert azt nem nézem ki ennyi szöveg után, hogy apehos lenne. De öntsön tiszta vizet a pohárba. Ha meg nem tud tisztességes választ adni, akkor kérem, ne szórakozzon itt velünk. Most fel akar vágni előttünk, hogy mit tudom én, hány könyve jelent meg? Azt hiszi, ez felhatalmazza arra, hogy Kálmánka tehetsége felett ítéletet mondjon? Nyugodjon bele, kedves izé... Kovács a neve ugye? Szóval kedves Kovács úr, mi pontosan tudjuk, hogy tehetséges a fiam. Azt hiszi, hogy pont magára van szükségünk, hogy megállapítsa? És higgye el azt is, van nekem elég pénzem rá, meg tudjuk jelentetni a fiam könyvét a segítsége nélkül is! Jó pénzért lehet mindig találni valakit, aki ismeri a dörgést, és elintéz mindent. Olyan ügynökfélét. Vagy menedzsert. Megszerzek én mindent Kálmánkának, megtanultam én a leckét, nem ma léptem le a falvédőről, mindenért fizetni kell! Igazam van? No, nézze csak, itt egy taxi - heves karmozdulatokkal intette magához a kocsit -, hát mi megyünk. örülök, hogy elbeszélgettünk. - Mielőtt beült volna, átadta a névjegyét. - Nem akar a Kálmánka ügynöke lenni? Megfizetném, s attól kezdve nem kellene busszal járnia... Hát hívjon, kedves Kovács úr. Meglátja, megéri! Váltson, s megtalálja a maga Amerikáját...
    A házaspár bevágódott a kocsiba, s az esti szürkületben csak a helyzetjelző lámpa mutatta, hogy merre tartanak...