
NAGYSZÉKELY ISTVÁN:Szuburbánus dekameronNullaAzaz még nem az első rész, csak a nulladik, lehetne mínusz egynek is hívni, de a sorszám kifejezi, hogy mit fejez ki. Fogalom-meghatározások:Dekameron: száz elbeszélésből álló gyűjtemény. A világirodalomban leghíresebb Boccaccio Dekameronja. Mivel ez egy modern dekameron, az elbeszélés szót fel lehet cserélni a következő, s mindenki számára közérthetőbb szavakkal: - szöveg.doc Szuburbánus: mindenki válassza ki a "suburban" angol szó, számára legmegfelelőbb fordítását: - külvárosi A szuburbánus legvalószínűbb
jelentése: békásmegyeri illetőségű magyar
állampolgár. Egy
Tömegözlekedés. Autóbusz, villamos,
troli (pestiesen), HÉV, és a felszín alatti
tömegözlekedési viszonylat: a metró, ebbe
régebben beletartozott a kisföldalatti, ma már
csak sárga, mert így világvárosiasabb
és jellegtelenebb. De legalább az érő kalászt
idézi, a kék és a vörös között
a sárga a nagy magyar puszta jelképe mely a Vörösmarty
térnél indul, és végighullámzik
az Andrássy úton-alatt. Ha van elég képzelőerőd,
érzed a megérett gabona semmivel össze nem téveszthető
illatát. Mire felocsúdsz, hallod, hogy csak autóbuszok
dübörögnek feletted, és a dízelkocsik
füstje irritálja a szaglóidegeinket. Persze annak,
akinek még van. Csak remélni lehet, hogy van még
olyan emberi lény a sárga (kék és vörös)
vonalán, akinek szaglását nem tompította
még el a mindent elárasztó pénzszag.
A vörös mélyen fut, sziklába betonozva,
a sárga felszín alatt, s a csomópontnál
közéjük furakszik a kék. Vajon milyen színű
lesz a legújabb? Zöld? Netán narancs? Békásra
nem megy, hát kit érdekel? Aki fáradt nem szaglászik.
Hazamegy. Kocsiba vágja magát, és szidja azt
a sok állatot, akik ebben az őrült csúcsforgalomban
képesek egyedül beülni a volán mögé,
ahelyett, hogy tömegözlekednének. A szuburbánusok
felszállnak a HÉV-re. Mások villamosra, autóbuszra,
de nekem, tősgyökeres békásiként a HÉV
a legegyszerűbb. Tömegnyomor, nincs egy szabad ülőhely.
Talán álló is alig akad. Miért van az,
hogy mindenki velem együtt fárad el? Pedig nem is egy
helyen dolgozunk. A HÉV (helyiérdekű vasút)
neve azt sugallja, hogy száguld, mint a gyorsvonat. Döcögünk.
Lassítunk. Megálló. A tömegnyomor egyre
nagyobb. Tűrni kell, mert mást nem tehetünk. Aki ide
kívánkozik, az fel is száll, még a tyúkszemem
árán is helyet szorít magának. Görzenál.
Több tízezres csodákon siklanak, a modern ember
sportja, fő az egészség. Grafiti. Vidám színek,
fura alakzatok, mostanában egyre hosszabban szemlélhetem.
Olvashatatlan betűk, három-négy suhanc szórja
a festéket, az enyészetnek adva át egy ördögfejet,
hadd dühöngjön, aki felfestette. A lábuk előtt
üres festékes palackok. Nyolcszázért rózsaszín
permet, nyolcszázért kék permet, nyolcszázért
sárga permet, szalámis szendvics fele a szemétkosárba,
kit érdekel, a mama mindenre ad pénzt, azt hiszi ez
a nevelés. Újabb groteszk bontakozik ki. Végeláthatatlan
autósor követi és hagyja le a szerelvényt.
Péntek délután van. Szentendre és a
Dunakanyar pedig közel. Kerékpárút. Fő
az egészség. Fénylő trikók, pedálozó
lábak. Fő az egészség. Villog a Peugeot felirat.
A dressz hátán is és a kerékpár
vázán is. A szerelés egyhavi keresetemből ki
se jönne. Ez mellékes, fő az egészség.
Megérkezünk. A tömeg kitódul a kocsiból.
Piac. Kínai büfé. Bóvlik, filléres
iparcikkek. Olcsó sör illata lengi örül a
bódékat. Romák harsognak. Százasért
a paprikát! Olcsó a paprika, csak százasért
a paprikát! Hosszú hajú férfi is árul.
Százasért két ragasztót! Nyugdíjas
mama: "Olcsón adom a melegítőt". Kopott
épületek. A lakótelep már elromlófélben.
Hazabandukolok. Az ajtóból hiányzik az üveg.
A falra rajzszögezve egy elsárgult cetli. Joli, este
gyere le a parkba. Joli azóta kétgyerekes mama. A
postaládák összefirkálva. Az egyik ajtaja
elgörbítve, ajkbiggyesztve üdvözöl. Szuburbánus
(itthon)vagyok. Kettő
Délelőtt kevesen utaznak a villamoson. Dolgom akadt a Moszkva téren. A Margit-hídnál felszáll egy férfi. Ósdi öltönyt visel, bizony nemcsak kopott, de pecsétes is. Barna kalapjának karimája lekonyul. A férfi borostás. Kezében műanyag szatyrot szorongat. Üres üvegek kocognak benne, újságpapír csücske látszik ki. A szatyor valaha fehér zsinórja vágja a kezét. Magában beszél. Nemcsak magának, mindenki hallhatja. Közeledünk a Mammut bevásárló központhoz. A férfi kinéz, elönti a harag. Jó hangosan folytatja. Nyilván a kocsi közönségének szól a monológ. - Hát normálisak ezek? Ilyen üzleteket nyitnak? Ki tudja ezt megfizetni? Ha hiszik, ha nem, van ebben olyan bolt, ahol még tizenötezer forintot is elkérnek egy öltönyért! A kocsi végében vihog két suhanc. - Tata, mutassa meg, hol lehet ilyen olcsón kapni... Vajon melyikük a szuburbánus? Három
Ezredvégi Költőcske János Karinthy Frigyes után szabadon: Piros szegfű, zöld tulipán virít
mindenütten,
Hárman ülhetnénk az asztal örül.
Az asztal egy abszolút közönséges bútor.
Négy lába van, és kerek, szögletes, ovális,
fából, üvegből, fémből, márványból
készül a lapja. Állhat egy szobában, konyhában,
a kocsmában, a kertben, a színház előcsarnokában,
a tárgyalóban. Azt a célt szolgálja,
hogy melléüljenek, és írjanak, egyenek,
ráönyööljenek, olvassanak, modellezzenek,
de lehet rajta szeretkezni, lövöldözni és
táncolni is. Most azt játszom, hogy hárman
ülünk örülötte. Te meg én. Így,
hármasban szeretek lenni veled. Én meg te, te meg
én. Egyszerű, mint a pofon. Hárman vagyunk, mert veled
vagyok. Ha örülüljük az asztalt, akkor mindig
közöttünk van. Csendben. Láthatatlanul. Beszélgetni
se kell vele. Az a lényeg, hogy együtt legyünk,
mert akkor Ő is itt van. Nem kell, hogy megfogjam a kezed se. Ha
megyek az utcán, és a kirakatokat bámulom,
akkor egyedül vagyok. Valaki hiányzik. Ő. Mert Ő is
te vagy, meg Ő is én vagyok. A zsebemben kotorászom,
összeguberálok egy sörre valót. A kocsmában
sokan vannak, de egyedül iszom meg, mert egyedül vagyok.
Mellettem ketten állnak, de ez nem számít,
ha nincs kihez szólni, mindegy, hogy hányan vagyunk.
Lehetünk egymillióan a kocsmában, akkor is csak
én számítok. Ha bejönnél, már
hárman lennénk. Te meg én, én meg te.
Így, hármasban, szép az élet. Nem számít,
hogy lefröcsöl az autóbusz. Nem anyázok,
ha mellettem vagytok. Ő meg te, te meg Ő, és akkor kettesben
vagyunk, mert így hármasban jó élni:
te meg én, én meg te. Ő eltakarja a mocskos falakat.
Ha Ő is velünk van, akkor nem számít, hogy nem
jön a HÉV. Nem érdekel, hogy át akar verni
a zöldséges. Nem húzza a karomat a cekker. Ha
magamban megyek haza, rohadt hosszú az út a megállótól.
Gyertek velem, s akkor minden oké. Mert Ő csak akkor létezik,
ha te is mellettem vagy, mert Ő mindenütt ott van, ahol te.
Közöttünk fekszik, ha összesimulunk éjszaka.
A fekvőhely abszolút közönséges bútor.
Négy lába van, és hívhatják ágynak,
heverőnek, franciaágynak, rekamiénak, lehet kerek,
szögletes, hosszúkás, készülhet fából,
rézből, pozdorjából. Állhat egy szobában,
konyhában, a szállodában, a kertben, a színpadon,
egy sátorban. Azt a célt szolgálja, hogy lefeküdjenek,
aludjanak, szundítsanak, heverésszenek rajta. De lehet
hason fekve írni, felhúzott lábakkal kucorogni,
a fejedet a támlának nyomva egy tálcáról
reggelizni. De lehet benne szeretkezni, és könyveket
pakolni rá. Ha belebújunk, s betakar mindhármunkat
az éjszaka, akkor elfelejtem, hogy szuburbánus vagyok.
Öt
Reklám a rádióban: az ötös lottón
ezen a héten 235 millió, a hatos lottón 73
millió forint a nyeremény. Ön mit tenne, ha megnyerné
ezt az összeget?
Ha a szuburbánus megvásárol négymillió
szelvényt, akkor már valóban csak egy kis szerencsére
van szüksége, mert akkor 1:10-hez az esélye.
Be jó is nekünk! Csak 800.000 szelvényre van szükség, hogy valóban kis szerencse kelljen! Hat
Csikorog a fű. Nehezen hajlik, mintha acélból lenne.
Hajlik tízszer, százszor, ezerszer, egymilliárdszor.
Egy kis ér megpattan, s többé nem emelkedik fel.
Nemcsak a fát lehet eltörni. A fű is csak feladja egyszer.
A kavics pillanatok alatt válik porrá. Mintha ott
se lett volna, ahol évmilliókig pihent. Fénylő
kvarc csillog a helyén. Verejtékezik a föld.
Sárgás port izzad a levegőbe. Füstszerűen kavarog.
Felkapja a zöld vér illatát, szétteríti
a mezőn. A gyomnövények felvetik fejüket, virágot
bontottak, most ezer színben pompáznak. Ha beleszagolsz
a levegőbe, mintha otthon lennél. A földszag elviselhetetlenül
fáj. De feslett melóscipő talpa alatt átalakul
a világ. Kiskertben tulipán bólogat, kecske
mekeg egy ócska kerítés mögött. A
fűben ösvény kanyarog, egy anyóka vizes vödröt
cipel. Fekete kendőjét évszázadok ötötték
csomóra az álla alatt. Lassan bandukol, nem hallja
a dübörgést. Posztócipője kidudorodik, nagyra
nőtt a bütyke. Egykedvűen cipeli a vedret. Messziről nevetés,
kiabálás hallatszik. Előny az adogatónál.
Tompán puffan a teniszlabda, mintha a fájdalom szakadna
ki az asszony hátából. A víz nem loccsan
ki, minden cseppjére vigyáz. Lejárt slágert
recseg egy rádió. A zenét dömper tompa
dübörgése falja fel. Kis karaván tűnik fel
a távolban. Három állat baktat libasorban,
fejüket ütemesen himbálják. Lehetnek lámák,
öszvérek, ökrök, tevék vagy akár
bivalyok is. Csak húzni tudják az igát, amit
a sors rájuk mért. Gondold azt, hogy tevék.
Púpjukra bálákat ötöttek. Az anyó
vezeti a sort. A tevék egyre közelebb érnek.
Mocskos szőrük foltokban mállik, rongyos az oldaluk,
bordájuk kilátszik. Az egyik felhorkan, már
alig vánszorog, megroggyanva lép, elbukik. Vízért
hörög. Pofáján nyál csurog, sárga
agyarát vicsorítja. Az utolsó csepp nyállal
kiokádja az életét, tenyérnyi szeme
fennakad. Az anyó nem néz hátra, megy az egyre
szélesebb úton. Mellette bulldózerek hömpölyögnek.
Letarolják a rétet. Barikádot emelnek a szélnek,
széles vasállkapcsuk belemar a kiskertbe. Egy kecske
veszetten mekeg, de hangja gyenge, elvész a toronydaruk csörömpölésében.
Az asszony cserzett arcán könnyek csurognak. Kendője
csomóját megigazítja, továbbcsoszog.
Megelőzi egy aszfaltozó masina. Melósok káromkodnak,
fél térdre ereszkedve simítják a forró
masszát. Az anyó belelép, nem hagy nyomot,
úgy tűnik a levegőben suhan apró léptekkel.
Posztócipője se pörölődik meg, mintha az Isten
tenyerén járna, óvatosan egyensúlyozva
a vödröt. Most a másik teve is felbukik. Csak egy
küszödik még, a legutolsó, púpján
napszítta zsákok, a tevehajcsár valahol elmaradt.
Betonkeverő teherautók bömbölnek, reflektoraik
belevágnak a napfénybe, az út fehéren
felizzik. Megy az anyó a széles úttest padkáján,
mellette kockaházak magasodnak, egyenbútort cipelő
trógerek röhögnek disznó vicceiken. Vadonatúj,
csillogó kék autóbusz kanyarodik a megállóba,
friss műbőrkárpit illatát árasztja, utoléri
az asszonyt, átszáguld rajta, mintha ott se lenne.
A fejkendő a kiskert irányába fordul, valahova arra,
ahol emlékei szerint lennie kellene. Egy erkélyládában
muskátli virít. Flanel pongyolás asszony öntözi.
A víz csobogására az utolsó teve felkapja
a fejét. Beleszagol a levegőbe, megpróbál sietni,
az éltető víz illata ösztökéli. Megroggyan
a térde, orra bukik. Utolsó erejét összeszedve
próbál talpra állni, de hasztalan, oldalra
dől, püffedt hasa tompán döng az aszfalton. A zsák
kiszakad, csillogó dénárok, aranyforintok pengnek
az aszfalton. Papírpénzt kerget a szél, egyre
többet és többet. Árván maradt, csenevész
fa koronáján zöld forintlevelek rezegnek. Milliók,
billiók, trilliók. A teve behunyja szemét,
remegő patáján motorkerékpár hajt keresztül.
A pata leszakad, s véres foltot hagy a betonon. Az anyó
egy kapualjhoz érkezik. Leteszi vödrét, megtörli
izzadó homlokát, s lekucorodik a lépcsőre.
Nehezen lélegzik. Egyik ujját belemártja a
vízbe, megnyalja. Felemeli tekintetét. Beleszagol
a levegőbe, remegő orrcimpával magába szívja
a halott fű bánatát, s feje lekókad. A játszótéren
apróságok labdáznak. Pirospöttyös
labda gurul a lépcsőhöz, élesen kongva pattog.
A posztócipő orránál megáll. Az egyik
gyerek úgy sivít, hogy a hetediken is meghallják.
Megjött a nagymama, visszhangzik a gyermekhang a semmiben.
Az épületek átlátszóvá válnak.
Minden csillog a napfényben. Az üvegvilág megmerevedett.
Egy üvegveréb üvegszárnyán megvillan
az üveg ostorlámpa neonfénye. Parkoló
gépkocsik szélvédőjét maszatolja kék-vörösre
a közeli presszó reklámfénye. Üvegkarosszériák
villognak, mintha egy show álomvilágához tartoznának.
Egy pillangó száll az ablaküvegnek, s mint a
rianás, minden megreped, pókhálóvékony
rések keletkeznek a falakon, egyre szélesebbé
válnak, s fülsikekítő csörömpöléssel
a betonra zuhan az egész világ. Az üveganyó
ül a lépcsőn, s üveges tekintettel hallgatja, hogyan
csobog az üvegvíz az üvegvederben. Hét
Igazuk van azoknak, akik a mozgáskultúrát
magasra értékelik. A mozdulat kifejező. Őserő szunnyad
benne, csak egy kis lélek kell, hogy egy egész világot
kifejezhessünk, valami alig-alig észrevehető kézmozdulattal.
Nem véletlen, hogy Indiában olyan kultusza van a táncnak.
A kultikus előadások minden, de valóban a legapróbb,
mozzanata is előre megtervezett. Az értő közönségnek
valóságos élvezet. Most azt képzelem,
hogy színházban vagyok. Szerencsére jó
a képzelőerőm. A színpadon tömeg, a tánckar
szétrebben, középen a pasas. Egykedvűen bámészkodik,
csak akkor csillan fel a szeme, amikor meglátja a prédát.
Úgy csap le rá, mint szárnyaló sas a
fűben megbúvó apró, mezei pocokra. Pontos,
ezerszer begyakorolt mozdulattal. Puha léptekkel halad. Csodálatos
átéléssel játssza el a hetven éves
öreget, pedig még ötven is alig van. Már-már
azt mondtam, hogy kecsesen lépked. Hirtelen megrántja
vállát, zakója megfeszül a hátán.
A mozdulat oly kidolgozott, hogy fel se tűnik lyukas önyöke.
Jobb kezét megemeli, a mozdulat erőteljes. Bal lábával
kilép, a jobbat erősen behajlítja, s ugyanazzal a
mozdulattal, bal kézzel lenyúl. Mélyebbre ér
a csuklója, mint a cipője talpa. Kézfeje eltűnik,
ujjbegye számomra láthatatlan bazalttörmeléken
siklik végig. Éppen csak megérinti a zsákmányt.
A mozdulatban még van annyi energia, hogy fejét lesunyja,
alulról felfelé szemléli a világot,
mintha keresné, hogy ki akarja megfosztani szerzeményétől.
Megnyugszik, s máris áll fel. Észrevétlenül,
villámgyorsan még egyszer örbepillant, mielőtt
feneketlen zsebébe süllyesztené a zsákmányát.
Nyolc
A tárgyaknak meghatározott formájuk van.
Ez lehet a természet adta, mint például egy
esőcseppé. Láttál már közelről?
Fantasztikus, nem? Olyan, mint egy gömb, de egy egészen
picit elnyúlik, és megtöri a fényt. Ez
attól van, hogy nagy sebességgel zuhan, s a levegő
ellenállása deformálja a szabályos gömbformát.
Nézd meg egészen közelről, és csodát
láthatsz. Magába zárja és megmutatja
ez egész, eltorzított világot. A fényt
nemcsak az esőcsepp töri meg, hanem a szemüveg is. Ez,
mint mesterséges tárgy, szintén meghatározott
alakkal bír. Esetében a fénytörés
igazán nem nagy kunszt, hiszen ez adja használati
értékét, hogy úgy mondjam, erre készítették.
Egy gyermek is lerajzolhatja, annyira közismert. Vannak úgynevezett
közönséges tárgyak, ahol a jelző tartalmukra
utal. Ilyen például a szemétkosár. Ha
kimondod, lehet bár patyolat tiszta is, akkor is közönségesnek
érzed. A szó morfológiai alakját megfertőzte
a jelentése, a használat célja. Pedig maga
az eszöz, mint minden, amit az ember megalkotott, hasznos.
Tudod te, mi mindent lehet benne találni? S ami benne van,
mind egy-egy külön történet! Vegyük például
ezt a szemétkosarat. Legfelül egy összegyűrt papírlapot
látok. Nem nagy ügy, talán nincs is a világon
olyan szemétkosár, amiben ne lehetne legalább
egyetlenegy összegyűrt papírt találni. De ez
azért más! Így összegyűrni a papírt...
ezen látszik a düh és a kínzó magatehetetlenség.
Látod, elébb kettészakították,
és csak azután szorult a marok ökölbe, összepréselve
a szerencsétlen lapot, mintha az tehetne mindenről. Kutassunk
tovább. Egy félig megevett szendvics van közvetlenül
alatta. Papírja zsírfoltos, a zsemléből kilóg
az elharapott szalámi és egy darabka zöldpaprika.
Még egy pár szakadt tornacipőt is látok, de
ez igazán annyira szétment, hogy nem csodálkozom,
hogy itt találom. A mesébe nem is kell bevenni, ez
a tornacipő érdektelen. Ezzel a történetben szereplő
tárgyak mind megvannak. A szemüveget összecsukom,
majd zsebre teszem, mert szemétben turkálni, ahhoz
igazán nem kell. Ismersz, állandóan a nyakamban
lóg egy láncon, még beleakad valamibe, és
akkor oda lesz... A szendvics? Azt eldobta egy gyerek, mi van ezen
csodálkozni való? Most kérded, mi volt fölötte
az a gyűrött papír? Egy fizetési lap. X. Y. pedagógus
(elvált) huszonhatezer ötszáznegyvenkét
forintot (nettó) kapott egy hónapra. Ebből fizeti
a lakás rezsijét és tartja el gyermekét.
Telefonszámlája nincs. A panelházban tíz
forint egy vödör víz. Ehhez ő is hozzájárult.
És nem telik szendvicsre se, nem úgy, mint annak a
tanítványának, aki eldobta a fél zsemlét,
mert futott, hogy aláírassa vele a segélykérő
lapot. Kilenc
"Látyátuk feleim szümtükvel, mic
vogmuc? Isa por és homu vogmuc. Mennyi milosztban termtüvé
miü Isemükü Ádámot és Évoát,
s odutta vola nekik pardisumot házoá." Erő van
a sorokban. Hit van a szavakban, és egy letűnt világ
lenyomata. Erősebben őrzi, mint a templom fala a freskókat,
a márvány a szobrász képzeletét.
S büszkén mondhatjuk: ez a világ még mindig
a miénk. Mindenkié, aki Balassi, Kazinczy, Ady, Móricz
nyelvét beszéli. Bennünk létezik, mint
az embrióban az anya, a nagyapa, és az összes
felmenő. Mi tápláljuk, mi éltetjük, mert
addig létezik, amíg a sajátunknak valljuk,
és büszkék vagyunk rá. A szuggesztív
szavak az Isten házát idézik, a hitet, azt
az öröklétet, amit a megszülető csecsemő ígér
a nemzetnek. Irodalom ez a javából. A zsigereinkben
lappang, belőle merítkezünk, ha hitre, ha a jövő
bizonyosságára van szükségünk. Mert
a szavak, a szép nyelv hordozzák a nemzet jövőjét.
Ősi erővel törnek elő a félig már érthetetlen
szavak, mert a nyelv fejlődik, akárcsak az ország.
Megmutatja, merre, hova tartunk. És ezt a terhet évszázadokon
át hordozták, akik a magyar nyelvet művelik. Ők a
navigátorok a századok tengerén, megannyi Sarkcsillag.
A szubjektívség mára kiaszalódott. Csak én maradtam nektek, mert én vagyok a mindenség. Kevert -+ értelem meg...vend=ettem. Megvillan egy kopasz fejtető, az értők mindentudó mosolyával bólogat. Az oroszlánüstök basszus hangon lelkendezik. (c)Én! ... (c)mondom ... (c)Én nektek mondom! ...az anyámról:{ kurva}. A világméretűségről csak itt ĺ(világok világa) -..- A kákabélű csaj majdhogynem üveges tekintettel fetreng a földön, égnek vetett lábbal, agonizálva hörög a gyönyörűségtől. «énekek« Ěminden ségességgelů
<íjjí íkkó űlepe<FaP.
Mindenki
mert az š-d. Figyelj az G óra. MindnyájanV. Az előadó hangja elcsuklik, szájából szexuális testnedvek fröcsögnek hordószám a felolvasott mű szavaival együtt, nemi szervek repkednek a levegőben, értelem nélküli, öncélúan összehordott trágárság, és a közönség lelkesen egybeolvad a mondanivalóval, hatalmas gomolygás az egész, nem tudni hol kezdődik a mondat, hol végződik a gondolat, mivé vált az ember, és hová lett a szó? (c)Én megmondtam! ... (c)Én vagyok! ... (c)Én mindenkiről! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c)Én! ... (c) Csak Én popopofffázzzhatoooooookk! Csak ÉN! (c) Ez a mennybementel órája. Az öltönyös,
nyakkendős matuzsálem kirí a tömegből. Veszi
a kalapját, és mindketten kioldalgunk az utcára.
Felugrom az első HÉV-re. Üres a kocsi. Egyedül
vagyok? Egy kislány ül a sarokban. Az anyja átöleli,
és halkan énekel: "Őszi éjjel, izzik a
galagonya, izzik a galagonya virága". Zakatolnak a kerekek:
mic-vog-muc, mic-vog-muc, mic-vog-muc...
Tizenegy
Felhők futnak az égen, gomolyognak, kavarognak, egymásnak
ütöznek, dörgést villámlás
követ, majd egymásba olvadnak, kiadják mérgüket,
zöldet fakasztó esőt sírnak a tájra. Az
eső nyomán új élet keletkezik. Új hajtások
törnek elő a fülledt földszagot füstölgő
fenyvesben, apró virágok bontják szirmukat
a domboldalon, hogy magot neveljenek a következő nemzedéknek.
Lovak futnak a mezőn, tajtékos ménes gomolyog-kavarog,
a paták letipornak mindent, lábuk dobogása
ökrök bőgésével keveredik, elnyomják
a fegyverek fémes pengését. Megrakott szekereken
kíváncsi gyerekek, bizakodó asszonyok kuporognak,
lábuk alatt vesszőből font kas, bennük aprójószág
csivitel. Az úttalan-utakon az öregek konok makacssággal
törtetnek, a meglett férfiak káromkodva segítenek
az ökröknek kiszabadítani a kátyúba
szorult szekereket, könnyítnek az emelkedőknél,
kemény szavak pattognak az ostorok csattogása mellé.
Messziről óriási kavalkádnak tűnik, halkuló,
felerősödő zsongás, kivehetetlen zajok kísérik
az új hazát keresőket. Új nép érkezett
a Kárpát medencébe. A honfoglalók második
hulláma, Árpád vezérletével.
De ki emlékszik már erre? Pedig az emlék benne
van mindenkiben, és vannak komputereink, semmiség
felállítani a matematikai képletet, s kiszámolni,
hogy negyven emberöltőn át egy mai utód mennyit
hordozhat az ősi génekből? De a génekhez nyúlni
tilos! Klónozni már tudunk, s mielőtt az orvosok az
emberi génekhez nyúlnának, tiltásokba
ütöznek. De vajon az orvosok, a kutatók-e azok,
akiktől félni kell? Azt hiszem, a génmanipuláltak
már közöttünk vannak. Ők azok, akik rihegnek-röhögnek
a történelemtanár szellemes megjegyzésen
(ahogy a napokban olvastam), miszerint Szent István anyámasszony
katonája volt fiatalemberként, mert tartott anyja
haragjától... Ők azok, akiknek fogalmuk sincs arról,
hogy Árpád-házi királyaink zöme
alig érte meg a harmincadik életévét,
ugyan mit ér akár a korona is az orgyilkosokkal szemben?
Ők azok, akik nem ismerik a Kolozsvári bíró
meséjét, s csak legyintenek: Mátyás
király?, nagy népnyúzó volt. Ők azok,
akik azt hiszik, hogy Nagysándor József talán
valami pártvezér... Ők azok, akik... Ők azok... Ők
azok akik nem tudják, hogy volt ezer évünk, és
volt történelmünk. De nincs baj, mert átlépünk
az új évezredbe. S előttük a fantasztikus jövő,
ami már lassan a jelen, kézzel fogható közelségben
van. Már nekik is vannak hőseik, nekik is vannak mítoszaik,
mert hősök és mítoszok nélkül nincsenek
gyökerek. S a gyökér az, ami megtartja az Égigérő
Fát is, s az azon felfelé törekvőket. Csakhogy
ma nem a fa ér az égig, hanem az Üvegpalota.
S abban gyorslift repíti azt, aki már a csúcson
van. S minden szuper-, hyper-, mega-, shopping, reklám és
mosópor, érzéki és csábos, szőke
és metállkék, muszklis és férfias,
plaza és multiplex. Hősök kellenek? Egy mozinak nyolc
terme is van! S minden lakásban ott a média. Herkules,
Robin Hood, ütődött űrbeli, emberfaló szörnyeteg,
megannyi szappanopera hőse, szegény, szegény Újvilág.
De a hősök nemcsak a vásznakon léteznek. Közöttünk
járnak, mert kellenek, hogy legyenek akikről példát
vehessünk, róluk, a mindennapok hőseiről. Már
van nekünk is, Árpád vezér helyett, Bem
apó helyett... Nagy W betűvel írjuk a kukoricapálinkáról
kapott nevét. Ő a két lábon járó
legenda, a modern kor hőse, neki drukkol a fél ország,
könyvet írtak róla, pólón virít
a neve. Méltóan várjuk az ezredfordulót.
Nem először fordul ez elő? Mi lehettem ezer évvel ezelőtt?
Nemzetségfő? Egyszerű, lovas harcos? Vagy talán táltos?
S akkor is így morogtam magamban? Az új módi
ellen? Az új vallás ellen, amelyik elveszejteni hivatott,
s a múlt homályába is taszította ősi
hitünket? Mára abból szinte semmi se maradt.
Az Öreg Isten, a Boldogasszony, az Égigérő Fa,
s legendák, amik most vannak kiveszőben... Vagy mindaz a
tudás, ami örökül maradt, átvészeli
a következő évezredet is? Lám a rovásírást
még el tudjuk olvasni, sőt komputeren is lehet vele írni,
ha valakinek erre támad gusztusa. Vannak történelmi
regényeink, amelyek ha most nem is, de egyszer feltűnnek
a hyper-, szuper-, megastore-ok polcain is a vevőknek. És
tisztelet a becsületes történészeknek is.
A múltat valakik, valahol, mindig megőrzik. Azt soha nem
lehet eltörölni, legfeljebb időlegesen átírni.
Bízzunk a génmanipuláltakban? Vagy csak számomra
azok? Bizonyára nincs igazam. Hiszen azt is látom,
hogy ők élvezik, ezt az életet szeretik, mást
elképzelni se tudnak, izgalommal várják, hogy
mit hoz az előttük tárva-nyitva álló kapu,
a harmadik évezred? Fáradtan kucorodom a HÉV
ülésén. Alig várom, hogy végre
feljöjjön a felszínre. A kora tavaszi délutánon
az Árpádfejedelem út fái kopasz ágakkal
várnak. Óbuda mögött valahol, a Pilis hegyei
felhőkbe burkolóznak. Felhők futnak az égen, gomolyognak,
kavarognak, egymásnak ütöznek, dörgést
villámlás követ, majd egymásba olvadnak,
kiadják mérgüket, zöldet fakasztó
esőt sírnak a tájra. Az eső nyomán új
élet keletkezik. Új hajtások törnek elő
a fülledt földszagot füstölgő erdőben, apró
virágok bontják szirmukat, hogy magot neveljenek a
következő nemzedéknek. A kirobbanó életben
ott tülekszik két apró hajtás, gyökereiket
igyekeznek minél mélyebbre engedni. Érzem,
átszövik a testem, a szívembe markolnak, magukba
szívják vérem, erőre kapnak, s megcélozzák
az eget, hogy talán egy új, Égigérő
Fa váljék belőlük. Csak a HÉV, az jár
lassan. Lehet, hogy ki kellene cserélni a vágányokat.
Úgy tűnik, egyre tovább tart az út, egyre messzebb
van Békás... Tizenkettő
Főzés közben hallgatom a rádiót. Itthon
vagyok, a gyerekek az iskolában, az asszony (szerencsére
még) dolgozik, hát meleg kajával akarom várni
őket. Nem nagy "was is das" amit készítek,
krumplifőzelék lesz fasírttal. A rádióban
riport. Krumplipucolás közben jobban telik az idő, hát
figyelem a riporternő szavait. Kellemes hangú, okosan kérdez.
A választ is kiügyeskedi a riportalanyból. Szükség
is van rá, mert óvodásokkal beszélget.
Egy kislány a beszélgetőpartnere. Látom magam
előtt a négyéves csöppséget. Biztosan
sötét szoknyában, fehér blúzban
feszít, hosszú haját mókás, rajzfilmfigurás
csat fogja össze, mert az óvónéni meghagyta:
"holnap csinosak legyetek, a rádióból
jön egy néni, és beszélget majd veletek!".
Szőkének, mosolygósnak képzelem a hangja alapján.
Talán egy foga hiányzik is elől. A riporter a mindennapi
életről kérdez. A kislány elfogódottan
válaszolgat. De amikor a házimunkáról
kérdezi kinyílik, hiába, no, készül
az életre, a nő szerepére: Szoktam az anyunak segíteni!
Bizony! Porszívózni, meg mindent... És már
főzni is tudok. Vasárnap rántott húst főztünk,
mi ketten, az anyu, meg én! Elmondjam, hogyan kell csinálni?
Mondjad... Veszel három tányért, és
látom csöpp kezét, amint felemeli, és
az égbe bök három ujjával. Az egyikbe
lisztet teszel, a másikba prézlit, a harmadikba egy
tojást. De azt fel kell ám verni! Én vertem
fel... És akkor előveszed a parizert, megforgatod a lisztben,
a tojásban, és a prézliben. És ha a
vastagabb rántott húst szereted, akkor megint a tojásban
és még egyszer a prézliben. Utána kisütöd.
Na, látod, így csináljuk... A recept jó.
Osztok-szorzok, mégse fasírtot készítek
a krumplifőzelékhez, hanem békási rántott
húst... |