TŰZ A PARTON

A fedélzeten sétálgatok. Nem hallatszik ide az áramfejlesztő segédgépek dübörgése, s hallgatom a nekünk oly ritkán kijáró csöndet. Minden csendnek megvannak a maga apró neszei, különleges zajai, zörejei. Most apró csobbanásokat hallok a folyóból, szitakötőszárnyak mély surrogása kíséri lépteimet. Nem különösebben hűvös az este, de a pamacsokban gomolygó pára beveszi magát az ingek alá. Nyirkos lesz tőle a fehérnemű is. Az Argentínát éltető hatalmas viziúton, a Paraná folyón horgonyzunk. Várjuk a pirkadatot, és a magas vizet. Ilyen nagy hajóval csak napvilágnál biztonságos a folyón. A végtelen síkság félelmetes sötétje veszi körül a hajót. A jobb parton, ezer és százezer hektárnyi megművelt föld gazdagítja a farmerokat. A bal oldalon - ahol a természet még mindig érintetlen - ideges vadlovak keresnek éjszakai szállást. A sötétben egy elvadult szarvasmarha bődül elkóborolt borja után.
    Időnként jókedvű nevetés nyomja el a szorgalmas tücskök hangversenyét. A parti fűzesben kedélyes társaság kempingezik, itt töltik a Húsvétot. Parilla illatát hozza a szél. Érzem az ínyemen az omlós, fűszeres bélszín ízét, amit a beléivódott faszén aromája tesz különlegessé. Ezek a latin-amerikaiak nagyon értenek a roston sültek készítéséhez. A parilla lelke a faszén és a marhahús.
    Kíváncsi lennék: vajon hogyan tett szert ez a folyóparti kompánia a sütnivaló húsra? Boltban méregették, vizsgálgatták a szép szeleteket, amíg eldöntötték, hogy melyiket választják? Vagy egyszerűen a fagyasztószekrényből vették ki? Ez utóbbit nem hiszem, hiszen az ilyesfajta mulatságokhoz a friss hús az igazi!
    Leginkább arra hajlok, hogy a két révkalauzunk meséjében higgyek.
    Nem tudom a nevüket, nem szokás a hajóra lépéskor bemutatkozni. A helyzet nagyon egyszerű. Feljönnek, és mi rögtön tudjuk, hogy “mister pilot” a megszólításuk, bár én csak egyszerűen pilotnak hívom őket. Az angol nyelvtan szabályai szerint elhagyom a mistert a foglalkozás megnevezés előtt. Ők pedig captainnak hívják a parancsnokot, és “mister mate”-nek az ügyeletes tiszteket.
    Vidám fickók voltak. Egymásnak éles ellentétei. Az egyik nagydarab, hatalmas pocakot tolt maga előtt, kockás inget és farmert viselt. Tányérnyi képe rettentő vörös és szeplős. Göndör, rőt haja hosszú, de feje búbján kopaszodik. A másik alacsonyabb, haja gondosan hátranyalt, koromfekete. Sápadt arca nem utalt latin ország lakójára, és karikalábon kacsázott a parancsnoki hídon jobbra-balra. Elegáns lemberdzseket hordott, és világosszürke bermudát. A vörös hatalmas mozdulatokkal vezényelte a hajót, rohangált, kiabált, hadonászott, kiabálva adta a kormányvezényszavakat.
    A nagydarab állandóan matét ivott. Ehhez egy öblös készség kell, amihez szopóka is jár. A hasas edényt teletömik a matéval, ami nem más, mint egy errefelé igen népszerű gyógytea keverék. Forró vizet öntenek rá, és a gyógynövényekbe szúrt szopókán keresztül szürcsölik naphosszat. Csak a vizes kannára kell ügyelni, hogy mindig forró legyen. Aki rajong a kesernyés szénáért, annak kellemes teázást kívánok... De a matés készlet valóban szép. Hordós hasát vörösesbarnára pácolt marhabőr borítja, rajta égetett minta. Szépen hajlított fémlábakon állt az ablakban. A pilot mindig odament egy-egy kortyra, s folytatta a hajó dirigálását.
    Kora hajnalban, amikor a parti fák csak a koronájuk hegyét dugják ki a ködből, körbemutatott:
    - Látja, itt a természet még érintetlen. Ember nem lakik erre.
    - De hát a lovak, és a marhák a tisztásokon... - mutattam a legelésző jószágokat. - Csak van gazdájuk?
    - Persze - mosolygott, a vörös hajú. - A Jóisten. Ő vigyáz rájuk. Hersenő füvet ad reggelire, kristálytiszta vízhez vezeti a szomjas lovakat, és dús lombú fák alá tereli karám helyett a marhákat. Nem kell nekik pásztor. Elvadultak. A jószág itt senkié és mindenkié.
    - Hát ez hogyan lehet?
    - Gazdátlanok, tehát sehova se tartoznak. Bokrok tövébe ellik a borjakat, mocsarak vigyázzák a kiscsikókat. De mindenkié is, mert az fogja meg őket, aki akarja. Én is gyakran csónakba szállok, átevezek a nagyfiammal a túlpartra, ahol száz és ezerszámra kóborolnak. Keresni se kell őket, mindenütt ott vannak. Nem olyan elővigyázatosak, mint a vadállatok! Bennük van még a háziállat ösztöne. Nem nagy túra, puskával a vállon addig sétálni, amíg lőtávolba kerülnek. Akkor aztán olyan borjút durrantunk le, amilyet csak akarunk!
    - S hazaviszik az egészet?
    - Ugyan már! Csak az értékes részét. Pazarló módon bánunk ám a lábon járó húskészlettel! Kikanyarítok egy jókora darabot, s ott helyben nekilátunk. Gallyat, ágat gyűjtünk, s tábortüzet gyújtunk. Aztán ha leégett, s a parázs már jó egyenletesen izzik, akkor rostélyt teszünk fölé, és ki ki ízlésének megfelelő szelet húst tesz rá.
    - Jaj, azt nagyon szeretem nézni, ahogy a sülő hús zsírja lecsöpög, s apró lángnyelveket lobbant! - nyeltem nagyot, mert én, ha ételekről van szó, azonnal megérzem az ízét, látom lelki szememmel az elkészült finomságokat.
    - S milyen kellemes muzsika, ahogy megsercen a parázsra hullt húslé... - nevetett a révkalauz. - Hát most bekebeleznék egy jókora szeletet! Szeretem a hasam - folytatta, s megsimogatta domborodó pocakját.
    - Rajtam nem ugyanez látszik? Tudja én először fiatal legényke koromban hallgattam a ropogó, pattogó fahasábok szikrabontó muzsikáját. Volt nekünk egy présházunk, s előtte meglehetősen nagy, füves terület. Édesanyámék a szüretet mindig az egyik tanár kolléga présházánál köszöntötték. Amikor ránk került a sor, előző nap kivonultunk, ott is aludtunk. Szereti a jó borillatú levegőt? Még gyereknek is élvezet, hát még a borivóknak! Az én reszortom a fagyűjtés volt. Megmondom őszintén - már senki se bánja -, hogy jó pár szomszédos szőlőben szereztem karót tüzifának. Nálunk váltak füstté, és égbe táncoltak, szemkápráztató tűzijátékkal fejezve be földi pályafutásukat. A háromlábra vaslábast akasztottunk, és abban főzte édesanyám a jófajta borocskát kívánó pincepörköltet. S az illata micsoda hatalmas étvágyat csinált! A felnőttek ehhez cserépkancsóban felhordott, pincehideg vörösbort ittak.
    Megkóstoltuk. Zamatos volt a pörkölt, omlós a hús. Mindenki puha kenyérrel tunkolta a szaftot. Kanállal falták, habzsolták a kecskegidát a tanár urak és a hölgyek. Mert az volt ám! Isteni étek a fiatal kecske húsa, és ráadásul vörösborral is megvadította édesanyám. Ő akkor tekintélyt szerzett magának a főzőtudományával pedagógus berkekben, én pedig pár centit a hasamra...
    Vajon evett-e már kecskehúst? - kérdeztem volna a jó étvágyú révkalauzt, de figyelmét elvonta a hajó vezetése és a kérdés elmaradt.
    És megkérdeztem volna a parton húsvétozó társaságot is, de erre soha nem lesz már alkalmam...