NAGYSZÉKELY ISTVÁN:

Az óriási terem közepén egy fehér terítővel letakart asztal állt. Mindkét végén egy-egy hatalmas, tarka virágcsokor várta az elnökség tagjait. Öt üveg ásványvizet és kristálypoharat helyeztek el az asztalon egyenlő távolságra a szigorú vizsgáztatók számára. Az asztal mögött három, még homályos, képernyő volt. A képernyők a térhatású komputerhez voltak kapcsolva. Az iskola számítógépén már elindították a vizsgaprogramot. A vizsgázók előtt egy-egy terminál volt.
     Három fiatal ücsörgött szorongva, ünneplő ruhában a kényelmesnek nem igazán mondható székeken. Az egyik lopva a könyvében lapozott. A középső a kézzel írott jegyzetében böngészett. A harmadik magabiztosan ült, lábát keresztbe vetette, és előzékenyen mosolygott az öt, egyforma egyenruhába öltözött vizsgáztatóra, akik éppen akkor léptek az emelvényhez. Úgy tűnt, hogy az öt férfiú a semmiből került elő. A kozmikus sötétből egyszer csak ott teremtek, libasorban felsétáltak ez emelvényre, s helyet foglaltak a hosszú asztal mögött.
     Az egyik mellét kerek medál díszítette. Ő volt az iskola igazgatója. Elfoglalta a fő helyet az asztal közepénél, le se ült, hanem érces hangon megszólalt.
     – Az előttünk megjelent ifjak intézetünk jeles tanulói, akik a mai napon a számítástechnikai ismeretek terén bizonyítják tudásukat. A tételeket már megkapták, és az írásbeli vizsgán átestek. Mindhárman elérték a megfelelő szintet, és most a gyakorlatban mutatják be, hogy kiérdemlik-e, hogy felsőbb évfolyamba lépjenek. Az írásbeli vizsgán megkapott egyenletek alapján a megadott időn belül programot készítettek, melyet most a vizsgabizottságnak bemutatnak. Kérem a jelölteket, hogy kezdjék meg a programok futtatását. – A férfi leült, egy pohár vizet töltött, és a jobb oldalánál ülő vizsgabizottsági taghoz fordult. Suttogva kérdezte.
     – Milyen eredményre számít, tanár úr?
     A megszólított férfi önkéntelen mozdulattal megigazította dús sörényét, és köhintett egyet.
     – A bal szélső fiatalember biztos befutó lesz, exellenciás uram. A jobb szélső is igen erős a számítástechnikában. A középsőre vagyok igazán kíváncsi. Nagy reményekre jogosító fiatalember, de még nem bizonyított. Megmondom őszintén, hogy bízom benne, de indulatos lévén, bármi megeshet…
     A tanár felállt, és a vizsgázók mögé ment. Nézte a terminálok halványan világító képernyőjét. A tehetséges diákja egy több oldalas matematikai formulát vitt be a gépbe. A kinyomtatott listája igen hosszú volt, és buzgón verte a billentyűket. A tanár belepislantott a listába, és mintha véletlenül tenné, rábökött az egyik sorra. A fiatalember hálásan fordult hátra, és kijavított egy hibát az egyik hosszú, és bonyolult matematikai formulában.
     A középső diák képernyőjén még alig volt valami.
     – Igyekezzen, fiam… – mondta tanár, és megcsóválta a fejét.
     A harmadik vizsgázó, hasonlóan az elsőhöz, jól haladt. A tanár futólag ránézett a képernyőre, és már továbblépett volna, amikor valamit észrevett. Közelebb hajolt, alaposan megfigyelte azt a sort, amin a diák éppen dolgozott. Összeráncolta a szemöldökét, és magában elismerően dünnyögte:
     – Frappáns, igazán, nagyon elmés megoldás…
     A verejtékező diák nagyot sóhajtott, és megnyugodva gépelt tovább.
     A vizsgáztató visszatért a középsőhöz. Az még csak a kezdeti lépésekkel bajmolódott.
     – Nem készül el, ha így szöszmötöl! – figyelmeztette. A szőke fiatalember dünnyögött valamit, aztán egy hirtelen mozdulattal kitörölte a képernyőt, és újra kezdte írni a programot. A tanár először meghökkent. Aztán elkezdett vörösödni a tarkója, zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.
     – Úgy gondolja a jelölt úr, hogy ez működik majd?
     A vizsgázó hátrafordult, és durcás arccal válaszolt.
     – Igen. Működik…
     – Szeretném is látni… – mondta a tanár, és mérgesen mutatott a képernyőre. – Ez, fiam, egy nagy semmi…
     A fiatalember megrázta a fejét. – Tanár úr kérem, ez majd kitágul!
     – Na, ne szórakozzon velem! Nézze, itt ez a sor. Ez bizonyítja, hogy ebből nem lesz semmi!
     A diák megrántotta vállát. A tanár visszament az asztalhoz. Mérges volt. Az igazgató felállt, és megadta a jelet a vizsgaprogramok indítására. Az eminens diák laza mozdulattal nyomta meg a billentyűt. A képernyője először sötét volt, majd halvány, opálos ragyogó köd töltötte be. A köd rózsaszínűvé vált, s méltóságteljes lassúsággal megmozdult. Forogni kezdett a saját tengelye körül. Impozáns látvány volt. Kis idő elteltével a köd szemcsékre bomlott, most ragyogó, apró pontok halmaza lett, amelyek fonatokba tömörültek, s a középpontot körberagyogták. Egy óriási kerék íves küllőire hasonlított.
     A diák a billentyűkön zongorázott, a kép hirtelen tágulni kezdett, a kerék középpontja szédítő sebességgel közeledett. Hirtelen megállapodott, és a képernyő közepét egy ellipszis formájú gázhalmaz töltötte ki. Ez is forgó mozgást végzett, s egyre kisebb lett. A vizsgabizottság elégedetten bólogatott. Az elnök már meg is adta gondolatban a jelest.
     A másik szélen levő képernyő is kivilágosodott. Ezüstös anyag töltötte meg a teret, mozdulatlan volt, majd hirtelen darabokra bomlott, és mindegyik zsugorodni kezdett. Ellipszisek alakultak ki, amelyek rotációs mozgást végeztek, majd ezek is küllőkké szakadtak. A kép közelíteni kezdett a középponthoz, amelyik először csak fényes, vakító gömb volt, majd apró pontokra szakadt, s a képernyőt csillagok milliárdjai töltötték ki. A vizsgáztatók most is elismerően bólogattak.
     A középső képernyőn semmi se történt.
     – Na, mi lesz, jelölt úr, nem indította még el a programját?
     A fiatalember morcosan nézett fel. – De, már régen működik… – mondta.
     – Igen? – kérdezte az elnök. – Akkor lenne szíves megmagyarázni, hogy mit látunk?
     – A semmit…
     – Hát, ez is valami… – humorizált az egyik tanár.
     Ebben a pillanatban a képernyő közepén megjelent egy apró pont. A vizsgáztatók érdeklődéssel várták, hogy mi történik. Óriási robbanás kíséretében a képernyő kifehéredett. A vizsgáztatók hátrahőköltek, mintha attól tartanának, hogy a robbanás iszonyatos ereje elsodorja őket. A kép elkezdett távolodni, s irtózatos anyagtömeg szóródott a tér minden irányába. A vizsgabizottság tagjai hümmögtek, és kérdően néztek a diákra. Az megvonta a vállát.
     – Látják, működik… – mondta.
     – Azt látjuk, fiatalember, de mi sül ki ebből?
     – Hát… – válaszolta vontatottan a diák – még nem tudom biztosan.
     – Én pedig egészen biztosan tudom, hogy semmi jó! – mondta a tanár, aki a feladok gépre vitelét ellenőrizte. – Megmondtam, hogy nem lesz jó! Nézze… – mutatott a jobb oldali képernyőre. – Ott már kifejlődött négy civilizáció, a másikon már egy bolygóközi birodalom alapjait vetik meg, magánál meg semmi.
     – Majd csak lesz…
     – De mikor, kérem? Mikor? Nem vagyunk időmilliomosok! A vizsgát egyszer le kell zárni! Már eltelt a vizsgára szánt idő fele, és magánál még mindig semmi!
     A diák birizgált a billentyűkön, és a képen megjelent egy bolygó.
     – Tanár úr kérem, ott már van élet…
     – Na, szépen vagyunk, mondhatom! Nézze meg a szomszédját! Két galaktikus birodalom is felépült már, egymástól teljesen függetlenül! A másik képernyőn már egy intergalaktikus társadalom kezd kibontakozni. Magánál meg mi történik?
     – Most éppen piramisokat építenek…
     – Ez igen! Mindössze egyetlen bolygón! És mi célból, ha szabad kérdeznem?
     – Hogy a harcokban dicsőséget szerzett fáraónak síremléket állítsanak.
     – Hát ez szép, mondhatom. Mondja, maga mit csinált? Nem arról volt szó a feladatban, hogy civilizációt kell létrehoznia?
     – De… – hajtotta le a fejét a diák.
     – Nézze meg, azon az egy nyavalyás bolygón most is háborúznak! Ki az az őrült, aki egy egész kontinenst akar meghódítani?
     – Bonaparte a neve, ha jól látom…
     – Sajnos jól látja. Ez magának civilizáció? Ahol egy Hitler az emberek millióit irthatja ki? Mert ha nem csalódom most is háború folyik…
     – Ez már a második világháború… – mondta a diák, és érezte, hogy ez a vizsga nem az ő diadalmenete lesz…
     – Mondja, tudja maga egyáltalán, hogy mi az a civilizáció? – kérdezte dühösen a vizsgabiztos. – Hogyan lehet egy tudatilag primitív társadalomban megengedni az atombomba létrehozását? Nézze, hogyan szennyezik a világukat. Már hidrogénbombát is robbantanak… Mit akarnak ezek? Elpusztítani saját magukat? És mindenek tetejében számítógépet ad a barbárok kezébe, mi?
     – Azt nem is én… – védekezett a diák. – Nem az én világomból valók… – a jobb oldali szomszédjára mutatott. – Az ő dimenziójából jött át az Einstein és a Naumann… Én igazán nem tehetek róla… – magyarázkodott zavartan, és úgy, hogy a tanár ne láthassa, megfenyegette az eminens diákot, aki vigyorogva nézte a kínlódását.
     Ebben a pillanatban több vakító fény lobbant fel a bolygó felszínén. A diák felszisszent.
     – A nemjóját, ez már atomháború… – gondolta szomorúan, s már indult is a székéhez.
     – Na, majd én is mutatok magának valamit, amiről tehet. Kérem az indexét. Nézzük csak, hogy is hívják magát?
     A diák halkan rebegte: – Tanár úr kérem, én készültem…
     Ám a vizsgabiztost nem hatotta meg, körmölni kezdett, és félhangosan mondta:
     – Jehova… teremtésből elégtelen…

Saint Wandrille (Franciaország), 1998. 11. 29.