látogatóm van jelenleg a honlapon! Honlapverzió v10.0
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet. © Székely István 1997-2009	Honlapon:

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA

M/V Humber

A szerző a hajócsavarnál a konstanzai hajógyárban

1996. február 19.- 1997. március 26.

Február 19. hétfő. Este apával beszéltem. Meglepődött, hogy itthon vagyok. Hogy gondolta, tán elmegyek úgy, hogy ne hívjam fel...? Mindenesetre elmondtam, hogy megjött Balázs Tibor levele, és milyen jókat (a könyvrő) és milyen rosszakat (a megjelenés esélyéről) írt.

Február 20. kedd. HMS telefon: pénteken indulok 11.40-kor Amszterdamba, 15 óra valamikor tovább Memphisbe, majd onnan New Orleansba!

Február 25. vasárnap. Megérkeztem a Humberre...
Hogy is volt? Pénteken gépre ültünk. Encsike szerencsére ki tudott kísérni. Az egyik anyanapját áldozta fel. A másik a hazajövetelemre tettetett félre.
Amszterdamba villámgyorsan megérkeztünk. Azt ígértem Enicinek, hogy hozok neki egy rádiót. Azonnal megvettem a reptéren. Szuper! Testhezálló, kicsi, sztereó, a kazettás magnója is az. Aiwa. Már biztos, hogy Encsike kap majd egy másikat, és ez lesz az enyém, a hajóra hordozós, mert könnyű, kicsi, miegymás...
Milyen jó, hogy a dohányzásról leszoktam. Ahogy az amerikai gépre felszálltunk, attól kezdve csak a nolai (New Orleans-t hívják így, "amerikaiul") repteret elhagyva lehetett rágyújtani! Irtó hosszú, és nagyon fárasztó volt a kilenc és fél óra Amszterdam és Memphis között.
A hajó nem part mellett várta, hogy beszálljunk, hanem horgonyon állt. Borzasztó nehéz volt felcipelni a csomagjaimat! A bőröndöm 30 kg! Másnap átadás átvétel, és délben elmentek a hazautazók. Boldogok voltak! A hajó egy öreg rozsdatemető, 1972-ben épült, nagyon elhanyagolt. Két salvadori, két hondurasi, két magyar matróz van, és a fedélzetmester.
Az jó, hogy hamarosan, azaz május környékén huszonöt éves javításra megy a hajó. Vagy Konstancára, vagy a Távol-Keletre. Ez persze nem rossz! A legjobb Konstanca lenne, mert akkor Encsike lejöhetne, és lent is maradhatna úton!
A parancsnok szerint ezen a hajón az az idegesítő, hogy nem tudjuk, mi romlik el aznap. Ehhez adalék: tegnap felszakadt az egyik darumotor fékje a talapzatról. Vissza kellett hegeszteni. Ma: megtelt a bal lánckamra vízzel, a fore-peak ballaszttank lyukadt ki, és átfolyt a víz. A lyukat behegesztették.
A legénység: főleg magyarok. A matrózokat már említettem. A gépben egy indiai, két hondurasi, egy magyar s egy salvadori gépész teljesít szolgálatot... A két pincér is salvadori. Ezek közül az indiai beszél angolul, és a salvadori első pincér. A koszt jó! Finom rozslisztes kenyeret csinál a szakács! Sok a zöldség is, zöldhagyma, paprika, paradicsom, retek... És vitamindús körömpörkölt is akad, meg báránysült...
Hatalmas hajó!
A kabinom kicsi! A Präsidenten nagyobb volt, és ami a röhej, nincs egy szófám, ahova le tudnék dőlni egy kicsit... Akárcsak a német hajón! Ez japán építésű, és mint ilyen 110 voltos. Azt hittem, szívszélhűdést kapok, hogyan fogom használni a komputert, hogyan a videót, hisz a töltő...! És milyen rendesek a japánok, koreaiak! Mindkét szerkezet 110-240 volt közötti bármilyen feszültségről működtethető!
Sajnos a kabin nemcsak kicsi, de eddigi pályafutásom alatt a legmocskosabb is volt, amit átvettem! Még az arab első tiszt is tisztább kabint hagyott hátra, mint az előző chief. Ma egész nap a fürdőmet sikáltam, fertőtlenítettem. Most is szívesebben lennék a zuhanyzóban, mert ott legalább tisztaság van, míg a kabinban minden ragad, ami nem az íróasztal körül van! Ugyanis itt már rendet tudtam csinálni!

Február 26. hétfő. Eltört a fékpofa kitámasztó a kettes daru jobb oldali motorján. A hegesztők nekieshetnek. Nagyon jó szakemberek! Amit tegnap csináltak a lánckamrában, azzal több hasznot hajtottak a tulajnak mint négyük két hónapi keresete! És vidáman, fütyölve dolgoznak. Jópofa fickók!

Amerika, hajónézetből...

Délre pilot ígérte magát. Négyre végeztünk a manőverrel, a Mississippin két horgonyon állunk. Ennyit a berakásról New Orleans-ban. Ezek szerint ez spórolós kikötő lesz! Most eszembe jut, hogy mit mondott apa: New Orleans nagyon szép, "francia" város. Hát, majd ha erre járok, megtudom (turistaként!).
Sok a külvárosi lerobbant épület, bádogváros, szeméthalmaz, szegénység (biztosan nem magyar mércével mérve), mocsok, kosz, ócskaság, ha nem a belváros felé mész. Tengelytörő utakért nem kell Európába jönni... Sajnos a reptérről a kikötőbe vezető úton ezt lehetett tapasztalni! Mást meg nem láttam... A felhőkarcolók világával nem a tengerészeknek dicsekednek. Azok elérhetetlen távolságra vannak a kikötőktől. Reménytelenebb odajutni innen, mint Európából átruccanni. Egész egyszerűen: nincs hova kimenni... Hova is menjen a tengerész? A hajó, jelen esetben ez a szerencsétlen Humber megáll a Mississippin, (mellesleg a Dunához kézcsókra járulhatna, mint a hatalmas testvéréhez, ha a szélességét nézzük) és ha jön is egy csónak hatvan dollárért, akkor hova lehet menni? Shopping centerbe, hogy szép magyar kifejezéssel éljek. De minek? Ott csak a pénz megy! Enni sem lehet! A Mc Donald'sba járjanak az amik! Nekik való... Egy valamirevaló étterem nem a mi zsebünkhöz mért árakkal dolgozik, és főleg nem arrafelé vannak, ahova mi eljutunk... Máshova nem lehet kimenni. Tehát érdemes? Nem, hacsak nincs valami fontos vásárolni valója az embernek, és nem számít, mi mennyibe kerül. (Mert borzasztóan drága minden, ha rá kell számítani a borsos árú taxit...)
Akkor már sokkal többet várok Puerto Cabellótól, a venezuelai várostól, ahol nagy a bűnözés, lerobbant, ócska kisváros, de emberléptékűek az emberek, a város is, és milyen jókat lehet kajálni! Legalábbis így mondják!

Február 27. kedd.

Amerika tengerész szemszögből...

Tegnap este elkezdték a berakást. Hogy ne csak szidjam a "happy end" országát, és a tökös szupermenek lakóhelyét: fantasztikus szerkezettel rakodunk. Horgonyon állunk, idejött egy úszódokk, ránk kötött, és jobbra-balra huzigálja magát, mi csak nézzük. Aláúszik két uszály, abból kimarkolják a szójalisztet egy garatba, és az elevátor befújja a hajóba. Csúcs szerkezet, és hatékony! Ma estére készen leszünk, 18.450 tonnát rakunk be, mintegy 30-35 óra alatt.
Tegnap néhányan kimentek. Tévedtem: kocsmából sok van, oda lehet menni, és jól berúgni...
Délelőtt bent volt a Coast Guard, azaz a Parti Őrség. Nagyon nem szeretem banda. Irtózatos kekecek, aktakukacok, mindenbe belekötnek, szőrszálhasogatók, a rugalmasság teljesen hiányzik belőlük. Valószínűleg ott képzik ki őket is, ahol a szovjet hatóságokat valaha... A hozzáállásuk a dolgokhoz:
- A hajó amerikai tulajdonosé, tehát logikus, hogy mindennel fel van szerelve, ha bármi hiányzik, az a személyzet bűne, a tulajdonost szó nem érheti! Mert amerikai! És ez egy abszolút logikus érv. Nekik!
Édes Jó Istenem...! Nekünk miért csak ez jut Amerikából?
Én, kérem szépen, igazán nem akarom szidni ezeket a népeket, mert a lakosság döntő hányada semmivel se rosszabb bármely más népnél, de az felettébb bosszantó, hogy a propagandájuk szuper embereknek, felsőbbrendűnek próbálja beállítani őket, és szomorúan azt kell tapasztalnunk, hogy a munkához való szocialista hozzáállást se mi találtuk ki...! Még ezt is elveszik tőlünk...
Ugyanis van egy darumotor a hajón. Illetve néha volt, néha nem volt. Szóval az történt, hogy elromlott, s ez egy tisztességes darumotornál mindig előfordulhat. Tehát logikus, hogy kivitték javítani. Természetesen hamar visszahozták, s nini! Nem működött a csúcstechnikával javított motor. (Gondolom a mi áramunk volt a hülye!) Tehát újra elvitték, visszahozták, s nem kell rosszmájúnak lenni, mert igenis beindult. Hiába mutatta az elektrikus, hogy rosszul kötötték be, csak mosolyogtak, s megnyugtatták, hogy ezt amerikában javították meg! Hát semmi baj se volt vele, amíg dolgozni nem kellett a daruval, mert az első emelésnél leégett. Így most amikor beszálltam, akkor vártuk hogy a harmadik javítás után behozzák. Behozták...
Most már az elektrikus nekem is megmutatta, hogy a motor nem illeszkedett pontosan a házába, amikor vissza akarták tenni, így csúcstechnológiával elkalapálták azt a peremet a motorházban, ami nem engedte be a motort a helyére. Így most egyszerű magyar technikával az elektrikus szétszedte, és egy rossz bekötést is kijavítva összerakta. Igaz nem csúcstechnikával, de így legalább most jó! (Reméljük!) Legközelebb talán a NASÁ-hoz kell kivitetni, mert azok valóban csúcstechnikával rendelkeznek.
Eddig jutottam a naplómban, amikor átmásolom és levélként hazarepül, hogy hírt vigyen a jósoromról Amerikában!

Az iroda-kabinban

Február 28. szerda. Az első menetnap. Hajnalban a Mississippin, délután már a tengeren. Eső, köd, és sima víz fogadott.

Február 29. csütörtök. Hóvégézem. Itt is kell túlóralap. A nem magyarok túlórapénzt kapnak. Hát nem keresik túl magukat!
Pablo Sanchez, hondurasi matróz. Úgy adták át, hogy sötét, mint az éjszaka, de ha nem agytornát adok neki, akkor dolgozik mint a gép. Luis Rosales, salvadori kormányosmatróz. A legjobb, a legeszesebb az összes között. Ha festeni kell, akkor az ő kezébe adják az ecsetet, mert szépen dolgozik. Rafael Orellana, matróz, Hondurasból jött a hajóra. Dumagép. Kérés nélkül mesél a családról, mindenről, az nem zavarja, hogy egy magyar esetleg nem érti. Mondjuk én értem, de ez nem általános... Jól érzi magát, már lejárt a szerződése, de nem megy haza. Juan Carlos Flores, második hajós matróz, a legfiatalabb a csapatból, talán tizenkilenc éves lehet, ő is el salvadori. Négyszáz dollár a fizetésük, kettő tíz a túlórapénz, havi 150-160 túlórát teljesítenek, ezzel 700 dollár körül jön ki a keresetük. Egy éves a szerződésük. Jó melósok, és tisztelettudók.
Délután rájöttem, hogy az előző chief jól kiszúrt velem. Nem vezette folyamatosan az adminisztrációt, és így most a nyakamba szakadt egy csomó munka. A baj az, hogy ő ezt könnyedén megcsinálhatta volna, mert folyamatában látta az elvégzett munkákat.

MÁRCIUS

Szombat, március 2. Szépen megyünk Venezuela felé. A matrózok nagyon várják, mert széplány ügyben érdekeltek. Állítólag, s ebben miért kételkedjek, amikor utolsó alkalommal eljöttek Cabellóból, akkor a lányok tűzijátékkal búcsúztatták a hajót! Az el salvadori és hondurasi legénység tarol köztük, hisz nincsenek nyelvi problémáik. Majd mindnek van szíve hölgye, s többen állítják, hogy atyai örömök elé néznek! Mit szólhat a vad költekezéshez a nem is olyan messze levő, s két három porontyot is nevelő, s férjváró feleség?

Vasárnap, március 3. Meg kell hogy mondjam, én nem nézek nagy reményekkel Venezuela elé. Mert a rakományunk, amit most viszünk, nagyon nem jó, a raktártakarítás igen komoly és nagy feladat, a múlt úton is 5 teljes napot vett igénybe. És a barba nagyon a szívén viseli a dolgot, mert az első útján nem vette át a kitakarított raktárt a surveyor. De azért az első napokban csak kimegyek délelőtt. Videózni nagyon szeretnék, bár azt mondják, nagyon rossz a közbiztonság. Szerintem, ez az estére vonatkozik igazán!

Hétfő, március 4. Hát nem egy rohamcsónakon vagyunk. Most éppen 9,5 csomós átlaggal megyünk. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ez a maximális sebességünk. Az eddigi útátlag 11,1 csomó.
Edu az első pincér állítólag kéthavonta lemészárolja magát de vitézül, és mindig olyankor, amikor épp szükség lenne rá... Ügynököt, tulajdonost, hivatalos embert kellett kiszolgálnia. És akkor ő úgy mozog, mint ha lassított felvétel lenne, és közben vigyorog:
- Sietek persze, rohanok - mondogatja, és majd elalszik munka közben!

Kedd, március 5. Reggel szépet írtam a békéscsabai emlékeimről - majd három flekk terjedelemben -, emberpalánta koromból... Másra nincs nagyon idő. Neki akarok kezdeni a szakdolgozatomnak az elsőosztályú vizsgához, ehhez sokat kell angolból fordítanom.
Holnap reggel érkezünk. Azt mondja a barba, hogy esélyünk van még egy fordulóra, s ha minden igaz, akkor utána javítás. A cég egyik hasonló nagyságú hajója Yangoonban, Myanmar fővárosában, (a régi Burmában) javít. Milyen jópofa lenne a távol-keleti javítás ott! Sok burmai volt kollégát megkereshetnék... De most igazából Konstancának örülnék!

Szerda, március 6. Ha egy amerikai túl okos akar lenni, annak igen szomorúak a következményei! Megérkeztünk Venezuelába!
A tulajdonostól távirat jött, hogy semmiképpen se engedélyezik a draft surveyt a kirakás előtt, csak a kirakás végén. Na mármost, ez hozzáértőeknek azt jelenti, hogy ilyen kontárokat a világ még nem pipált.
A nem hozzáértő számára egy hasonlattal élek:
Van egy zsák gabonám. Öntsük ki az egészet, mérjük meg az üres zsákot, és ennek az eredményéből adjuk meg a kiöntött gabona súlyát! Ugyanis mi ezt kaptuk utasításba. A kezdeti draft survey letiltása egyenlő azzal, hogy megtiltjuk a zsákot lemérni, mielőtt a gabonát kiöntjük! A draft survey lényege: megállapítjuk a hajó vízkiszorítását érkezéskor, és kirakás után szintúgy, s a kettő különbsége a rakomány!
Van egy elméletem arról, kik adják a valódi észt, a pénzt, és tudják a kereskedés csínját-bínját Amerikában...
Szóval megérkeztünk Venezuelába. Állítólag tíz napot leszünk itt. Jó lenne.
A baromság estére továbbgyűrűzött: megérkezett a draft surveyor és az engedély, akkor, amikor a több tonnás rakodó-berendezéseket már felállították a hajón, s elkezdték a kirakást. Ekkor már ő nem vállalta, nem ad ki bizonyítványt a súlyról, mert ki tudja, mennyi a súlya a markolóknak, a konvejoroknak, a csővezetékeknek, kirakott rakománynak, stb.!

Csütörtök, március 7. Elkezdték a kirakást, aztán fél óra múlva befejezték, mert a kirakást intéző cég nem tudott fizetni. Így szép lassan várakozunk.
Mivel ebben a kikötőben a hajót kirabolták két úttal ezelőtt, tiszti őrség van állandóan. Én is benne vagyok reggel 4-8 között. Ez jópofa. 5-7-ig azon vigyorgok, hogy szállingóznak be a szerelmes természetű urak... Csak azt nem tudom, mi lesz három nap múlva. Addigra a pénz elfogy! Már többen vettek fel előleget a márciusi fizetésre!
A barba, illetve az előző chief hazaküldött egy sri lankai illetőségű matrózt, aki igen nagy valószínűséggel benne volt a rablásban... Sok mindent elvittek, de csak és kizárólag olyan dolgokat, amik működőképesek voltak. A használt gépek közül vajon ki tudja megállapítani, melyik a jó, és rossz? Ezek a rablók igen...
Délelőtt mégis megcsináltuk a draft surveyt... 9-12 elfoglaltuk magunkat!

Péntek, március 8. Köszöntöm a nemzetközi hölgyeket, és nőket!

Puerto Cabello (Venezuela)...

Teljesen latin-amerikai népek ezek! Fogalmuk sincs, illetve teljesen más időfogalmaik vannak, mint az európaiaknak. Ha azt mondja valaki, holnap reggel 7.30-kor jön, az azt jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor a jelzett napon elképzelhető hogy benéz... Az az aranyos, hogy mindezt olyan közvetlenséggel tudják csinálni, hogy ilyenért csak egy német tudna megharagudni...
Egyébként át is vágtak tegnap. Azt mondták, este tízig dolgoznak, de már első éjszaka beleverettek, és egész éjjel rakodtak.
Megérdeklődtem a dolgot. Nem érdemes innen hazaküldeni levelet, mert a posta olyan, mint Közép-Amerikában mindenütt, tehát semmilyen. Legfeljebb a DHL működik, de az nem a magánlevelekre van. Így marad a nolai feladás.
Na, ma sikerült kijutnom. Taxival lehet csak közlekedni, mert elég messze van a város. Délelőtt optikust kerestem, mert a szemüvegem nyele eltörött, még induláskor. Mikor megtaláltuk, az üzletben derült ki, nem vittem a szemüveget magammal, csak a tokját. (Meg az eszemét is...) Utána hamar találtam egy teaszűrő áruházat, ahol teáskannát nem kaptam, de termoszt, kislábast, szűrőt igen, így most tudok gyógyteát főzőcskézni magamnak! Ezután cipőt akartam venni, és egy nadrág lett belőle. És persze cipőt hozzá nem tudok venni. Mert ugyanaz a probléma, mint Brazilban. Csak kis méretek vannak! Tehát a legnagyobb a 44-es! Őrület...
Helyes kisváros. Rossz utak, és kedves emberek. Sok rendőr, és még több bandita (állítólag). De ha azt nézem, hogy majd minden boltot fegyveresek őriznek, akkor lehet benne valami. Persze ezek a boltok szegényesek. Van egy-két elegánsabb üzlet, de az egyáltalán nem jellemző. Kicsinyke strand van a belvároshoz közeli partszakaszon. Felújították a "colonial" negyedet, azaz azt, ami a történelmi városból megmaradt. Szép, piros, sárga, zöld, hupilila épületek. A központban a Marina center, egy fatornyos, nagy épület, üzletekkel, éttermekkel, lottózóval. Mint mindenütt, ahol szegény a nép, s a szerencsétől remélheti csak sorsa jobbrafordulását, sokan járnak lottózni, totózni, bingózni.
Én csak a szomszédos étterembe jártam, s megittam két üveg sört, ami helyi viszonylatban borsos árúnak számít, mert 750 bolivárt fizettem érte. Egy dollárt ma 400-ért váltottak. Most kezd rohanni az infláció ezeknél a szerencsétleneknél. Egy hónapja 330-350 volt.
És nagyon igazságtalan lennék, ha nem említeném meg, hogy milyen csinosak a lányok. Mások, mint amilyenek láttam eddig Dél- és Közép-Amerikában. Erősen barnák, nem úgy sötét bőrűek, mint a négerek. Az arcvonásaik valószínűleg az indián ősöket idézik, mert nagyon sok sasorrt lehet látni. Vannak itt is szép darab lányok ám, akárcsak Santosban!
Este nyolc körül, amikor négyen a hajóról összetalálkoztunk, egy feltűnő hölgyet láttam:
Középső része, azaz a combközéptől gyomortájékig mint a luftballon! Hatalmas egy darab lány volt, ez alatt pipaszár lábak, felsőteste vékonyodott, az arca már egészen normális volt, nyoma sem volt rajta bármi súlyfölöslegnek. Nos, a szentem, egy virágmintás kertésznadrágot - shortot! - viselt, jó feszeset a hátsófertályon. Ehhez egy gyönyörűséges póló járt:
Elöl a felirat: M/V Humber. Alatta a hajónk fotója szitanyomással. Ahhoz, hogy ezt megmutathassa, persze legombolta a kertésznadrág elejét. A hátán Alfonso felirat. A szíve legénye pedig a hajónk egyik fedélzeti hegesztője volt! Fantasztikus látvány!
Carlos, a legfiatalabb matróz, ma reggel hatalmas monoklival érkezett be. A szemöldöke felszakadva. Mint kiderült, komoly harcok dúltak a helyi illetőségű legények, és a hajó latin legénysége között. Ugyanis a helyiek nem bírják az anyagi versengést a mi jól kereső, és havi 200 dollárból gazdálkodó fiainkkal. (A többit hazaküldik!)
Kíváncsi vagyok, ha elmegyünk, akkor is jönnek-e a hölgyek hajóbúcsúztatni tűzijátékkal, mint az előző úton!

Szombat, március 9. Tizenegyig raktak, utána elmentek. Hétfőn folytatják. A 18450 tonna szójalisztből eddig kiraktunk 4130 tonnát!
Délután az egyik matrózt kirabolták. Széles, nagyzsebű short volt rajta, zoknikat válogatott, amikor villámgyorsan kirántották a pénzét. Kb. 50 dollárnak megfelelő összeget vittek el! Pedig ha tudta volna a tolvaj, hogy milyen bivalyerejű, talán nem mert volna próbálkozni. Így is, majdnem megfogta...
Ma bent maradok őrködni, mert a barba is kimegy, így én nem tudok! Pedig hatalmas banzáj, utcabál van minden szombaton! Remélem a következő hétvégén rajtam a sor! A baj csak az, hogy nem biztos, hogy itt leszünk, de a még nagyobb baj az, hogy nem vihetek ki videót, mert veszélyes, meg minden...

Vasárnap, március 10.

Közbiztonság Venezuelai módra...

Hát nem volt utcabál, de azért nem kellett félteni azokat, akik kimentek, mert elütötték az időt egy kellemes tengerparti vendéglőben, ahol ma este nekem is lesz egy asztalom! Szándékaim szerint tengeri herkentyűket fogok fogyasztani, úgymint rák-kagyló levest, és halfilét.
A fiúk enyhén szólva kivannak mint a liba. Itt van a Rafael gyerek. Éjfélkor adta le a szolgálatot, utána rohanás ki a barátnőjéhez, reggel hatra bejött. Luisszal elcserélte az őrségét, így most reggel hattól este hatig dolgozik, aztán rohanás megnézni, mindene megvan-e a barátnőjének... Irigylésre méltóan bírja a strapát. Igaz, fél hétkor én ébresztettem fel, mert a kikötőkötelekre támaszkodva elaludt, aztán negyed nyolckor egy festékes dobozzal a kezében szundizott úgy, hogy az ecset a falhoz száradt, a homloka meg majdnem ráragadt a frissen festett falra. Luis meg strandol... Utána ő jön este hattól reggel hatig! Nem hiszem, hogy végig tudnám csinálni, hiszen ha reggel négytől nyolcig őrségben vagyok, és nem tudok aludni délelőtt, vagy ebéd után, akkor este nyolc körül már leragad a szemem... Tán az a húsz év különbség...? Nem lehetetlen!
Délután kiment a barba a rádióssal. Úgy volt, hogy utánuk megyek. De nem kellett. Vacsorára bent voltak! Kirabolták őket:
Nem vártak a kapuban taxira. Leintettek-e buszt, vagy csak megállt nekik, nem tudom. Ugyanis a kikötőkapuban nincs megálló. Így nem a Marina centerhez mentek, hanem a legközelebbi megállónál szálltak le. A belvárosi strandon kellett végigsétálni. Nem gondoltak ők semmi rosszra, egy ócska bódénál megálltak, és sört akartak inni. Ekkor nyolcan körbefogták őket. Törött sörösüveg mindegyik kezében, a nyakánál tartották, és fenyegetően közeledtek. Az egyik hirtelen lekapta a rádiós övtáskáját, és elrohantak. A barbáék is sietősre fogták a dolgot, elindultak, de pár lépés után érezte, hogy valaki matat a farzsebe körül. Megfordult, és csak annyit látott, hogy egy pasas lesújtani készül egy üveggel. Félrelépett, de az alkarját így is megsebezte a támadója. Mondjam, hogy elment a kedvük a sörözéstől? Azonnal bejöttek.
Így aztán, én is félve készültem ki. Van egy fekete műbőr szütyőm, azt kitömtem, ez lett a rabláselhárító. Ugyanis az ilyet kikapják az ember kezéből, s ha megteszik, rájöttek volna, hogy semmi érték sincs benne! Aztán taxiba ültem, s kimentem. Kellemes este volt... A Marina centernél szálltam ki, bementem a Golfo Caribe nevű étterembe, melynek a nyitott terasza arra az ominózus strandra, idevalósiul playára nyílott, ahol pár órája oly kedvesen kirabolták a mieinket. Sárgadinnyelevet ittam, és utána mariscost, azaz mindenféle tengeri szerkezetet ettem. Akkora adagot hoztak ki, hogy azt hittem, nem fér belém. De szerencsére van befogadóképességem! Aztán kiderült a turpisság: a tányéron krumpli volt bőven, és arra tették a pici polipokat, gamberiket, kalamári- és a vastagabb polipdarabokat és a halszeletet. Ja és a kagylót és rákot.
Csak a kagyló buzi volt.
Homokos.
Mindehhez sört ittam. Találkoztam a hajó legénységének javával. Az urak ide jöttek át sörözni, mert olcsóbb, mint a Marina center... Aztán hazataláltam taxival. A vacsora, az én és a vendégeim sörei, mert többen az asztalomhoz jöttek, azok is megittak egy-egy sört, tíz dollár alatt volt! Nagyon nem drága!
A hajón pediglen beérkezésem után volt kb. 0,5 másodpercem, hogy elérjem a WC-t. Sikerült. Olyan hangorkánt produkáltam, azt hittem szétrobban a fajansz! Valószínűleg valami nem volt elég friss a tengeri herkentyűkből...

Hétfő, március 11. Semmi különös, megy a kirakás. A második pincért (el salvadori) hazaküldi a barba. Nem jár be a hajóra, nagyon fontos kurvázni valója van. Meg egyébként is dühösek rá a srácok. Harákolva köpköd a mosogatóba, belelóg az ujja a kajába, amikor kihozza, koszos, mocskos, ő is és a szalon is. A salvadoriak is dühösek rá, ő meg röhög mindenkin. Most orvoshoz ment, hogy ő nagyon beteg. Majd nézhet, amikor az új pincér megérkezik!
Sajnálom, hogy nem hoztam magammal a spanyol nyelvkönyvemet. De azért nem tragédia, mert így is tudom fejleszteni a tudásomat. Van egy szótár a hajón, nekem a szótárprogramom, így azt töltöm fel szavakkal, és tanulok.
Most meséltem a barbának, hogy meghajtott a vacsora. Ő fejtette meg a rejtélyt: nem a kaja, hanem az előtte megivott sárgadinnyés tejturmix tette meg a hatását!
Pedro azzal jött vissza az orvostól, hogy meg kell operálni! Nagy disznó! Érzi, hogy kifelé áll a rúdja, hát az orvossal akarja hazaküldetni magát...

Kedd, március 12. A lobogó napjának ünnepe van Venezuelában. Azt, hogy ez mit jelent, nem tudták elmagyarázni... Raknak erősen, 14-én este elmehetünk az ügynökség szerint.

Pedro a második pincér megy haza.

Az egyik matróz (Luis) szerint a következő utunk ugyanez lesz, a Mississippiről hozunk kukoricát vagy szójalisztet. A barátnője mondta az este. Ma délelőtt szólt a barba, hogy valószínűleg visszajövünk, és kukoricát, vagy szójalisztet hozunk a Mississippiről. Milyen jó a lányok információs rendszere! Persze ez az információ nem a tulajdonostól származik, hanem az itteni ügynökségtől. Most aztán igazán kíváncsi vagyok...
Jött egy telex: Argentínába megyünk, a Paraná folyón valahol berakunk 20.000 tonna HSS-t, (csak tudnám, ez mi lehet?).
A parancsnok rákérdezett, mi az a HSS, és hogy hova visszük a rakományt? Tehát: ez szója, és Venezuelába szól. Hogy melyik kikötőbe, azt nem tudjuk.
Felhívtam Encsit, de előbb a kápó beszélt a feleségével. Ő már mindent tudott! Sőt! Beszélt M. L.-el, a hajó intendásával (ez olyan szerzet, aki a hajó ügyeit intézi a parton, repül kikötőről kikötőre, megnézi a hajókat, stb...) és tőle tudja, hogy Venezuela után Nolába megyünk, és onnan Konstancán javítunk!
Az asszony is mondott jó híreket, Nimród intézi a tengerészkönyvét, Szabolcs pedig bejutott a középiskolai szavalóverseny országos döntőjébe!!! Apja fia! (Pedig ebben teljesen Encsike, csak nehogy elbízza magát az asszony, ezért vállalom ezt is!)

Csütörtök, március 14. Holnap lehetünk kész. Tegnap délután azt mondta a foreman (a rakodómunkások vezetője) hogy "viernes tardes", azaz péntek délután. Úgy legyen!
Hajnalban megjött az új második pincér, elment Pedro. De milyen nehezen!
Kezdődött ott, hogy nem akart semmilyen papírt aláírni. Azt mondja, neki jár a 13. havi bér. Nem vette (vagy nem akarta!) tudomásul, hogy a 12. ledolgozott hónap után jár csak. Gondolom, próbálkozott, mert csomó adóssága van a hajón. 200 dollár előleget vett fel, kifizette a kantint, és maradt neki 13,27 $, s ebből nem lehet az adósságait megadni. Alfonsónak 60 dollárral tartozott, Rafaelnek 40-nel, és így tovább. Amerikában összedobtak a srácok pénzt neki egy színes TV-re, egy fényképezőgépre, egy nagy ventillátorra, amit a barátnőjének vett. Most hogyan kapják vissza, nem tudom. Már a barbánál is voltak panaszkodni, hogy ilyenkor a parancsnok levonja a béréből a tartozást, de hát nincs miből! Így szerencsétlenek nem tudom mit tehetnek...
Nekem jutott az a felemelő feladat, hogy kirúgjam a hajóról. Ugyanis tegnap este kijelentette, hogy ő még 2 napot marad, és fogta magát, kiment a városba. Mi meg a barbával azon meditáltunk, mit teszünk, ha nem hajlandó elmenni. Végül abban maradtunk, hogy reggel hívjuk a rendőrséget. Nagyon ódzkodtam a feladattól, hogy gondok lesznek a kihajózásával.
Aztán reggel semmi probléma nem volt. Amit eddig nem volt hajlandó aláírni, a - szerinte - kevés pénzt felvenni, most reggel minden további nélkül megtette. Még ő idegeskedett, hogy mi van, miért nem jön a taxi a megbeszélt időben? Hála Istennek, simán elment.

Péntek, március 15. Vajon hogyan ünnepelnek otthon? Ma egy éve a Pancon 3-on voltam, s este pupabulival, ökörsütéssel ünnepeltünk. Azt hiszem itt senki se tudja, milyen nap is van ma!
Tegnap kivittem a levelet, feladtam, utána egy sört ittam a Marina centerben, újabb csodanőt láttam. Luis barátnője villogott hasonló trikóban, mint amilyet leírtam, de természetesen hátán Luis nevét viselte. Hát mit mondjak? Az egyik gépész szerint Luisnak van a legjobb szerszáma a hajón, ha erre a lányra működésbe jön! Karcsú, mint egy széles toronyház... Legalább 190 centi magas, és 130 kiló. Luis kb. a hónaljáig ér! Szép pár lehetnek, kár, hogy nem láttam együtt őket!
Utána elmentem egy pizzára a coloniál negyedbe. Finom volt, és olcsó, nem volt másfél dollár, nem pénz érte, de ami fantasztikus, a lényegét kihagyják belőle, az oregánót. Pedig a lelkére kötöttem a pincérnek, hogy tegyenek rá, meg is ígérte, de aztán lemaradt. Valószínűleg itt nem ismerik...
Rettentő meleg volt. Égetett a nap de nagyon. Azért is szeretem a coloniál negyedet, mert a kedves kis éttermek a tengerparton vannak, ahol szél libbenti az asztalterítőt, leszárítja az izzadtságot, s jó hideg sört hoznak az elegáns pincérek...

Szombat, március 16.

Pablo és az EPIRB bója..

Tizenhét napos menet elé nézünk. Ez a nap is jól kezdődött. Pablo alakított, akit úgy adott át M. Gy., hogy csak észmunkát nem kell adni neki, és akkor törtet mint a tank.
Úgy gondolom, a hajó lemosása nem egy professzornak való feladat, de ezt sikerült megcáfolnia. A híd jobb oldalán van az EPIRB bója. Ez adja szükség esetén az automatikus vészjeleket. Ha a hajó elsüllyed, és a bója négy méterre a víz alá kerül, egy automatikus kioldószerkezet elengedi, felúszik a víz felszínére, és vészjeleket kezd sugározni.
Tehát Pablo kezeli a maligát (slagot), s mossa a felső hidat, de veszettül. Imád mosni maligával, és rozsdát verni géppel. Sikerült is fentről kimosnia az ominózus bóját a tartójából. Olyan erővel verette a vízsugárral, hogy a kioldó elengedett, és a készülék tette a dolgát, elkezdte a vészjeleket sugározni, úgy kilenc óra körül...
Szerencsére az ügyeletes tiszt pár perc múlva észrevette, hogy ott villog szegény a fedélzeten. Felvette, behozta a hídra, de annyi esze nem volt, hogy kikapcsolja, így az adta tovább a jeleket. Hívta a barbát, az persze rohant a hídra, visszafordította, és ezzel kikapcsolta.
A parancsnok azt sütötte ki, hogy New Yorkba küld táviratot az AMVER központba, (itt kísérik figyelemmel a nyílt vízen levő hajók mozgását) és bejelenti, hogy a jelek nem valódi vészhelyzetet jelentenek. Lesz gond így is elég. Szervizbe kell küldeni a bóját, új önkioldót kell beszerezni...

Vasárnap, március 17. Elolvastam Dr. Bartalis Imre: Paraszti huncutságok avagy egy állatorvos naplótöredékei c. könyvét. A Littera Nova könyvkiadó gondozásában jelent meg. Nagyon tetszett. Szellemes, könnyed hangvételű könyv. Egy állatorvos szolgálata falun, a faluért, a parasztért. Érezni a szerző végtelen szeretetét a vasi parasztember iránt. Sok-sok ilyen könyv kellene, persze erre most nincs vevő, pedig az ilyen írások visszaadhatnák a magyarság önbecsülését. Azoknak kellene olvasni, akik nap mint nap szajkózzák az alattomos, rosszmájú: "á, a magyar az ilyen..., meg olyan...! Lop, lusta, nem szeret dolgozni!" szövegeket. Újra rangot kap a paraszt név... Szeretettel ír az egyszerű, de furfangos falusi emberről, aki megbecsüli azt, aki tiszteli az egyszerűségében. Aki sértődés nélkül elviseli a tréfálkozást, és magának is megengedi ugyanazt az istállójában izzadó, keményen dolgozó állatorvossal szemben... Aki felnéz a pantallós értelmiségire, ha az emberileg megérdemli. Akik tisztelik a tudást, és elvárják a segítséget, a szolgálatot.
Még sose láttam leírva ezt a fajta tájszólást, de jó volt olvasni. Az alakjai hús-vér emberek, akik élnek a lapokon. Az olvasó közöttük érzi magát. Érezni az istállószagot, a falusi utcák poros illatát... Mintha itt lennének körülöttem. Mennyivel többet ér ez a könyv ezer kötetnyi bestsellernél...

Hétfő, március 18. Délután a harmadik tiszt betett egy videót. Olyan amerikai baromságot, hogy ők hű..., meg ha...! Szóval egy akciófilmet. Otthagytam, kb. ezzel a felkiáltással:
- Játsszák az agyukat, és egy darumotort képtelenek tisztességesen megjavítani! - és ekkor belémhasított a felismerés: csak nem felejtettem ki a naplóból az első napi kalamajkát? Visszalapoztam, és lám, kimaradt! Tehát az alább következő eset az első kirakási napon történt Puerto Cabellóban:
Beindult a rakodás, felszerelték az egyes Thomson darura a markolókanalat, arra, melyet Isten tudja hányadszor javítottak meg már Amerikában. Este hat után kezdtek vele dolgozni, és kilenckor a szó szoros értelmében felrobbant! Természetesen a csúcsszuper módon megjavított, és elkalapált motor nem tudott akadálytalanul forogni a házában, és miszlikre hullott. Mindenféle égett alkatrészek potyogtak ki a motorházból amikor az elektrikus kinyitotta. A venezuelaiak is röhögtek, mert már a harmadik eset, hogy nem tudnak ezzel a daruval dolgozni, a New Orleans-ban megjavított motorral! Hát ennyit a hétköznapi amerikai technikáról, hozzáértésről.

Kedd, március 19. Tegnap K. balesetet szenvedett. Megrándult a karja. Természetesen ő volt a hunyó:
Raktárnyitás közben megakadt egy szelvény a kunyóban (rögzítő ék). Ő arra a szelvényre állt, amelyik megakadt, és egy kalapáccsal kiütötte az éket. Erre a raktártető, miután a rögzítéstől megszabadult, hirtelen a helyére billent. Ha K. nem olyan fürge, mint amilyen volt, akkor most az ajtó alatt közlekedhetne, mert olyan laposra préselhette volna a szelvény. Így azonban csak a karja rándult meg, amikor levetette magát a deckre, és későn engedte el a félszemet, amibe kapaszkodott a raktártetőn.

Szerda, március 20. Nekem se jött jól K. betegsége. A fiamat helyette akartam lehozni.

Csütörtök, március 21. A tavaszi napéjegyenlőség. Egy napot késtünk. Érdekes lett volna, ha az egyenlítőn ér a nevezetes nap.
Hat résszel kész vagyok az "Egy emberke Jaminaországból" címmel írt, darabonként három flekkes írással. Azt hiszem ezt befejezettnek tekinthetjük, mert benne van minden, amire Jaminából emlékszem. Úgy gondolom, nem rosszak!

Péntek, március 22. Újabb telex jött, és ez nekem nem jelent jót! Argentínából Európába megyünk, s utána a dokkba, javítani! Május elején ott lehetünk, s akkor Encsike hogyan jön le a javításra? Csak abban bízom, hogy a javítás végén le tud jönni, s akár útra is jöhetne!
Az út vége nincs meghatározva, csak annyi jött, hogy Kelet-mediterrán. Lehet minden, de nagyon remélem, hogy nem arab kikötőbe megyünk!

Szombat, március 23. Tegnap átléptük az egyenlítőt, megyünk az őszbe. Argentínában hideg is lehet, nappal olyan 20 fokra lehet számítani...

Vasárnap, március 24. Megkezdtem a második hónapot a hajón! A kápónak, van egy jó és egy rossz híre számunkra, mármint Encsike és az én számomra. Nekem jó, az asszonynak rossz.
Ugyanis a feleségem azt mondta, hogy gőzerővel kúrál, és az egészségem érdekében mindent megtesz, és megvesz nekem! Tehát új koleszterin gyógyszer van kilátásban!
A jó hír számomra: dán és angol tudósok egymástól függetlenül megvizsgálták a franciákat, spanyolokat és olaszokat, s úgy találták, hogy jóval alacsonyabb a koleszterinszint ezeknél a nemzeteknél, és ez egyedül annak tudható be, hogy mértékkel, de állandóan fogyasztanak bort.
A rossz hír Encsike számára, hogy ezentúl ő járhat a füstös borozóba, hogy koleszterin orvosságot hordjon haza literszámra, és ellenőrizze, hogy beveszem-e? Az ő kedvéért, persze hogy rendszeresen szedem majd!
Javasoltam, hogy a hajón az orvosi költségkeret terhére, szerezzenek be fehér és vörös koleszterinelhárító orvosságot... Este pupabulit tartottunk. A szokásos... A hegesztők készítettek faszenes grillsütő alkalmatosságot, és délután hattól éjjel kettőig tartó ökörsütést rendeztünk. Pácolt tarja, hal, és hátszín volt a menü. Mindenki megsütötte a pecsenyéjét, sör is volt. Negyedórás videót készítettem. Este tízkor elvonultam, így amikor Sz. B. lehozta a gitárt, és a hangulat magasra csapott, én már az igazak álmát aludtam. Így a verekedésnek se voltam tanúja, Edu, az első pincér volt a szenvedő alany. A miértet nem tudom.

Hétfő, március 25. Amilyen hatalmas ez a hajó, olyan lötyögős üresen. Alig van egy kis döghullámzás, és ez csúszkál, billeg, minden baja van.
Délelőtt javították a légkondit, hát borzalmas volt! Fél perc alatt csurom vizes lettem a kabinban! S az a legszebb az egészben, hogy végérvényesen elromlott! Így visszatértek a panconi idők, csak akkor még levegő befújó sem volt! Most legalább a páratartalmat tudják csökkenteni!
Egy jó pontot szerzett nálam Amerika: ehető a virsli, sőt, majdnem finomnak lehet mondani, nem olyan élvezhetetlen borzalom, mint a holland, belga fűrészporos szójakészítmények!
Valószínűleg San Lorenzóba megyünk, a Paraná folyón, 230 mérföldre van a torkolattól.
A barbának nagyon tetszik a program, amit készítettem a berakás megkönnyítésére! Itt a vállam ni...! Lehet veregetni, csak óvatosan!

Szerda, március 27. Sajnos a szakács túl jó... És ez nem túl jó...!

Csütörtök, március 28. Ma fejeztük be a raktárakat, illetve még holnap pár órai munka van hátra. Rettentő kíváncsi vagyok, átveszik-e őket minden gond nélkül San Lorenzóban?
Ha visszautasítják, hogy nem tiszta, a fejünket veszik....! A barbáét és az enyém. Persze egy 25 éves hajónál bárki bármit kifogásolhat! Megjött, hogy az A.C.A. rakpartnál rakjuk be a hajót. Ez azért nem a legkívánatosabb, mert kukoricát szállítunk, s abból 2000 tonna/óra a teljesítményük! A 20.000 tonnát így tíz óra alatt berakhatjuk, s indulhatunk Európába! Szombat, március 30. Holnap érkezünk a Recaladához, ahol beszáll az argentin pilot. Két éve voltam erre a Wittsanddal, '94 április 25-én.
Összeírtam a raktártető megjavításához szükséges anyagokat, érdeklődve várom, mit húznak ki belőle, mennyire komolyan gondolják, hogy megjavítják...?

Vasárnap, március 31. Jó elfoglaltságot találtam magamnak:

Nevelem Palit...

Pali a második tisztünk. Ez a tisztességes neve. Van másik is. Az útlevelében Pavolként szerepel. Ezek ellenére magyar. Valahogy ruszin vér került a családba, onnan a vezetékneve. A keresztneve meg a jó csehszlovák szocializmusban adatott, ahol tekintettel az emberi jogokra, csak olyan keresztnevet választhattak a nemzetiségi szülők, aminek van szlovák megfelelője, és az szerepel a hivatalos iratokban.
Szülei magyarok, a mama tanítónő, de szlovák iskolában tanít, P. is oda járt. Így, annak ellenére, hogy tökéletesen beszél magyarul, a szlovák nyelvtant ismeri, a magyart nem tanulta. Ebből adódik, hogy beszédében hibák akadnak. Nagyon jó nyelvérzékkel megáldott fiatalember, szlovákul, csehül természetesen anyanyelvi fokon beszél, ezen kívül oroszul is, ami magától értetődő, hisz tengerészképzésük nincs, Ogyesszában tanulják a szakmát. Emellett ír, olvas angolul, és olaszul, Robert Graves: Én Claudius könyvét lengyelül olvasta, a három szláv nyelvből összehozta magának...
Így abszolút természetesnek hat, hogy most spanyolul tanul, és már egészen jól megy...
Tehát sokat beszélünk a nyelvekről. Amikor már harmadszor hallottam "suksükölni" megkérdeztem: nincs-e ellenére, ha kijavítom a magyartalanságait? Hálás volt érte. Így most mindig figyelmeztetem, és ennek már van némi eredménye. Ha véletlenül azt mondja: tanulhatjuk, azonnal kijavítja magát: tanulhassuk. Tehát úgy járt, mint a magyar gyerekek, akik helyesen írnak addig, amíg a nyelvtant el nem kezdik tanulni. De persze, jó nyelvérzéke lévén, hamar ráérzett a dolog lényegére, és a jó irányban halad.
Egy érdekesség: fogalma sincs a kötőmódról. A szláv nyelvekből hiányzik, az angolból úgyszintén, és ezért az olasszal, a spanyollal gondjai vannak, amíg el nem magyaráztam, a magyart fordítsa szó szerint, mert mi használjuk. Érdekes - és a helyzetét tekintve természetes -, hogy a tárgyas és tárgyatlan ragozásról fogalma sincs, és jó látni, mennyire akarja érteni. Különös élvezettel kérdezi és tanulja a magyar szakmai nyelvet, amit csak oroszul és angolul tud, meg úgy-ahogy csehül. Mindenre fogékony, élvezet tanítgatni!
Tanítom a magyarságra is. Ne csak azért tanítsa a gyerekét majd magyarul, hogy kétnyelvű legyen, hanem azért is, mert magyar. Példaképp hoztam Finnország nemzetiségi politikáját - természetesen fogalma sem volt róla, mert Meciar úrék gondosan ügyelnek, hogy ilyesmi ki ne derüljön -, miszerint az abszolút kissebségben levő svédek (6%-ra emlékszem) teljes nyelvi, szellemi, és egyéni szabadságot élveznek. Arra tanítsa majd a gyermekeit, ha akarnak, lehetnek jó állampolgárok magyarként is. A magyarságukat mindenképpen meg kell tartaniuk. Ne csak a beszédre, a magyar nyelvre legyen igényes, hanem tudja azt is, hova tartozik valójában.
Azt hiszem, érti is, és meg is érti, mit akartam elmondani...
Hűvös van! A kinti hőmérséklet 20-21 fok. Meg vagyok elégedve a légkondival! Teljes erővel megy, és sikerül majdnem annyira lehűteni a lakóteret, mint a kinti hőmérséklet! Idebent csak 23-24 fokot mutatnak a hőmérők! Este La Plata városa elé értünk, a tengeri pilotot klecseréltük két folyamira. Horgonyra álltunk, holnap megyünk tovább, ha minden igaz, mert ezeknek azért akkor se hiszek, ha kérdeznek!
A pilot délután meccset hallgatott a rádióban, fantasztikus, hogy a szpíker milyen irgalmatlan gyorsan hadart! Se Carlos, se Luis nem értette, amit mondott, s nemcsak azért, mert nehézségeik vannak a helyiek megértésével, ugyanis az argentinok másképp beszélik a spanyolt mint ők.

A Mi Pablo Pablitónk

Pablo egy szuper jó fej! Azt már mondtam, hogy nem egy professzor, és ez bizony, nagy igazság. De áldott jó ember. Bevásárolt magának egy hatalmas, színes tévét és videót álmai országában, az USÁ-ban, és ezért tele van video kazettával is. M. a fedélzetmester minden áldott este a "Pablo Cinemában" ül, és videóznak.
A barba egyszer kért tőle kazettát, a Mi Pablónk elárasztotta jobbnál jobb filmekkel. Azóta minden áldott este megjelent a hídon egy kazettával, s odaadta a parancsnoknak. Így most este nyolc után nézzük a Stallone, Schwarzenegger, és Van Damme féle műalkotásokat! Őrület, hogy mennyi filmje van, és mind ilyen! Rambó, akció, kung-fu, katasztrófa, horror, szóval a filmipar izéje... De jó szívvel adja, és még büszke is, hogy íme, a parancsnok tőle szerzi be a kultúrát! Annyi előnyünk van, hogy sok spanyol feliratos filmet nézünk, és így unaloműző nyelvgyakorlásnak, és tanulásnak jó.
Mostanában Pablito úgy viselkedik, mintha szerelmes lenne. Két napja M. bejelentette, hogy rozsdaverés a következő napok műsora! Erre Pabló szeme elborult, és remegő hangon kérdezte: az elektromos rozsdaverő gép az övé lesz, ugye? Megkapta, és most olyan féltékenyen őrzi, mintha szűzlány volna. Azt hiszem, legszívesebben vele aludna! És napközben...! Mint a megszállott, tolja a decken a gépet, veri a rozsdát, nem lehet leállítani! Se lát, se hall. Kávékor a bosunnak kell kihúzni a gépet a konnektorból, hogy hagyja már abba! Gyanítom, legszívesebben le se feküdne, amíg rozsda van a hajón... Ezen kívül a raktármosó maligáért (slagért) van ugyanígy megveszve!
Pabló mindezen kívül - mint pénteken kiderült -, egy rafinált ízléssel megáldott gourmand. A málnaszörpös rizsfelfújtat sok majonézzel eszi!

ÁPRILIS

Hétfő, április 1. Bolondok napja! Az argentin vám csinál belőlünk bohócot! Őrültek, mint a tunéziaiak! Újabb jó pont az USÁ-nak! Azok nem ilyen eszelősek...
Nem igaz, hogy mi mindent kell beírni a vámbevallásra! Hány doboz gyufám van, hány villanykörte, hány szappanom, és a jó ég tudja, mi mindent! És ezt a hajódeklarációban is fel kell tüntetni! Hány szakkönyv van a hajón, hány méter új és hány használt kötél, zsinór, spárga. (Eltitkolom, hogy van hat spulni gépselyem nálam!) Mennyi folyékony és porfesték van a hajón, hány zoknim van, és mennyi fogkrémem? Mennyi a száraztészta, a lekvár, és a bors? Van-e konzerv, golyóstollbetét és munkásruha? Szörnyű! Borzalom! Hajmeresztő! Csak B. T. vigyorog ezen, mert kopasz.
A Paraná folyón hajózunk, éjfél után érkezhetünk meg S. Lorenzóba.
Szép volt a napkelte.
Hatalmas síkságon kanyarog, hömpölyög a folyam, és ősz lévén, napkeltekor beködölt a part mentén, a fák magasságáig. Szép volt felülről a gomolygó köd, a fák között megült, lassan kifolyt a mezőre, a csípős őszi levegő kellemes, tüdőtágító, mint otthon október végén, november elején...
Van nekünk egy szép Alföldünk! Azonban ez a síkság végtelen (a keresztrejtvényekben: dél-amerikai síkság - llano), ahol hajnali hat óta megyünk...! Fantasztikus! Sokat videóztam...
Megkaptuk telexen a kirakó kikötőket: Beirut (1978-ban voltam utoljára) és Lattakia (1974). Rosszul imádkoztam, mégis arabokhoz megyünk.

Kedd, április 2.

Megérkeztünk San Lorenzóba

Ilyet még nem pipáltam! Továbbra se térek magamhoz, mennyire fantasztikus vidéken jöttünk keresztül! Száz és ezer négyzetkilométereken nem lakik senki, érintetlen természet, lápvidék, árterület, és mint megtudtam elvadult lovak, és szarvasmarhák. A pilot mesélte, ha borjúhúsra támad kedvük, átkelnek a Paraná másik oldalára, az árterületre, és lőnek maguknak borjút, tehenet... Azaz ők vadásznak a vadmarhákra!
Ha idejönnék lakni, és százezer dollárért földet szeretnék, az állam tárt karokkal vár. Egyébként nem. Szegény ember akad nekik is bőven!
Este tízre érkeztünk meg. Előre mentem horgonyt dobni, és közben csudára élveztem a távoli hatalmas villámlásokat. Egészen addig, amíg a horgonyzáskor - amikor már nem volt módom hátramenni -, eleredt az eső. Hűvös, őszi zuhé... Ennél jobban csak Santosban áztam el, de most is eljutott a ruházatom arra a fokra, amikor már nem képes beszívni egy csepp vizetse, mind lecsurgott! Féltem, nehogy a derekam megfázzon! De eddig semmi baj. Ma hajnali négyre ígérték a manővert...
Be is jött a pilot. Horgony fel, manőver a rakparthoz. Olyan hatalmas szél fújt, hogy az üres hajó nem volt képes a part mellé állni. Gyerünk a felső horgonyzóhelyre, horgonyt le, esőben, de én már rafinált vagyok, és vittem magammal esőkabátot. Nyolcig voltam szolgálatban, horgonyőrségben, ekkor újabb manőver. Na most kikötünk, mondta a pilot.
Horgony fel, fordulj meg. Elsőre nem sikerült. Másodikra se. Harmadikra pláne nem! Felmentünk a folyón vagy tíz kilométert, ott végre csendesedett a szél, megfordultunk. Lejöttünk a rakpart alá, újra megfordulni... Na, most elsőre sikerült, persze, mert a szél segített. Így aztán nem kísértjük az Istent, meg se próbáltunk kikötni, újra ledobtuk mindkét horgonyt, és most várom, hogy miként zajlik a napi manővergyakorlat tovább.
Tehát ebéd után újabb gyakorlat, horgonyt fel, ezután a pilot elbizonytal anodott, mintegy háromnegyed órára, és utána kikötöttünk.
Két nap berakásra számíthatunk.

Szerda, április 3. Reggel a Rafa örömmel újságolta, hogy milyen szerencsés: este kiment a Fekete Macska nevű cicababás vendéglátóipari egységbe, és amilyen jóképű legény, az első csaj fülig beleszerelmesedett. A mázlista! Igaz, midőn közölte a szerelmes hölggyel, hogy momentán nincs rá pénze, az elbúcsúzott tőle, hogy: bár szereti, azért elmegy dolgozni. Persze fő a szerelem! A többi az mellékes... (és pénzkérdés).
Tegnap este azt hittem összesem a fáradságtól. Este 8-kor már aludtam, reggel 5.50-kor ébresztettek, és úgy éreztem, hogy alig aludtam!
Meglehetős bolondokháza volt egész nap. De azért volt időm arra, hogy sokat videózzam. Felmentem a rakodóberendezés vagy hétemeletes háznyi épületének a tetejére, és klassz panoráma képeket csináltam!
Este kisétáltunk a barbával és P.-vel. Nem különösebben kellemes kisváros, semmi különös, lapos és poros, megittunk egy literes sört hárman, (két és fél dollár egy üveg) és bejöttünk. A peso még mindig egy dollár. Állítólag az éves infláció 0,2 %, (Japánban 0,4 %), de hiszi a piszi, mert a dolláré évi több %, és ha tartja az árfolyamot, akkor a pesóé is annyi kell, hogy legyen! Egy picit hazudnak...!
Elképzelhetőnek tartom, hogy valami gikszer csúszott a fogyási programomba, mert talán olyan a súlyom, mint amikor lejöttem, esetleg csak egy picivel több... (Ajjaj!!!) Azért ez őrület, nem?

Csütörtök, április 4. Nagycsütörtök, sok dologgal... Hajnalban elment K., elvitte a leveleket.
Reggel hétkor meglepve tapasztaltam, hogy Edu, az első pincér nincs sehol. Később megláttam: a jobb szemét eltakarta egy véres húscafat, és az arca akkorára dagadt, mint egy cipó. A daganat mellett hatalmas nyílt seb, a karja csupa kék zöld. Most nem verekedett. A fedélzeten nem lehet közlekedni, mert konténerek állják el az utat. Ezért ha be kell jönni a felépítménybe, akkor fel kell menni a raktártetőre, és le kell jönni róla. Amikor lekászálódni készült, megbotlott, és fejjel előre zuhant. A karját maga elé kapta, de így is borzalmasan összetörte magát. Amikor a folyósóra ért, nekiment a falnak, és összeesett. Valószínűleg az agyrázkódás hatására vesztette el a mozgáskoordinációs képességét... Öt nap ágynyugalmat rendelt az orvos.
Kettőkor elindultunk. Két pilotunk van, akik nem mertek este hajózni, így ledobtuk a horgonyt. Háromnegyed nyolckor kellett előre mennem, ésfél tízre végeztünk. Őrület, hogy mennyire bizonytalan mindkettő. A manőver úgy zajlott le, hogy forduláskor ledobtuk a jobb horgonyt, és azt vonszolva lendületesebben kell a hajónak megfordulnia.
A barba akkor kezdett ideges lenni, amikor szóltam neki, hogy lehet, hogy mi állunk, de akkor a part jön sebesen felénk. Aztán a bokrok susogtak alattam, és a kecskebékák már a hátam megett kuruttyoltak... Azt hiszem az utolsó millimétereknél álltunk meg!
Na, ma végre elmondhatom, hogy dög fáradt vagyok (tegnapelőtt is az voltam!), s csak azért mentem le vacsorázni, mert akkor 20 percet ülhettem!
Most kéne aludnom egy sort.
Kellemes volt felszab. ünn. mindenkinek...!

Nagypéntek, április 5. Ködös, esős idő. Délután megálltunk. A főgép egyik hengerfeje elrepedt. Szép Húsvét elé néznek a gépészek.
Kellemes helyen dobtunk horgonyt. A parton vidám társaság jött össze. Vagy húszan kempingeztek, itt töltik a hosszú hétvégét. Letáboroztak, tüzet raktak, pecáztak, jól érezték magukat. Ahogy a hajó swingelt a horgonyon (csúszkált jobbra balra) néha húsz méterre is kijöttünk a parthoz. Az egyik kissrác úgy behajította a pecát, hogy "megfogta" a hajót. A lobogórúdra tekeredett a zsinór.
Egész éjjel itt álltunk.

Szombat, április 6. Reggel fél hétkor indultunk. A szél megfordult. A tegnapi huszonhét fok után a reggeli tizenhárom kegyetlen hidegnek tűnt. Hogy aludtak a sátorban? Eddig délkeleti szél volt, így reményünk volt arra, hogy ki tudunk menni a tengerre, annak ellenére, hogy egy lábbal túlmerülünk a megengedettnél. A révkalauz közölte, hogy a szél kifújja a vizet a kotort csatornából, így legalább 30 órát kell várakozni, hogy megjöjjön a magas víz. De nem emiatt állunk most. Fél óra menet után a kicserélt hengerfej kifújt, így újra ki kell cserélni.
Az a helyzet, hogy Nolában három hengerfejet hoztak be a hajóra. Akkor a kápó reklamálta, hogy nem javították meg rendesen. A repedéseket speciális technológiával elektromos hegesztéssel kellett volna kijavítani, helyette csúcstechnikával megforrasztották. Itt az eredmény. És a most behelyezésre kerülő hengerfejnél is ugyanezzel a problémával nézünk szembe, ha betesszük, az is újra megrepedhet perceken belül, és akkor nincs mód arra,hogy megjavítsuk!
Most erre mit mondjon az ember?
Van mindenféle gondunk. Amikor megérkeztünk, akkor azonnal választ kellett adni arra, hogy a rakományt fel tudjuk-e venni kétszer 10.500 tonnás tételben, természetes szeparálással. Nehezen, de kiokoskodtuk. Most kiderült, hogy ha így járunk el, akkor a lattakiai kirakás után égnek áll a hajó orra, a fara meg lesüllyed! 7 méter lenne a szintkülönbség, ami nem engedhető meg, így nem lehet kirakni a rakományt annak megfelelően, ahogy beraktuk. Ez van...!
Az átvevő le van ejtve. Nem volt elég két hét, hogy rákérdezzenek?!

Húsvét vasárnap, április 7. Montevideo előtt vagyunk, a barba megnyugodhat. Vitustáncot jártak az idegei az elmúlt napokban. Volt gondja bőven:
Érkezés előtt a tulajdonos nem nyilatkozott, mennyi rakományt vegyünk fel. Ehhez tudni kell, hogy a folyón 31 lábnyi vizet garantálnak, ha többet merül a hajó, akkor az a mi rizikónk. A tulajdonos vacillált, végül is átpasszolta a labdát: vegyük fel a maximálisan felvehető rakományt. Később, amikor már nem lehetett módosítani, akkor arra utasított, hogy 30 lábnál kisebb legyen a merülés. Kedves...
Berakás után kiderült, hogy a hajó fél lábnyira orra van bukva, és elől 31,5 láb a merülés! A ballasztvizet nem tudták úgy kiszivattyúzni, ahogy kalkuláltunk. Később kiderült, négyszáz tonna víz volt bennünk, ennyivel túl voltunk rakva. Ezt a plusz vízmennyiséget állandóan próbáltuk kiszívni, de kevés sikerrel. Itt volt a lehetőség, hogy nem tudunk a merülésünk miatt kijönni a folyóról, és könnyen lehetett volna 20-25 napot várni akedvező vízállásra. Á. fejét vették volna...
Aztán a géphavaria: tudunk-e menni? Nem szalasztjuk-e el a kedvező vízállást a gép miatt? (Nem szalasztottuk el.) Ha az utolsó hengerfej is elromlik, akkor egy hengert ki kell iktatni, akkor csak fél erővel mehetünk Szíriába. Elég lesz-e a vizünk, mert szűkösen számítottuk ki, hogy a lehető legtöbb rakományt felvehessük!
Amikor kijöttünk a csatornából, Buenos Aires előtt megfordult a szél, a kérdés: eljutunk-e a nyílt vízig, megfeneklés nélkül?
Hát most ezeken a gondokon túl vagyunk, de itt a nagy kérdés, a rakomány elhelyezése a hajón, amit a tegnapi napnál részleteztem...!
Hogy mondta V. parancsnok úr?
- Mindenki azért van a hajón, hogy dolgozzon, a parancsnok azért, hogy aggódjon!
Hát itt lehetett mit aggódni!

Húsvét hétfő, április 8. Kellemes locsolót kívánok mindenkinek! Sajna itt senki nem hervadozik...
Aki hallja adja át (az illetékeseknek):
"Én kis morzsa, gyönge rózsa / verebek papja, hordónak csapja / ha beférek tojást kérek, / ha nem férek továbblépek!"
A tojásokat az OTP devizaszámlámra kérem...!
Éjjel észrevétlenül vételeztünk olajat. Este lementem a hídról, még menetben voltunk, mire hajnali három ötvenkor felmentem, már menetben voltunk: irány Lattakia! Ezt már szeretem!

Kedd, április 9. Szakmai vitám volt tegnap a parancsnokkal. Ha kirakunk Lattakia után és - úgy ahogy én kiszámoltam - feltöltjük a ballaszttankokat, akkor szerinte egy méterre orra bukunk. Szerintem egy métert faron ül a hajó! Nagy különbség!
Ma sikerült meggyőznöm az igazamról. Ebből is látszik, hogy nem esik le a gyűrű egy vezető ujjáról se, ha igazat ad a beosztottjának (esetleg ezzel is nőhet a tekintélye).

Hallottam egy viccet:

Két tengerész barkochbázik:
- Szőrös? - kérdezi az első.
- Nem!
- Akkor rákérdezek. Rum?

Szerda, április 10. Isten éltesse az Iciri-piciri Székely Szabolcs Bertalan (Bendegúz) Kislegényt tizenharmadik születésnapján! Ő lenne a kisebbik fiam.

Csütörtök, április 11. Ma mesélte a rádiós, és adalék a Mi Pablónk megismeréséhez:
Tudni kell, hogy gondban vagyunk, ha Pablóval kell beszélni. A hajón a parancsnok, a második tiszt, és én tudunk spanyolul kommunikálni a személyzettel. De Pablót egyikünk se érti igazán.
Béla kint volt Cabellóban a pizzériában, már megvacsorázott, amikor Rafa és Pabló arra sétáltak. Leültek az asztalhoz, jön a pincér, aki tudta, hogy Béla pötyög valamit spanyolul, annyit mindenesetre, hogy meg tudta rendelni a vacsoráját.
Pabló fordult a pincérhez, elmondta mit akarnak. Erre a pincér Bélához, és Pablóra mutat:
- Ez nem beszél spanyolul?
Hát ennyit Pabló ékesszólásáról. Ha a spanyol anyanyelvűeknek gondot okoz a megértése, akkor már nem csodálkozom azon, hogy mi egy kukkot se értünk kificamodott hondurián tájszólásán!
Később Rafa mondta, hogy valami spanyol-indián keveréknyelvet tud csak a derék barátunk.
Amióta elindultunk a La Platától, egyfolytában zuhog.

Péntek, április 12. A nap felkelt, és lenyugodott... És ez is jó!

Szombat, április 13. Semmi. Illetve valami, de az a holnapi naphoz kívánkozik.

Vasárnap, április 14. Isten éltessen apa Tibor napon!!

Edu...

Most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, hogy kezdjem amit Eduról akarok írni! Lehet így:
Milyen szerencsés fickó ez az Eduardo.... Vagy így:
Mégsem adom fel a levelem a brazíliai Salvadorból... De azt hiszem ez a helyes:
Ilyen hatökröt még nem hordott hátán a jó öreg sárgolyó! Ugyanis az első pincér készül Európára. Gyanítom, hogy a lányokhoz is. Izgalomban van, mert először lép majd földre az Óvilágban. Tehát méltóképen akart megjelenni.
Ezért rendbe akarta hozni a fogait. Ez a következő műveletsor eredménye: venni kell egy kis üveget. Az ember óvatosan belenyúl egy fülpiszkálásra való kis pálcikával, és a folyadékkal szépen letisztítja a fogát. Ez tiszta sor. Csakhogy Edu utána összekeverte a poharat, és ezzel is öblögetett. Na ki találja ki, mi volt a fogtisztító folyadék? Á, ne is tessék próbálkozni, ekkora baromságra csak Edu képes, másfel se tételezi, hogy tömény sósavat használt a marhája!
Hát milyen ember az ilyen? Amikor már a tömény sósav csípte az ínyét, akkor akart vízzel öblögetni, de mellényúlt. Csapott is akkora üvöltést, hogy a fél hajó összeszaladt! Akkor felrohant a konyhába, és enyhítette a fájdalmát! Na mivel? Nem tejjel, á, azt nem tette, mert esetleg használ. Hanem paradicsom pakolást rakott rá, hogy még jobban marja. Hát marta is!
Akkor szaladt a barbához csak, az tejet adott neki, kikérdezte, hogy lenyelte-e, de amilyen szerencsés (lásd az indítást) nem ment le egy csepp se. Akkor meghánytatták, és lefektették. Egyébként is ráfért a pihenés, mert épp tegnap délután panaszkodott, hogy fáj mindkét szeme. Arra emlékszünk ugye, hogy San Lorenzóban ő törte össze a pofáját, istentelen módon!
Reggelre a szája irtózatosan bedagadt. Nagyobb lefetyelője van, mint egy csókos-szájú négernek(pardon: afro-afrikainak)! A nyelve szép fehér, és nincsenek rajta azok randa ízlelő bimbók. És a szája tele van hólyagokkal. Majd ha kifakad, akkor megint ajánlom neki a paradicsompakolást!
Ma egész nap a barba próbált valakit telexen elérni, de a tulajnál senki nem volt az irodában, csak a Seascotnál lévő hétvégi ügyeletest érte el. Így Portishead rádión keresztül egy katonai kórházzal léptünk kapcsolatba, ahonnan megnyugtattak, hogy helyesen jártunk el, megmondták milyen gyógyszereket egyen, és kész. Visszük tovább.
Így nem kötünk ki Salvadorban, és nem tudom a leveleimet feladni. Mert már nagyon úgy nézett ki, ha nem tudunk senkit elérni orvosi tanácsért, akkor megállunk, hogy megmutathassuk orvosnak, és láthassák, milyen marhák vannak a hajón.
Egyébként az út eseménytelenül telik.

Hétfő, április 15. Elmúlt egy nap. Hámlik Edu nyelve.

Kedd, április 16. Eduardo javul. Tegnap már akart dolgozni. Ehhez nem járult hozzá a barba. Még mindig elég ronda a csókos szája, de egész vidáman viseli. Mint említettem, a szerencse fia! Ugyanis amióta megkóstolta a sósavat, természetesen nem tud enni!

Szerda, április 17. Ennyi történt. Nem sok!

Csütörtök, április 18. A barba elmesélt egy állítólag megtörtént tengerész sztorit. Egy hajózási lapban jelent meg:
Egy hajó SOS jelzést vett, amint a Csendes-óceánon navigált. Odamentek, és egy vitorlást találtak, az adta a vészjeleket. Amikor a fedélzetre vették a férfit, az töprengeni kezdett, hogy csak szerszámokat kérjen-e, amivel megjavítja a hajóját, és élelmet, meg vizet, mert fogytán volt. A hajó parancsnoka ekkor elmondott egy anekdotát neki:
- Egyszer nagy árvíz volt valahol. Egy ember házának földszintjét elöntötte a víz. Odament egy evezős csónak, és felajánlotta a segítségét.
- Nem, köszönöm, a Jóisten vigyáz rám, majd csökken az ár.
De a víz megnőtt. A férfi felmászott a tetőre. Odament egy motorcsónak, és segítséget kínált.
- Nem, köszönöm -, mondta az emberünk - bízom az isteni gondviselésben, hogy lehúzódik az ár.
De a víz újra nőtt. A férfi felmászott a kéményre. egy helikopter megjelent, és felajánlotta, hogy elviszi.
- Bízom a Jóistenben, elvonul az ár -, mondta.
A víz újra nőtt, és az emberünk megfulladt. A mennybe érve felelősségre vonta a Jóisten:
- Hát hiába bíztam benned?
- De jóember, én küldtem érted egy csónakot, egy motorcsónakot, végül egy helikoptert. Mi francot tehettem még volna?
A vitorlázó elgondolkodott, és a hajón maradt.
Remélem, Edu is kidobja a húsz liter sósavat, amit tegnap megtaláltak a kabinjában.

Péntek, április 19. Azt mondja a kápó, Beirutban nagy harcok vannak... Én beszállnék abba a csónakba, ha jönne...
Reggel a barbával beszélgettem a hídon. Kapott tőlem egy könyvet, a Ben Hurt, elolvasta, és arról beszélgettünk. Ő is szereti a bibliai történeteket. A könyvben szerepelnek a napkeleti bölcsek, Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Ahogy kalandoztak a gondolatok, egyszer oda lyukadtunk ki, hogy megjegyezte:
A katolikus templomok sekrestyéiben ott a három betű: GMB. valószínűleg a Három Királyok nevének a kezdőbetui. (Erről sose hallottam, de amennyit én sekrestyékbe járok...) Én megjegyeztem:
A németek valószínűleg négyről tudnak, lehetett egy Helmuth is köztük, mert náluk mindenütt azt írják ki, hogy GmbH!
Későn esett le a tantusz a barbának, de akkor visított!
Most az üres óráimban a hídon az Újszövetséget olvasgatom spanyolul (Nuevo Testimonio - Versión popular, és ez a lényeg, mert leegyszerűsített nyelven írták, a nép egyszerű fiának, mint én is vagyok a spanyol nyelvet tekintve).

Szombat, április 20. Edu is ínyenckedik. A rakott káposztát összeturmixolta a rántott levessel, és úgy itta meg. Elég snájdig fiatalember lett belőle. Szépen fogy! Hiába, az akaraterő! A ajka még mindig csókra áll, de nekem ma reggel inkább olyannak tűnt, mint aki állandóan a szájában tartja az öblitő vizet...

Vasárnap, április 21. Egy hét menet, és ha jól jön össze, akkor beszélhetek telefonon Encsikével, és feladhatom a leveleimet! Akkor érünk Ceutába. Ez egy varázsszó jelenleg, mindenki oda készül, de semmi alapja sincs. Ugyanis nem akar Mr. Bott (a tulajdonos) nyilatkozni, hogy hol vételezünk olajat. Ha odáig nem rendelkezik, akkor kicsit késünk, mert evezni kell, ugyanis az üzemanyag elfogy.
A napok egyhangúan telnek... Esténként leülünk a video elé, és a Mi Pablónktól kapott szebbnél szebb filmeket nézzük. Ma este a Rambó 3 volt műsoron. De ez van!

Hétfő, április 22. Hét napon keresztül 26 fokot tartottunk. Ma befordultunk. 22 fok az irány... Hát nem sok minden történik...

Kedd, április 23. Ha jól számolom, eltelt két hónap. Nemsokára hazamegyek (decemberben?).
A szakács mesélt egy viccet: Amerikában az iskolabusz sofőrje azt mondja a gyerekeknek:
- Nagyon nem szép dolog az, hogy megkülönböztetik az emberek a bőrszín alapján. A mi buszunkon ezután mindenki legyen kék! Jó?
Minden gyerek nagy lelkesen beleegyezik. Megérkeznek az iskolához. Egy fekete srác előretolakszik. Mire a sofőr:
- Nana, kisöreg! Először a világoskékek, csak aztán a sötétkékek!

Szerda, április 24. Jackie Collins két könyvét elolvastam: "Tele van a világ elvált nővel" és a "Tele van a világ elvált férfivel". Egy kaptafára készült könyvek. (Bár nem kaptafának használja, amiről ír!) Fogalmazzunk enyhén: fehérmájú, nimfomániás és minden ami ezzel jár... Meg kéne mondani neki, mert biztosan fogalma sincs róla, de a férfiak pisilni is szoktak vele...! Legalább is néha... És az se biztos, hogy csak a kurvák viszik valamire az életben. Egyébként olvasmányos iromány...

Csütörtök, április 25. Tegnap a kápó beszélt a feleségével VHF rádión, Las Palmason keresztül. Állítólag jön M. L. Lattakiára. Majd meglátjuk! Lorenzóba is ígérte magát. Egyre többen kérik a váltásukat: a második gépész, a kápó, az elektrikus, két salvadori hegesztő. Matróz még senki. De egyet kell, hogy küldjön a HMS Konstancára K. helyett (Nimródot?)
Ha Tarifához érünk, én is telefonálok haza. Nagyon hiányoznak az otthoni hírek! Senkiről se tudok semmit.

Péntek, április 26. Nem állunk Ceutában part mellé, így nem vagyok benne biztos, hogy el tudom küldeni a leveleimet! Na, majd meglátjuk...

Szombat, április 27. Ma érkeztünk Ceutába, olajozni. Három hét menet után megálltunk két órára. Szerencsém volt, elvitték a leveleket. Sajnos Encsikével nem tudtam beszélni, nem túl jók ezek a VHF rádiótelefonok...
Nem tudom miért, de nagyon rossz érzés fogott el este hétkor... Muszáj minél előbb felhívni az asszonyt.

Vasárnap, április 28. Éjjel órát állítottunk, így UTC+1-ben vagyunk (Universal Time Convension, a GMT - Greenwich Mean Time - helyett használatos). Hajnalban öt órától folyamatosan hívtam Cabo de Gata Rádiót, és féltem, hogy annyira eltávolodunk, hogy nem tudok majd beszélni Encsivel. Pontosan hét órakor kezdett válaszolni a hajók hívására. Így végül az asszonynak se kellett túl korán ébrednie. Az otthoni hírek:
Kész lesz Ninó tengerészkönyve! Megcsinálta az egészségügyi tanfolyamot is. Szabolcs különdíjat nyert az Országos Középiskolai Szavalóversenyen! Gratulálok! És Enici is le tudna jönni június 20 körül a hajóra Szabolccsal! Ilyen jó híreket tudtam meg otthonról! És mindezt 14 percben, 45 $-ért! Nem olcsó mulatság a hajóról telefonálni. De végül is egy hónapja beszéltünk egymással utoljára.

Hétfő, április 29. Elhajóztunk a (számunkra) rosszemlékű Oran előtt, és ma hajnalban Algírt is elhagytuk. Vajon még mindig ölik a fehéreket...?

Kedd, április 30. Előttünk berobbant az idő, 8-as erősségű vihart jeleznek Málta környékére.
Jó lesz már megérkezni. Én szeretem a hosszú meneteket, mint ez is volt, de már várjuk a kikötést. Olyankor mindig többet tudunk valamivel. Hány napra számíthatunk, mikor érkezhetünk Konstancára, stb...
A napokban számítottam ki, hogy huszonhárom éve voltam utoljára Lattakián, és húsz éve Beirutban. Igaz, hogy nem túlzottan örülök az arab kikötőknek, de azért izgat, milyen lett...

Egy kis nyelvészkedés

Palival sokat beszélünk a magyar nyelvről. Mint már említettem, szinte semmit nem tud róla, azon kívül, hogy beszéli. Már nem "suksüköl"! Most a szófajokat, és mondatrészeket sulykoljuk. Rákérdezett azokra a kis izékre, amiket a szavak elé teszünk, és utána. Fogalma sincs a helyesírásról... Eközben én is rájöttem valamire, illetve egy cikket olvastam, a magyar nyelv oktatásáról külföldieknek. Számukra a legnehezebb a magyarban (a tárgyas és tárgyatlan ragozás mellett), hogy a magyar igeragozás nem időbeli, hanem térbeli szemléletu.
Ezzel én is választ kaptam egy nagy problémámra: ugyanis az angol igeidő szemlélet nem akar belemenni abba bikkfa fejembe. Most már tudom, hogy miért. Amíg az angol időben szemléli a cselekvést, addig a magyar a térben. Az angolnak az a fontos, mikor zajlott le a cselekvés, mikor kezdődött, mikor fejeződött be. A magyar a befejezettséget irányokkal fejezi ki: megy - ez folyamatos, be- , le- , fel- , oda- , alámegy stb. a befejezett. De ugyanígy fizet - kifizet, szól - kiszól, tesz - letesz. Az angol azt mondja: "az ókorban, amikor a rabszolgaság általános volt", a magyar: "az ókorban ahol a rabszolgaság általános volt". Jelentős a szemléletbeli különbség!
A külföldieket tanító nyelvtanárok szerint ez igen komoly problémát okoz a nyelvünket tanulóknak! És ez az oka annak, hogy a magyarok, sok esetben, nehezen tanulják, rosszul alkalmazzák a számukra idegen időbeli szemléletet. (Élő példa vagyok rá én is...) Mától vízkorlátozást vezetünk be. Majdnem tíz tonna édesvíz fogyott! Néhányan összetévesztik a fürdőt a Komjádi uszodával...

MÁJUS

Szerda, május 1. Kész röhej! Több víz fogyott, mint eddig bármelyik nap - 12 tonna! Mától mindenki kap egy vödör vizet 24 órára! Ebben aztán úszhatnak oda-vissza... Egyszerűen lehetetlen rávenni az embereket a normális vízhasználatra. Pedig tíz napja figyelmeztettük őket, hogy ez lesz, ha nem spórolnak! Bezzeg most mindenki odavan, hogy mi lesz, hogy mosakszanak? Hát így...!
Szép az idő, a vihar előttünk elvonult.

Csütörtök, május 2. Már nagyon várom az érkezést. Délelőtt végigjártam a raktárakat, rettenetesen elfáradtam. Térdig járni a kukoricában nem egy kellemes dolog. Sok helyen beáztunk, holnap és holnapután kinyitjuk, és kiszedjük az elázott, penészes rakományt.
Még tart a vízkorlátozás, és amilyen pechem van, előző nap áztattam be a mosnivalót. Most öblítek, és áztatok minden nap, hogy ne büdösödjön be a ruhám.
Reggelire tejbegríz volt. A salvadoriak annak rendje és módja szerint ketchuppel ették!

Péntek, május 3. Kinyitottuk a raktárakat, és megelégedve tapasztaltuk, hogy nem ázott be a rakomány. A teteje egy kicsit nedves, a lecsapódott párától, és a szélén csírázik. Lehet, hogy törni kell Lattakián a kukoricát...? Nagyon várom az érkezést, huszonnégy óra múlva sokkal okosabbak leszünk, pedig már most is azok vagyunk...
Délután Hielmar, a gépápoló megkereste Palit, hogy egészségügyi gondja van. Hát nem mondom, előfordult már sok minden itt, a hajón, de ilyen...! Mutatja a fülét, és állítja, hogy benne van egy bakuli (csótány!!). Erre mit lehet lépni? Megnézték, kipucolták, még fel is töltötték olajjal (ha van benne valami, akkor felúszik a tetejére). Persze semmi!

Szombat, május 4. Éjjel B. Pistának szívpanaszai voltak. Megmérték a vérnyomását, 98/57 és a pulzusa 48 volt! Zsibbadt a fél oldala, de reggelre jobban lett (127/85/58)... Hielmar fülében valóban volt egy bogár, de nem csótány! Egy darabot Pali kiszedett délután.
A legfrissebb híreket a kápó feleségétől kapjuk. Kíváncsi vagyok, Encsike fel szokta-e néha-néha hívni.? Mondtam neki... Tehát:
M. Laci nem jön Lattakiára mégsem. Ez nagyon rossz! Itt akartam vele beszélni Ninóról! Most a barbát kell megfűzni, hogy személy szerint hívjuk le a fiamat. Nehéz lesz! Állítólag, és ennek nagyon örülnék, az egész rakományt Lattakián raknánk ki, mintegy tíz nap alatt. Akkor még négy nap, és 20-a körül Konstanca! Estére, mint említettem, okosabbak lehettünk volna, de nem lettünk... Horgonyon állunk. Holnap hátha...

Vasárnap, május 5. Reggel nyolckor azt mondta az ügynökség, hogy nem kötünk ki. Tíz perc múlva hívott a pilot állomás, hogy kikötünk. Rá öt percre megjelent a vizsgálat. Természetesen így nem tudtuk a horgonyt azonnal húzni, és a pilot idegeskedett, hogy mi van? Ennyire tudja a jobb kéz, mit csinál a szír bal...
Az ügynök szerint négy nap alatt végzünk, és semmit se tud arról, hogy itt rakjuk ki a teljes rakományt. Nesze neked...

Megszökünk Lattakiáról...

Szóval az úgy volt, hogy kikötöttünk. Nem volt egy könnyű manőver, egy konténeres hajó fara mögé kellett beállnunk, úgy, hogy 2,5 méterre voltunk tőle! Alig fejeztük be a manővert, jött egy hivatalosnak látszó ember, és szemmel láthatólag idegesen, és megijedve közölte, hogy azonnal el kell hagynunk a kikötőt. Egy másik hajót hoznak a helyünkre, mert a Humber feketelistán van Szíriában.
Kiderült, hogy a hajó valamikor Izraelben volt, és a szír törvények szerint nem köthet ki itt! Püff neki. Erről a marha törvényről tudtunk, de nem hittük, hogy most is érvényben van. És hát mi nem tudtuk azt se, hogy a Humber valaha Izraelben járt. Nincs mit tenni, a pilot is megjött, manőver, és kiállunk horgonyra. Állítólag addig kell horgonyon várakoznunk, amíg a minisztériumtól megjön egy különleges engedély, miszerint kirakhatunk.
Azonnali táviratváltás a tulajdonossal. Értesítettük a Seascotot is. Kérdés a hajónak: elvittek-e valamilyen okmányt? Ez egyértelműen azt jelentette, hogy meg kell lógnunk. A tulajdonostól távirat jött: tárgyal a szír P&I-al (hajótulajdonosok önsegélyző biztosítója) és majd értesít. Visszaadta a labdát: kérdezzük meg a Kikötőkapitányt, hogy elmehetünk-e Beirutba kirakni, amíg az engedély megjön. Ez persze nem egyszerű dolog, mert holnap állami ünnep lesz, és nem volt már reményünk, hogy válaszolnak, de szerencsénk volt, hatkor bement a hivatalba a pasas. Azt mondta, ha elmegy a hajó, akkor nem valószínű, hogy újra beengedik szír vizekre... Egyébként egy-két nap alatt meg szokták adni az engedélyt. Természetesen megtáviratoztuk a tulajnak. Tíz perc múlva megjött a válasz, hogy beszéltek a P&I-al, és azt mondták, elmehetünk.
Így horgonyt felhúztuk, és elindultunk. A barba bejelentette a Harbour Masternek, hogy elmegyünk Beirutba, aki azt mondta, mi tudjuk, hogy mit csinálunk, és sok szerencsét kívánt.
Izgalommal várom, hogy mi sül ki a dologból. Egy biztos, hogy a barbát nem tartóztathatják le, ha visszajövünk, mert nincs a hajó letartóztatva, tehát nem tarthatnak vissza... Szóval zajlik az élet.
Holnap reggel hat körül Beirut.

Hétfő, május 6.

Táviratok jönnek, táviratok mennek

Tehát reggel hatkor Lattakián voltunk. Szóval az úgy történt, hogy elindultunk Beirutba, aztán a barba leadta az indulási táviratot mindenkinek. Így az amerikaiaknak, a skótoknak, és Beirutba is. Azonnal megjött a válasz. A Seascot azt válaszolta, hogy beszélt az ABS-el (amerikai tulajdonos), és azt mondták, hogy maradjunk addig, amíg meg nem kapjuk az engedélyt a kirakásra. Az ABS azt táviratozta, hogy beszélt a skótokkal, és maradjunk addig, amíg a Kikötőkapitány hivatalos engedélyt nem ad a távozásra, és csak akkor menjünk át Beirutba. Így aztán a szép egyetértésből kifolyólag visszajöttünk, és újra horgonyt dobtam. Ez egyébként a sztromónak és nekem már semmiség. Álmomban, fél kézzel, hátrafelé, bármikor, bárhol horgonyt tudunk dobni! Azt hiszem ezen a hajón többször horgonyoztunk le, mint eddigi pályafutásom alatt összesen! Csak a gond az volt, hogy kilenckor lefeküdtem, hogy: na, most aztán jól kialszom magam! Egészen fél tízig aludtam,akkor keltettek érkezésre.
Reggel fél hatkor kaptunk egy újabb táviratot az ABS-től, hogy akkor menjünk Beirutba, ha a kikötőkapitány OK. és Mr. Laci (M.) lejön Lattakiára, hogy intézkedjen. Mivel a Harbour Master még nem OK, ezért most maradunk!
Lehet, hogy Amerikában titokban a szocializmust építik?

Se víz, se kaja

Ma sütötte meg a szakács az utolsó adag kenyeret, elfogyott a liszt. Tej, zöldség, gyümölcs napok óta nincs. A tojás is elfogyott, ez főleg a salvadoriaknak probléma, mert mindig azt reggeliznek. Napi 90-100 tojást fogyasztottak átlagosan, plusz amit a szakács használt fel. Április 2-től 4300 darab fogyott! Krumpli három kiló is van még, abból jól állunk. Bab mázsaszámra van, rizs is, és hús is akad. Csirke nincs. Tehát nem éhezünk, csak húst eszünk rizzsel és babbal. És van mintegy 250 csomag Smack... Ma ebédre is az volt leves helyett. Kicsit elázott a tészta, de azért ehető...
Nem is ez a fő gond, hanem a víz. Már alig van mosdani. Ma este megvicceljük a legénységet. Elzártuk a meleg vizet. Így nem valószínű, hogy alatta fognak melegedni. Utána meg felfüggesztjük a munkát, mert ha nem lehet mosakodni, akkor ne is dolgozzanak! Majd kerüljük egymást... Kéne venni illatosított papír zsebkendőt... De nem oroszlánszagút...

Kedd, május 7.

Orvosi segítség arab módra...

Baj van! B. Pista újra rosszul lett az éjjel. Leesett a pulzusa, a vérnyomása is alacsony, és a szívtájékon nyomást érez, zsibbad a karja, válla, szorít a mellkasa. Anginás tünetek?
Az ügynökség persze nem válaszol. Egész reggel próbáljuk hívni, de ránk se bagóznak. Azt halljuk, hogy arabul rólunk beszélnek. Könnyen lehet, hogy azt hiszik, hogy ez csak egy trükk, amivel el akarjuk érni, hogy bevigyenek.
A barba reggel beszélt az ügynökséggel, elmondta hogy van a Pista. Megkérdezték, ki tudja-e fizetni az orvost. Mivel nincs pénz a hajópénztárban, ezért csak aláírással tud fizetni, mondta. Azóta nem is válaszolnak a hívásra. Tőlük meg is dögölhet... Másokkal beszélnek, velünk nem állnak szóba.
Tegnap késő este távirat jött a skótoktól, hogy semmisítsünk meg mindent, amiből kiderülne, hogy a hajó Humber néven is volt Izraelben, Ashodban 1994 decemberében. Ugyanis a szírek csak azt tudják, hogy akkor volt a zsidóknál, amikor Ios névre hallgatott és görög tulajdonosa volt. Azt tudni kell, hogy nem számít, ha közben gazdát, és nevet cserélt a hajó. A hajótestet büntetik a vadbarmok, nem a tulajdonost, aki elküldte Izraelbe!
Kellene shipchandler, hogy kaját vegyünk. Vizet is rendelnünk kellene. De ha nem jöhetnek ki, mit tehetünk? És ez akármeddig is elhúzódhat!
Ha rosszmájú akarnék lenni azt mondanám, hogy így legalább van idő a hajó lefestésére!
A vízzel nagyobb a gond, mint gondoltuk. Mára teljesen elzártuk. Holnap megnyitjuk tíz percre. Késő délután kivitték Pistát a kórházba.

Szerda, május 8. Megjött M. Laci, felhívta a hajót. Nem lesz könnyu megkapni az engedélyt a kirakásra, több napig elhúzódhat. Hozott pénzt, lesz némi kaja is. Amióta szűkében vagyunk az élelemnek, állandóan farkaséhes vagyok. Az utolsó hónapban, ha három szelet kenyeret ettem meg összesen, most meg rettenetesen hiányzik, hogy nincs!
Ma fél vödör vízben lezuhanyoztam, kimostam, egyszer öblítettem, és a maradék vizet elraktam holnapra. A hegesztők zúgolódnak, hogy nem reggeli a tejberizs, hiába tesznek rá bármit, nem laktat. Ebben speciel igazuk van. Én azért szeretem, teszek rá barack- és narancslekvárt, és mentazselét. Nagyon ízlik így feldíszítve.

Csütörtök, május 9. Még mondja valaki, hogy nincs jó kaja! Reggelire sült sonka volt rizzsel, és dán vajassütemény (avas). Ebédre gulyásleves és grízes tészta. (Igaz, tegnapelőtt is ez volt.)
Rettentő száraz, meleg, sivatagi szél fúj...
Mit adott Allah? Délután csónak jött, teleminden földi jóval! Kaptunk tejet, tojást, zöldséget, sajtot, hagymát, birkát, csirkét (nem fagyasztottat!), narancsot - rég ettem ilyen finomat! - és mindent, ami kell. Így aztán lefújva a holnapi grízes tészta. Egyéb hír csak annyi, hogy a miniszter, aki az engedélyt hivatott megadni a kikötésre, hivatalos látogatásra Egyiptomba utazott! Lehet, hogy Encsike a javítás elejére is le tud már jönni? Nem hinném, hogy június előtt Konstancára érnénk...

Péntek, május 10.

Megjöttünk Beirutba

Reggel négykor felkelek, és nagy nyüzsgés fogad. Éjjel távirat jött, megyünk Beirutba, ott kirakunk, majd egy török kikötő lesz, Mersin vagy Izmir. Ez utóbbinak örülnék! B. Pista vajon hova jön utánunk?
Délután fél négyre értünk Beirut elé. Már bejelentkeztünk a kikötőnek, amikor jött egy távirat, hogy ne értesítsük őket, mert lehet, hogy Izmirbe megyünk kirakni az egész rakományt! Miután lehorgonyoztunk, jött a következő: itt rakunk ki. Azért ez nem semmi! Ahogy úgy, amerikai módra mennek a dolgok, minden kapkodás nélkül. Látszik az egész cégen: tudják mit akarnak.
Beiruton nem látszik a háború nyoma. Nappal. Este annál inkább. A belváros egy része teljesen sötét. A fényes rész áthelyeződni látszik a várostól északra. Ott minden csupa neon, nagy a forgalom, építkeznek. Úgy néz ki, mintha egy láthatatlan vonal lenne. Ettől jobbra sötét van, oda járnak reggel nyolctól ötig harcolni a felek. Mindenestre szomorú látvány. Mivé lett a hajdan nyüzsgő, és szép, kellemes város! Bár így se ismerek rá, mert azért mennek az építkezések, 1978 óta, a harcok ellenére épül a város, a tengerpart felőli része majdnem olyan mint Szingapúr, csak kicsit alacsonyabbak a toronyházak.
Délután jött egy csónak, libanoni lobogót hozott, és mintát vitt a kukoricából.

Szombat, május 11. Reggel beszéltünk az ügynökséggel. Hétfő reggel mehetünk be a kikötőbe leghamarabb. Aztán egy táviratot kaptunk a Seascottól, hogy 15-én kötünk ki, ez ugye szerda, és szombaton lehetünk kész. Küldenek BV (Bureau Veritas - francia regiszteri hivatal, a hajó náluk van lajstromozva, ez azt jelenti, hogy minden bizonyítványt és okmányt ők állítanak ki, illetve hosszabbítnak meg) regisztert. A legaranyosabb távirat ezután jött a tulajdonostól. Miszerint menjünk Beirutba, dobjunk horgonyt, mert ott rakunk ki. Szép jó reggelt kívánok Mr. Bott! Ma későn tetszett kelni...
Hétfőn tejbepapi lesz a reggeli, mert talán vasárnap estig kihúzzuk kenyérrel. A barba szólt az ügynökségnek, ha jön a regiszter, hozzon a hóna alatt egy zsák lisztet! Azt nem tud, de kenyeret hoznak holnap, megígérték. Bár az arab ígéret... Vasárnap, május 12. Tegnap délelőtt és délután vagy két vagonnyi kukoricát lapátoltunk el, hogy szabaddá tegyük a levegő útját, hogy átjárhassa a raktár elejét is, hátulját is. Így aztán, miután a kreolbőru elszokott a szántástól, olyan izomlázam van, hogy csuda! Este fél hétkor lefeküdtem, és reggel 3:40-ig egyhuzamban aludtam. Azért csak addig, mert horgonyon ugyanúgy adjuk az őrséget, mint menetben.
Délután az ügynök felhívott, és a tudomány mai állása szerint kedden kiköthetünk. Akkor ez azt is jelentheti, hogy 18-án végezhetnénk.
Lisztet is hoz, ami már nagyon hiányzik, mert nem tud a szakács kenyeret sütni, és semmit se tud készíteni, amihez liszt kell (rántásra sincs!)

Hétfő, május 13.

Beirut

Jó sorsom 1973-ban vetett először Beirutba. Az első hajómmal, a Hévíz motorossal voltam itt, rögtön az első utamon. Galac - Reni - Pireusz - Beirut kikötőket kerestük fel. Először találkoztam az arab világgal. Ebben szerencsés voltam, mert mehettünk volna olyan helyekre is, mint Líbia, vagy a mostani Algéria.
Akkor Libanon fővárosa csodás hely volt. Ha a tengerész kiment a városba, akkor első útja hova máshova vezetett volna, mint Frédihez. Frédi öreg volt mint az országút. Ült a kis boltja előtt egy széken, s ha magyarok jöttek, szélesen elmosolyodott, és hangos "szervusz" köszöntéssel fogadta őket. Fia, George szolgált ki. Elintéztük a kötelező vásárlásokat, vettünk szappant, fogkrémet, borotvahabot. Aztán egy-két üveg sör mellett megírtuk a képeslapokat, természetesen azokat is itt vettük. Máig nem tudom, hol a posta, mert Frédiék mindig lelkiismeretesen feladták (nem úgy mint Alexandriában az ügynök, akinek odaadtam, és a pénzt is duplán számoltam, mégse érkezett meg a mai napig).
Amikor a sör végére értünk, akkor felkerekedtünk, hogy bevásároljunk a bazárban, vagy csak sétáljunk, nézelődjünk a Rivoli téren. A csomagokat természetesen Frédinél hagytuk. Majd visszafelé betérünk érte. A bazár maga a csoda volt. Főleg az első hajós tengerésznövendéknek. Csak ámultam a hatalmas nyüzsgésen. Szokatlan volt az árusok rámenőssége, és bámulatra méltó, hogy váltogatták a nyelveket, találgatva, mely náció fiai vagyunk. Ha ráhibázott, akkor magyarul köszönt, és invitált be az üzletébe, és addig erősködött, amíg be nem tértünk egy kis nézelődésre.
Eleinte nem egyedül jártam ki. Az öreg kollégák rutinosan rázták le a tolakodó invitálást, mentek céltudatosan, a "Budapest bazárba". Természetesen volt "Prága bazár", ahol csehül volt kiírva: mi minden kapható, amire Prágában ácsingóznak a lányok, asszonyok. A "Bazár Polska" árai zlotyban voltak kiírva. A "Moszkva bazár" előtt oroszul köszöntöttek, és tukmálták a Lindiolt, a jerseyt. A "mi" bazárunkban aztán titokzatos dolgok történtek. A fiúk hátramentek Musztafával, és hamarosan hatalmas csomagokkal jöttek elő. Engem nem igazán érdekelt, mit hoztak a zsákokban. Ha tudtam volna, hogy családi ház lapul hat-nyolc ilyen csomagban! Mert kendők garmadája vándorolt a hajóra. Tízezrével vették, fél líráért darabját, és a Birodalomban 3 rubelért adták el, majd a rubelt a beiruti pénzváltó egy az egyben átváltotta libanoni pénzre. És egy dollár csak 2,5-2,8 líra volt! És ha tudjuk, hogy a Lindiol (fogamzásgátló) doboza Alexban (Alexandria) 31 piaszter volt (1 dollár = 9 doboz), és otthon 7-800 forintot adtak érte, akkor látható, hogy valóban kacsalábón forgó házakat cipeltek az élelmes tengerészek a táskákban, zsákokban. Már akit nem köpött be a legjobb haverja a vámon...!
Én a bazárban csak nézelődtem, nemigen vásároltam. De nagyon élveztem, legyen rekkenő délutáni hőség, vagy esti meleg. A bazár a Rivoli térről nyílt. Hatalmas tér volt, francia neve Place des Martires. Jól írom? A francia nem erősségem. A felső végében voltak a "líra-lírás" mozik. Egy líráért három filmet lehetett megnézni (olyanok is voltak!) Utána pedig saurmát ettünk. A saurma 25 piaszter volt, egy korsó sör pedig 75-öt kóstált a szemközti kocsmában. Nem messze volt a Radio City, egy hatalmas áruház, a földszintjén volt kapható a kakaska, más néven petárda. Az első keresztutcában voltak a csirkések. Egy líráért egy fél sült csirkét adtak, a híres, és finom fokhagymamártással, zöldségekkel, salátákkal.
Este a Hamrára mentünk. Ott voltak a komoly mozik, fényes üzletek. Jó volt Beirutba jönni. 1973-74 között többször kikötöttünk itt.
Legközelebb 1978 januárjában jöttem a Budapest tengerjáróval. Két éve dúlt a háború.
Frédi meghalt. George sem élt már, és az üzletük bezárva. A Rivoli teret övező pálmák koronája géppuskával lekaszálva. A bazár szétlőve. De a bazár élt. Az árusok kihordták a megmaradt portékát a romhalmaz szélére, a térenkörben sátrakat emeltek, és kínálták a portékájukat a túlélőknek.
A háború ellenére szép kirándulást tettünk Baalbekbe. Akkor, amerre mentünk, mindenfelé romos házakat, szétlőtt épületeket láttunk. Taxival utaztunk, négyen, és az egész napot ott töltöttük.
Vajon mire jöttünk most? Milyen a város? Horgonyról nem látszik a háború nyoma. Egy-két házon látszanak a belövések, de messziről, a kétezer évnél is idősebb város él, a Libanon hegység lejtőin új házakat építenek, a neonreklámok villognak, a gépkocsisor hömpölyög a tengerparton. És 29 csatorna fogható a televízión...
Ami nagyon nem tetszik: a város előtt, a tengerben egy hatalmas sziget éktelenkedik. Oda hordják a város szemetét, mocskát. Nemzetközi egyezmények védik a Földközi-tenger tisztaságát, kemény büntetéseket rónak ki, és ők pedig gyilkolják a tengert. Néha, mint most is, begyullad, és okádja a füstöt, ráadásul annyi aggyal telepítették, mint a váci cementművet, és így az uralkodó szélirány a bűzt és füstöt a városra hordja... Nagyon bosszantó, hogy semmit se tudunk M. Laciról. Azt feltételeztük, hogy már itt van Beirutban, és irigyeltük B. Pistát, milyen jó neki, napokat tölt itt, hajó, kötöttségek nélkül. Tegnap mondta az ügynök, hogy délben beszél Lacival, mert még mindig Lattakián van. Vajon miért? Csak nem azt intézi, hogy visszamenjünk innen? Az borzalmas lenne! Nagyon meg kéne már beszélnem vele a fiam ügyét.
Késő este jött meg a válasz, nem tudta megszerezni a libanoni vízumot. B. Pista hazarepül Damaszkuszból, és Konstancára visszajön. Egyébként délután bejött a BV surveyor, és azt mondta, hogy azért jött ki horgonyra, mert egy óra múlva megyünk Izmirbe! De nem mentünk. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy itt rakjuk ki a beiruti rakományt, de 24 óra alatt!
Már nagyon utálok vödörből zuhanyozni...!

Kedd, május 14. Délután az ügynök azt ígérte, hogy holnap reggel part mellé állunk.

Szerda, május 15.

Kikötöttünk

Hát reggel bejöttünk. De valami nagyon büdös körülöttünk! Hajnalban, az őrség alatt, állandóan figyeltem, mikor indul a hajó a helyünkről. Hatig rakodott, mi 9.30-ra kötöttünk ki, és közölték, hogy nem jó a rakodó-berendezés, és nem tudják, mikorra javítják meg...
Nem hozzák a vizet, nem hozzák a partralépési engedélyt se. Így mindenki itt rostokol a hajón. Megcsináltuk a draft surveyt, a surveyorok megígérték, hogy este kivisznek telefonálni, de így semmi esély rá! Őrület! Egyébként jópofa emberek. Elmondták, hogy a régi bazár megszünt, a Rivoli tér sincs, a földel egyenlővé lőtték, így most ásatásokat folytatnak a helyén. A Krisztus előtti város maradványait ássák ki. Szerintük teljes a biztonság, nyugodtan ki lehet menni. Lenne is dolgom, néhány apróságot vásárolni.
Meg vizet is kéne vennem a hajónak. Ugyanis nincs egy fillér se a hajókasszában, ha vizet akarunk venni, akkor azt készpénzben kell fizetni, így a kápóval összedobjuk 100 tonna árát (500 $), és hitelezünk a tulajdonosnak! Aranyos mi?
Van ám más is: meghozták a shore passt de, nem tudok kimenni. Így nem is telefonálhatok. Ugyanis a személyzetet két részre osztja a hatóság, és csak az egyik fele kapott partralépési engedélyt. Két dolog természetes: az első, hogy a parancsnok kapott. A másik, hogy így az első tiszt nem kaphat. Ugyanis az történt, hogy valamikor érkezett egy szír hajó. Az egész legénység buszra szállt, és mintha mi sem történt volna, hazalátogattak. Így a hajó manőverképtelen lett, és nem tudott arrébb menni, amikor a kikötői hatóság átrendezte a rakpartot, hogy helyet csináljon egy érkező hajónak. Ez volt a kisebbik gond. A nagyobb, hogy amikor kigyulladt a hajó, még mindig senki nem volt rajta! Így aztán a hatóság meghozta a döntését, és ennek most én iszom a levét. De állítólag holnap mi mehetünk ki. Meglátjuk...

Csütörtök, május 16. Hát ma se kaptam partra lépési engedélyt. Szívjanak gázt...
Egyébként táviratot kaptunk. Csak úgy informatikailag: lehet, hogy nem Izmirbe megyünk, hanem egy másik kis török kikötőbe. Mindegy. Ott kimehetek! Lesz raki (ánizspálinka), dönner kebab (darált birkahús nyárson, faszén fölött megsütve), murdanya (petrezselyem saláta) Efes birasi (Efes sör), birkasült, beyaz sarabi (fehér bor), meg minden, mi szem szájnak ingere, és ott ráadásul szeretik is a magyarokat. És azért is felhívom Encsit! (Mondom most...)
Holnap reggel kész lehetünk, délben elmegyünk, és a hátam közepére se kívánom még egyszer az arabokat!
Veszünk vizet, 100 tonnát, így tegnap hatalmasat fürödtem. Csak az tudja értékelni, aki tíz napig fél vödör vízből zuhanyozott! Vettem egy autórádiót és magnót. Igen kiváló kis darab. Sony. Kell ennél többet mondani? Meg tíz kazettát. (Az is Sony). (Beszúrás 2002-ből: kéne már venni hozzá egy autót...)
Bőszen angolozom. Félretettem mindent ennek érdekében. Így elolvastam Asimovtól a "Secrets of the Universe" c. könyvét (Az univerzum titkai). Természetesen angolul. Nagyon olvasmányosan mondja el mindazt, amit a világegyetemről tudni kell. Az ókortól napjainkig végigveszi a teóriákat, a felfedezéseket. Most a The bridges at Toko-ri c. könyvet olvasom (Hidak Toko-ri-nél, a koreai háborúban játszódik egy amerikai repülőgépanyahajón). Ezen kívül az angol nyelvtant tanulom, és a nyelvvizsga tesztjeit oldom meg, még nem teljesen kielégítő eredménnyel.

Péntek, május 17. Azt ígérték, hogy reggelre kész leszünk, de csak négyre fejezték be a kirakást. A draft surveyorok beültek hozzám 11-kor, mert ők is úgy tudták, hogy 8 körül végzünk. Ehhez három órát hozzá kell adni, mondták, de alulbecsülték a saját lassúságukat.
Az idősebbik jó fej volt. Görög, Angliában nevelkedett, 66 éves. Beszél görögül, angolul, francául, arabul, olaszul, és máltaiul. Az angol haditengerészetnél kezdett hajózni. Később tankereken hajózott, 1965-ig. Azóta surveyor.
Az idősebbik Kanadában élt hosszabb ideig. Megkínáltam őket barackpálinkával, mókás volt, hogy becsiccsentett tőle.
Más különösebb hír nincs, hacsak az nem, hogy nem lesz raki, dönner kebab, murdanya, és Efes birasi és sarabi se. Ugyanis Ege Gübrébe megyünk kirakni, és ott egy ammónia gyár van, és egy rakpart, amihez részben hozzáférhetünk. A móló 124 méter hosszú, a hajó 168...

Szombat, május 18. Remélem, jól alakulnak a dolgok, Sz. Pista volt már itt, szerinte taxival jól megközelíthető Aliaga, a legközelebbi város. Így talán még dundurma is lesz (fagylalt)!
Lassan de biztosan közeledünk Konstancához. Ege Gübréből már csak két napi járás. Nem hinném, hogy előbb lesz, mint június elseje.

Vasárnap, május 19. Semmi különös.

Hétfő, május 20. Éjjel kettőkor érkeztünk Nemrut Limani elé, az öbölben van Ege Gübre. Egy bulgár hajó fél órával előbb érkezett, az ma bemegy. Mi csak holnap délelőtt.

Megjött M. Laci...

Délután kijött a vizsgálat. Szerdán megyünk rakpart mellé, és négy-öt nap kirakásra számíthatunk. Megkaptam a Bill of Ladingeket (szállítólevél - értékpapír), hogy fénymásolatot csináljak az irattár részére. Amíg mi egy hónapon keresztül hajóztunk, addig négyszer adták el a tőzsdén a rakományt, ezért volt az állandó bizonytalankodás, hogy hol rakunk ki, mert minden új tulajdonos máshova vitte volna a rakományt.
Megérkezett M. is. Nem sokat tudtam meg eddig tőle, de néhány érdekes dolgot elmondott:
- B. Pistának két infarktusa volt. 1600 $-ba került a kórházi ápolása Lattakián. Még nincs harminc éves!
- Az, hogy a hajó bement Lattakián a kikötőbe, és 10 perc múlva kijöttünk, 10.500 $-jába került a tulajdonosnak, plusz napi 400 $ a horgonyzás. Ez különben abszolút nonszensz, ilyen nincs! Hogy a horgonyzásért illetéket számítsanak fel, ez abszurd, a legteljesebb mértékben. Ilyet csak az arabok engednek meg maguknak. Természetesen Mr. Bott volt a hunyó azért, mert a hajó Izraelben volt, és elküldte a szírekhez. M. járt egy öreg ügyvédnél, aki megírta a "kegyelmi kérvényt" a minisztériumba, hogy "ők teljesen véletlenül küldték a hajót Ashodba, és nem akarták a szír-amerikai barátságot megsérteni, meg minden ilyen marhaság...". Aztán kiderült, hogy erről nem is tud a hatóság, akkor összetépték, és újat írtak, miszerint "a hajó előző, görög tulajdonosa egy alávaló gazember volt, aki az Iost - a Humber előző neve - Izraelbe küldte, de ez, természetesen most szóba se kerülhet, stb. stb..."
- Három hét javításra számítanak Konstancában.
- Lehet, hogy még egy fuvart csinálunk Argentína - Beirut között.
- A salvadori hegesztőket románokra cserélik le (800 $, és hajógyári papírjuk van, ezt fogadják el hajón)

Kedd, május 21. Ma beszéltem M.-el a fiamról, nincs semmi akadálya annak, hogy behajózzon! Így mehet a levél! Megírtam, és holnap odaadom neki, ha bementünk.
Délután végigjártuk a hajót, hogy felmérje, milyen munkákra lesz szükség a hajógyárban. Egy cseppet kétségbe esett, mert új raktártetőket kellene csinálni, ha jó hajót akar a tulajdonos. Majd találunk valami megoldást.
Gyanítom, hogy a következőt: három hétig dolgoznak a gyárban a hajón, majd az idő elteltével vesznek egy surveyort. Romániában igen olcsón lehet venni, már ötezer dollárért kiállítanak mindenféle papírt.
Arról is szó van, hogy elképzelhető, hogy csinálunk még egy kanyart San Lorenzo és a Földközi-tenger között. Én jobban örülnék valami segélyrakománynak, mert azzal jobban megy az idő. Az Nyugat-Afrikába szólna, általában nyolc kilenc országba. A berakása is hosszabb időt venne igénybe.

Szerda, május 22. Egy órára ígérték a kikötést, így aztán négyre part mellett is voltunk. A kirakást rendben elkezdték, majd kilenckor elkezdtek problémázni azon, hogy a daru nem ér be a raktár fölé. Akkor addig ki rakodott? Azzal jöttek, hogy fordítsam meg a hajót. Természetesen visszautasítottam.
Éjfélkor megjelent két úr, és megállapították, hogy meleg a kukorica. Hozzáteszem, hogy erjed is. Jó savanyú szagok jönnek a raktárból. Éjfél körül bejött a barba, én természetesen már aludtam. Mondták neki is, meg is mutatták, hogy a kukorica melegszik (ez a rakomány hajlamos a melegedésre).
Kiderült az is, hogy kitelefonáltak a vendéglőbe, ahova az ügynökség kivitte őket, hogy az elsőtiszt (én) visszautasította, hogy a hajóval tíz métert előremenjen (sic!), holott erről szó se volt. Így aztán várakozó állásponton vagyunk, hogy vajon mi lesz a rakománnyal? M. se ment haza emiatt.

Csütörtök, május 23. Három hónapja vagyok a hajón.

A hír igaz, de...

Reggel közölték, hogy kilenckor folytatják a kirakást. Természetesen a hír igaz, csak nem kiraktak, hanem vizsgálódni jöttek. Az átvevő jött, és leállított minden kirakást. A barbának sikerült őt meggyőzni arról, hogy a rakomány a saját nedvességtartalmától kezdett erjedni, rohadni, melegedni. Ezt ő elfogadta, és alá is írta a protestlevelet, melyben ezeket közöltük. Így nem mi vagyunk a hunyók.
De ez édeskevés volt ahhoz, hogy folytassuk a kirakást. P&I surveyort hívtunk mindketten, a hajó, és az átvevő is. Ők délután meg is jöttek, és egy rakás mintát vettek a rakományból. Velük mentem, és egyszerűen elkeserítő volt látni, hogy ahol megbontották a látszólag jó kukoricát, az pár centire a felszín alatt már feketére sült, penészes, forró. A legmagasabb hőmérséklet 59 fok volt! Holnap délutánra lesz meg a laborteszt eredménye. Az biztosnak látszik, hogy ebből a törökbúzából nem lesz kukoricaolaj (koleszterinmentes), legfeljebb koleszterinmentes marhahús, ha lesz marha aki megegye.
Eddig ez látszólag rendben is lenne a hajó részéről. De!
Május 31-ig vannak a hajónak papírjai, jogosítványai. A 25 éves javítást mindenütt szigorúan veszik. Ez az úgynevezett special service, amin igen nehéz átmenni. Tehát létkérdés, hogy Konstancán javítsunk, ahol igen korrumpálhatók a hivatalos emberek, megvehetők, nem úgy mint máshol. Ugyanis máshol sokkal drágábbak...
Ha a hajó május 31-én 24:00-kor kikötőben van, akkor a BV regiszter csak egy útvonalengedélyt adhat a legközelebbi hajógyárig, ahol a special servicet meg kell csinálni. Ez irdatlan kiadásokkal járna, és 99% az esély arra, hogy egyszerűbb a hajót ócskavasnak eladni, mint javíttatni.
Lehet, hogy Indiából, Bombayból megyünk haza? (Ott vágják szét az ócskavasnak eladott hajókat).
Ötkor, megint megjelentek, és hoztak a hajónak egy "viszontprotestlevelet", miszerint ez a kukorica nem kukorica, hanem valami sárgászöld izé, aminek a mérgezőanyag tartalma 38-40% között van. Nagyon le volt a szakértő úr törve, amikor M. közölte, hogy rendben van, ez nem ránk tartozik, de mikor rakják ki? Ha holnap reggel nem kezdik el, akkor óránként 600$ késedelmi díjat (ez nem demurrage) kell fizetni az átvevőnek. Itt volt ő is, (az átvevő), és rettentően kétségbeesettnek látszott. Később derült ki, hogy hárommillió dollárt fizetett ki ezért a rakományért...
Kíváncsian várjuk a folytatást. Az ügynök szerint holnap folytatják a kirakást. Hiszem, ha látom...

Péntek, május 24. Az éjszaka folyamán több távirat érkezett. Nagyon sötét ügyletnek látszik, fogalmunk sincs, mire megy ki a játék. Mindenesetre olyan értelmű is érkezett, hogy menjünk horgonyra ki, ha nem raknak. Nem tudom, hogy sül el ez a dolog, és főleg azt nem, hogy mi lesz velünk.
Délután bejött a Law Court delegációja (bírósági hivatalnokok), és megszemlélték a kukoricát. Mintát is vittek. Megjegyzem, így zacskónként igen lassan fogy a rakomány...! Holnap reggelre várjuk a Londonból a Hajóba Rohadt Kukorica Világközpontjából a legszakértőbb szakértőt, és ő is megszemléli a rakományt (sőt, még mintát is vesz belőle, a fejemet teszem rá)!
Mindenesetre 19:00-kor elkezdték leszedni a döglött felső réteget, (nem vastagabb mint fél méter, szerintem kevesebb mint a rakomány 1%-a), majd utána folytatják a kirakást. De így az angol legeslegszakértőbb mit lát majd, és főleg mit szakért? Nem baj, a lényeg az, hogy elkezdték, illetve folytatják a kirakást.

Dzsebemde csok kücsük elma var" és "Merde var kapi?"

Mehmet, a mi P&I surveyorunk este kivitt a városba, a kb. nyolc kilométerre levő Aliagába. Ők Aliaa-nak mondják. Kis város, mintegy harmincezer lakosa van. Nincs semmi látványosság, legalábbis mi nem találtunk. Tipikus török kisváros, tele csok kedves arkadassal. Nagy ipari centrum. Itt van a legnagyobb török acélmű, és az egyik legnagyobb olajfinomító. (Az öbölben, ahol a hajóval állunk. Nekik van eszük, és nem a város mellé telepítették az ipart.) Sikerült telefonálnom, Ninó nagy örömére, és elmondtam, hogy 10 nap múlva, ha minden jól megy, akkor a hajón lehet. A telefonért - huszonnyolc perc - fizettem egymillió hatszázkilencvennégyezer török lírát. (22$! Ez egyúttal azt is jelenti, hogy 1$=77.000 líra!)
Raki nem volt, és döner kebab se, de volt dundurma, és Efes birasi. Sétáltunk a városban, vásároltunk. Vettem egy fehér- és zöldarany karláncot Encsikének a 20. házassági évfordulónkra. A ténfergés közben megszólított egy kisfiú, 12 éves, és egy éve tanul angolul. Ehhez képest fantasztikusan jól beszélt. Bárcsak Szabolcsnak is így menne... Leállt társalogni velem, amíg L. Misi telefonált. Megkérdezte, tudom-e hol van a Van tó. Miután erre nemmel kellett felelnem, megmondta, hogy Törökország és Irán között. Ezután igen választékosan elmondta, hogy a Van tóban sok sárkány van, olyanok mint a krokodil, és a fejük tetején lévő lyukon keresztül levegőt fújnak. Sok turista jár a tóhoz, hogy láthassák, de egész nap várnak a fényképezőgépükkel, és nem jönnek elő. Ő persze látta a sárkányokat, TV-ben.
Ezután megkért, hogy ne mondjam azt, hogy Turkey, ha Törökországról beszélek, hanem Türkiye, mert a turkey "pulykát" jelent, és ő szereti a hazáját. Erősen érdeklődött, hogy milyen nyelven beszélünk Madzsarisztánban? Nem sokat tudott rólunk, csak annyit, hogy aki madzsar, az arkadas (barát). Ezért aztán eljátszottam neki a zsebet. Mutattam, és mondtam:
- Zseb. - Erre ő lelkesen:
- Dzsebe. - Mire megmutattam, hogy ez a zseb az enyém:
- Zsebem.
- Dzsebem - volt a válasz. Betettem egy pénzt a zsebembe, és mondtam:
- Zsebemben van.
- Dzsebmde var - mondta lelkesen a barátjával.
- Alma.
- Elma - csodálkoztak kikerekedett szemmel. Ezután mutattam, hogy mennyi a sok, és mennyi a kicsi. Ők is mutatták, hogy ennyi a csok, annyi a kücsük. S ezután mondtam a mondatot:
- A zsebemben sok kicsi alma van.
- Dzsebemde csok kücsük elma var - fordították törökre gyerekes vihogások közepette. Aztán rámutattam a kezében levő baseball sapkára és mondtam:
- Sapka. - Ők lelkesen: - csapka.
- Kapu - folytattam.
- Kapi - nevettek.
- Csárda - soroltam a következő közös szavunkat.
- Csardak - mondták, és izgatottan kezdtek hadarni maguk között, látszott, nagyon élvezik az ismeretlen nyelv számukra érthető szavait.
A "merre?" kérdést is értették, hiszen törökül "merde?". Így amikor kérdeztem, hogy: - Merre van a kapu? - le tudták fordítani: " merde var kapi?"! Ezek után szinte magától értetődőnek vették, hogy mi is szandált hordunk, csak kicsit másképp írjuk.
Ezután még érdekelte a kis barátomat, hogy van-e tengerpartja Madzsarisztánnak, hogy szép ország-e? És váratlanul megkérdezte, tudom-e hol van Mohács, mert ott nagyon fontos harc volt. Igen megilletődöttnek látszott, mikor mondtam, hogy én laktam ott - kis füllentés, de majdnem igaz, itt és most az a 15 km. nem számított.
A társalgásnak akkor lett vége, amikor taxiba szálltunk, hogy visszajöjjünk a hajóra. Egész este ment a kirakás.

Szombat, május 25.

Mr. Papworth, avagy rothadt lett a kukorica, nem sárga...

Délelőtt megérkezett a Hajóba Rohadt Kukorica Nemzetközi Főszakértője: HRKNF, a P&I részéről, aki igen szimpatikus (de nem lehet angol, mert teljesen érthetően beszéli az angolt). Megjött a két átvevő, és a bróker, aki eladta nekik a kukoricát (örmény, és olyan szép, mint Arafat). Most éppen megy a nagy vita, és nem akarják megérteni, hogy a hajót nem hibáztathatják a rakomány miatt, mert a rakomány természetéből adódik a rothadás. A két átvevő közül az idősebb (Ekiz Gida) szimpatikus úr, aki csak állandóan sóhajtozik, és a fejét fogja. Hatalmas csirkegyára van, nekik vette a kukoricát. A másik, egy harmincöt körüli nyakas, konok, kitudjamiféle átvevő lehet, senki se ismeri, és állandóan kötözködik, és rettentő dühös. Ilyennek képzeli az ember Jumurdzsákot. Talán ennek is ki kéne szúrni az egyik szemét... Hajtogatja a magáét, és mindenáron a hajóra akarja kenni az ügyet.
Mr. Papworth (HRKNF P&I) megszakértette a rakományt. Lementünk a 2. raktár bal oldalába - a jobb és bal oldal különálló raktárrész, középen fallal elválasztva - , mindenfelé megmérte a rakomány hőmérsékletét, mintákat vett. A dühös török körbe-körbe rohangált a raktárban, és állandóan a penészes darabokból akart mintát Mr. Papworthra rátukmálni. Ő egyébként rettentő nyugodt, és kedves mosollyal elhárította, amitől a dühös török még mérgesebb lett. Mintavétel közben állandóan hajtogatta, hogy a rakomány beázott, azért lett nedves. A raktár oldalán látható lecsurgásokat mutogatta.
Ehhez a következőt kell tudni: A raktár tetején van egy úgynevezett páraelvezető csatorna. Ebbe csurog az összegyult pára, és a raktár végén van két lyuk, amin kifolyhat a fedélzetre. Namármost, ez a csatorna a raktár hosszában sok helyen át van vágva. Amikor a hajó saját daruval rakodik, akkor a teheremelő kötél nekifeszül, és kidörzsöli. A raktár 18 méter mély, és 11,6 méter széles. A kötél V alakban feszül meg, a két daruszár a raktáron kívül van. tehát az természetes, hogy elkoptatja a raktár peremét. Ez pedig a páraelvezető csatorna belső éle. Tehát amikor jöttünk - a rakománytulajdonos kérése abszolút vízszintes úszáshelyzetben, azaz a merülés elől és hátul ugyanannyi (evenkeel) - az összegyult pára nem jutott el a kifolyócsövekig, hanem ezeken a réseken visszafolyt a raktárba, ami természetesen felgyorsította a lecsurgások alatt a penészedési folyamatot. Tehát a dühös török ezeket mutogatta, hogy a rakomány beázott, kívülről. Arról már letett korábban, hogy azt hajtogassa, hogy tengervizet kapott a kukorica, amikor a laborból kijött az eredmény, hogy a kloridtartalom 80 PPM körül van. (PPM = pollution per million, azaz egymillió részre eső szennyezőanyag).
Tehát Mr. Papworth megállapította, hogy a felszíni réteg mintegy 20-40 cm. mélyen penészes, nedves. Azt ajánlotta, hogy a kirakás folyamán állandóan ellenőrizzék a rakomány minőségét, folyamatos mintavétellel. Ezt a mintát háromfelé osztják, egyet kap az átvevő, egyet a hajó, és egy megy egy független laboratóriumba, vizsgálatra. Kiszámoltam, hogy mennyi kukorica károsodhatott, és ennek a duplájára tett ajánlatot a P&I részéről, hogy hajlandók garancialevelet adni, illetve bankgaranciát adni. Ebbe a dühös török nem ment bele, mert ő ennek a dupláját akarta. Ez már zsarolás.
Így, a délelőtt általam legépelt, megegyezést se írták alá, hanem nagy dühösen elrohantak. Hat óra után levonultunk a 2. raktár jobb oldalába. Ott sokkal kevesebb volt a lecsurgás, és a kukorica felszíne szép sárga. de ahogy megbontottuk, a felszín alatt mintegy 15-20 cm-es réteg penészes volt. Ezt vajon hogy magyarázza a dühös török? Mert neki mindenre volt megfellebbezhetetlen véleménye...
Én végigvideóztam a raktárakat, a mintavétel folyamatát, és a vizsgálódást.
Most nem tudjuk mi lesz. Közben jött egy Hajdani Birodalmi hajó, és holnap azt rakják meg, addig nálunk áll a kirakás.
Hajnali négytől este kilencig egyfolytában fent voltam, így most nagyon fáradt vagyok.

Vasárnap, május 26. Egész éjjel raktak. Feltűnő, hogy a melósok mennyire kezelhetők. (Bárcsak ezt lehetne mondani a dühös törökről és az ő örmény Arafatjáról!) Ugyanis a daru alig éri el a raktár szélét, és kínlódnak a rakodással, de csinálják. Igaz, először meg akarták fordíttatni a hajót, de abból semmi se lett.
Szegény Jani (2. gépész), már kész idegbeteg, csodálom, hogy még nem bolondult meg!
Ugyanis 5-én lejárt a szerződése, megvan a nyolc hónapja. Úgy tervezte, hogy ha megvan, akkor hazamegy rögtön, mert a lányának június 15-én lesz az esküvője. A váltási kérelmére azt a választ kapta, hogy Konstancán váltják.
Akik régebbről ismerik, azt mondják, hogy a Janinak egy kicsit "férjhezmegyalányom, ésmicsodanagyesküvőtcsapunk" komplexusa van. Ugyanis hosszú évek óta erre készül. Már tizenöt éve, amikor 6 éves volt a kislány, úgy vitte haza a márkás italokat, hogy a lánya esküvőjére teszi el. A leggyakoribb beszédtémája is ez a nagy esemény. Mindenki tudja, hol, mikor és hogyan készül el a zöld szmokingja, de még próbálni kell az esküvő előtt, és ha nem ér haza, hogy megy férjhez a lánya zöld szmoking nélkül? Tegnap szóba került, hogy kiállunk horgonyra, erre a Jani belesápadt, de még elég jól tartja magát.
Ezt látva a parancsnok, és M. Laci, tegnap úgy egyeztek meg, hogy valószínűleg innen hazamegy.
A rakodás rendben megy, a dühös török most meghunyászkodottnak látszik.
Még jó, hogy eszembe jutott, és megírtam a levelet, hogy szüntessék meg a számlámat a City banknál, 2.000 Ft-ot számolnak fel havonta kezelési költségként. Aranyosak! Évi 24.000 forint a semmiért! Plusz a haszon a forgalomért.

Hétfő, május 27. Tegnap este nyolckor abbahagyták a kirakást, és elkezdték a Óbirodalmi hajó berakását. Ránk talán ma délután kerül sor újra. Mindenesetre a kirakás megszakításakor olyan gyönyörűséges videót és fotókat csináltam, hogy Mr. Papworth nyála elcsöppen, ha meglátja. Hatalmas oszlopba összeállt, feketére összeégett kukorica, még a legkényesebb ízlésű surveyorokat is lázba hozza! És nem is egy helyen! Szerencse fia ez a pasas...
Ma egyébként csendes napunk volt. Megjött Mr. Papworth, kikérdezte a barbát az útról, megnézte a videót, amit a San Lorenzói berakásról csináltam, és vártuk Isztambulból a delegációt. Mert most mi kértünk közjegyző által hitelesített vizsgálatot, ügyvédet fogadtunk, és mi is veszünk mintát hatósági vizsgálatra.
De Törökországban az élet nem ilyen egyszerű. Minek kapkodnák el a dolgokat? Ma este érkeztek meg Izmirbe, majd holnap reggel jönnek át Aliagába, és akkor intézkednek hiteles személy ügyében. Lassan járj, később érsz Konstancára...
Délután folytatjuk a kirakást.

Kedd, május 28. Tegnap este a barba rosszul volt. Fájt a feje, kicsit lázasnak érezte magát. A kápó este kilenckor panaszkodott, hogy hasmenése van. Erika, M. Laci felesége se érezte jól magát, csak pirítóst vacsorázott. Ma reggel jött Laci, hogy egész éjjel hányt, hasmenése volt. Hétkor megjelent a kápó, olyan arccal, mint én, szoktam, ha 37,2 fokos lázam van, tehát mint aki halni készül. Egész éjjel hányt, hasmenése volt. Éjfél körül a hideg rázta.
Minden valószínűség szerint a tegnapelőtt esti halvacsorát böjtölik. Azt mondják finom volt, és rettenetesen bezabáltak. Á., aki köztudottan nagy halász, és ha hetente háromszor eszik halat, akkor már siránkozik, hogy miért ilyen kevés, kijelentette, hogy most négy öt napig gondolni se tud a halra. Kíváncsi vagyok, milyen éjszakája volt?
Azt hiszem nagyon örült, amikor felajánlottam, hogy leírom a vallomását, és kinyomtatom. Ma egyébként engem hallgatott meg Mr. Papworth...

A barátaimtól ments meg uram, az ellenségeimmel majd csak elbánok!

Délre vártuk a bíróságot, közjegyzőt, a hajó ügyvédjét, meg a hajózási szakértőt. Meg is jöttek háromra. Arany pofák voltak. Úgy nekünk estek, mintha nem mi kértük, és fizettük volna őket... A hajózási szakértő azzal indított, hogy:
- Captain, szilárd meggyőződésem, hogy a rakomány beázott.
Abszolút pártatlan, és részlehajlás nélküli szakértő volt, aki fizetéséért mellettünk áll...
A mezőgazdasági szakértő, akinek a feladata a mintavétel volt, mint az őrült vetette be magát a penészes rakományba, pillanatok alatt mocskos lett. A barba erre kikapta a kezéből a "mintát", kiöntötte, és telerakta tökéletes kukoricával.
Az ügyvédünk arról igyekezett meggyőzni, hogy fizessünk minél több kártérítést az átvevőnek, mert különben letartóztatják a hajót. Valóban ügyes, és a mi pártunkon levő jogász volt, mert holnap letartóztatják a hajót, amíg a P&I részéről meg nem érkezik a bankgarancia, hogy a pénzt letétbe helyezték. Amikor Mr. Papworth kérdést tett fel neki, alig akart válaszolni.
"Alapos" vizsgálat után, kb. egy óra múlva elviharzottak. Az átvevő által kért bizottság órákat ült a nyakunkon. Azt ugye mondanom se kell, hogy a dühös török egész idő alatt ott volt, és irányította őket.
Azért a hajózási szakértőt sikerült meggyőzni arról, hogy nem áztunk be (de beáztunk, de ezt nekik nem kell tudniuk), mert megmutattuk, hogy egy MacGregor szelvény (raktártető szelvény) nem lehet húsz centi széles, mert egy helyen húsz centi távolságban voltak lecsurgások a raktárszájban, tehát nem a szelvények között jött be a víz (de ott jött be, csak szétfolyt). Ezt ő el is fogadta, ekkor a Dühöske majdnem gutaütést kapott. Ha a kapitány ezt le is írja, akkor biztosan meg is üti a guta. Úgy kell neki... Egyébként jól bevásárolt a szakértőivel, és az ügyvédjeivel, meg a haverjával, az örménnyel. Ugyanis ha elfogadja a P&I által felajánlott háromszázezer dollárt, akkor a pénzt megkapja, és kész. De ő minimum hatszázezerhez ragaszkodott. Mi lesz tehát:
A pártatlan török bíróság kapásból megítéli neki a pénzt, erre a P&I a hágai bírósághoz fordul, ahol általában kompromisszumos megoldásokat hoznak, fele-fele arányban kell viselni a terheket.Tehát kap háromszázezret. De azt legalább öt év múlva! És nuku kamat! Tehát Dühöske benne van a csőben. Haha!
Miután elmentek, úgy döntött Mr. Papworth, aki mint említettem nem ma lépett le a falvédőről, hogy elmegyünk és megnézzük, hogy Dühöske hogyan tárolja a kukoricát. Mert valami hatalmas tétel penészes áruról mesélt. Mintegy ezerötszáz tonnáról. Ő azt külön tárolja, meg is lehet nézni.
Kissé meglepődött, amikor közöltük, hogy: nosza rajta, menjünk, és nézzük meg, azt a fránya szennyezett törökbúzát. A helyszínen mi lepődtünk meg, mert egy árva szem penészes kukorica se volt, nem is tudta volna külön tárolni, mivel a darus abszolút összekeverte kirakás közben. Ehelyett hatalmas mennyiségű - valóban ezerötszáz tonna körüli - hibátlan gabonát találtunk felhalmozva. Egy hatalmas kupac perlit és egy kupac kénpor között. Hát azok aztán szennyezték, de piszkosul, a szél csak úgy hordta a ként, rá a tengeri halom tetejére. Csináltam is róla szép video felvételeket. Nem a magam, hanem a hajó részére.
Mr. Papworth mintát is vett belőle, biztosan tudja, hova kell küldeni...
Azt hiszem, Dühöske törököt fogott vele...
A hírek szerint, péntek reggel mehetünk el. Nem lesz egy hosszú kalabus (börtön: arab, török).
Egyre jobban izgulok, hogy a levelem nem érkezik haza időben, és így a tengerészjelölt fiam nem kapja meg. M. Laci adja majd fel, ha hazaérkezett.

Szerda, május 29.

1974, M/S Hévíz, Velence

Tegnap kérdeztem M.t, emlékszik-e, mikor hajóztunk együtt? Persze, hogy nem emlékezett, de ez természetes, mert az ember nem emlékezhet mindenkire, akivel valaha is hajózott (legfeljebb, ha naplót ír). S amelyik hajó nekem emlékezetes, az neki egy a sok közül. 1974 tavaszán voltunk együtt a Hévízen, ő chief volt, én deck boy. Nála tettem le a matróz vizsgát! A hajóra később emlékezett, mert Velencében akkor cseréltük ki a főgépet, és ez három hónapos javítást jelentett. A második tiszt Ny. A. volt (szó van róla, hogy esetleg ő váltja Á.-t a parancsnoki poszton, de nagyobb a valószínűsége, hogy O. Péter jön le).
Eszembe jutott, hogy akkor, 1974-ben Velencében, a tisztikar hogyan ment moziba. A hajójavító (Arsenale) mellett volt az Arsenale mozi. Akkor, egy hónapig, minden film mellett volt sztriptíz műsor. Sajnos a bugyi maradt. Mikor ez kiderült, a tisztikar együtt ment moziba, és vetkőző lányokat nézni. Bevonultak a nézőtérre, leültek az első sorba, és mindegyikük elővett egy távcsövet, azzal nézték a csajokat. Vigyorogva mesélték, hogy az egyik lány ettől zavarba jött, és többször elvétette a ritmust, ahogy a zenére táncolt.
Én is láttam a műsort, de nem az első sorból, hanem valahol hátul ültem...
Nekem az a javítás mindig emlékezetes marad, mert először voltam Itáliában. A szolgálati beosztás nagyon jó volt, háromszor nyolc óra, közben nyolc óra pihenő, a harmadik szolgálat után (éjféltől reggel nyolcig) harminchat óra szabad. Keresztül-kasul bejártam a Lagúnák Városát. Kezemben útikönyvvel mindent megnéztem, ami csak említésre érdemes. Nem hiszem, hogy van magyar turista, aki annyi mindent látott volna, mint én. Akkor ettem először pizzát, tengeri herkentyűket. Bóklászás közben, ha megéheztem, bekaptam egy tramezzinit, ittam hozzá egy pohár jófajta vörösbort, és mentem tovább. Most ezt nem tudnám megtenni (köszvény...). Kijutottam a Lídóra is, de nem a méregdrága (1000 lírás) strandra mentem, hanem elgyalogoltam a szállodasor végére, és ott fürödtem. Ha elfáradtam, felültem az egyes vaporettóra, és végighajókáztam a Canal Grandén.
Sokszor csak azért mentem ki, hogy végigsétáljak az Elefántcsapáson (a nevét nem is tudom, de a széles utcáról van szó, amelyik az állomástól a San Marcóig vezet), bementem az állomásra, megvettem a Guerin Sportivót (fociújság), megittam egy campariszódát, és vissza a hajójavítóba.
Ott, és akkor vettem az első filmfelvevőmet, egy Kodak kompakt kamerát, használtan, egy ócskásnál, 24.000 líráért. Akkor egy napra 850-et kaptam. És persze diákat is készítettem. Sokat költöttem múzeumi belépőkre. A Doge palotában háromszor is voltam, pedig 1500 volt a beugró, amiért 30 csoda finom kávét lehetett akkor kapni. Fellifteztem a Campanile tetejére, és órákat bámészkodtam, néztem a térképet, kerestem az ismerős épületeket.
És persze gyakoroltam, tanultam az olasz nyelvet.
Csoda-e, hogy nem is vittem haza semmi kézzelfoghatót az első hajómról? Illetve azt kérdezem inkább, van-e más tengerész, aki ennyi maradandót vitt haza az első hajójáról? Május 3-tól június 19-ig voltam akkor Velencében.

Egy emlékezetes Trieszti érkezés

Amilyen szerencsés voltam, a következő hajómra, a Herendre a velencei javítás előtt szálltam be. A Székesfehérvárral is ott javítottunk. De a másik legemlékezetesebb Velencei utam igen rövid volt, csak egy kurta napos. Akkor a Cegléden szolgáltam, és ifjú házas voltam. Encsi Triesztbe jött le kikötői látogatásra. Természetesen szerencsénk volt. (Lehet, hogy én egy szerencse fia vagyok? Vagy csak a szépre vagyok hajlandó emlékezni...?) Ugyanis december 31-én érkezett a hajóra. Mi igen kalandos körülmények között kötöttünk ki:
A kedvező (reggel hat órai) érkezés érdekében lelassított a parancsnok amikor elértük Isztriát. Ötkor megjött a bóra. Aki ismeri, tudja mit jelent: A hegyekből 80-100 km-es erősségu bukószél rohan le, és pillanatok alatt felkorbácsolja a tengert. Kikötni szinte lehetetlen. Amikor a hajó bejelentkezett, azt a választ kaptuk, hogy majd január 3-án, az ünnepek után kötünk ki.
Mondanom se kell, hogy engem, a második géptisztet, a második tiszet volt, és a szakácsot majd a frász tört ki, hisz nekünk aznap érkeztek a feleségeink.
Mit lehet ilyenkor tenni? A parancsnok nem tudott kitalálni semmi okosat. Nem úgy a jóemlékű Balogh Béla bácsi, a rádiós-gazdasági tiszt. A VHF rádiótelefonon beszólt Krumli Pista bácsinak (egy bácskai magyar ship's chandlernek), hogy segítsen rajtunk, mert háromhónapos út után itt állunk az ünnepek előtt kaja nélkül. Krumli mindig hallgatta a 16-os csatornát, hogy tudja, mikor jön hajó, amelyikkel üzletelni lehet. Intézkedett, és fél óra múlva a pilot állomás hívott, hogy kikötünk. Két révkalauz is jött, és kemény fél órába tellett, amíg a háborgó tengeren be tudtak szállni. Aztán kikötöttünk. Manőverezni alig tudtunk a hatalmas szélben. Elől nemcsak az orrkötelekkel kötöttük meg a hajót, hanem a horgonyláncot is kiadtuk partra, hogy megtartson bennünket.
Bejött az ügynök, és amint megvolt a partralépési engedély, rohantam ki. A parancsnok kérdezte, miért, hisz délután háromkor az ügynökség behozza a feleségeket. Ekkor dél volt! Hát hogy lehet ilyet kérdezni? Csak a szálloda neve kellett, hogy hova menjek? A hotel Imperót hamar megtaláltam az állomással szemben. A portán természetesen megállítottak, de amikor elmondtam mi a helyzet, felengedtek a szobába. Amikor beléptem, a három feleség egy nagy kupacban bőgtek az ágyon, mert nem sokkal azelőtt tudták meg, hogy mi csak az ünnepek után kötünk ki! Volt aztán öröm, amikor megláttak, nem akartak hinni a szemüknek! Főleg Encsike örült...

De szívesen kitunkolnám...

Szóval Triesztben is szerencsések voltunk. Gyapotot hoztunk Port Sudánból, és azt esőbe nem lehet rakni. És a Jóisten minden nap küldött esőt. Onnan tudom, hogy a Jóisten küldte, kárpótlásul a kikötési viszontagságokért, mert minden nap 08-17 között esett csak. Tehát este, amikor szabad voltam, már nyugodtan mehettünk a városba. És természetesen hétvégén nem esett!
Így az egyik vasárnap átvonatoztunk Velencébe. Amint a szerelvény bekanyarodott Monfalcone után, hogy nyugatnak forduljon, úgy kezdett az idő tisztulni, és mire a Santa Lucia pályaudvaron megálltunk, kellemes meleg, és napsütés fogadott.
Csodálatos nap volt! Megmutattam Encsinek mindazt, ami egy rövid napba belefért, a Doge palotát, az ólombörtönt, megnéztük a számomra mindig csodálatos San Moise templomot, sétáltunk, nézelődtünk, jól éreztük magunkat. Én biztosan jobban élveztem, mint Encsi, mert nekem kétszeres öröm volt: egyszer hogy itt lehetek, és főleg az, hogy a feleségemmel. Másrészt én mutathattam meg neki mindent, amit én már jól ismertem, és élvezhettem az ő örömét is!
Jól meg is éheztünk. Mi mást egyen az ember (ha kispénzu magyar, még ha tengerész is) mint pizzát. Megéri a pénzét, mert jókora adag, és laktató. Tehát betértünk egy pizzériába. Ebédidőben alig lehet helyet találni. Azért szerencsénk volt (már megint), és egy kétszemélyes asztalhoz ültettek, ami egy hosszú végéhez volt illesztve. Amíg vártuk a pizzát, figyeltük a véletlen rendelte asztaltársaságot mellettünk.
A főhelyen egy katonaruhás fiatalember ült, és egy kislány kezét szorongatta, simogatta nagy szorgalommal. Az asztal egyik oldalán az egyik, a másikon a másik szülei lehettek. Nagy hangon beszélgettek, vitatkoztak, harsányan nevettek. Olaszok. Az első fogást fogyasztották. Mi más lehetett, mint spagetti? Valami igen gusztusos raguval nyakon öntve. Mindig csodáltam, hogy milyen ügyesen tekerik fel a villára egy kanál segítségével a méteres spagetti szálakat. Vörös bort ittak hozzá, fonott üveges Chiantit, Firenze mellől valót. A sok beszéd, és a sok kézszorongatás miatt lassan fogyott a tészta. Ha nehezen is, de a végére értek. Encsikével mi már el is felejtettük, hogy pizzát ettünk.
Akkor az egyik odaintette a pincért, és szólt, hogy jöhet a következő fogás. És minő borzalom! A felszolgáló kezdte leszedni a tányérokat, és majd mindegyik alján ott volt az ínycsiklandozó ragu, és a mártás. Ezek a tésztazabálók csak a spagettit ették le róla. Egymásra néztük Encsivel, és nagyokat nyelve, szinte egyszerre mondtuk:
- De szívesen kitunkolnám... A mai nap is a bolondokházára emlékeztetett. Jött egy BV surveyor (lásd Beirut), és meghosszabbította a hajópapírokat öt nappal, május 5-ig. De amit ez a pasas véghezvitt a hajón, az nem igaz! Mintha nem javítás előtt lennénk, hanem a legkomolyabb éves szemle lett volna! Velem a fedélzeten három óra hosszat vacakolt, mindent megnézett, mindent felírt, szinte nem is volt olyan amit nem kifogásolt volna, ami a szemle tárgyát képezte.
Ez a szép hosszú hibalista most belekerül a BV komputerrendszerébe, és majd Romániában nem tudják elsumákolni! Hiába vesznek egy surveyort, ezen a hibalistán lévő minden dolgot ki kell javítani! Közben nekem megjött a draft surveyor, azzal is kellett foglalkoznom, szóval azt se tudtam, hol áll a fejem.
Délben abbahagyták a rakodást, bennünk maradt kb. 15 tonna rakomány, és egy bulldózer, valamint az egyik pontonunk kint maradt a parton. Azt hittük, hogy amíg meg nem jön a bírósági végzés a letartóztatásról, vagy elengedésről, nem is nyúlnak a rakományhoz. Közben szépen esett az eső is egy sort, rettentő kíváncsi lennék, hogy Allah megóvta-e a szabadban tárolt kukoricájukat a beázástól? Közben Mr. Bott pár röpke pillanatra sikeresen felvidította a már meglehetősen nyúzott, és fáradt társaságot. Ugyanis jött egy távirat, hogy ki tudjuk-é rakni a bennünk maradt kukoricát hajódaruval, a személyzettel, és el tudunk-e menni? Igazán okos, és megfontolandó ötlet!
1., A hajó privát rakparton áll. Ha itt engedély nélkül kirakunk bármit, akkor máris jogalap van a hajó feltartóztatására. Ekkor pedig, hogyan gondolja Mr. Gondos Tulajdonos ezt a dög nagy hajót átvarázsolni a Fekete-tengerre? És hogyan gondolja visszahozni onnan?
2., Mr. Bott valószínűleg még nem látott hajót, és indulási manővert, ha azt gondolja, hogy csak úgy ripsz-ropsz fogom magam, és elmegyek. Komoly parti segédlet kell egy induláshoz, és révkalauz. Főleg akkor, ha nincs a hajón térkép az adott kikötőről, mint a mi esetünkben. Csak úgy vakon tapogatózva mehetünk ki az öbölből, és imádkozhatnánk, hogy ne menjünk sziklára, ami pedig van a Pilot könyv szerint (csak az a baj, hogy azt írja: ahogy a térkép mutatja!)
3., Nem tudjuk kirakni, mert útban van a parti daru, nincs megfelelő szerszámunk, és kedvünk se nagyon.
4., Nem tudunk elmenni, mert nincs Clearance (engedély).
5., Szórakoztassa Mrs. Bottot a jobbnál-jobb ötleteivel.
De 18:00-kor megjöttek, és egy óra alatt befejezték a kirakást.
Ekkor M. és Mr. Papworth az ügynökkel kimentek a Kikötőkapitányhoz, hogy megkérjék a Clearancet. Az igazság szerint, ezt nem tarthatják vissza. Ha a hajó befejezte a kirakást, és a hatóságok felé nem tartozik semmivel, akkor muszáj kiadni a Sailing Permission-t (indulási engedélyt). Egy esetben lehet megtagadni: érvényes bírósági végzés birtokában. De ilyent - úgy gondoljuk - az átvevő nem tud felmutatni. Ugyanis ellenkező esetben, az átvevő széles vigyorral lobogtatná, és boldog lenne. De azt hiszem, most nem európai mércével mért jogállamban vagyunk. Nyilvánvalóan megvett mindenkit Dühöske, tehát a Harbour Mastert is. Nem tudom mi lett Laciékkal mert 9-ig nem értek vissza, én meg ledőltem tíz perce.

Csütörtök, május 30.

Le vagyunk...

Reggel hatkor ébredtem. Kiderült, két dolog:
1., Le vagyunk... (tartóztatva).
2., Dühöske nemcsak dühös, hanem buta is. Sőt, nagyon buta. Mondhatnám úgy is: butissimo. Annyi sütnivalója sincs, mint egy hamaböcöginek (csótány, idevalósiul). Miután az a látszat, hogy mindenki úgy ugrál, ahogy ő (a hozzáértő hajózási szakértő) fütyül, olyan bírósági végzést is hoztak a hajó ellen, amilyet ő diktált, magyarán (vagy helyesebb így: törökén): hülyét!
Mert mi áll a papíron (sexpír)?
A hajó letartóztattatik rakományhiány miatt. Slussz. Ráadásul törökül. Erről másolatot kap: Harbour Master (kikötőkapitány), Agency (ügynökség), Immigration (külföldieket ellenőrző rendőrség), Custom (vám). Vapor jok! (A hajó nem). Erre mondják azt, hogy nagy-nagy hiba (mármint, hogy minket nem értesítettek)! Az, hogy a hajót letartóztatták rakományhiány miatt, arra egyszerűen nincs szó, hogy mekkora jogi hiba. Erre sehol nem lehet kártérítési igényt bejelenteni...
Most aztán Dühöske kérhet amennyit csak akar - akár tíz millió dollárt is - , legnagyobb csodálkozására megkapja, illetve csak a banki értesítést, hogy zárolva van az összeg. Erre a hajót el kell engednie a hatóságnak (az, hogy Dühös efendi hozzájárul-e, vagy se, nem érdekes).
Ezután a bank értesíti majd Mr. Dühöske bejt, hogy nincs jogi alap a pénz további zárolására, mert a török bíróság ítéletét sajnálatos módón nem áll módjukban figyelembe venni, ugyanis ez nem jogi alap a hajó visszatartására, és török részről súlyos jogsértés történt, és nincs az a nemzetközi fórum ahova fordulhatna, ugyanis a hivatkozási alap (rakományhiány) nem tartozik bírósági hatáskörbe, ez normál kereskedelmi vita, meg különben sincs bizonyítékuk, melyet szíves módjukban állna figyelembe venni a súlyhiányra, mivel a fent említett tény csak akkor vehető figyelembe, ha számszerüsítve van, és egyébként is a tisztelt efendi-bej-pasa nem tud felmutatni egy független draft surveyt, nem úgy a hajó, mely csináltatott a P&I-al, és megállapítatott, hogy valóban kevesebb a rakomány 58,9 tonnával, de sajnálatos módon ez belefér a szerződésben rögzített 0,5%-ba, így talán szíveskedjék az egyébként mélyen tisztelt Mr. Dühös bejnek a hajó duplafenekét kipucolni (csabuk, csabuk - gyorsan, gyorsan), ugyanis egyebet nem tehet, mély és kiváló tisztelettel maradunk továbbra is szolgálatára: Bank. Tehát most várunk, és mossuk a raktárakat.
Délután közölték, hogy újabb letartóztatás lépett érvénybe, rakománykár miatt. Ez már okosabban hangzik, tehát nem Dühöske bej találhatta ki. Ezután azzal jöttek, hogy ötezer dollárra büntetnek, mert kifolyt a raktármosóvíz a rakpartra.
Elment Collins Papworth, jó fej volt.
M. holnap repül egyenesen Romániába. Erika, a felesége mesélte, hogy azzal tudta Laci a belegyezését megszerezni a Mr. Bott által kínált állás betöltésére, hogy sokkal többet lesz így otthon, mintha hajózna. Azóta természetesen sokkal kevesebbet van otthon. Most is Erika hazarepül, elintézi Laci ügyeit, és lehet, hogy lejön Konstancára. Remélem a leveleimet nem felejti el feladni!

Péntek, május 31.

De mi van, ha később, mert török...?

Várjuk a Clearance-t. Ma megkaphatjuk, és akkor tűz! Persze ennek van egy sajátos lefolyása: Izmirben 9-kor nyitnak a bankok (de mi van, ha később, mert a bank török). Az ügynökünk odamegy kilencre (de mi van, ha nem, mert ugye ő is török), és megkapja a bankgaranciát. Ekkor azonnal kocsiba vágja magát, és átrohan Aliagába (de mi van, ha később, mert török). Bemutatja a bíróságon, és azonnal megkapja az antiletartóztatási határozatot (de..., ha ... ők is törökök). Elmegy a vámra, ott azonnal megadják az engedélyt a távozásra (de ..., ha ... mégtörökebbek). Ezután átmegy az Immigrationra (törökebbek?) megkapja a Clearance-t. Átrohan a Kikötőkapitányhoz (aki valószínűleg a legeslegtörökebb), és kiállítja a Sailing Permissiont. Ezután a török ügynök kocsiba vágja magát, és azonnal kihozza az engedélyt. Ettől számítva egy órán belül valószínűleg elmehetünk. Na és itt a kérdés, ki mikor ebédel? Szerintem akkor, amikor az ügynök éppen oda érkezik...
Laci az ügynökkel reggel kiment, hogy a sok török ellenére beszerezze a Sailing Permissiont. Most este hat óra van, és Laci sehol. Péntek lévén, itt du. 2-kor megállt az élet. Tehát Erika aggódik Laci miatt. Ötig tartotta magát. Á.-nak meg kellett ígérnie, hogy ötkor telefonálnak. Éppen nála ültem, és azon problémázott, hogy ki a jó fitty-fenét hívjon fel, amikor Erika megjelent pontban 17.00-kor, hogy akkor most ugye telefonál a barba? Tehát megpróbáltak beszélni az ügynökséggel, és persze nem tudtak, de ship chandler válaszolt. Azt mondta, hogy az ügynökünk egy másik hajón van a vizsgálattal. Tudja, mert a testvére.
De akkor hol van Laci? Délelőtt tíz régen volt... És azóta Erika nem tud más témát, mint azt, hogy hol a Laci? Borzasztó ideges szegény, nem tud mit kezdeni magával, csak rágja magát. Laci valószínűleg indulási engedélyt próbál szerezni, de hogy mi módon, senkinek semmi fogalma róla. Próbáltunk hülyéskedni, viccelődni, de majdnem balul ütött ki, mert rossz néven vette. Kérdezte, ha akarna telefonálni a férje tudna? (Nincs telefon a hajón!)
18.00: a helyzet az, ha ma nem kapjuk meg az engedélyt, akkor egy nyugalmas hétvége elé nézünk, mert hétfő délnél előbb semmi nem történhet! Ajaj...!
19.30: megvan M. Laci, megvan az indulási engedély. Kész krimi, ahogy megszerezték:
Délután kettőre jött meg a bankgarancia Londonból. Az átvevő ügyvédje egy szóba belekötött, és nem fogadta el. Vissza Aliagából Izmirbe, elintézni telefonon, hogy London újra küldje el, de előbb kiimádkozni, hogy a törökök fogadják el faxon. Ötre megjött. Kocsin vissza Aliagába. Rimánkodni a bíróságnak, hogy adják ki a semmisségi határozatot. Ott teljesen értetlenül néztek rá: de hiszen elmúlt öt óra, vége a hivatali időnek, a madzsar efendi jöjjön vissza hétfő reggel. Végül kiadták. Irány a Büyük Gümrük Müdürlügü (Fő Vámhivatal), a kikötői Müdürlügü (kikötői vám), a Parti Őrség (nehogy menet közben a fenekünkbe lőjenek), az Immigration, a Harbour Master, a Jóisten, Allah, a Mindenszentek, a fagylaltos, az újságos... Meglett minden.
20.00: itt a vizsgálat. Milyen hülyeség ez, hogy végignézik a raktárainkat? Mi lenne, ha már becsuktuk volna? És azon problémáznak, hogy miért van 11 konténer egy bulk carrieren (ömlesztettárú-szállító).
20:50: elindult a pilot.
21:05: pilot a hajón, indulási manőver, és irány álmaink városa, a kies Konstanca, és Románia!
Güle güle Dühöske effendi! (Ez magyarul kb. annyit tesz, hogy: rózsák kísérjenek utadon Dühöske úr.) És üssön meg a guta... Ami minden bizonnyal meg is fogja, mert a bíróság úgy határozott, hogy csak 170 tonna a károsodott rakomány, tehát a P&I ennyit fizet (és nem 1000 tonna árát, amennyit felajánlott, és Dühöske nem fogadott el.) Hát ez a fő ok, amiért megüti a guta. Ha túléli, akkor majd ha megérkezik a P&I bírósági feljelentése, amiért a hajót súlyhiány miatt feltartóztatták, akkor biztos lesz a gutaütés. De alegvégső esetben akkor kerül rá sor, amikor a bírósági számlákat ki kell fizetnie, és kiderül, hogy pénz az ablakban.
Annyit azért el kell mondani erről a San Lorenzo - Kelet-mediterrán útról, hogyha Mr. Bott egy kicsit értene a hajózáshoz, akkor nem küld minket Lattakiába, és nincs ez az egész hercehurca. Minden problémánk ebből a melléfogásból akadt. Érdekelne, miért tartja az ügyvédeit...?

JÚNIUS

Szombat, június 1. Dardanellák. Verőfényes időben keltünk át! Igazán sajnálom, hogy már van róla sok video felvételem. De azért mintegy negyven másodpercet akkor is megért! Bezzeg délutánra párás lett a levegő. Isztanbult alig láttuk. De azért két percnyi felvételt megint készítettem, mert kell a film folyamatossága miatt, és különben is, esti feltételem még nincs, de leginkább amiatt csináltam, mert a Szultánok Városának gyönyörűségével nem lehet betelni. Valahányszor erre jövünk, mindig van valami új, amit azelőtt nem láttam.
A dél-amerikaiak most voltak először a jó öreg Európában. Ma este mindegyikük csak ámult. Annak ellenére, hogy hideg volt, mindegyik ott didergett a sétafedélzeten, és bámészkodtak.
Szokás szerint megérkezett a vizsgálati csónak, és szokás szerint lementem, hogy a szükséges okmányokat bemutassam a hatóságnak. Borzasztó nagy hajó vagyunk! A szabadoldal több mint kilenc méter, s ezt egy kötéllétrán kellett megtennem! Lefelé még csak-csak, defelfelé...! Liftet kéne felszerelni.
Távirati értesítést kaptunk, hogy hétfőn négyen érkeznek váltók. Ezek szerint holnapután megcsókolhatom a nagyfiamat.
A kabinja a helyi viszonyokhoz képest jó, és egy kicsit ki is takarítják, rögtön be is rendezkedhet ahogy megérkezik. Nem kell kabinmosással kezdeni. És főleg nem munkával, mert ugye délután érkezik! Majd csak másnap reggel, hadd szakadjon meg az apja szíve...
Beszéltem Encsikével. Szegénynek eltört a lába. Már megint. Mindig ezt csinálja, ha nem vagyok otthon! És izgulnak Nimródért. Én is. Az a helyzet, hogy kezdek lámpalázas lenni! Ugyanaz az érzés kerít hatalmába, mint ötödikes általános iskolás koromban, amikor Anya bejött az első órájára az ötödik osztályba. Az óra után faggatott, hogy mi bajom van, mert egész órán sápadt voltam izzadtam... Nagy nehezen kiböktem:
- Nagyon izgultam, hogy nem tudsz majd tanítani! (És ez ugyebár nagy blamázs lett volna a számomra a többiek előtt!) Nos, most nagyon izgulok, hogy a fiam, tud-e dolgozni? Akkor is izgulok, ha tudom, hogy tud! Megkérdeztem a barbát, hogy az ő felesége is beszámíthatatlan szokott-e lenni, ha a gyerekről van szó? Hümmögött, de kibökte, hogy bizony ez igen gyakran előfordult. Erre megnyugodtam, és elmondtam, hogy Encsike drága nem tudná elviselni ha az ő pici elsőszülött fiacskájának egyedül kellene karácsonyoznia! Erre hatalmasat kacagott, és nevetve mondta:
- Ez tudod mit jelent? Maradhatsz januárig a hajón. De akkor már minek menne egyedül haza a fiad? Lehet, hogy hozzánősz ehhez a hajóhoz!?
Lehet...
Nagyon várom, és a leveleket is, amiket hoznia kell! Egyébként hétfőn indulnak...

Vasárnap, június 2. Fekete-tenger. Isten éltessen Nimród nagyfiam 19. születésnapodon! Kapsz egy karton lónyálat a születésnapodra, ha a hajóra érkezel!
Egyre hűvösebb a levegő. Eddig az optimális, éjjel 20-22 fok, nappal 24-25 volt, enyhe szél, kellemes idő. Ma hajnalban, 03:50-kor csak 15 fok, és élénk, hideg szél fogadott a hídon. Ennyit a brit témáról.
Hatalmas ötletem támadt a reggeli őrség alatt. Az első osztályú kapitányi szakdolgozatnak feldolgozom ezt az utat a tanulságaival együtt! Már meg is írtam a levelet a Főfelügyeletre, hogy fogadják el témának.
Délután fél egykor megérkeztünk. Na nem! Természetesen Mangáliára, és nem Konstancára. Miért mennének most a dolgok az előre meghatározott mederben, ha eddig nem így volt? Persze tegyük hozzá, hogy gyakorlatias okok miatt jöttünk ide. Eredetileg úgy tervezték, hogy Konstancán kidokkolunk, majd átjövünk Mangáliára a hajógyárba javítani. Most a sorrend megfordult, mert lekéstük a dokkot. Ennek a késének a költségeit majd Dühöske bej állja, mert nyilvánvaló, hogy perelik ezért is...

Hétfő, június 3. Mangália. Reggel kilenckor hívtak, hogy bemegyünk. Így a levél idáig tart.

12.00-kor kikötöttünk.

Megkezdtük a bolondokházát. Bejött a hajógyár illetékese, és felmértük a holnapi munkákat. Olyan békebeli, MAHART típusú javítás lesz, mert minden a mi nyakunkba szakad, így például nem is tudok kimenni a fiam elé az állomásra. Azért a legjelentősebb esemény, hogy 13.29-kor érkezik a vonat Konstancára, amelyik a fiamat hozza.
Második gépésznek K. Aladár jön, akivel akkor hajóztam utoljára, amikor Nimród Encsi hasában volt, az M/V Cegléden, 1976 decemberében! (A parancsnokkal is!)
Az elektrikust nem ismerem. Negyedik gépésznek B. Pista jött vissza. Remélem, nem lesz a szívével semmi probléma. Mindenesetre, ügyesen elintézte a kikötői látogatását, mondtuk, amikor visszaérkezett a hajóra.
Már 29-en vagyunk a hajón...

Kedd, június 4. Mangália. Azt álmodtam, hogy megjött Ninó. Aztán azt, hogy kefefrizurája van...

Új behajózók

Reggel megleptek bennünket: megszaporodtunk. Jött két román hegesztő, akik behajóznak. Erről persze szó volt, de nem arról, hogy ilyen hamar. A szép az egészben, hogy nincs kabinunk. Addig, amíg Alfonso kihajózik, az egyiket a betegszobában helyezzük el, a másikat egy lerobbant kabinban: nincs benne asztal, szék, és matrac. Nincs párnánk, takarónk, lepedőnk, törölközőnk. Egyébként jól el vagyunk mindennel látva.
Ma jön a BV helyi legfőnökebbje, ebédre. Grízes tésztát csinál a szakács, mert nincs semmi a kambúzában. Illetve most Béla, a gazdaságit tiszt lélekszakadva rohan ki a városba, hogy vegyen valamit számukra.
Elkezdjük a raktártetők javítását. Laci kiadta, az egész személyzet verje és kaparja a rozsdát. Mondom neki, hogy: mivel? Tony, a görög technikai menedzser kihúzta a rendelésből, és majd Pireuszban kapunk, de pillanatnyilag csak két rozsdakaparó van a hajón, rozsdaverő kalapács nincs. Nem írom le, hogy mekkorát káromkodott M.
15.00-kor behajózott Székely Nimród deck-boy. Kíváncsi vagyok rá, hogy érzi majd magát? Első "véleménye":
- Apa, ez marha nagy hajó! És majdnem olyan mint a Csokonai.
Mindenki ahhoz viszonyít, amit ismer. Ő a Csokonait ismeri... Végül is ez is hajó, az is.
Apa küldött egy halom írást, és naplórészletet, jó lesz az elkövetkező napokra. Még szerencse, hogy a munkaidő szigorúan 8-5 tart a "hajógyárban" (ha ezt a kócerájt annak lehet nevezni, még áram sincs a parton), és szombat vasárnap nem dolgoznak.
Sajnos Encsit nem tudjuk felhívni, nincs a közelben, de a távolban se egy telefon, a legközelebbi mintegy 8 km-re van, a város főpostáján, közlekedés viszont nincs! De most itt ülünk a kabinomban, és levelet írunk.

Szerda, június 5. Mangália Reggel öt ötvenkor felkeltem. Mikor a szalonba mentem, már a fedélzetmesterrel jött föl a fiam a raktárhelyiségből, és hozta az irodaszereit: VIM-et, és a vödröt, meg a súrolókefét. Tegnap este nagyon bizakodó volt, hogy a birodalmát gond nélkül ki tudja takarítani. Ez áll: minden szinten egy fürdőből és az egybeépített WC-ből. (Jellemző a japán építésre, hogy nincs külön WC, ez a távol-keleti igénytelenséget jelzi, és az is, hogy a kabinok kicsik, kényelmetlenek. Ninókám csodálkozott is azon, hogy nincs álmennyezet a kabinjában, (a különböző csövek szabadon futnak a mennyezeten) az enyémben pedig van. Ez a különbség a matróz és az első tiszt között.

Fogyókúrázunk...

Reggel a szakács kissé meglepte a fiamat, amikor kérdezte, hogy mit főz vacsorára?
- Nem tudni - volt a válasz.
- De hát miért? - érdeklődött Ninó.
- Mert nincs semmi. Ebédre tojásos nokedli lesz, és ha a gazdasági tiszt bejön, meglátjuk mit vett, és akkor lesz vacsora. Mert mára abszolút elfogyott minden.
Én tudok egy egyszerű megoldást:
El salvadori, hondurasi, indiai, román és magyar résztvevőkkel nemzetek közötti fogyókúra versenyt hirdetünk - abszolút önkéntes alapon mindenki részt vesz benne - és akkor már nem gond, hogy nincs vacsora! Részemről benne vagyok.
Délben bementem Nimródhoz, aki kinyúlva hevert a szófán.
- Marhára kivagyok - jelentette.
- Azért ez más mint a konditeremben a súlyokkal birkózni?
- Persze - ismerte el - , de majd belejövök!
Én ezt készséggel elhiszem neki, és az igazat megmondva, nem vallottam vele szégyent az első nap. Persze nem ment minden úgy, mintha egy gyakorlott tengerész lenne. De a klotyóival időre végzett, és a vasat is tisztességgel verte.
Segítettem, megmutattam, hol verje a rozsdát, miről ismerszik meg, hogy a felpúposodott festék alatt nem légbuborék van. És azt is meg kell mondani, hogy nem maradt le teljesítményben a gyakorlott tengerészek mögött. Megcsinálta a kirótt penzumot becsülettel. A minőség olyan, amilyent egy kezdő produkálhat, de nem rossz.

Nüánsznyi eltéréssel...

Feladtam egy táviratot Encsinek. A következő szöveggel:
Nimród megérkezett, nyugodj meg, mert már kitakarította a klotyókat és most a rozsdát veri nagy buzgalommal. Jól vagyunk. Puszi: Isti, Ninó.
Andrisék fax számát betettem a telexbe. Csak annyi volt a bibi, hogy az előző távirat címére ment, és nem haza. Így azonnal megérkezett Szingapúrba, az M/V George B. hajóra (a cég egy másik hajója).
Attól tartok, nem teljesen értik, miről is van szó...!
Mindenesetre jót röhögtünk.

Encsike, kivel beszéltél?

Kimentünk este fél hétkor Ninóval, és Palival, hogy egy jót telefonáljunk. Pali tudott is beszélni, én is, de apával és Sári nénivel. Ugyanis a kedves feleségem magyar idő szerint a telefonon ült (vagy nem tette vissza rendesen a helyére) 18.40 és 20.00 óra között. Ugyanis állandóan foglalt volt. A lényeg azonban az, hogy megkapta a faxot, megnyugodhatott.
Így aztán elmentünk, egy jót söröztünk (fejenként két üveg), dumáltunk, és bejöttünk negyed éjfélkor. Az idő kellemes volt, nem bántuk meg hogy kimentünk. Nimród panaszkodott, hogy a nehéz kalapácstól nem érzi a karját, és a munkaidő végeztével úgy érezte, hogy a tenyere görcsöt kapott, nem tudta elengedni a szerszám nyelét. De az nem zavarta abban, hogy megmarkolja a söröspoharat, a rostos üdítő szívószálát, és a csoki papír letépéséhez is volt ereje...
Mangália egy gyönyöru szép szocreál város. Az épületek kicsit lerobbantak, de azért elviselhető. Mindent lehet kapni többé kevésbé. Áru van, vevő nincs. Az árak otthoniak. Egy üveg Kaisers sör 4300 lei, egy Tuborg 5300. 1$ = 3200 lei. A taxisok itt is madárnak nézik a külföldit, és meg kívánják kopasztani, de azzal együtt, hogy dupláját fizettük a tarifának, 3$-ért vittek-hoztak (10000 lei).

Csütörtök, június 6. Mangália. Béla tegnap bevásárolt a hajónak, tűrhető parizert és szalámit, de a kávéval befuccsolt. Nagymamának valót vett. Eredeti árpa, cikória, és maláta keverék. Minden van benne, csak koffein nem. Mikor szóltunk, akkor megkóstolta, és közölte, hogy nem rossz! Nem is az a baj, hogy rossz, csak ki tud ettől felébredni?
A kormányszektorban (itt van a kormánygép, és a szabad területet mindenféle anyag tárolásra használjuk) levő kikötköteleket kellett távolabbra vinniük ma a matrózoknak, mert a fölötte levő fedélzet több mint felét kivágják, és új lemezt tesznek be. Hogy a lángvágó szikrájától tüzet ne kapjon a sok rossz kötél, el kellet vinni. Emberes munka. Szegény fiam izzadt mint egy ló - figyeltem - , összeszorította a száját, lankadt az ereje, de csinálta.
Ráadásul este 6-kor megjött az egyhónapi élelem, és hétig hordták, így aztán jól elfáradt. Nyolckor bejött hozzám, és tízig beszélgettünk. Sajnáltam, de muszáj volt mondani, hogy gyorsabban mozogjon, mert látszik rajta, hogy időnként elkalandoznak a gondolatai, és teljesen lelassul. Megegyeztünk, hogy megpróbál odafigyelni. Meg kell ezeket mondjam, mert egyébként később baja lehet belőle. Minden parancsnok, és első tiszt (én is) allergiás arra, ha olyan matrózt lát a decken, akinek máshol jár az esze, és nem fürge.
Nehezen viseli a kötöttséget, hogy dolgozni kell, és nemcsak akkor, ha kedve van hozzá. Elmondtam, hogy ezzel mindenki így van, amikor kikerül az iskolapadból, szörnyű arra gondolni, hogy mások "gondtalanul" élik világukat, és neki minden nap ki kell mennie a fedélzetre, és bányászni a rozsdát. A végén megegyeztünk abban, hogy minden rendben van, vagy lesz egy két héten belül, addigra megszokja a munkát, egy-két hónap múlva elmúlik a munkába állási "lelki válság" is, csak az a baj, hogy nincs a fedélzeten egy kólaautomata. Az pedig egyenesen feldobta, hogy vasárnap este édesség is jár a hidegtál után!
Megegyeztünk abban is, hogy napközben nem keres. Első nap nem szóltam, jött is minden munkaszünetben egy Fantára. De ma már nem jött, az egyezségünknek megfelelően. Persze neki könnyű. Ő kávékor bemegy a kabinjába, és fél órát elnyúlva piheg, én meg az ablaka körül sündöröghetek, hogy láthassam, jól van-e? Nem vagyok száz százalékosan meggyőződve arról, hogy így képzeltem el a dolgot, mielőtt lejött...
Vettem neki két karton üdítőt, mert ezt kért (egyet) születésnapi ajándékul.

Péntek, június 7. A dolgok mennek az ő medrükben.

A gyár javít...?

Elvileg azt kéne csinálniuk. De ez egy román cég, és úgy is dolgozunk. Mondom, hogy dolgozunk, mert ha mi nem csináljuk, ők biztos, hogy nem...!
Mert milyen hajógyár, vagy hajójavító az, ahol nincs parti áram? Nem működnek a daruk, így nekünk kellett kidaruzni az elvitelre szánt raktártetőket. Daruzás közben a drótkötelük elszakadt, és egy szelvény leesett, kis híja, hogy agyon nem csapott egy románt. Mehettünk volna börtönbe!
Ők csak vágni, és hegeszteni tudnak, de az előkészítéssel nekünk kell dolgoznunk. Nagy barmolás, ami itt megy! Ráadásul milyen ósdi módszerekkel dolgoznak! Nincs acetiléngáz, ezért karbidból fejlesztik, minek következtében a fedélzet mindenütt fehér, mert a tartályból kiforr a lé, és elönti a decket.
Bezzeg intézkedni, azt tudnak! A két BV surveyor három napon keresztül csak jelölte, hogy mit kell kicserélni, természetesen majdnem az egész hajót.
Amihez hozzáfognak, az igen lassan megy. Nem tudom, mi lesz ebből, de ha mindent meg kell csináltatni, amit kijelöltek, akkor három hónap alatt nem végzünk! Remélem, hogy nem húzódik el annyira, mint az egyik kolléga (már nem tudom ki mesélte) első hajója, mert ő kezdő tengerészként beszállt Várnára a Budapestre, és úgy ment haza kilenc hónap után, hogy nem volt tengeren, mert nem lett kész a hajó!
És a szokásos lejmolás, koldulás. Este tízkor bejött két egyenruhás fazon. Hoztak magukkal egy akkumulátoros horgászlámpát, hogy szeretnék feltölteni. Elkenődve vették tudomásul, hogy 110 voltos a hajó.
- Akkor TV-t szeretnénk nézni - közölték.
Bevezettem őket a szalonba.
- Sör nincs? - pofátlankodtak.
- Nincs - mondtam.
- Akkor ébressze fel a parancsnokot, mert ez "protokoll".
Menjenek a fenébe a protokolljukkal. Kaptak két meleg sört, és magamra zártam az ajtót. Állítólag éjfélig voltak a szalonban. Ma is megszaporodtunk. Nimróddal lejött Sz. Béla felesége és lánya, ma pedig a kápónéni, a fedélzetmester felesége, Sz.né, és a szakácsnéni. Ez most problémát jelent. A hajó személyzete 30 fő, itt van M. Laci, így csak a kápó felesége jöhet hajóval Konstancára. A többi asszonynak vonattal kell átjönnie, és egy éjszakát szállodában tölteni. Sajnálatos, de így van. Hogy ez mikor következik be, arról semmi információnk nincs. Illetve a románok erősen ígérték, hogy kedden, azaz 11-én, tehát semmi biztos...!

M. Laci búskomor

Ugyanis érkezett egy telex a számára az M/V Avonról, ez a hajó is hozzá tartozik. A segítségét kérik, mert a görög csúnyán ki akar velük babrálni. De ki az a görög?
Tudni kell, hogy Laci előtt Mr. Bott jobb keze, és a hajózási szakértő, és intendáns egy bizonyos Brilis nevű görög volt. Őt kirúgta az amerikai, miután a feleségének a vállalati hitelkártyával - állítólag - egy brilliáns karkötőt vásárolt 2.400 $-ért. De későn, ugyanis jólbepalizta. Nyittatott vele egy irodát Khiosz szigetén, és ők lettek a technikai menedzsment. Ez nagy hiba volt! Ugyanis ez a cég csak arra jó, hogy kirabolja a buta amerikait. Mindent a kezükbe akartak kaparintani, de csak a műszaki anyagok, és az élelmiszer beszerzését tudták megszerezni.
De ez nekik hatalmas bolt. Mindenhol a világon megtalálják a görög partnereket, és lopnak ahogy tudnak. A hajók élelmi-szerbeszerzése úgy megy, hogy ők kijelölik a shipchandlert, aki behozza az árut, amit a hajó megrendel. Számlát nem látunk, az árakat nem tudjuk. Így aztán osztályon aluli vacakokkal látják el a hajót, osztályon felüli árakkal. Nem lehet őket ellenőrizni.
Most az Avon esetében az történt, hogy Dél-Afrikában berendeltek 3 hónapra szóló kaját, és megtiltották a hajónak, hogy Európába felérve Brémában bármit is vásároljanak. (Sokkal olcsóbb!) Most kétségbe vannak esve, hogy tudnak gazdálkodni?
Velünk is mit csináltak? Leadtuk a rendelést még Argentínaelőtt. Azt mondták, hogy Piloszon mindent megkapunk. Így a javításra az összes szükséges alkatrészt is oda vártuk. Tudjuk, hogy nem mentünk be Piloszra. Amikor Ege Gübrében voltunk, (három óra komppal Khioszról) nem szállították le a szükséges anyagokat. Ma kaptunk egy telexet, hogy jó lesz-e ha Pireuszban, a javítás után leszállítják, vagy küldjék el Romániába? A hatökrök! Romániába való szállítás minimum egy hónap átfutási időt jelent! És ezek most intézkednek azon anyagok ügyében, amire most lenne égető szükség! Normálisak? Nem!
Ők azok, akik el akarták venni a hajókat a HMS-től, jóval olcsóbban akartak ukrán tiszteket és indonéz személyzetet szerződtetni (a tulajdonos felé ugyanazon az áron persze) és a különbözetet zsebre vágni.
Milyen igaz az ókori latin mondás: Ne higgy a görögnek, főleg akkor ha igazat mond! Nincs idézőjel, mert nem biztos, hogy szó szerint idéztem, de az értelme ez.
Nimród kezdi egyre jobban érezni magát. Már egész ügyesen bányássza a rozsdát. Az irodaszerei közül (az irodája a deck-boy office) hiányzik a felmosórongy, azt nagyon hiányolja, mert így nem lehet rendes munkát végezni. Carlossal már beszélgettek, gondolom úgy kézzel lábbal. Azt hiszem, a spanyolok megkedvelik, és befogadják. A Mi Pablónk nagyon tetszik neki is. Megcsodálta, milyen szerelésben megy ki a városba. Szép, mélykék rövidnadrág, vadonatúj trikó, mindenféle szépséges-szép csicsával körbehintve, és nyakában a fényképezőgépe, szigorúan vakuval, nem bíz semmit a véletlenre, és főleg nem a napra.
Bejött már neki is, amit mindenki utál: ma este vacsorához ültek le éppen, amikor megjött a sipi és hozta az újabb adag élelmiszert, tehát mindenki fel, és gyerünk bedaruzni, behordani a kambúzába. A vacsora megvár, és még ki se hűl, mert hidegtál volt.
Este nem hívtam a kabinomba, hogy ne az legyen az első, hogy a chiefhez vezet az első útja, de az jó volt, amikor 8körül benézett. Nagyon kiment volna a városba, délután hívtam, hogy menjünk ki, de a barbának hivatalos dolga akadt, és így én nem mehettem. Beszélgettünk hát egy kicsit, majd kiment Palival a tengerpartra úszni egyet.
Azért a hülyeségnek is van határa! Most lefekhetnék aludni, helyette várom, hogy bejöjjön Nimród. Pedig csak egy tengerész ment ki úszni egyet, nem a fiam... Milyen ciki lenne, ha tudná! Átnevelő táborba kell vonulnom, úgy látszik. Na mindegy, majd csak megjön az eszem...

Szombat, június 8. Mangália. Mégis dolgoznak hétvégén a gyárban.
Visszavonva a korábbi csodálkozásom! Encsi mégis küldött levelet, csak a fiam nem adta át. Ez akkor derült ki, amikor kimentünk a városba telefonálni, sikeresen ez alkalommal. Az asszony tudott beszélni a fiával, s ez megnyugtatta. Telefon után lesétáltunk a tengerpartra, megittunk egy üveg sört, majd visszaballagtunk a központba, ahol vacsorázni akartunk. Á. és Laci tegnap este kint volt, s egy jó helyen mititét és kaskavál sajtot ettek, ezt szerettük volna mi is.
De sajnos az étteremben zártkörű rendezvény volt. A bejáratnál egy igen boldog menyasszony támaszkodott. Boldog lehetett, hogy elkelt, mert volt vagy negyvenöt éves, és igen randa. És ráadásul talpig fehérben, csáléra vágott olyan fehér gyöngyös izével a feje tetején...
Tehát mi átmentünk a szomszédos kis pizzériába. Örömmel vettem tudomásul, hogy a pizzán kívül mitite is van. Így Nimród egy pizzát evett, ami nem lógott le a kistányérról, de finom volt. Vacsora kiegészítésnek éppen megtette. Én már ettem puhább csizmatalpat is, nem tudom, miért titulálták mititének a kiklopfolt, száraz keményre sült rövidkarajt. Mindezekkel a bosszúságokkal kellemes este volt.

Vasárnap, június 9. Mangália. Reggelire kenőmájas és füstölt kaskavál sajt volt, így mi se maradtunk le róla! Isteni finom, emlékeztet a parenyicára. És kenőmájas is ízletes volt, s akkor még nem is említettem a gyönyörűséges, s igen finom füstölt szalonnát (kolozsvárihoz hasonló). A párizsi is tökéletes - amit a shipi behozott - , azt hiszem ide még nem ért el a modern nyugati technológia, hogy a nyugati ízlés szerint elrontsanak mindent, ami a gyomornak kellemes, és árt az egészségnek.
Nimród elvegyült a tömegben. Ez azt jelenti, hogy nem látni, ki a kezdő tengerész, és azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret, amit el lehet mondani ilyen rövid idő után. Holnap valószínűleg hátramegyünk a hajóval 20 métert (a kötelekkel hátrahúzzuk magunk), s ettől a nagyfiam teljesen bezsongott:
- Akkor holnap manőver lesz? És én hogy fogok manőverezni? Semmit se tudok róla.
Egyébként ez a félelme visszatérő, hogy fog egy új munkában helytállni. És ez mutatja, hogy nemlesz baj vele, mert akar! Ennél megnyugtatóbb jelzés nem is kell a hozzáállásáról.
Délután mázsás vaslemezeket cipeltek ki a konténerekből. Arra bóklászva, megláttam, hogy ülnek és dumálnak. Munkaidő végeztével említettem, hogy láttam őket, és azt mondtam, hogy ilyenkor ne húzódjon félre, ő is tegye azt amit mások, nehogy az legyen, hogy a chief kisfia kilóg a sorból. Legfeljebb annyit tegyen, hogy szóljon a többieknek: - Jön a chief! - ha azt látja, hogy arra megyek.
Ennek örült, hogy mondtam, mert gondja volt vele, most mit csináljon?
Ma este leveleket írunk, én nem mehetek ki, mert a barba sétál egyet, és különben is, csak Konstancában szándékozom újra kimenni. Amikor elment, így búcsúzott:
- Akkor én most érzékeny búcsút veszek...
- És puszit nem adsz? - kérdeztem. A válasz rögtöni és határozott volt, ahogy az ajtóból visszafordult:
- Azt nem!

Hétfő, június 10. Mangália. Két napja mosolygok a fiamon mosás ügyben. Meggyőződésem volt, hogy elhasznál minden tiszta ruhát, és csodálkozva kérdezi később, hogy ki mossa ki a dolgait? Hát tegnap közölte, hogy kell kérnie a fedélzetmestertől kötelet, ruhaszárításra. Tehát gondoskodni kíván magáról. Azonban nem vagyok 100%-ban meggyőződve arról, hogy idejében utánajár... Ne legyen igazam.

Domnule Blana kócerája

Délelőtt kimentem a műhelybe, ahol a raktártetőket javítják. Megérkeztünk, egy tipikusan szocialista, lerobbant, koszos-mocskos udvart tessék elképzelni, mindenütt ócska, rozsdás vasak, használhatatlan gépek, miegyebek... Nem tudtam kit keressek, hát azonnal a raktártetőkhöz mentem, hogy felmérjem, hogy áll a munka, és összeírjam, mennyi alkatrész kell, és azt délután kiküldjem a hajóról. Tehát semmi különös.
Ott nézelődöm, amikor lélekszakadva megjelent domnule Blana (Blana úr), és ijedt pofával kérdezi, mi a probléma? Ő egyébként tipikus utódszocialista vállalkozó, a hajógyár mérnöke volt, privatizálta a kócerájt, átvette a melósokat, és most már a saját zsebére harácsol. Szép kövér, dagadt pasas (nem veréb mondja bagolynak!) teliholdképű, és rettentően be volt tojva.
- Valami probléma van chief? - kérdezte lihegve.
- Semmi - mondtam, és elmondtam a jövetelem célját. Szemmel láthatólag megkönnyebbült. Pont úgy viselkedett, mintha valami disznóságra rájöttünk volna, és most kiderült, hogy a vaj még nem olvad a göndör sörényén. Ennek örömére hideg kávét és meleg Fantát kaptam.
A kócerájban Stefffiii (legalább is Mr. Blana így üvöltött érte öblös hangján) kísért, mert ő jól tud magyarul. Valóban tisztán, akcentus nélkül beszéli a nyelvet. Huszonöt éve lakik Mangálián.
- Brassóból költöztem ide - mondta - , de nem vagyok ám magyar. Két testvérem Németországban él, szászok vagyunk. A magyar csak rámragadt, és akkor már miért ne tartottam volna meg?
De jó lenne, ha az a pár itt élő (kettő itt dolgozik a gyárban) magyar is így gondolkodna! Ha a Jóisten ilyen szép nyelvet rendelt anyanyelvül mint a magyar, miért nem tartják meg? Ha a szász szükségét érzi, ők is gondolkodhatnának így, nem...?

Karacoglu a Mr. Utálatos

Van egy másik rém bájos üzleti partnerünk is. A barba utálja, mint a bűnt. A kápó kimegy, ha Mr. Karacoglu bejön. Lacinak a bicska nyílik a zsebében, miközben harsányan bájolog.
Mr. Török (mert nevéből ítélve az, és itt igen sok török nemzetiségű kisebbség tengődik) kedves mint az utálatoskép a zsidótemplomban. Harsány hangon üvöltözve bejön egy szakadt rövidnadrágban, szandálját mezítlábra viseli, és igen finoman piszkálja a feketét a lábujjai között. Közben azzal traktál minket, hogy a kaszinóban 2500 $-t nyert egy partiban, pedig csak egy király párja volt egy kilences párral szemben. Közben zabálja a whiskyt, és a káposztás cvekedlit. Mert a barátság mindenek előtt, tehát a barba háromkor csináltatott a szakáccsal...
Pár napja puccos ebédet főzetett, amikor nekünk csak grízes tészta jutott, hát a dög nem azt tömte magába! Négy tányérral falt fel (tabascóval), a sok hús meg ottmaradt.
Baráti alapon felajánlotta, hogy van egy ismerőse, most éppen munka nélkül, és ha barátunknak tekintjük, akkor felvesszük az illetőt. Igaz, hogy a hajógyárból részegség miatt kirúgták, de igen jó munkaerő... M. Laci kapott az ajánlaton, és igen boldogan felajánlotta, hogy napi három dollárért jöhet a kedves ismerős, sőt, ha Mr. Török barátja, akkor mi is annak tekintjük, és úgy is bánunk majd vele!
- Hegeszteni tud? - kérdezte Laci?
- Ki tudja, hogy mihez ért? Ki kell próbálni! - röhögött nagyot domnule Undok.
- He-e, ha-ha, hu-hu - kacarásztunk az igen jól sikerült tréfán. - Majd lánckamrát pucol - vetette fel Laci, és erre a drága barátunk ma nem jött (2 négyzetméteren 345 fokos hőségben iszapot kell lapátolni). Na nem baj, majd Ninóék megcsinálják. Egyébként a napi 3$ jó pénz (10.000 lei, a havi keresetek 90.000 lei körül vannak a gyengébben fizetett népeknél).
Ja, Mr. Undok a fősurveyor, akitől a hajó sorsa függ, hogy megkapjuk-e a papírokat vagy se. Helyi kényúr a hajózásban!
Egy eset vele kapcsolatban:
Egy görög tulajdonos átverte, nem fizette ki a kialkudott kenőpénzt. A marhája, egy másik hajóját ideküldte. Erre Utálatos úr három pribékjével felment a hajóra, minek következtében az három hónapot javított itt, a gyönyörű Mangáliában. Új hajót kapott a görög. Irdatlan pénzért. Karacoglu pedig kitüntetést és aranygyűrűt a Bureau Veritas központjából, és példaképül állították, hogy milyen szigorúan betartatja az előírásokat. No comment.
Szóval nagy, és életre szóló a barátság...

A RTV magyar adása

Délután néztem a Román TV magyar adását.
1., Minden nagyon szép, minden nagyon jó, csak a választással nincs senki megelégedve (Funar győzelme). Kellemes politikamentes adás, sok kultúrával...
2., Ballagás. Szép lányok és fiúk magyar viseletben. Mennyivel szebb, mint a kivagyis versengősdi... A Gaudeamus igitur mindig megható.
3., Szerváciusz Tibor műveiből a kolozsvári Szent Mihály templomban (jól írom? Akkor kapcsolódtam be a műsorba, amikor kiírták, és csak egy pillanatra villant románul, mintha Santul Mihai, vagy valami ilyesmi lett volna) állandó kiállítás nyílott. Az udvarán megtekinthető. Ninó este kabint takarított. Én nem. De nekem Edu minden nap kitakarít. Tehát látszik, ki a deck-boy a hajón. (Nála a deck-boy takarít, és ez is valami!)

Vámhivatal

Fél tizenegykor kopognak. Kinyitom az ajtót, egy civil manus áll az ajtóban, és buzgón ismételgeti, hogy:
- Vama, vama - azaz vám, vám. Értetlenül néztem rá, mutattam, a vámhivatal ott van nem messze a hajótól. A fejét rázta.
- Nem, a vám a hajón van!
- Lökött vagy hapsikám - zavartam el barátságosan, de nem tágított. Mutatom, nincs itt semmi vám, még a szalonba is bevezettem. A komplett vámhivatal főnököstül, portástul ott ült a szalonban.
Hja! Franciaország - Románia meccs van. Valamilyen kupa, kit érdekel...?

Kedd, június 11. Mangália. Nagyon lassan megy a javítás. Már harmadszor tolják el a kidokkolás időpontját. Úszódokkba megyünk, ha igaz, akkor holnap.
A javítás alatt csináltam egy 40 perces videót, a tulajdonos részére, hogy láthassa, nem azért vagyunk sokáig a javítóban, hogy vele személy szerint kiszúrjanak. Így láthatja, hogy egy halom valódi ócskavasat vett, ami igen nagy jóindulattal nevezhető hajónak.
Azt mondják, hogy foci Európa Bajnokság van. Jééé...?
Fantasztikus, hogy mennyire nem érdekel.

Misi és a málnás... avagy a Mi Pablo Pablitónk párja

Ki más lenne, mint a fedélzetmester, L. Misi. Mert ha azt mondjuk, hogy a Mi Pablo Pablitónk megőrül a rozsdaverő gépért és a raktármosáskor a maligáért (slag), akkor Misi ugyanígy van a gurival (festőhenger) és a rozsdakaparóval.
M. Laci mesélte, hogy egy alkalommal, amikor együtt hajóztak Misi egyre szomorúbb és búsabb lett. Végül három hónap múlva szólt, hogy haza akar menni.
- Miért Misikém? - kérdezte Laci, aki akkor a parancsnok volt.
- Mert ezen a hajón nem lehet festeni! - hangzott a szemrehányó válasz.
Itt, a Humberen legalább festék van, és guri. Így kiélheti a szenvedélyét. Egyedül lefestette az egész felépítményt, és a hozzá tartozó fedélzeteket! De ma, amikor megkapták az új raskétákat (rozsdakaparó), szélesen mosolyogva vette kézbe őket, szeretettel simogatta, megkereste a súlypontot, és rögtön kipróbálta a murádán (a hajón körbefutó habvédlemez), és csillogó szemmel közölte, hogy most ezekkel nekilátnak a raktártetőknek, lekaparják amit levertek kalapáccsal, és olyan gyönyörűséges lesz, hogy na! Majdnem elérzékenyült örömében!
Mennyivel jobb dolgozni vele, mint P.-vel, egy tedd-ide tedd-oda, tutyimutyi fedélzetmester, aki azt nézi, hogy mikor lehet abbahagyni a munkát, és ő teszi le először a szerszámot. Misi szereti csinálni a dolgát, jó vele dolgozni, még akkor is, ha néha morog mint a hegyi medve, ha nem talál málnát. Most megtalálta az ő hatalmas málnabokrait...

Szerda, június 12. Mangália. Kissé túl jól működik a román szocializmus. Hja a beidegződött hagyományok! Szóval nincs úszódokk, és nem tudni mikor megyünk át Konstancába.
Nimród már nagyon menne, s csak az a vigasza, hogy kakaós csiga volt ebédre.

Ultrasonic

Az ultrasonic egy apró kis szerkezet. Van egy digitális kijelzője és egy elektronikus érzékelője. A készülék igen okos. A hajó lemezéről leverik a rozsdát az egyik oldalon, az érzékelőt ráhelyezik, és az ultrahang a másik oldal rozsdás felületéről visszaverődik. Ezáltal megmutatja, milyen vastag a lemez, illetve inkább azt, mennyire vékonyodott el. Ezt a mérést minden olyan hajónál el kell végezni, kötelező jelleggel, amelyik special surveyre jön, azaz 25 éves. Tehát az ultrasonicos az, aki használja. Egy elég rendesnek látszó román fiatalember, úgy 32-35 év körüli.
Beszélgettünk.
Elmondta, hogy őket a hajógyár alkalmazta a békés szocializmusban, de kitették a szűrüket, és önállósodtak. Magyarán maszek vállalkozás keretében csinálják a dolgukat. Először örültek neki. Hogyne, hisz a mérés borsos árú. Egy pont megmérése 80 dollárcentet kóstál. És egy 25 éves hajó esetén hetes ezer, nem tévedés, 7000 pontot kell megmérni. Hivatalosan. Ezt a méréssorozatot egy erre a célra rendszeresített 700 oldal terjedelmű könyvbe kell berajzolni, három példányban, egy a hajóé, egy a javító cégé, egy pedig Párizsba megy (ha valahol azt írtam, hogy a BV norvég akkor a Norske Veritással kevertem össze, a Bureau Veritas párizsi székhelyű), ahol elteszik, és alkalomadtán bárhol a világon leellenőrizhető a hajó, hogy megerősítették-e a gyenge részeket.
Hát ez igazán jó üzletnek látszik! De csak látszik!
A hajógyár igazgatója a több kirúgott ultrasonic méricskélő cégből annak adja ki a munkát, amelyik leteszi az ötven százalékot. Így már csak 40 cent egy mérés. És természetesen a mérések számát radikálisan csökkentik, hogy ne kelljen annyit fizetni!
Az M/V Tay esetében az egyes raktár és az előtte lévő ballaszttank falának állapotát kellet megvizsgálni. Számla nélkül, feketén elvégezte negyven centért a mérést. És így is jól járt, mert nem kellett a gyárigazgató kiskirályúrelvtársanak leadni a felét, és a másikból nem adózott. A 400 mérésért kapott 200 $-t és passz. Jól járt. Utána két hónapig nem volt munkája! Special surveyre kevés hajó jön, és egyéb ilyen munka, mint a Tay esetében, igen ritkán jön be!
Mintha otthon lennénk!

Lánc-lánc veszteglánc

Olyan jó kis javítócég, mint Mr. Blanáé, tucat van Konstancán. Mégis ő kapja meg a javítások zömét. Ennek is megvan a maga természetes útja-módja.
Az egész úgy indul, hogy Mr. László (M.) felkeresi a különböző kócerájokat, és bemutatja a hajó előzetes javítási jegyzékét, majd árajánlatot kér. Legalább három ajánlattal a zsebében elzarándokol a Török Szultán őfelségéhez (domnule Karacoglu) és előterjeszti az óhaját, miszerint:
- Hallotta hírét a világhírű román hajójavítóknak, és feltett szándéka Mr. Bottnak, az amerikai tulajdonosnak, hogy itt, és nem máshol hozassa rendbe a hajóját! Csakis! Ezért a magasságos Karacoglu bej, ha méltóztatna betekinteni a különböző javító cégek árajánlataiba...
Természetesen méltóztatik, és méla undorral dobja vissza mindegyiket:
- De hát Mr. Laszlo, hogy képzeli, hogy ezek a piti cégek elvégezhetik ezt a komoly munkát? Ezek nem tudnak elfogadhatóan dolgozni! - nyilatkozzakifel a fejéből, mert ha valaki, akkor ő ismeri a román viszonyokat. - Sajnálom, de ezeket nem fogadhatom el!
- Akkor talán, tudna ajánlani egy megfelelő munkamorállal megáldott céget...?
- Majd gondolkodom, és ha eszembe jut, akkor értesítem - bocsátja el méltósággal a kérelmezőt. De igen gyors észjárású ám a törökök helyi Szultánja, mert Mr. Laszlo még nem ért le a második lépcsőfokra, és máris eszébe jutott a megfelelő ember, s utánaszólt:
- Keresse Mr. Blana cégét, őket el tudom fogadni!
És ő nem csinál - hát izé, olyan hátsófertályt - a szájából, mert valóban elfogadja. És meg is magyarázza, hogy ő ezért egy árva leit sem fogad el! (Dollárt se, a tévedések elkerülése érdekében! valószínűleg a Mercedese is teljesen tiszta úton került hozzá. Kinek mi köze hozzá? Különben nincs is a nevén, a Galaci BV főfőfősurveyoré volt, és most is a BV papírjaival futkos...) De a háza most épül, és Mr. Blana majd elvégzi az összes vasas munkát, ugyebár, van nála annyi ócskavas a hajóknál felhasználtból, hogy csuda...!
Ma este Nim nem jött fel hozzám a kabinba. Kénytelen voltam lemenni... Azt mondja, a spanyolok egyszerűen képtelenek kimondani a nevét, csak odáig jutottak el, hogy Nim, és így hívják. A rozsdaverést már unja. Felsorolt egy csomó dolgot, amit le kellett volna hoznia. A legfontosabb egy jó cipő, munkára, mert egy szakadt edzőcipője van csak! Hogy lehetett ilyen buta? Most vehet egy világhírű és közkedvelt román durábelbakancsot... Korán lefeküdt, fél tízkor már aludt.

Csütörtök, június 13. Mangália

Beteg a kiscicánk

Cabellóban hozta be valaki, talán ha két hónapos lehetett. Kedves, aranyos ki szőrgombóc volt, mára szépen fejlett kölyökmacska. Kigömbölyödött, jól táplált, rá se hederít az egerekre, patkányokra. Mert ilyen mini-állatkertünk van, tartunk még hatmillió csótányt és tücsök is muzsikál néha valahol a dekoritlemezek között, ami igen szépen hangzik a mezőn, de alvás helyett hallgatni nem az igazi.
Ma reggel néztem, ott feküdt a szép kis cirmos cica az öltözőben az ócska kabáton. Azt mondják, valószínű, hogy a mellső lába törhetett el. Nemhiába kell a MAHART-nál külön baleseti oktatást tartani a javítás előtt, lám ő valahol ott kóricált, ahol egy vas ráeshetett a lábára. Remélem, hogy így volt, és nem Edu sózott oda neki, mint Beirutban.
Ugyanis ott játszott vele, és a kis buta állat megkarmolta. Bár lehet, hogy több esze van mint Edunak, és nem játék volt, hanem kínozhatta... Mindenesetre a pincér kivágta a tengerbe, szerencsére a part felőli oldalon. Rafael mentette ki szegényt.

Bent voltam a csőben

Tegnap este kicsit behúztak a csőbe a románok. Ugyanis jelentették, hogy kész a hegesztés a kormányszektorban. Addig, amíg hegesztettek, tiszti őrség volt, éjjel-nappal, s most, hogy befejezték, lefújtuk az éjszakai ügyeletet. Így a harmadik tiszt bejelentette, hogy akkor ő kimegy, és csak reggel jön be. Tiszta sor. Menjen. Aztán az történt, hogy Laci megnézte a hegesztést, és éjjel újra kellett hegeszteni az egészet. Természetesen én voltam Tibi helyett őrségben éjfélig.
Erre szoktuk mondani, hogy: hány éves vagy királyfi? (A folytatása: még hiszel a gyermekmesékben?)

Nim, a kukás

Múlt héten minden nap könyörögtünk Mr. Blanának, hogy vigyék el a szemetet. Nem tették. Csak ma. Tessék elgondolni, hogy mennyi szemét gyűlik össze egy hajón, ahol harmincfőnyi személyzet van, tizenöt külső munkás dolgozik 24 órás műszakban, és még négy feleség is itt téblábol. A szeméthez hozzá kell érteni a konyhai hulladékot, és főleg az ételmaradékot is. Nahát ez az, ami tizedik napja rohad a nyitott folyósón.
Végre ma jött egy kisteherautó, és a matrózok lettek a szemetes legények, közöttük a deck-boyok deck-boyja, Nim. Förtelmes bűzben hordták a szemeteszsákokat, ahogy elvitték alattuk kukacok milliárdjai nyüzsögtek! Az én kedves fiam pedig ebben a mocsokban grasszált a hosszában felhasadt edzőcipőjében!
- Otthonról ilyen állapotban hoztam - mondta a lüke. Kénytelen voltam adni neki egy gumicsizmát. Aztán a fejére húztam egy gázálarcot, nehogy elhányja magát! Festői látvány volt, meg kell adni! És milyen kellemes illata volt... Mintegy hajléktalan tavasszal, ha először megy a fürdőbe!

A büdös Sailing Permit

A Sailing Permit az indulási engedély. Ez azért kellett, hogy eljöhessünk Mangáliáról. Ez egy nagyon hivatalos okirat, oly annyira, hogy lehet vele a hajót zsarolni, és ugye nem itt lennénk, ha nem így tennének. A Kötőkapitány azért nem akarta megadni, mert a raktáraink nem zárhatóak (kint vannak Mr. Blana kócerájában javításon). Tehát mit lehet tenni? Világos, hogy meg kell próbálni a vesztegetést, amit nagy örömmel vesznek errefelé, s azonnal meg is ígérik, hogy ha a vontató megjön, akkor kiadja a hatóság.
Eddig rendben van minden. Pilot a hajón, hatóság el, normális esetben ilyenkor felhúzzuk és behajtjuk a hajójárót, de ez abnormális eset, tehát a parton hagyjuk (javítás eszközlése céljából). Ez nem egyszerű. Két ember a parton, Luis és Nim a deck boy, majd a hegesztők lángvágóval levágják a járót, magunk eszkábálta daruval partra engedjük, és a két fiatalember teljes erőbedobással azon küszködik, hogy ne a vízbe, hanem a partra kerüljöna másfél tonnás vaslépcső.
Ha Nim húzza, akkor sikerülnie kell, és így is lett. Húzás közben megjött a Sailing Permit (más néven Clearance, így emlegettem Ege Gübrében), és M. Laci, aki kocsival jött át Konstancára, betette Nim munkásruhájának mellső zsebébe.
Ezután nem maradt hátra, minthogy a 9-10 méter magas hajóoldalon felmásszanak a kötélhágcsón. Az én szép fiamnak majdnem begörcsölt a keze, mire feltornázta magát. (Mint én amikor a Dardanellákban lementem a vizsgálati csónakba.)
Mondta is a barba, hogy:
- Láttam, hogy kínlódta fel magát a fiad, hát biztos, hogy ő nem a majomtól származik.
- Kösz - válaszoltam szerényen, és átadtam a Sailing Permitet.
- Te, ez irtó büdös - mondta - vajon miféle román papírból lehet?
- Tévedés! Ez Nimród illata. Száz méterről érezni rajta, délelőtt ugyanis rothadó szemetet hordott, és egész nap izzadt, olyan hajtás volt...

Péntek, június 14. Konstanca. Átjöttünk Konstancára. Este nyolckor szóltak, hogy bejövünk a dokkba.

Mindent kiszámoltak pontosan...

Tízre a dokk előtt voltunk. Az a hajó, amelyik helyére jöttünk, délután elment. A hajógyár pontosan kiszámolt mindent.
Hatkor kezdték beállítani a dokkban a zsámolyokat, amelyekre felültetik a hajót. (Minden hajónak a saját dokkolási terve alapján állítják be.) Mi nyolckor indulunk, ők nyolckor kezdik süllyeszteni a dokkot, és mire fél tíz körül odaérünk, akkor beúszunk. Ilyen szépen kitervelték.
Így aztán természetes volt, hogy tízkor, amikor megjöttünk, még mindig a zsámolyokat tologatták, a bal oldaliak beállítva, a jobbnál elromlott a daru. Tehát elől kis hajó húzta a nagy hajót, hátul kis hajó húzta a nagy hajót, a nagy hajó meg ácsorgott. Egy teljes órát, aztán rákötöttünk egy román hajóra, így tizenegy után elmehettünk aludni.
Egészen fél kettőig. Akkor volt a dokkolási manőver. Egy órán át tartott. Rettentő kipihenten léptem szolgálatba reggel négykor... Nimródot én ébresztettem háromnegyed hatkor,egyébként magától ébred fél hatkor.
Délután megjött Erika, és levelet hozott otthonról. Encsike szegény csinálja az év végi felméréseket, most ez alkalommal egyedül, nem tudok segíteni a komputerrel. Nimródnak megküldte a kért Metallica posztert, mint a legfontosabb hiányzó dolgot. Most megvan, majd felhúzhatja a lábára, és abban dolgozhat.

Szombat, június 15. Konstanca. Lementem a dokkba megszemlélni a fenekünket. Szép. Ki hinné, hogy egy ilyen rozsdatemetőnek ilyen jó állapotban van a víz alatti része. Csak egy lyukat találtunk, az egyes ballaszttank folyik. Most ki, a tengeren be, ez így logikus.
A fedélzetmester szerint, Nim, a deck boyok gyöngye jól dolgozik. Ez jó hír.

Domnule Blana a gyengébb kutya...

Mert úgy hírlik, hogy az erősebb kutya szokott... De itt, és most nem ő az erősebb. Hanem a konstancai hajógyár(?). Ugyanis úgy kirúgták, hogy a lába sem érte a földet. Még szerencse, hogy van neki terjedelmes része a hátulján, így nehéz eltéveszteni.
Mr. Blana jött volna, és amíg a dokkban állunk, folytatta volna a megkezdett munkákat, és újakat kezdett volna. Ezzel kapcsolatban valami baj lehet a román szocializmus körül, ugyanis a gyár nem engedi Blanát dolgozni, mert elveszi a munkát tőlük. Ők viszont nem vállalják, amit Blana megcsinált volna. Akkor meg mit vesz el előlük? Ez nekem kicsit komplikált, de ők nyilván teljesen értik.
Így most Mangálián Mr. Blana kócerája bánatában nekiállt szabdalni a kivitt raktártetőket, hogy legalább keressenek. Ugyanis ők kilóra dolgoznak, egy kiló vasat 2,30$-ért építenek be. Tehát most vágnak, hegesztnek, hogy kilóra teljesítsenek. (Dél-Afrikában 8$-ért építenek be egy kiló vasat!)
Föntebb zárójelben van a hajógyár után a kérdőjel, mert milyen gyár az ilyen, ahol egy alapvető munkát (ballasztcsövek cseréje) nem tudnak elvégezni? És ahol eltelt huszonnégy óra a péntekből sikeresen, anélkül, hogy valamit is dolgoztak volna? Ma elkezdték lemosni a hajó oldalát (mi úgy mondjuk: külhéjat), délig dolgoztak, és az egyik oldal negyed részéig el is jutottak. Holnap is ugyanígy délig dolgoznak, és hétfőn festeni akarnak! Na de kérem, mit? Ilyen ütemben egy hétig is elpancsikolhatnak...!

Jó hírek otthonról!

Délután kimentem a városba, hogy felhívjam szegény asszonyt. Szerencsém volt, mert Alfonso az egyik salvadori hegesztő hazautazott, és az ügynökség kivitt azzal a kocsival.
Encsike rögtön nagy - és régenvárt - újsággal kezdte: az egyik folyóirat kért egy húsz flekkes részletet a regényemből, és így most türelmetlenül várom a levelét a részletekkel! Ez fantasztikus lenne, és kezdetnek azt hiszem a legjobb. Rettentő kíváncsi vagyok, hogy hogyan megy az ilyesmi? Természetesen most aztán nem találom a helyem...
Ezzel kapcsolatban csak egy gondom van: kevés a tintakazettám a nyomtatóhoz. Ez persze nem akadályoz abban, hogy kinyomtassam, de mi lesz azután, mert sehol se kapok!? Talán Encsike tud otthon szerezni, és az új parancsnokkal le tudja küldeni.
Említettem egy nagyon halvány lehetőséget a leutazásával kapcsolatban, mert az ügynök szólt M. Lacinak, hogy lenne vasrakomány Potiba - Grúziába - s aztán július közepén-végén cement rakomány Nyugat-Afrikába. Adja Isten, mert akkor lejöhetne...!
Telefon után sétáltam (és álmodoztam).

Mitite helyett...

Séta közben leültem egy sörre. Közben nézelődtem (és álmodoztam). Hatalmas korsó magyar Dréhert ittam. Kellemes volt, nem túl hideg, pont olyan, amilyennek lennie kellett a már hűvösödő estében. És drága se volt. Átszámolva egy százas. Máshol jóval többet kérnek el érte.
A szomszéd asztalhoz leült egy harminc körüli házaspár. Megkérdezték, mennyi egy sör, s amikor a pincérnő mondta, elhúzták a szájukat, kínos mosollyal felálltak s eloldalogtak. Hát igen. A helyzet olyan mint otthon. Csak egy kicsit reménytelenebb. Van "minden", de az üzletekben nem kell lökdösődni. Egy szupermarketben voltam, kaptam Nescafét, Completát, vettem Ninónak olasz nápolyit (egy kis vásárfia, ha már nem tudott kijönni velem, mert az a disznó elsőtiszt nem engedte el munkaidőben), és alig volt vásárló. Viszont van koldus. Nem is kevés.
Nekem ezzel a mititével nincs szerencsém...
Beültem egy étterembe, negyedóráig nem jött pincér, akkor elmentem.
Egy másikba beültem, és a frászt kaptam, midőn az étlapot megláttam: mindenféle á lá ez, meg dö lá az, és bonzsúr möszjőt köszönt a pincér madmazell. Kérdezem:
- Do you speak English?
Olyan fintort vágott, mint Ninó, mikor szemetet hordott, és közölte, hogy magától értetődik. Halat ajánlott filét á lá mittomén, és baroness salátát. Persze az is á lá... Köretnek főtt krumplit, pardon, burgonyát ajánlott. Kérdeztem, nem lehetne-e sült burgonyát kapni?
- Halhoz? - kérdezte fintorogva. Megadtam magam a sorsnak, és egy üveg Heineken sör mellett vártam, hogy mit hoz?
Szóval tengeri halat ettem orly módón, capribogyóval, és gyengén kaprozott főtt burgonyával. A baroness saláta a következőkből állt: uborka, zöldhagyma, paradicsom, olíva, főtt tojás, sonka és reszelt sajt. Akkora adag, hogy főételnek is elég lett volna. És az egész csuda finom volt! Főleg a hal! A kapri és a kapor nagyon kellemesen egészítették ki egymást... Mindössze nyolc dollárt fizettem.
Nimród kicsit panaszkodott este, hogy itt fáj, ott húzódik, hol megy a hasa, hol székrekedése van, és így tovább. Azt hiszem a szervezete tiltakozik az újfajta életmód ellen, hamarosan mindez megszűnik, és stramm tengerész lesz. Ma a fedélzetmester megdicsérte, hogy jól dolgozott...

Vasárnap, június 16. Konstanca Az úszódokkban minden csendes. Senki se háborgat minket, aminek Laci nagyon nem örül... Ugyanis mosni kéne a hajóoldalt (hull) és így mikor leszünk kész? (Idegileg már most!)

Ez a Platon nem az a Platón...

Mert ha az lenne, akkor tógában járna, és mekkorát röhöghetnénk rajta!
Mert ha az lenne, akkor csak ógörögül beszélne, és csak vigyorognánk egymásra, és mutogatnánk. Bár az igazat megvallva, mutogatni tudnánk most is, de az nem vallana úriemberre...
Szóval megjött Mr. Platon akárki Görögországból, Khiosz szigetéről, és undok. Hofi mondaná, hogy kedves antipatikus ember. Stimmel, csak nem kedves. Ő jött "megmenteni" a hajót, és Mr. Bott pénzét, amit mi "itten mindég csak herdálunk". Végigjárt mindent, és mindenkihez volt egy-két undok szava. Lacit úgy kezeli, mintha a ő lenne Zeusz jobb keze, és Laci a dokkban a takarító személyzet. Pedig Laci felette van a ranglétrán...
Remélem, mihamarabb hazatér kedves Tony főnökéhez, aki nem merte idedugni a képét, annyira sáros mindenben (lásd: nem küldte le a hajóra a javításhoz szükséges anyagokat, miatta zuhanyoztunk vödörből, és ő tehet grízestészta kúráról is).
Így most várakozó állásponton vagyunk...
Megjöttek a legfrissebb levelek. Encsi április 2-án írt, és újságolja, hogy Szabolcsék fél ponttal maradtak le a sakk diákolimpia döntőjéről. Apa március 24-én adott fel levelet, és írja, hogy (Takács) András öcsém Média díjat kapott Perjés Klárával együtt. Gratulálok! Ilyen elismerés csak azoknak jár, akik értik és szeretik a szakmájukat!
Nimród ma este közölte, hogy friss, és kimegy a városba. Örvendek, hogy nem érzi szükségét a gardírozásnak.
Valamilyen dögrovási hullám söpör végig a hajón. Carlos három napig feküdt a torkával, lázzal, fejfájással. Ma délután a Mi Pablo Pablitónk jelentkezett, hogy hasogat a feje, és szeretne lefeküdni. Pedig ő a rozsdaverést hagyta ott, és ezt nem hagyná ki semmi pénzért.

Regénybe való sztorik:

Az első a szakácstól való, illetve szárazföldi ténykedéséről:
Siófokon dolgozott egy nyáron, még a régi szép (Kádár)Jancsi bácsi korszakban, a Siófok étteremben. Kétezer személyes, hatalmas hodály. Meggyleves készítésén fáradoztak. A gasztronómiában jártasak tudják, hogy ehhez rum és vörösbor is szükségeltetik. Tehát amikor feltették az egy hétre való adagot, jelentkeztek a séfnél a rumért, és a vörösborért.
Ő persze árgus szemmel figyelte a szakácsokat a konyha végéből, mit csinálnak az alkohollal? Hát azt látta, hogy a hatalmas főzőüstbe szép magasról belecsorgatták a rumot is, a vörösbort is. A séf nem tért magához, hogy milyen rendes szakácsai vannak.
- Egy láda sört a szakácsoknak - rendelkezett meghatottságában, kissé elhamarkodottan. Azt ugyanis nem látta, hogy a gyümölcsleves alap tetején egy tízliteres lábas úszott, és abba csordogált a levesbe szánt ital. Attól kezdve vörösboros rumon éltek és vigadtak főzőemberei...
Más:
A pincér, nem ismerem, a neve is kiesett az emlékezetemből szép darab ember volt. 203 centi magas, és 160 kiló, rövid hajjal, és borzalmas bozontos, kusza hatalmas szakállal. A géptisztek kabinját takarította. A következő felszerelést hordta magával:
Két veder, partvis, lapát, tollseprő, felmosófa és rongy és egy hatalmas vekker. Kérdezték is sokan, minek az óra, de ő csak rejtélyesen mosolygott. Aztán fény derült a rejtélyre. Bemegy a takarítandó kabinba, elhelyezi az eszközeit, beállítja vekkert, és lefekszik szundítani egy kicsit az ágyba. Szól a csörgőóra, felcihelődik, átköltözik a másik kabinba, óra beállítva, lefekszik, csörög, felkel, át, beállít... és ez így megy, míg nem végzett minden kabinnal! Aranyos!
Ugyanez a pincér:
Takarítja a folyosót. Komótosan húzogatja a felmosórongyot. A hajón ugye feleségek vannak szám szerint öten, és persze mindegyiknek ekkor akad arra dolga. Az első átlépi, elmegy. Második átlépi, továbbsétál. A harmadik is ellibeg előtte, rá a frissen mosott linóleumra. Az utolsó megkérdi:
- Ugye nem baj Józsi, hogy összemászkáljuk a folyosót?
- Ugyan dehogy, kezét csókolom! Sőt! Az én kurva nénikémet!

Hétfő, június 17. Konstanca

Mire jó egy csinos diszpécser?

Először is, a fent említett beosztású személy az, aki bejön a hajóra kidokkolás után, s megbeszéli a teendőket, és szervezi a munkákat a hajógyár részéről. Egész embert kívánó feladat. Érkezés után Laci kifejtette, hogy azt kérte domnule Druztól, a hajógyár vezérigazgatójától, hogy férfi legyen a mi diszpécserünk. Ugyanis egy ilyen beosztásban kívánatos, hogy a főnök kemény hangon elküldje melegebb éghajlat alá a melósokat, akik annyit akarnak dolgozni, amennyit fizetnek.
Ugye teljesen logikus, hogy érkezés után megjelent Giulia, a csinos diszpécserhölgy, aki ezen kívül semmire se jó. Természetesen mindent megígér, és semmit se intéz. Azt hiszem, fogalma sincs a miértekről, és egyes munkák fontosságáról, és a sorrendiséget sem igen fogja fel.
Személy szerint nagyon sajnáltuk, amikor ma délelőtt Laci elment besmúzolni, hogy ilyen szép szóval éljek. Amikor visszajöttek a hajóra, Giulia hangja olyan vékony és sírós volt, hogy a pár hónapos kiscicánk nyávogása oroszlánbömbölés volt hozzá képest. Reméljük, most már megindulnak a dolgok az ő medrükben...

Csakazértis "mics"

Mert idevalósiul így mondják a mititét. Délután kivittek orvoshoz. A dokkban való sok gumicsizmázásnak meglett az eredménye, összeszedtem egy mycosist (gombásodás). Természetesen privát klinikára vittek. Természetesen már elköltözött egy nagyobb szebb épületbe, mert jól megy. Természetesen nem volt bőrgyógyász bent, így maradt a poliklinika. Természetesen egy órát várni kellett, mire a szimpatikus aradi (de nem magyar) doki megvizsgált.
Utána vásárolni mentem. Vettem egy fürdőszobamérleget (Te xxx, te mindenre gondolsz, csak arra nem, hogy mennyit kellett utánajárnom!) Na most aztán hogy lehet jóízűt ennem? Kellett ez nekem? 108 kilóra saccolom magam. Utána beültem egy mititére, és egy korsó magyar Dréher sörre. (Otthon hidegebb, és jóval drágább!) A "mics" csudálatos volt. Ahogy az elő vagyon írva, faszén fölött sistergett, jó szaftos, és puha zsömlével tálalták. Mindössze öt darabot ettem, mert a mérleg már nálam volt, és ugye a lelkifurdalás... Utána vettem tejet, és nyolc darab műsoros kazettát. Olyan úthenger alá valót, 80 cent darabja, olcsóbb, mint az üres... Country, Tina Turner, Bonnie Taylor, James Last...
Ezután telefon haza, Encsivel beszéltem, apával is. Várom az expressz levelét. Telefon közben megjött Nim, ő is beszélt az anyjával. A telefon után sétáltunk, és meghívtam a fiamat, és ettünk még mititét. Neki is ízlett...
Betaxiztunk, és leültünk beszélgetni. Behűtöttem egy doboz tejet, és nekiláttunk tejezni. Kinyitottam a dobozt, kitettem a poharat, és teletöltöttem - izé... - a hamutartót! Úgy látszik, pillanatnyi áramszünetem volt...
Jól saccoltam: 111,1 kiló vagyok...

Kedd, június 18.

Fogyózom...

110,6 kg. vagyok. Reggelire két szelet parizer, fél paradicsom... Tízóraira a kávéhoz két ropi... Ebédre egy tányér tojásleves. Másodiknak sült hús tört burgonyával (a többieknek, én csak nézem)... Vacsorára már nem is néztem a többieket, hogy milyen jóízűen esznek... Hajjaj! Ha én most menő TV riporter, műsorvezető, bemondó lennék, azt mondanám, hogy:
- Jut eszembe...
De nem vagyok, tehát:
- Erről egy török tévéműsor jutott eszembe. Még Ege Gübrében láttam. Egy szép termetes asszonyság adta elő, a következőt:
Csinálunk egy só-víz-liszt tésztát, 6 lepényt sütünk belőle. Elkészítjük a tölteléket:
60 dkg. darált marhahúst vajra feltesszük, átforrósítjuk.
Hozzáadunk két fej karikára vágott vöröshagymát.
Sózzuk, borsozzuk, majoránnát hintünk hozzá, durvára vágott 4-6 gerezd fokhagymát adunk hozzá. Egy kanál pirospaprikával meghintjük, végül sok petrezselyemzöldet adunk hozzá. Tovább pároljuk, és amikor majdnem kész, két kanál paradicsompürét keverünk bele.
Az első lepényt egy tálra tesszük, megkenjük a töltelékkel, majd a következőt, és így tovább. Ha elkészült négyfelé vágjuk, tányérra helyezzük, és bőven megtejfölözzük, amibe előzőleg fokhagymát kevertünk.
Azért ez nem semmi! Günün yemeginek hívják, és műsorvezető jól befalta a szemünk előtt...
Aztán később, egy este, vacsora után beszélgettünk. M. Laci elősorolta néhány kedvenc ételét: Úgymint mákos csirke: A csirkét mákban panírozzuk prézli helyett. A ropogósra sült olajos mák nagyon feldobja a pipit. Most megyek, és iszom egy pohár köszvényteát (cukor nélkül). Hátha nem korog annyira...

A pontosság a királyok erénye (és nem domnule Blanáé...)

Azért egy pöttyet sántít a dolog. Ugyanis a fentebb említett uralkodói erény nem arra az esetre vonatkozik, amikor a király raktártetőket hegeszt...
Történt ugyanis az, hogy mit ad a Jóisten, befejezték Mangálián a raktártetők felújítását. Már csak a gumizás maradt hátra. Ez ügyben hívott Blana, hogy kis gond adódott. Ugyanis az általunk szállított gumik nem jók, nekik most le kell belőle vágni.
Az valahogy nem jutott a feledékeny szentem eszébe, hogy lelkére kötöttük: nagyon vigyázzanak, ha a gumiágy széleit hegesztik, passzoljon a gumihoz. Most, hogy kész vannak a hegesztéssel, széles lett a gumi! Nyilván nem ők tehetnek róla, a nagy melegben kitágultak, a várakozásban kipúposodtak, vagy úgy jártak mint én, hogy unalmukban meghíztak... Tehát most fúrják, faragják. Pedig ebből botrány lesz. Ugyanis ez egy speciális gumi, ami egy keményebb kéreggel bír, s belül puhább állagú. Ha ők most levágnakbelőle, akkor eltűnik a merev oldal, és pillanatok alatt tönkre megy a gumizás egy-két raktárnyitás után!
Legközelebb talán tegyék le a gumit, és építsenek-hegesszenek köré egy raktártető szelvényt...

Szerda, június 19. 109.1 kiló vagyok. Rámtört megint az egyre korábban kór... Tegnap negyed hatkor ébredtem. Ma háromnegyed ötkor. Egyszer már előfordult ilyen, akkor egész hajnali fél négyig sikerült előrehoznom az ébredés időpontját. A rossz csak az, hogy közben álmos vagyok, szenvedek, de aludni nem tudok...
Reggelire rántotta kenyér nélkül, ebéd zöldborsóleves, egy szelet rántott máj és savanyú uborka. Hajjaj...! Vacsorára eszembe jutott, mit mesélt Laci:
Töltött rántott csülök: A csülköt annyira megfőzzük, hogy a csontot óvatosan ki tudjuk húzni. Megtöltjük gombás - sajtos - hagymás töltelékkel, kipanírozzuk, kirántjuk, lehűtjük, és szeletelve tálaljuk.
Napközben hatalmas bolondokháza, és egy igen szép feladat, hogy úgy mondjam, magas fokú intelligenciát követelő munka:

Nimród, az "iszapkurkászati tankbujdonc"

A csőgörényt arra használják, hogy az eldugult szennyvízvezetéket kitisztítsák. Nos kb. ilyen feladatra alkalmaztam a fiamat, nehogy bármilyen jóból is kimaradjon. A hármas ballaszttank fenéklemezéből kivágtak egy darabot. (Máshol is, de ez most nem érdekes.) A melósok közölték, hogy addig nem mennek be hegeszteni, amíg járhatóvá nem tesszük a tankot, mert sok iszap van benne. Ez még a Paraná folyó emléke.
Nagy elánnal készülődtem, hogy lemegyek, és készítek videót a tank állapotáról. Természetesen a két legfiatalabb matróz jött lapátolni a sarat. Ninó az egy legfiatalabban is benne van, így Carlossal ereszkedtünk le hármasban.
Azt tudni kell, hogy a hajó teljes szélességében három tank van. A középső üzemanyag tank, a jobb és a baloldali pedig a ballasztvíz befogadására szolgál. De nem egyszerű duplafenékről van szó, hanem a raktár oldala és a külhély közötti részt is magába foglalja. Tehát a fedélzetről tizenhat méteres mélységbe kell leereszkedni vaslétrán. Mondanom sem kell, minden nyálkás, csúszós, rozsdás-sáros.
Hősiesen lebújtam a búvónyíláson, és lementem az aljába. A két fiatal jött utánam, miután a lapátokat és a lámpát leeresztettük. De hát hiába fogyózom, az oldalsó lik fenékben (ez a sajátom!) szűknek bizonyult. A viszonyok szemléltetésére: a méretem XXL, a lik pedig csak M-es. Így miután sikertelenül próbálkoztam, elhagytam a terepet, és a két fiatalembert hagytam, hogy játszanak bújj-bújj Nimród, bújj-bújj Carlos játékot.
Nagy nehezen átpréselték magukat a japán méretre készült japán lyukon, és félrelapátolták az iszapot. Két óra alatt végeztek is.
El lehet képzelni, hogy milyen körülmények között dolgoztak: szűk helyen, a hajóoldalt egész délután sütötte a nap, a sár párolgott, a pára büdös, tehát kellemesnek csak némi fenntartással lehet mondani.
Csütörtök, június 20. 109,2 kiló vagyok. Reggeli: két szelet sajt, zöldség, és egy vicc Lacitól, még a hatvanas évek végéről, de én nem hallottam: Dubcsek és Kádár sétálnak Moszkvában. Látják, hogy nagy plakátokon Lenin, Brezsnyev és Dubcsek képe látható, és mindegyik alatt két betű: BT.
- Látod János, én is ott vagyok - dülleszti a mellét Dubcsek - , csak tudnám mit jelent a BT?
- Egyszerű - feleli Kádár. - Lenin a Balsoj Tyeoretik, Brezsnyev a Balsoj Tyuriszt, te pedig a Buta Tót vagy.
Rántott pacal: A pacalt megfőzzük, lapokra vágjuk. Egy szelet sajtot, sonkát teszünk rá, beborítjuk egy másik szelet pacallal, majd kirántjuk. Szerintem ha egy kis gomba is kerül bele attól csak jobb lehet!
Nimród megfedetett! A fedélzetmester hajnalban kereste, hogy WC papírt adjon neki, és mivel nem találta, betette a kabinjába. Nos a kabinrend miatt kapta a letolást. Akinek van ideje kijárni a városba, annak legyen a kabinjára is!

Karacoglu a szimpatikus

Volt szerencsém együtt ebédelni Mr. Karacogluval. Bűbájos, aranyos ember. Ebéd közben csak kétszer büfögött, egészen visszafogottan csámcsogott, és a kenyeret amibe beleharapott, mindig elegánsan visszahajította a kenyerestányérba (kosár nem lévén a hajón). Az asztal körülötte csak halványan emlékeztetett egy disznóólra, mert ugye az sokkal tisztább, rendezettebb... Ujjával piszkálta a fogát, és tele szájjal nagyokat röhögve dumált, harsogott, hogy visszhangzott a hajó. A mobiltelefonja állandóan csörgött.
Viccet is mesélt:
Egy székely erősen rácsodálkozik a vonaton egy négerre. Megszólítja, és csodálkozott, hogy románul válaszolt.
- Hiszen én is román vagyok - mondta a néger.
- Hogy lehet ez?
- Hát a mamám strandon volt egyszer, és mellé ült egy néger egyetemista. A mamám elhúzódott, de a néger követte. A mamám tíz méterrel arrébb ment, a néger utána. A mamám felkelt, és elindult. A négerutána. A mamám a végén már futott, és íme, itt vagyok én.
A székely elgondolkozott.
- Jó, jó. De azt mondja meg, hogy utolérte-e?
Másik:
Egy angol, egy zsidó, és egy zimbabwei néger utazik a repülőn. Jön egy légy, rászáll az angolra, aki elkapja és megöli. A másik a zsidóra repül, a sorsa ugyanaz. A harmadik a négerre, aki megfogja és megeszi a legyet.
Újabb légy az angolra, megöli. A következő a zsidóra száll. Megfogja és a négerhez fordul:
- Megeszi? Egy dollár...
Szóval Mr. Karacoglu egy bűbájos, és szimpatikus ürge Mr. Platonhoz képest, aki három napja van itt, de mindenki szívből gyűlöli. Semmihez se ért, de mindenbe beleszól. Remélem Karacoglu beváltja az ígéretét, és alaposan megtáncoltatja, és mindent számon kér rajta, amit előírt, ez a barom meg lespórolt a hajóról.
Jelentem, az első tiszt megvette a deck boy munkáscipőjét. (És amilyen, nem engedi, hogy kifizesse, mert ez un. szülői kötelesség lett volna megfelelő ruhával ellátni a hajóra lejövet!)

Mr. Bott harmadik bukása?

Ez igen könnyen elképzelhető, csak az a baj, hogy a bukásával megszűnik egy munkalehetőség a számunkra! Ezt a harmadik bukást Mr. Platon jelenléte teszi nagyon valószínűvé.
Laci mesélt a tulajdonosról. Nagyon jó kereskedő, de a hajózáshoz a semminél is kevesebbet ért. És ami egy üzletembernél igen nagy hátrány, hiszékeny. Ez már a harmadik vállalata. Az elsőbe azért bukott bele, mert elégséges tőke híján túl sok hajót vett (több mint húszat).
Talpra állt.
Ezután újra hajót vásárolt, és ami nagy hiba volt, hatalmas bankkölcsönnel. A bankok fojtották meg. Amikor nem tudott egy részletet fizetni, csődbe ment.
Ez a periódus meg a görögök miatt van halálra ítélve. Ott fosztják ki, ahol tudják. Már említettem valahol, Graham Bott nem ismeri a mondást, hogy az olcsó a drága. Örül, mint egy gyerek, ha valamit a khioszi iroda olcsón elintéz, és nem veszi észre, hogy hetek vagy hónapok multán százezreket kell költenie, hogy a hibát - az olcsó hús híg levét - helyrehozza.
Valószínű, hogy most is bajban van. Eladja a Tayt. Tavaly megcsináltatta, jövőre lenne a 25 éves special survey (amit mi most csinálunk), és könnyedén átmenne, mert legutóbb elég jól kipofozták. De most eladja ócskavasnak, tehát csehül állhat anyagilag, ha a legjobb hajójától meg kell válnia!
A mi javításunk mintegy kétszázezer dollárba került. És ebben a személyzet bérétől az élelmiszeren keresztül minden benne van! Harmadába, mint Pireuszban lenne. És ez a vadbarom Platón most mindenkivel összeveszett, megutáltatta magát, és a hajógyár kijelentette, hogy nem vállal több ABS hajót. Kellett ez neki (Mr. Bottnak)? A hajógyár vezérigazgatója kijelentette, hogy ha tudják, hogy görögök is vannak az üzletben, akkor nem vállalják a hajót. Karacoglu egy picit megszívatta, mert lehívatta a dokkba, miközben Platon ebédelt, és közölte, hogy a tankokat addig nem ellenőrzi, amíg ki nincsenek tisztítva. Ez egy hatalmas munka, és nem tudom, mi lesz a vége. Remélem, nem nekünk kell csinálni, és azt is, hogy csak szórakozik Platonnal
Karacoglu elmesélte Lacinak, hogy a görög félrehívta, meghívta Khioszra, ő áll minden költséget, és csináljanak egy crewing agencyt (olyan mint a HMS, tengerészközvetítőt románokkal). Ez természetesen a magyarok kigolyózására irányul.
Kemény ellenfél lesz...!

Péntek, június 21. 109.2 kiló vagyok. Reggeli: tojásrántotta, ebéd: egy tányér frankfurti leves, vacsora rácponty makrélából. Rizs nélkül! Akkor meg milyen rác?
K. Á.-tól halételt tanultam - mert nagy halász - , illetve szabadban főzhetőket:
Harcsapörkölt: Szalonnával pörköltet csinálunk a harcsából, rövid lére (kicsit levesesebb mint a csirkepörkölt), hozzá pirított morzsával meghintett galuskát adunk. Ráadásul a harcsát maga szokta halászni! Ugyanis nagy halász, és ilyeneket tud, hogy mi az a kece és a billing.
Most már én is tudom: a kece egy dupla háló - és semmi köze sincs a "kis kece lányom"-hoz - , egy nagy lyukú, és egy apró szemű. Az apró szeműnek nekimegy a hal, átúszik a nagyon, és ezzel egy zsákot képez a háló túloldalán. Ebből a zsákból aztán nincs kiút. Az egész egy kereten van, és a fenéken húzzák.
A billing egy speciális háló, és sötét éjszakán használják, hogy a hal meg ne lássa. A nyelére egy kör alakú keret van szerelve, arra a háló. A csónak a partra merőlegesen csurog, egy ember a farban halál csendesen evez, hogy irányba tartsa a csónakot. Az evezőtől a hal megriad, és beljebb úszik. A halász a csónak orrában tartja a rúdra szerkesztett billinget. Abszolút mereven, mintha karót nyelt volna, mozdulatlanul. Azt a pillanatot kell elkapni amikor a hal megérinti a hálót, melynek a kerete függőlegesen áll. Akkor villámgyorsan a hal alá kell fordítani, és már benne is van a hálóban. Ugyanazzal a mozdulattal ki lehet emelni.
Kakaspörkölt: Szalonnás pörköltet csinálunk az egy-másfél éves kakasból. Csuszatésztát megtejfölözünk, és azzal tálaljuk. Természetesen mindezt bográcsban, a szabadban kell elkölteni néminemu vörösbor társaságában...
Most késő este van, és nem tudok lefeküdni, mert holnap kiállunk a dokkból, és az elvégzett munkákat nekem kell ellenőriznem, illetve ott lenni a befejezésnél. Nagyon megnyomorította a lábamat a tegnap vásárolt új munkáscipő. Ráadásul a betét nempasszol bele rendesen, és így estére a csillagokat láttam, úgy belevágott a sarkamba.
Apa levele, amit expressz légipostán múlt csütörtökön feladott, még nem érkezett meg, pedig minden nap kérdezem Titit vagy Papát a két ügynököt, sőt a címet is megmutattam nekik, jó, de semmi...!
Állítólag lányok jöttek be késő este. Nem láttam őket.

Szombat, június 22. 108.8 kiló vagyok. Kijöttünk a dokkból. Senki se tudta, hova megyünk, még most se, pedig dél elmúlt. Egy hajóra vagyunk rákötve, várjuk, hogy miként alakul a sorsunk. Így most a hajtás megszűnt, de rám is fér, mert fáradt vagyok.
Tegnap este kaptuk a hírt, hogy megvan az új parancsnok. Szlovák. Nem magyar, de nem baj, az a jó, hogy a HMS küldte, és így nem kell görögöt kérni. Az biztosan "kicsinált" volna minket hónapok alatt, és akkor a HMS elveszti ezt a négy hajót, és nekünk kevesebb lehetőségünk van a munkára. Két hónapra szerződött, amíg a magyar barba lejön. Ny. A.-t várjuk, a fia házasodik, utána lejön.
Délután újabb manőver, és kijöttünk a szénrakodóhoz, igaz, hogy a város vagy tizenöt kilométerre van, de ha a kapuhoz álltunk volna, és a szénrakodóhoz akartam volna kijönni, ugyanilyen messze lenne! Szóval várom a hétfőt, amikor kontrollra megyek a bőrgyógyászhoz, és telefonálok Encsinek, aztán nem tudom, mikor jutok újra telefonhoz! Ötkor, manőver után ledőltem, és úgy elaludtam, hogy na! Néha felébredtem arra, hogy valaki horkol a kabinban, de senkit se találtam, így hétig húztam a lóbőrt.
Este szólt a barba, hogy lányok voltak a hajón, Eduardo mondta neki, hogy valamilyen úton módon bekeveredett egy lány hozzá, neki fogalma sincs róla, hogyan... És hát több hölgyemény is akad az övén kívül. A barba megígérte, hogy aki nem küldi el azonnal, az mehet haza. Fél óra múlva szép libasorban ballagtak le a hölgyek a járón...

Vasárnap, június 23. 108.6 kiló vagyok, és negyedik hónapomat fejeztem be!
Itt van Karacoglu úr, és a görög most egészen kisfiú. Ugyanis a román(török) kijelentette, hogy addig nem fogadja el a raktártetőket, amíg le nem festjük (nem probléma), és amíg a "hose test"-et meg nem csináljuk (lehetetlen). A hose test (vízpróba) annyit tesz, mint a raktártetőket becsukni, és vízsugárral bőven mosni a raktártetőket, és ő figyeli, hogy beáznak-e? Hát lehetetlen a raktártetőket megcsinálni, ehhez egy háromhónapos komoly javítás kellett volna. Sajnos úgyis elengedi a hajót, ez csak szórakozás a göröggel - de milyen jó! - , és nekünk állandó problémáink lesznek, mert a raktárak újból beáznak, és nincs mit tenni. Mr. Bott minket fog cseszegetni érte, mert ugye a hajó megkapja a papírokat, és mi leszünk a hozzá nem értők, mert nem tudjuk vízmentesen lezárni a raktárakat!

Carlos, az amoroso

Reggel egy kis balhé volt: Carlos, a matróz (mert van egy hegesztő is), reggel hatra nem jött be a városból. A fedélzetmester szólt, hogy menjen haza. Megbeszéltük M. Lacival és a barbával, és úgy döntöttünk, hogy megy. Otthonról kérünk egy kormányosmatrózt.
Reggel nyolckor jön a harmadik tiszt, hogy éjszaka a bárban Carlos szólt neki, hogy ő ma nem dolgozna, mert úgyis vasárnap van, legfeljebb nem túlórázik, mert leszerelmesedett, és a kedvessel kívánja a napot tölteni. Ezt T. kicsit késve mondta meg, ugyanis hat előtt illett volna szólnia. Így aztán egész délelőtt vacilláltunk, mi legyen Carlossal?
Mi szól mellette? Az, hogy menetben jól dolgozik, nincs vele semmi probléma. Az, hogy a szerződése értelmében, joga van szólni, és a vasárnapi munkát elutasítani.
Mi szól ellene? Az, hogy van két figyelmeztetése a barbától, és egy tőlem. Előre kell kérnie, ha munka alól felmentést kér.
Talán azt figyelembe kellene venni, hogy a latinoknak más az időérzékük, ebben a tekintetben sokkal lazábbak, nincs mit tenni.Most megússza egy figyelmeztetéssel. Hozzáteszem, ha ezt Amerikában csinálja, szó nélkül megy haza, mert ott kapunk salvadori matrózt. Este benéztem a fiamhoz, és majdnem elérzékenyültem. Feküdt a szófán, és aludt, olyan koszosan, ahogy abbahagyta a munkát. Persze lehet, hogy a súlyzózás vette ki az erejét, mert tegnap este láttam, hogy gyúrta magát. Hogy ma is csinálta-e nem tudom, mert én is aludtam vacsora helyett, csak nem volt aki elérzékenyüljön azon, hogy milyen édesdeden szundizom...

Hétfő, június 24. 107,7 kiló vagyok. Baj van! Megkaptuk a papírokat, a BV kiállította mindet, tehát a javításnak vége, mehetünk berakni, és minden egy hatalmas kupleráj. Semmit nem csináltak meg, a ballaszttankok csöveit most toldozgatják-foltozgatják, használhatatlan, és az is marad... A raktártetőkre nincs szigetelő gumi, hogy lehet így rakományt felvenni. Tony az okostojás szerint Bukarestben van már a kamion, amelyik hozza. Nem hihető. Ugyanis mit keresne Bukarestben, ha Konstancára jön, nem esik útba! Na mindegy, lesz ami lesz, csak rajtunk csattan majd az ostor...

Mese az egyszeri ship's chandlerről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ship's chandler. Ez a s'chandler (továbbiakban shipi) igen jóhiszemű, és valószínűleg butuska szerzet volt. A főnökével egyetemben. Mindketten a kies Konstancán laktak.
Hősünk egyszer hogy-hogy nem, bejött a Humber nevu elvarázsolt hajóra. Azt hitte, hogy ez egy rendes tengerjáró, és minden úgy történik, mint a valóságban. (valószínűleg ő egy álruhás, de buta királyfi volt!) Megkereste a parancsnokot, és felajánlotta a szolgálatait:
- Egy életem, egy halálom, fejemet a kezedbe ajánlom, rendelj bármit, és én behozom a hajódra - mondta a captainnek, akiről nem tudta, hogy a gonosz ABS embere. A barba elküldte a gazdasági tiszthez, aki mindenféle álnok ígéretekkel elkábította, és csomó mindent rendelt. Az egyszeri shipi ennek igen megörült, mert a butuska azt hitte, hogy nagy pénz áll a házhoz. Többször is megfordult Konstanca és Mangália között, hordta a piros ARO-jával a szép zöldséget, a friss húst, a tojást, konzerveket, meg mindenfélét, ami egy ilyen hajóhoz hasonló szerkezetre kell, hogy az ABS nevű gonosz varázsló emberei enni tudjanak. És ráadásul a kezét dörzsölte, hogy milyen jó üzletet csinál...
Egy szép napon, amikor már mindent behozott, a hajó fogta magát, és elment Konstancára. Így az egyszeri, de együgyű shipi felkereste a parancsnokot, hogy kérje a pénzét. A jóindulatú, ámde lyukas zsebű parancsnok mindenféle gyermekmesét adott elő, mi szerint az ABS varázsló azonnal küldi a pénzét, mintegy 10.000 dollárt. Erre megnyugodott és elment.
Két nap múlva visszajött a lyukas tárcájú parancsnokhoz, hogy nem kapta meg a pénzét. Az újra megmutatta az üres zsebét, és megígérte, hogy intézkedik. Fel is adott egy telexet Mr. Bottnak, a gonosz varázslónak, akit ABS-nek is hívnak, és kérte a pénzt. Erre a varázsló méltatlankodni kezdett, hogy miért nem tud várni, és majd átutalja a pénzt. A szegény barba megmondta, hogy a bankátutalás elnevezésű akciót elindította a varázsló.
A hoppon maradt kereskedő azon panaszkodott, hogy a varázslónak sok-sok pénze van, neki meg kevés, és ha nem kapja meg, akkor tönkremegy, mert nem tud újabb hajót ellátni friss zöldséggel, meg gyümölccsel. A gonosz ABS-t ez nem különösebben érdekelte, és minden napra kitalált valamit, mert a shipi, és a főnöke mindennapos vendégek lettek az elvarázsolt Humberen.
A lyukas zsebű parancsnok, minden alkalommal igen sajnálkozott, de se pénzzel, se banki értesítéssel nem tudott szolgálni.
Végül az egyszeri shipi megunta, hogy minden nap megetetik a hajón, és nem jött többet.
Most a lyukas zsebű parancsnok azt üzente a gonosz varázslónak, hogy az eladó a Harbour Masternél kezdeményezi az Elvarázsolt Humber Hajó letartóztatását, de a szerencsétlen nem tudja, hogy ebben az ABS-nek nagy praxisa van, és mi az neki?
Így jár az a buta ember, aki hisz a Gonosz Varázslónak. Még akkor is, ha szűkiben vagyunk a kajának, és újabb szállítás kellene, de a lyukas zsebű parancsnoknak nincs bőr a képén azt mondani, hogy hozzon újabb árút. A többi, és okos shipicég pedig istentelenül drága, még a Gonosz Varázslónak is, de hát ő az Amerika nevű tündérkertben lakik, mindennap hamburgert zabál, és nem érti, hogy a gazdag, kétszemélyes román vállalkozás miért nem kölcsönöz neki 10.000 dollárt pár hétre-hónapra?
Jóéccakát gyerekek... Beszéltem délután Encsivel, ha minden jól megy, akkor szerdán vonatra ülnek, és lejönnek Konstancába!

Kedd, június 25. 108 kiló vagyok. Ugyanis tegnap délben sztrapacska volt, és egy kistányérnyi kijárt nekem is. Aztán este négy darab mics is elfogyott a korsó Dréherhez. Utána Palival találkoztam a városban, és megkerestük a szakácsot és Bélát a kambúzert, és még két üveg bűn rossz helyi sört megittunk, így reggel fejfájásra ébredtem, és arra, hogy rossz a gyomrom. Így ma koplalok.

Megy a traktor, megy a traktor a Humberhez...

Most az ércrakodónál állunk a 84-es rakpartnál. Az egyes kapu tizenkét kilométer, ezt kell lenyomni gyalog a kikötőn belül, ha valaki kimerészkedik a városba. Mit meg nem tesz az ember azért, hogy az asszonyt felhívhassa!
Tehát a sörözés után eltaxiztunk a kapuhoz, és bejöttünk. Ott várakozott egy kikötői taxis hiéna, aki 50.000 leiért be is hozott volna. Drágállottuk. De szerencsénk is volt, hogy nem fogadtuk el az ajánlatát, mert jött a következő hiéna, aki 10.000-ért behozott. Igaz, pótkocsis traktorral volt, de örültünk, hogy egyáltalán akadt valamilyen jármű.
Fenséges utazás volt: síneken, gödrökön robogtunk át, eltévedtünk, bejártuk a kikötőt keresztbe hosszába, de mint az okosok mondják a végeredmény számít, és egyszer csak beértünk! És ez a lényeg!

Így terjednek a rémhírek

Reggel Ninó jön vigyorogva, hogy hallotta, jön le az ő édes jó anyja, és ma érkezik!
- Kitől halottad? - kérdezem kissé búsan, mert meglepetésnek szántam.
- Sz. Pista mondta, hogy tegnap este felszállt a vonatra, amivel a kápóék jönnek, és ugye az ma érkezik! - mondja nagy örömmel.
- Álljunk meg egy szóra! Mik a tények? Felszállt a vonatra, ez igaz. De látta valaki, hogy el is jött vele? Mit szólna Szabolcs, ha hazajön Nagykovácsiból, és nincs senki otthon? Tény, hogy kereste a új kápót, mert levelet adott át számunkra. De arról hogy velük jönne szó sincs. Csak holnap ül fel, és csütörtökön érkezik.
Szeretem a minden lében kanál embereket, akik csak azt mondják, amit látnak, illetve a feleségük mondott a telefonba... Ennyire hihető amit eskü alatt vallanak!

...és a mese folytatódik...

Az egyszeri shipiről, ugyebár. Aki butuska, meg hiszékeny, de nagyon dühös, és ráadásul ő van otthon. És ezt nem veszi figyelembe a Gonosz (de buta amerikai) Varázsló. Így aztán amikor az iciri-piciri-shipiri találkozott a szépséges és jó tündérrel, megkérte, hogy segítsen rajta. A jó tündér íziben kecskebukát vetett, s két kikötőkapitánysági úriember képében meglátogatta a Gonosz Varázsló hajóját, és azonnal megbüntette őket ezer dollárra. Háromszázat azért mert festettük a hajóoldalt, és hetet kell fizetni, mert a gépházban engedély nélkül hegesztettek.
De azért meg kell mondanom, hogy valami baj van a szokásos igazságszolgáltatással, ami a mesében ugye kötelező, mert a két jó tündér átvételi elismervény nélkül zsebre vágta a lealkudott büntetés összegét! De így a Gonosz Varázsló hajóján be lehetett fejezni az elkezdett munkákat.
Ám a Tündérhivatal a szegény kis shipi mellé állt még ezeken túlmenően is, és bírósági határozattal fenyegette meg az Elátkozott Humbert, miszerint Mr. Bott Fővarázsló köteles kifizetni a 10.000 dollár körüli számlát, 6.000 a bírósági költség, és 5.000 a Harbour Master Office által kirótt büntetés.
Na most aztán a Gonosz Varázsló elgondolkozhat azon, hogy mi a jobb üzlet:
Egy hónapig használni a kicsi shipi pénzét (a kamat miatt - legalább 125$!), vagy kifizetni plusz 11.000 dollárt?
Aki tudja, majd mesélje el az okos amerikai Fővarázslónak...
És aki nem hiszi, az ne járjon utána, inkább hozzon nekem sós perecet, mert irtó éhes vagyok. Eddig ittam egy citromos teát, és megettem egy pár virslit és két savanyú uborkát. (Ma van a Sztrapacskabőjt napja!)

Komám asszony, hol a kápó...?

Fogós ravasz kérdés!
Ugyanis négy felé jött Titi, az ügynök lihegve, hogy nem érkezett meg az új kápó, a vonattal. A hálókocsikalauz szerint nem szállt fel senki Budapesten a kocsiba!
Megoldásra váró rejtély! Ott álltunk, illetve ültünk tanácstalanul, mert éppen kávéztunk. Távirat haza a HMS-nek, hogy hol van? Akkor nekem eszembe ötlött Sz. Pista, és megkérdeztem, a felesége látta-e a vonaton az eltünt illetőket? Ugyanis a feleségével jön (Fruzsi a "Szomszédok" c. teleregényből). Ott voltak! Akkor most hol vannak?
Aztán mint minden rejtély, ez is megoldódott. Elkerülték egymást az ügynökkel, és szállodába vonult (igaza van). Most nagyon várom, a levelek miatt...
De nem hozta, ezért most nyomtatok, és holnap megy haza a napló, mint levél.

Szerda, június 26. 107,0 kiló vagyok. Megkaptam Encsi levelét. Apáé is megérkezett, a naplórészletekkel, azt írja, jó a naplóm, irodalmi. Ez nagy örömmel tölt el. (Csak tudnám mitől az? Én leírom azt, ami hajón történik, az én nézőpontomból, ami lehet, nem a teljes valóságot tükrözi, de azért az én szemszögemből nézve igaz. Örülök, hogy Andrásról is jókat ír.
Encsike írja, hogy nagyon élvezi a lakást, a levelet is az erkélyen írja, látja a naplementét a budai hegyek felett... Milyen jó neki! De ha hazamegyek kiülünk kettesben, csak jól fel kell öltözni mivel december lesz, s fogjuk majd egymás kezét...

Jó utat Lajos!

Délután háromkor hazautazott a kápó, és Márti a felesége. Szerettem vele dolgozni, jó szakembernek, és kellemes embernek ismertem meg. Bármit kértem tőle, igyekezett megtenni, ha lehetséges volt. Reggelente, hatkor, jókat kávéztunk a szalonban a javítás alatt. Jókedélyű, vidám pasas. Bárcsak minden kolléga ilyen lenne! Most hazamegy és övé a nyár. Vajon nekem mikor jut újra egy jó nyaralás (olyan, mint az elmúlt évben volt)? Jó lenne újra együtt dolgozni, bár azt mondja, ez volt az utolsó hajója (nem hiszem!).

Ninó boldogsága...

Ha ezt látnák az öreg tengerészek! Nimród fiam gurival fest! Még négy hetes tengerész sincs... Persze most mindenki ezt csinálja az egyes raktárban, mert hajrá, fessük ki, lehet, hogy urea rakományunk lesz, és azt rozsdára nem rakhatják. Nim eleinte csak söpört a festők előtt. De Sz. Pistát elhívtam vizet vételezni, és ő rohant fel a fedélzetmesterhez, hogy:
- Elment a Pista, most ki fog helyette festeni?
Hát megkapta a lehetőséget, és most boldogan fest a többiekkel. Én négy éve matróz voltam, amikor először kaptam gurit kézbe, de ehhez tudni kell azt is, hogy addig nem is igen volt MAHART hajón...

...és az enyém:

Jön Encsi és Szabolcs!
A barba kiment este Laciékkal vacsorázni. Mint az ilyenkor szokásos jött pár telex. Egyet megválaszoltam, de a másik a HMS-től jött, hogy holnap érkezik az új parancsnok, és a chief felesége. Most egy kicsit vigyorgok magamban...

Csütörtök, június 27. 107.3 kiló vagyok. (Sajnos!) Mr. Bott-tal beszéltek, a konstancai berakás törölve, valahol itt akar rakományt szerezni Brazíliának. Milyen szerencsés ez a Ninó!
Megy a szálak gubancolása, és én utálom a cselszövőket. Misi panaszkodik Sz. Pistára (a két dudás egy csárdában tipikus esete, mert mindkettő fedélzetmester és Misi azt hiszem egy kicsit féltékeny rá) hogy uszítja a srácokat. Nem tudom, amíg valaki nem jön nekem problémával, addig én nem veszek róla tudomást.
Egyébként hazaküldtük Carlost. Ma se jött be hatra, valamit habogott, hogy problémája volt a kapunál, és kért még egy lehetőséget, de ez már az ötödik volt, és Cabelloban megkapta tőlem az utolsó figyelmeztetést! Sajnálom, mert jól dolgozik, de mint említettem volt, amoroso típus, és ez hajó, ahol dolgozni kell, a kifogásai nem vehetőek figyelembe. És sajnos a salvadoriaknak időnként példát kell statuálni, hogy ne szaladjon el velük a ló. Sajnálom ezt a tizenkilenc éves fiút, de nem tehettünk mást a barbával.
Úgy készülődtem, hogy egyre kimegyek a család otthonmaradt része elé az állomásra. 11-kor látjuk ám, hogy a mögöttünk álló uszály egy éles, letörött darabja nyiszálja a farköteleinket. Miután előre kellett shiftelni, így elkezdtük a manővert. Nem részletezem, mert a legrosszabb álmaimban se jöjjön elő. A tizenötméteres szabadoldalú hajó, ballaszt nélkül, úgy viselkedett, mint egy dióhéj. Ráadásul partról elfújó szél volt! A román mooringmenek (azok, akik a köteleket kezelik a parton) meg hülyék. Nem csinálták azt amit mondtunk, tetű lassan mozogtak, így nem csoda, hogy a hajó orrát a szél kifújta. Két orrkötéllel kellett volna magunkat húzni, de az új, és vastag kötél nem volt elég hosszú, mert úgy lett a partra kiadva kikötéskor, hogy a kötelet (200 m. hosszú) megfeleztük, és mindkét végét kiadtuk. Ez most szerencse is volt, mert amikor elszakadt a segédkötél (boca, stopper), akkor nem tudott kiszaladni a hajóról a kikötőkötél, mert mindkét vége a parton, kikötőbakon volt. Délután kettőre végeztünk, így a manőver előtti problémám (végzünk-e addig, amire az ügynök értem jön) megoldódott, nem "kellett" kimennem az állomásra.
Manőver közben összerugdaltam a köteleket, begyulladt a köszvényem. Lerogytam ebédelni, és úgy éreztem, mozdulni se tudok. Ha akkor érkezik Encsike, ki se tudtam volna menni elé a járóhoz.
De negyed négy körül jöttek meg, és addigra már egy kicsit összeszedtem magam. Csak a baj az volt, hogy egész este borzalmasan kínlódtam a lábammal.
A lényeg azonban, hogy itt vannak! Szabolcs is, az Asszonyka is! És ha minden jól megy, akkor Pireuszig itt is maradnak, ugyanis ott vesszük be a megrendelt anyagokat, élelmiszert (hadd legyen egy jó kis üzlet a khioszi rablóknak!). Megjött Juraj Lipka, az új barba is, Á. legnagyobb örömére.

Laci, az örömök elrontója

Estefelé megjött M., és híreket hozott. A tudomány jelenlegi állása szerint Juzsnijbe megyünk berakni (Odessza kikötője) vagy Casablancának, vagy Brazíliának. Az utóbbira szavaznék.
Rossz hírrel is szolgált. Ehhez tudni kell, hogy Juraj - aki egyébként kellemes pasas, és szerinte Szabolcs kiválóan beszéli az angolt az ő szintjén - három elsőtiszti beosztás után, most lett parancsnok. A szolgálatát kis hajókon töltötte, nagy hajón nem volt, főleg ilyen nagyon nem. Így a Seascot azt üzente, hogy a biztosító nem fogadja el Jurajt parancsnoknak, tehát Á. nem mehet haza!

Péntek, június 28. 107.3 kiló vagyok. Viszonylag nyugis nap. Csak keveset nem tudunk, mindössze annyit, hogy semmit. Jól érzem magam, hiszen itt a család. Csak nem lehetek velük annyit, amennyit szeretnék.

Szombat, június 29. 107.2 kiló vagyok. Ninó dolgozott, Szabolcs komputerezett, Enici sokat aludt, én sem tétlenkedtem.
Este hatalmas táviratváltások voltak Mr. Bott-tal. Azt hiszem, kissé korlátolt. Arról van szó, hogy ki akarja adni a hajót hosszabb időre time charterbe, azaz időbérletbe. Ehhez természetesen mindenféle adatra szükség van. Ez nem is lenne baj, de az utolsó táviratban közölte, hogy úgy köti meg a szerződést, hogy a két nehézdaru jó állapotban van. Erre mi, természetesen kiakadtunk, és Laci közölte vele, hogy nem használható egyik sem.
Mire Mr. Bott akadt ki, és visszatelexezett, hogy a darubizonyítvány érvényes, tehát jónak kell lennie.
Laci visszatelexezett, hogy az ő kedves embere, Mr. Brilis (akit azóta kirúgott) elsumákolta a 1994-es szemlét. J. J. pk. valahogy elérte, hogy a '95-öst megadják, és ő is a hajón volt, amikor Á. kiharcolta, hogy mindenféle javítás nélkül megadják a pecsétet '96-ra. Ezt már elfelejtette, és csak azt hajlandó szajkózni, hogy van bizonyítvány, nem fogadja el, hogy nem használható a daru.
Szóval miután Laci megtáviratozta, hogy a személyzet nem tudja megjavítani, így most javítjuk, (persze a gépészek).

Vasárnap, június 30. 107,1 kiló vagyok. A hajó időbérleti szerződése holnap délután lép érvénybe Kercs térségében. Berakás a Fekete-tengeren Dzsiddának, Abu Dabiban is kikötünk, és Bombay - Karacsi térségében fejezzük be a kirakást. Hát ez nem egy kimondott "Amerika"! Vasat viszünk.

Egy kellemes nap

Délelőtt a barba arról panaszkodott, hogy nincs kedve kimenni, de muszáj, mert az ügynökség és a shipi meghívta egy ebédre. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk kijönni, és nekünk volt.
Így aztán irány Miami, ahogy Enici Mamaiát hívja. Nem egy Balaton, de nem rossz, ha valaki fürdeni akar. Mi nem akartunk (kivéve Szabolcsot), de a barba vitorlást bérelt volna. Nem lehet. Lett volna water sky, de az unalmas, semmi, csak rohanás a vízen...
Így az egész napot a shipi "Pelican Club"-jában töltöttük. Kellemes hely, hat teniszpálya, egy snooker, pingpong asztal, kosárlabda pálya, és pár asztal. Ittunk jó hideg sört, ettünk isteni, helyben készült micset, zöldpaprikával és paradicsommal, puha, friss kenyérrel, kaskavál sajttal és brinzával. Előtte cujkát ittunk, valódi szatmári szilvapálinka volt, de teljesen sima, semmi kaparós, torkot maró. Még fehér bort is bontott Mr. Vanetti (makedón származású a shipi - nyilván ezért van olasz neve!). A fagylalt és a mézédes sárgadinnye csak megkoronázta az isteni lakomát!
Némi ejtőzés után kisétáltunk a tengerpartra, de nagy szél volt, így a kisebbik fiam nem fürödhetett. (Míg ön szórakozik, Nimród dolgozik! - így írható át az ismert szlogen.) Titi az ügynökeink egyike bevitt a központba, és ott elbocsátott bennünket.
Elmentünk egy nagy hodály vendéglőbe, ahol Encsi meghívta Á.-t egy kólára és egy kávéra - annak ellenére, hogy tudta, nekünk nincs, de neki van idevalósi pénze. Amíg mi beszélgettünk Szabolcs lement a tengerpartra - hatalmas szabadstrand van a kikötő és Mamaia között - , és jóízűt vacogott a hideg vízben. Aztán besétáltunk a kikötőbe, de útba ejtettük az akváriumot, és betértünk húsz percre. A kikötőben egy "taxis hiéna" 20.000 leiért bevitt a hajóra.
Ha most azt írnám, hogy soha rosszabb napot, akkor nem lenne igazam, mert nagyon jól éreztük magunkat!

JÚLIUS

Hétfő, július 1. Konstanca. 107.3 kiló vagyok. Úgy látom, megállt a súlycsökkenés... De még ez sem baj, mert itt a család, és ez mindennél többet ér! Olyan régen vágytam rá, és most itt vannak.
Délután Titi behozta az új behajózókat. S. Zsoltot ismerem, ő az új harmadik tiszt.

Titi és Papa

Papa nem Titi papája, de sülve főve együtt vannak, mintha ikrek lennének. Ők az ügynökség. Titi a főnök és Papa a beosztott, a fuss ide, szaladj oda, de mindketten együtt lótnak-futnak mindenhova, mint a sziámi ikrek. Persze megjelenésre abszolút ellentétek.
Titi magas, nyúlánk, tömött, fekete bajszú, jó svádájú férfi. Papa az alacsonyabb, szőke, kopaszodó, kesebajszú, olyan érettségizett művezető kinézetű. Titi Audival jár - persze használt, a szélvédő elrepedt, az automata sebváltó a hátrát nem szereti - Papa pedig egy piros Daciával. Csak néha-néha szokott lerobbanni vele. Minden reggel megjelennek a hajó mellett, mindegyik a saját kocsijával, és együtt is mennek el.
Jó fejek... Megszerettük őket. Ráadásul Papának milyen csinos 11. osztályos lánya van! Kár, hogy Ninó nem volt velünk tegnap, mert Adia - milyen szép neve van - , is ott volt!
Szóval két emberünk mindent elintézett a hajónak, annak ellenére, hogy még ők sem kapták meg a pénzüket. Még azt is megtették, hogy összedobtak 7000 dollárnyi készpénzt, hogy gázolajat tudjunk venni, mert nincs annyi, hogy Kercsig elmenjünk.
De erre nem is volt szükség. Ugyanis:
Rajtaütésszerűen elmentünk Konstancáról
Délután bejött egy ürge, hogy megnézné a hajót, mert ureát akarnak velünk szállíttatni az USA-ba. Mindenkinek leesett az álla a meglepetéstől. Mr. Bott már megint gentleman volt, kiadta a hajót másnak, és az előző partnereit "elfelejtette" értesíteni, hogy az üzlet ugrott.
Szóval Laci, és a barba arról tárgyalt Titiékkel, hogy mi úton módon szerezzük be a gázolajat, amikor jött az ukáz Tampából (Mr. Bott irodája ott székel), hogy menjünk Isztambulba olajat vételezni.
Így pilotot kértünk, és este nyolckor elindultunk, hogy a világ egyik legszebb városát megmutathassam az Asszonykámnak... Szabolcs teljesen bezsongott a hírtől, még akkor is, ha nem kötünk ki, hanem horgonyon vesszük az üzemanyagot.

Kedd, július 2. Fekete-tenger, Boszporusz. 107.1 kiló vagyok. Délelőtt megérkeztünk a Boszporuszhoz. Hajnalban Szabolcs feljött a hídra, és együtt navigáltunk. Nagyon élvezi. Nyolckor maradt a harmadik tiszttel, és ebéd után a másodikkal is. Élvezi a radart (és ami a fő, hamar megértette), imádja a távcsövet, percenként megállapítja az irányt, merre megy a hajó? Nagyon készültünk, hogy megnézzük a Boszporuszt, hiszen nappal megyünk át...
De sajnos nem teljesen így működnek a dolgok (elátkozott Humber). Beszállt a pilot, és leállt a főgép. Elment az elektronikus vezérlés, és most a gépészek dolgoznak, hogy kijavítsák... Ez persze kicsit megbonyolítja a dolgokat, ugyanis ma kellett volna a hajót átadni a kercsi-szorosnál a bérlőnek. Ez mindössze annyit jelent, hogy ott egy pontos mérés alapján megállapítjuk az üzemanyag mennyiségét, telexen bejelentkezünk, és várjuk az utasítást, hogy hova menjünk. Az mindenestre bíztató, hogy 40 napra vette ki a hajót. Remélem, nem is akar többfordulót csinálni ezen a járaton. Valahogy nem csábít.
Dzsiddát a hátam közepére se kívánom, még a kikötőben se lehet partra lépni... Abu Dabit várom, és kíváncsi vagyok rá, de hát arab hely, és ez mindent megmond... Karacsi és Bombay se nagyon vonz. Persze ha Bombayban egy kirándulásra el lehetne menni, akkor az más lenne! De hát chief vagyok, nem második vagy harmadik tiszt!
Ilyen szép boszporuszi átkelésem még nem volt! Mindenki itt van, az egész család! Encsike egész idő alatt fent sétált, aztán ücsörgött a barbaszékben (a parancsnok engedélyével!). Ráadásul az idő gyönyörű volt, csak az az iciri-piciri baj volt, hogy délután lévén szembe sütött a nap, s így nem úgy videózhattam, ahogy szerettem volna. De ez legyen a legnagyobb gond!
Élvezettel mutogattam a látnivalókat. Encsike csak ámult, Szabolcs lelkesedett, és bőszen navigált. Csak egyetlen-egyszer tessékelték ki a hídról, amikor a főgép havaria volt, ilyenkor mindenki ideges. Később Á. is mutogatta a látnivalókat a fiamnak. Azt hiszem élvezte, hogy milyen lelkes, és milyen fiú...
A pilot szemmel láthatóan alakított az asszonynak. Amikor meglátta, hogy feleség van a hajón, kihúzta magát - lett is vagy 155 centiméter magas! - és hatalmas gesztusokkal irányította a hajót, és közben oda-odasandított Encsire. Már azt vártam, hogy ugrik egy tripla leszúrt Ritzbergert, vagy egy dupla Axelt. De megelégedett azzal, hogy hadonászott, kiabált, mutogatott, egyszóval vezényelte a hajót, mint egy Herbert von Karajan...
Az olajvételezés eltartott késő estig. Közben - hál' Istennek - megkaptam a házi feladatomat: megadták a tervezett rakományt. Tizenegy után fejeztem be, és megelégedéssel állapítottuk meg a barbával, hogy szakértelemmel állították össze az általuk ajánlott rakodási tervet. Csak egy helyen kellett változtatni rajta. És a táviratuk is udvarias volt, nem olyan bunkó, mint Mr. Botté. Persze ők olaszok, akik nem mennek a szomszédba egy kis zsiványságért, ha szükséges, de tudnak bókolni is... Azt írták a bemutatkozó soraikban, hogy ők bérelték ki a mi jó hajónkat. Azt hiszem, ezt utoljára közlik velünk, így be kell osztani a dicséretet az egész útra.
Szabolcs éjfélig volt fent, megvárta az indulást, Encsi fél kettőig, ő még megcsodálta az éjszakai Isztambult, én húztam a lóbőrt, de édesdeden.

Szerda, július 3. Fekete-tenger. 107,3 kiló vagyok. Hajnali hatkor feljött Szabolcs, de látván, hogy nincs semmi érdekes, nem tud a radarral semmit bemérni, bejelölni, így hamarosan távozott. Nyolckor a kabinban találtam rá, a szófán feküdt, egy pulóverrel takarózott be, a lába földön (a szófa neki is rövid, hát még nekem!), s alig tudtam az ajtót kinyitni!
Estére hatalmas viharba kerültünk... A kisebbik fiam nem tudott vacsorázni, csak sápadtan feljött, végignyúlt a szófán, és nagyon rosszul érezte magát. A nagyobbik jobban bírta, mert szerinte nem is mozogtunk (szerintem se!) Hála Istennek, nem lesz több tengerész a családban...!
Téves információkat adtam az útról: Jebel Aliba megyünk, és ez Dubai Emírség kikötője, nem Abu Dabié. És az is megjött, hogy Bombayban rakunk ki.

Váltásra várva...

Á. idegileg teljesen kikészülő félben van. Menne haza, betervezte a nyarat, és most reménytelennek látszik minden! Egy csónakját be kell fejeznie, amit épít, ki akarta próbálni a Balatonon, de ki tudja mikor ér haza?
Most a Seascottól kért váltó parancsnokot, mert a HMS tehetetlen, nem tudja leváltani. A barba azon is többször kiakadt, hogy nyolc hónap alatt x forintot fizet a HMS-nek, ő időben kérte a váltását, amikor letelt a hét hónapja, és egy teljes hónapot voltunk Konstancán, nincs magyarázat a HMS részéről, miért nem küldött parancsnokot!
A barba nagyon de nagyon menne haza, és egyelőre remény sincs, mert Ukrajna pillanatnyilag az egyik legveszélyesebb ország a közbiztonságot tekintve. Két éve az ügynökség Mariupolban nem javasolta a váltást. Ugyanis a vonatokat rendszeresen kirabolják, a taxikat kifosztják, és örülhet, aki legalább élve megússza!

Csütörtök, július 4. Fekete-tenger, Kercs, horgonyon. 106.9 kiló vagyok. Egy heti kínlódás után újabb dekákat adtam le... Pedig továbbra is jó a kaja, nekem legalábbis ízlik. Azt hiszem, a család is elégedett.

Encsike aggódik...

Először azért, hogy ne kelljen túl hamar hazamenni. Nagyon örült, amikor M. felvetette, hogy miért nem Pireuszból megy haza. Nagyon jó ötlet, így maradtak a hajón Szabolccsal. Élveztük a Boszporuszt, jól érezzük magunkat, és ő naphosszat pihen, jót tesz a lábának.
Most azért aggódik, hogy, és mikor kerül haza! Ugyanis megérkeztünk Kercs elé, és amire nem számítottunk, 9.-én megyünk be a kikötőbe. (Ha bemegyünk, teszem hozzá, mert elképzelhető, hogy pár napot még csúszunk.) És akkor még hátra van Novorosszijszk, ott két rakpartnál rakunk be, ott is elcsúszhatunk. És a rakodási időt még nem vettük figyelembe. Van egy tippem: több mint húsz nap lesz a berakás a két kikötőben!
Lehet, hogy augusztus közepe felé érnek haza?
Akkor Szabolcs lekési a sakktábort, és az nagy kár lenne. A Magyarok Világszövetségének bevonásával szervezik, s a világ minden tájáról jönnek gyerekek.

Péntek, július 5. Kercs, horgonyon. 106,4 kiló vagyok. Egy abszolút nyugis nap. Semmi se történt, azt leszámítva, hogy majdnem bevittek. Délután egy pilot jött fel a hajóra, és közölte, hogy bemegyünk - egy kimondhatatlan nevű kikötőbe. Alig tudtuk lebeszélni, aztán felhívta a port controlt, és kiderült, hogy eltévesztette a hajót! Jézusom, minek nézünk itt elébe...! De legalább annyit megtett, hogy megígérte: hétfőn reggel bemegyünk.
Encsike átbillent egy kissé, és az éjszakából csinál nappalt, akkor nem tud aludni, de nappal jóízueket durmol...

Szombat, július 6. Kercs, horgonyon. 106,3 kiló vagyok. Csendes nap. Délelőtt mentőcsónak riadót tartottunk.
Siralmas, hogy mennyire nem érdekli az embereket a saját biztonságuk. A három románnal nincs baj, a matrózokkal se, de a spanyol gépészeknek és hegesztőknek dunsztjuk nincs semmiről. Kíváncsi lennék, vészhelyzetben hogyan viselkednének?

Vasárnap, július 7. Kercs, horgonyon. 106,5 kiló vagyok. Na mit mondtam? Tegnap este megettem egy kis adag vacsorát (tört krumpli, egy szelet Nemstefánia szelettel - ez olyan mint a Stefánia szelet, olyan hosszú fasírt, és a közepében tojások vannak, a Nemstefánia tojás nélkül készül), és máris visszajött egy kicsi. Azért jó ám ez a digitális mérleg, mert tizedre mutatja a súlyt...
Délután tűzriadó, mindenkinek elmondtam a beosztását, sok az új ember, ezt ilyenkor meg kell tenni.

Hétfő, július 8. Kercs, horgonyon. 106,4 kiló vagyok. Hallatlan akaraterőm van: újra leszokom a dohányzásról! Tegnap nem gyújtottam rá. És természetesen nem vittek be - a pilot határozott kijelentése ellenére se - , ahogy azt gondoltuk is.

Megint jól állunk...

A hegesztőink megint nem tudnak dolgozni, mert elfogyott az oxigén. Ez már egyszer megtörtént P. Cabello után, és Argentínában nem kaptunk. Most vajon mikor veszik meg, hogy a be nem fejezett javítást a személyzet megcsinálhassa? Nem hinném, hogy Pireuszban megkapjuk a szükséges anyagokat. És akkor mi van, ha be se megyünk Pireuszba? Eddig ez fel se merült senkiben se, mert annyira nincs semmink, hogy ez természetesnek tűnik. De Mr. Bott útjai és pénztárcája kifürkészhetetlen! Az lesz csak a jó világ, mert:
- honnan megy haza a barba, és a fedélzetmester?
- és a családom? (Ebben az esetben biztosan Dubaiból)
- hol szerzünk élelmet? (A szuezi csatornában minden nagyon drága!)
- mivel festünk, és dolgozunk? (Semmivel, mert semmi se lesz a hajón...)
A szakács nem állt háttal a kambúzának, mégse talál nagyon kaját. Fogyóban a liszt, olaj, marhahús. Zöldség sincs, rizsből sem állunk túl jól. Remélem, holnap már lehet újra mosni. Érkezéskor szétszedettem az elektrikussal a mosógép csatlakozó zsinórját, hogy ne lehessen használni. Ha minden igaz, akkor holnap be kell vinniük.
Erre felettébb kíváncsiak vagyunk. P. megint háttal állt a hajó elejének, ezért a szondázás nem teljesen jött össze neki. A bal és jobb oldalak mindig helyet cserélnek, és erről ő nem tehet...
Este nagyot dumáltunk a barbával. Vagyis inkább ő velünk. Állandóan a családról beszélt, Pankáról és Gergőről. Éreztük, hogy most erre van szüksége, állandóan a család körül forognak a gondolatai, főleg a nagylányának tett ígéret izgatja. Azt tervezte, hogy júliusban már otthon lesz, és ha befejezi a csónakját, Pankával elmennek a Balatonra egy nagyot vitorlázni. Erre egyelőre várnia kell...

Kedd, július 9. Kercs, horgonyon. 106,9 kiló vagyok, és tegnap se gyújtottam rá... (Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha Beirutban nem fogadtam volna el Johnny kínálását...)

Új idők régi dalai...

Szabolcs és Encsike is izgatott. Attól, hogy ha ma nem visznek be, akkor holnap elzárjuk a vizet, és kezdődik a vödörből való közkedvelt zuhanyozás...
A sors igazságot tett Encsi és a gyerekek között. Ugyanis az asszony a tejbegrízt hajlandó megenni, ha nagyon muszáj, a gyerekek a tejberizst szeretik. Viszont se tej, se tejpor nincs, így a következő horgonyon töltött napokra reggeli szűkében leszünk... Persze lehet pár napig enni virslit főtt rizzsel, rántottát főtt rizzsel, parizert főtt rizzsel, eperlekvárt főtt rizzsel, rizst főtt rizzsel... Amíg van rizs... Aztán újra kezdődik mindez, csak babbal... Mindenestre ma esszük meg az utolsó adag marhahúst - gulyásleves - és elfogy a liszt: piskótatekercs lesz a második fogás.
Jó, hogy ma még csak feltételezés mindez, mert ugye kilencedikére ígérték a kikötést. Csak olyan tökéletes nyugalom honol errefelé, hogy fel se merül bennünk az, hogy valaki is megzavarhatja ezt az idilli állapotot...
Pedig megzavarták és este fél kilencre kikötöttek. Valami nagyon gyanús! Ilyen még nem történt!
Az ügynök szerint a város veszélyes, a közbiztonság nulla.
Ninó kint volt Palival és Gáborral az Interklubban - ötven méterre van a kikötőkaputól - és éjfélre bejöttek...

Szerda, július 10. Isten éltessen Encsike a születésnapodon! Egyébként bolondokháza van. Megy a berakás, de természetesen nem úgy, ahogy kéne. Még jó, hogy Pali beszél oroszul.

Lelki élet Ukrajnában...

Beleléptek a lelkivilágomba. Egy katona. Kimentem reggel merülést nézni, és a rakományt is körbejártam a parton. Ekkor jött oda egy szoldát, és erélyesen felszólított, hogy menjek vissza a hajóra. Ugyanis nem adtam le a határőrségnek az útlevelemet, amikor partra léptem. Megállt bennem az ütő... Ekkora baromságot! Úgy látom, mégis felépül a kommunizmus (stikában ezen dolgoznak, már hülyébbek az amerikai Parti Őrségnél is, pedig azok...!)
Ennek örömére, én is beleléptem a lelkivilágába egy hölgynek. Ezeknél minden úgy működik, mint a jó Szajuzban. Teljes emancipáció, nők a dokkmunkások között, ez egy stivador, akiről szó van. Ő irányítja a melósokat a raktárban. Illetve nem irányítja, és ez volt a baj. Én nem tudok szót érteni a melósokkal, és nem vagyok hajlandó oroszul beszélni velük, tanuljanak meg ők angolul. Tehát a stivadorkát kerestem másfél órán keresztül, nem találtam, erre írtam egy protest (tiltakozó) levelet a főnökének, hogy nem lehet a melósokat irányítani, azok meg nem csinálják, amit mi akarunk... Hát ezzel a levéllel beleléptem a lelkivilágába, mert ha nem olyan "megértő" a főnöke, ki is rúghatták volna az állásából (sajnálom, de a kommunizmust ne a mi hajónkon építse!).

Kercs

Délután kimentem Szabolccsal. Azzal csaltam ki, hogy az ügynökségre kell mennem. Beváltottam 20$-t, kaptam érte hárommillió négyszázhetvenezer kupont. Ez egy ilyen jópofa pénz. Hivatalosan ukrán karbovanyecnek hívják, de ez csak apró betűvel van rajta, a kupon szó viszont üvölt róla...
Végigjártuk a piacot, nagy a nyüzsgés, füstölt halat, gyümölcsöt, zöldséget, mindent lehet kapni, még húst is láttunk. Mindenütt sátras-butikosok árulják a tömeg-divatholmikat, a kirakódós pultokon ugyan azok a nyugati élvezeti cikkek: brazil kávégranulátum (bűn rossz!), teák, szörpök, üdítők, szappanok, dezodorok, mosóporok, cigaretták. Az látszik, egy nagybani szállító van (gondolom a maffia), s mindenki ott szerzi be az áruját. De legalább van...
Vettem egy csokréta vörös rózsát, szépen díszcsomagolásban, celofán, arany masni, mindegyik virág külön celofántasakban, szalaggal átkötve... Potom 700.000 karbovanyecba került. Na de az asszonykának akár egy millióért is veszek virágot a szülinapjára...
A hajóra beérve átadtam, örült a szentem!
Este kimentünk családilag. Az egész, tehát Ninó is!
Végigsétáltunk a központig vezető főúton, jó volt, annak ellenére, hogy legalább 35 fok volt este hatkor! Széles utca, sok-sok fa, bokor, árnyas parkok, valóban kellemes séta volt. Menet közben benéztünk egy hatalmas élelmiszer boltba. Az alapterülete valóban hatalmas. Az áruválaszték kevésbé. Az árak szintúgy magasak voltak. A vevők csak lézengtek benne.
Nagyon kellett volna már egy valamilyen hely, ahova le lehetett ülni. Nem találtunk. Végre a posta után a Lenin utcán több kávézót találtunk, az utcán székekkel, asztalokkal. Encsi és a gyerekek fagyiztak. Én Holstein sört ittam. Aztán üdítő, újabb sör, és bámultuk a főutcát.
Ilyennek képzeltem el a csehovi poros, orosz kisvárost, ahol nyáron meleg van, télen hideg, és ez az összes ami a lakókkal történik... Szinte láttuk Encsivel, az erkélyek mögül kandikáló, unatkozó polgári kisasszonyokat, akik az utcán masírozó nyalka katonák után ácsingóznak.
A városka hangulata most is ilyesmi: nyugodt, nincs rohanás, nincs forgalom, a népek ülnek a kávéházak teraszán - már aki teheti - , beszélgetnek, nézelődnek, és örülnek, hogy van aki meg tudja fizetni az addig csak áhított, a nyugati fogyasztói társadalomból száműzött kacat-gazdagság, bóvli-boldogság illúzióját. Isszák a nevenincs söröket (a Holstein túl drága, és nem is olyan csicsás a doboza), szívják a harmadosztályú cigarettákat, szürcsölik a meleg üdítőt, kólát (a jéghideg az igazi!).
Nagyon élveztük az egészet. Vissza a piac mellett jöttünk, és igazán elfáradtunk. Encsike vitézül bírta a lábával, én többet nyavalyogtam a köszvény miatt.

Csütörtök, július 11. 105,6 kiló vagyok. Tegnap Encsi kinézett Szabolcsnak egy sportcipőt. Délelőtt kimentünk megvenni.

Mi van a mai ukrán lapokban...?

Természetesen füstölt hal. Amit a piacon vettünk... De ne vágjunk az áruház elébe, mert Szabolcs igencsak élvezte. És az egész délelőttöt, mert jellemző volt...
Benéztünk a Balsoj Unyivermágba. Szép nagy épület, mint a Skála. Háromemeletes. Elmondhatjuk azt, amit a Corvinról: minden szinten szinte minden (nincs). A női cipő osztályon frankó lakatokat láttunk, a háztartási elektromos készülékek pultján hegyekben állt a teniszlabda (lehet, hogy 220 voltos?). Szekrénysor volt 2800-ért. Persze dollár! Matrjoskát vehettem volna, de nem volt elég pénzem rá, amikor pedig váltottunk, akkor kedvem nem volt visszamenni.
Az üzletet megtaláltuk elég hamar, ahol a cipőt Encsike kinézte. Egy polc cipő, egy polc vodka, konyak, pezsgő, sör és a harmadikon élelmiszer. Hárommillióért megvettük Szabolcsnak, nem egy nagy durranás, de olcsóbb, mint otthon a legolcsóbb. Utána bementünk egy kaféba. Egy üdítőre és egy sörre.
A pincér csak nézett, amikor kérdeztem, hideg-e az ital? Csodálkozásában nem is szólt, csak rázta a fejét. Lehet, hogy valami illetlent kérdeztem? Mindenesetre otthagytam, hogy csak csodálkozzon magában... Másik, viszonylag elegáns kerthelységes kafé, kérdés ugyanaz, a válasz nem: - Hideg. Természetesen - mondta a pincér. Természetesen meleg volt. De ez csak akkor derült ki, amikor megkóstoltuk.
A piacon keresztbe-hosszába bóklásztunk. Vettünk két pirozskit, csuda ízes volt, kapros töltelékkel volt töltve, és csak ötvenezer darabja. Aztán megláttuk a füstölt halat, vettem hármat, mellé ingyen járt a tegnapi újság egy lapja (mint csomagolóanyag). Két üveg pezsgőre is futotta, majd visszaindultunk.
A kikötő előtt ott ült a bárisnya, aki fagyit árult. Vettem kettőt, papírpoharast. Nem volt túl hideg. Kibontva a tejszínes része kimondottan meleg volt. Az alján összegyult banán ízű lötty pedig inkább forró...
Este bent voltunk, B. Zolit meghívtuk egy kis pezsgőre.

Péntek, július 12. 105,4 kiló vagyok. A rakodás megy, az ökörség is, ami már-már tűrhető... A legújabb rémhírek szerint H. G. váltja a parancsnokot.

Interklub Ballet Show

Délután megittunk egy üveg pezsgőt a barbával, felköszöntötte az asszonyt, közben Ninó is megjelent, és kölcsönért folyamodott hozzám, mire Á. adott 100 dollár előleget. Erre sietve elköszönt, hogy megy a tengerészklubba, ahol a hírek szerint igen csinos lányok szolgálnak fel...
Mi is kimentünk, mondván, sétálunk egyet. A klub alig száz méterre van a kaputól, hamar megtaláltuk. Sétáltunk, mielőtt beültünk volna. Három vendég volt csak, Ninó, a szakács és Béla. Így mi hárman 100%-os növekedést jelentettünk. A fiam kis idő múlva az asztalunkhoz jött, valamit magyarázott, már nem emlékszem, hogy mit, csak arra, hogy kissé kusza volt a hangja, laposakat pislogott, bizonytalanul támasztékot keresett, szóval kezdett becsiccsenteni. Később az asztaluknál nagyokat ásított, két három perceket szundizott is, de különösebb baj nélkül megúszta az estét. Az jó, hogy nem engedett a többiek tukmálásának, és nem vedelt nyakló nélkül...
Valóban csinos felszolgálók vannak. Újak. Az üzlet most indul be. Nem rég nyitottak. Négy hónapig zárva voltak. Egy kis lövöldözés esett meg, tizennyolcan haltak meg, köztük számos vendég, pincértanulók, de két banda kiirtotta egymást... A bejárat előtti fa tele van koszorúkkal...
Minket egy harmincöt körüli csinos, tipikusan orosz hölgy, szolgált ki. Szép kerek popsival áldotta meg a pravoszlávok istene... Nimródék asztalánál egy picit tatáros kislány hordta a söröket, nyúlánk, karcsú, biztosan tetszett a fiamnak.
Söröztünk, fagyiztunk, és egyszer csak megjelent hat leányzó. Olyan mutatósak... A szakács szerint szüzek. Egy asztalhoz ültek le, kicsit társalogtak, majd felálltak, és testületileg a színpad mögé vonultak. Később derült ki, ők voltak a Sóbaljet Intyerklub... Táncikáltak is nekünk, kedvesek voltak, rázták kezüket lábukat, egyszer el is tévesztették a dolgot, mert egyszerre léptek. Szabolcsnak így is nagyon tetszettek...
Volt két énekes, egy krími tatár, fantasztikusan jó hangja volt, és egy másik pasas is énekelt...
Tizenegy körül bejöttünk. A három sör megtette a hatását, muszáj volt harapnom két három karéj kenyeret s...

Szombat, július 13. 105,9 kiló lettem reggelre, este még 106,5-re sikerült feltornásznom magam. Délutánra befejeztük a berakást, este manőver, átjöttünk Novorosszijszkba. Szabolcs a gépházban nézte a manővert, hát nem lett valami ideges a "sok" izgalomtól...
Encsike annál inkább, amikor megtudtuk, hogy nem lesz Pireusz, mert Khioszba megyünk az anyagokért. Ez is jellemző az amerikai tulajdonosra:
Ha bemennénk Pireuszba, akkor az "off hire" lenne (bérletből kiesett idő). Tehát erre az időre a hajó bérlője nem fizet díjat, mert eltértünk az útvonaltól. Tehát Mr. Bott azt találta ki (azzal a kevés agyával), hogy a Dardanellák után gyorsítsunk fel annyira, amennyire csak tudunk, és a "megspórolt" időt használjuk fel Khioszon, hogy az anyagokat felvegyük.
Ha félrehajtaná a fejét, hogy 8-10 IQ összefolyyon az agya helyén, akkor tudhatná, hogy 6 órás úton (ennyi a Dardanellák - Khiosz) legfeljebb 40 percet lehet összespórolni, és ennél több idő kell egy ilyen dög nagy hajónál a lassításra... No comment.
Így Oroszországból mennek haza Encsiék, mert Khioszt nem kockáztatom, hátha fuccs lesz annak is...

Vasárnap, július 14. 105,5 kiló vagyok. Horgonyon álltunk egész nap. Borzalmas a hőség, 36 fok árnyékban, s elromlott a légkondi. Délután nem dolgoztattam a matrózokat.
Ma a kollektív ihlet meglátogatta kis családomat. Szabolcs ontotta verseket magából, és az asszonyka is egész nap rótta a sorokat. Rímeket faragott, az álmatlanul eltöltött éjszakák hangulatát vetette papírra. (Nem is rosszak...). Én irodalmi igény nélkül írtam a hajónaplót...

Hétfő, július 15. 105,9 kiló vagyok. Még a meleg se viszi le a...? Kora reggel bejöttünk, kikötöttünk. Az előzetes hírek szerint hat nap berakásra számíthatunk.

Hazamenni is gond!

A Seascot hallgat mint a sült hal. Ennek Á. nem örül... Nincs semmi hír a váltásáról, se a fedélzetmesteréről. Ma elküldött egy telexet Skóciába, hogy Encsinek és Szabolcsnak vegyék meg a jegyet úgy, hogy a hazautazó parancsnokkal és fedélzetmesterrel együtt mehessenek. Ezek szerint, ha kis nyugalmat szeretnénk, akkor Mr. Bott-tól pénzt, Glasgowból pedig váltást kell kérni. Erre biztosan nem reagálnak, sőt, napokig nem jön telex tőlük...
Pedig már sok változat szóba került. Innen, Novorosszijszkból van repülő Athénba és Isztambulba is, onnan pedig Pestre. Ferryvel (átkelő hajó) szintén el lehet menni Athénba, Isztambulba, Várnára, és tovább repülővel. Kíváncsi vagyok, hogy jön össze a hazautazás... Én persze legjobban annak örülnék, ha Dubaiból mennének haza, de hát az messze van, és az iskola miatt nem jöhetnek addig. És dög meleg is lesz! Mi lesz, ha Khioszban nem kapunk légkondi alkatrészt? Én viszonylag megszoktam a Pancon-3-on, de Encsinek szörnyű lenne!

Pegazus-csikót a csikó-költőnek...

Szabolcs egész nap ihlett, és verseket írt a komputerbe. Tisztára az apja fia. Tudom, ha elébb lett volna szövegszerkesztőm, én is korábban próbálkoztam volna meg az írással. Rajta is látom, hogy a gép inspirálja, nagyobb kedvvel versel, mint papírral és ceruzával! És időnként egészen jó, eredeti, szellemes sorok kerülnek a papírra.
Azt hiszem, most teljesítményre ír, és ez meg is látszik, de nem lehet mindig remekműveket alkotni.
Sokszor visszaköszönnek apa kedvelt szavai, fordulatai, fogalmazása, néhány Tóth Árpád vers hangulata is felfedezhető nála - de minden kezdő a nagyoktól tanul, őket utánozza! Magától értetődően sokszor ír gyermeteg, buta sorokat, amiken maga is szégyenkezik. De minden írását szereti, örömmel olvassa fel őket! És ez jó...! Élvezi, hogy örülünk... Jólesően hallgatja az elismerő szavakat... Nagy kedvvel gyűjti be a dicséretet... Mintha az apámat látnám kicsiben. A kritikát is elfogadja, de nem nagyon látom, hogy korrigálná a dolgait - persze ezek az ő írásai, mi, a laikusok minek szólunk bele? Mi csak hallgassuk, és ámuljunk...!

Novorosszijszk első este...

Este kimentünk egy kis sétára. A Tengerészklubot kerestük, de zártkörű rendezvény volt, így csak pénzt váltottunk, egy dollár most 5000 rubel! A városba trolin mentünk, pedig egy polgártárs megállt mellettünk a Volgájával, de Encsi nem mert beülni, pedig később láttuk, hogy a stop szokványos...
Jó nagy város, széles utcák, sok fával, parkkal. Üzletet alig láttunk, igaz, nem is kerestünk. Az asszony reklamálta, hogy a kirakatban Revlon piperecikkeket hirdetnek, az üzlet pedig cipőket árul. De mit tegyenek, ha plakátból csak Revlon érkezett, áruból meg cipő? Egyiket se dobhatják ki...!
Egy viszonylag menőnek látszó helyen leültünk, de ez is csak egy fabódé volt, körbevéve műanyag asztalokkal, székekkel. Drága volt! Egy sör 11.000 rubel, egy jégkrém 10.000, egy üdítő 3.000... Itt viszonylag sok jólöltözött vendég volt, majd minden asztal foglalt. A szomszédunkban két hölgy ivott egy üveg bort, és az egyik állandóan engem figyelt! Erre Encsi hívta fel a figyelmem. Hiába no! A hajón jól megnéztem magam a tükörben, hát nemhiába sandított rám a csaj állandóan...!
Láttunk egy Kodak reklámot, és egy óra alatt előhívják a képeket. Ki kell próbálnom holnap.
A hajóra visszajőve - fél tizenkettőkor - házi feladat várt. Az olasz charterer tudni akarta, hogy felvehetünk-e még rakományt itt, és közölte, nagy valószínűséggel egy harmadik berakó kikötőnk is lesz!

Kedd, július 16. 104,9 kiló vagyok. Remélem, egy hét múlva már a 103-ért küzdhetek! Úgy látszik, egy kiadós séta már megteszi a magáét! Pedig tegnap két kakaós csiga erejéig bűnbe is estem...
Nem is tudom, hol kezdjem, illetve folytassam.
Tehát: R. jön parancsnoknak. Cs. lesz az új bosun, nem ismerem. Encsi, Szabolcs, a barba és Misi innen mennek haza, valószínűleg pénteken. Egyébként az új behajózók összekeverik a hajót egy luxusjachttal. Ugyanis mindenki a feleségével, gyerekével akar jönni. Az senkit se érdekel, hogy jöhetnek-e? Természetesen senkinek se jöhet a hozzátartozója, a mentőcsónak befogadóképessége korlátozza a létszámot.
Az olasz charterer hülye! Most közölte, hogy a rakomány, amit rakunk, az nem Mumbaiba (Bombay új, hivatalos neve), hanem Karacsiba szól, és először oda megyünk, azután Indiába. Ez egy csomó problémát okoz majd a kirakásnál, amit most nem hajlandók elismerni, aztán majd minket abajgatnak, hogy oldjuk meg... Rájár a rúd a barbára. Minden hülyeséggel neki kell foglalkoznia - más nem tárgyalhat ezekről - , és már-már felrobban dühében, pedig nyugodt ember...
Most Encsi kint van Szabolccsal, fényképet előhívatni.

Novorosszijszk, az álomváros

Valóban. Eddig nem tudtam, mit éreztem tegnap este amikor kint voltam, de ma délután belémvillant:
Olyan szürke, olyan kuszaság, mint egy rossz álom. Amikor lázasan hánykolódom, akkor álmodom ilyent. Szürke, alaktalan tömegben haladok, minden kavarog körülöttem, és minden idegen. Nos a város is ilyen érzéseket ébresztett bennem.
Szürke, és ez valóban így van, mert cementgyárak övezik, és a szél alapos munkával beteríti a jellegtelen várost az őt megillető fehéres cementporral. Nincsenek színek. A fák zöldje fakó, ami piros lenne az inkább szomorú-barna, a kis bódék is piszkos színűek. A trolik ócskák, avíttak, kopottak, és a házak is elromló félben vannak. A lakótelepi házak ólmos fáradtságot sugároznak, a kopott ablakkeretekben szomorkodó, mattá kopott üveg mögött, a frissen mosott függönyök áporodott szagát látni, érezni lehet. A szocreál rányomja a jellegtelenség bélyegét mindenre a központ azon pici szeletében, amerre jártunk.
A szürke-város szürke-emberei poros-ócska "vidámságban" élnek. Az utca embere véletlenül se visel vidám, szemet gyönyörködtető ruhát, csak néhány kisleány akar a hatalmas piros masnival a kopottságból és jellegtelenségből elrepülni, de a felnőtt kezek nem engedik. Lakkcipős lába az utca porától pöttyös... Mint mesebeli tündér jár kel a sok-sok személytelen, jellegtelen ember között...

Szerda, július 17. 105,4 kiló vagyok...

Félek...

Félek az elkövetkezendő hónapoktól... Jön R. és ennek hírére, vagy se, de a kezdik elengedni magukat az emberek. P. Laci őrségben úgy berúgott, hogy négykor le kellett vinni a kabinba, mert állni nem tudott a lábán. Mi lesz itt, ha Á. elmegy?
Reggel kértem a barbát, hogy küldje haza P.-t. Sajnos csak 90 dollárra büntette meg, ennyi szerepel a szerződésükben, mint első fokú büntetés. Erre P. összeveszett a fedélzetmesterrel, hogy besmúzolta őt. L. ezen nagyon kiakadt, mondván, ő mindent elintéz egyedül, nincs szüksége ilyen módszerekre. Akkor P. nagyon mentegette magát, hogy elnézést, meg minden, de hát nincs "elnézés", a megoldás: nem kell inni, ilyen egyszerű a dolog...
Sz. Pista hadjáratot indított az új fedélzetmester ellen. Azt terjeszti róla, hogy iszik, nem érti a dolgát, ő - mármint Sz.P. - sokkal jobb szakmailag. Azt is panaszolja, hogy a HMS megígérte neki, ha Misi hazamegy, akkor előlép, s fedélzetmester lesz. Ha őt nevezik ki, akkor a latinok mennek haza, egyöntetűen, mert nem szeretik (kést rántott egyikőjükre, még amikor nem voltam itt)... Cs.-vel nem hajóztam, de mások azt mondják, érti a dolgát, esténként néha-néha megissza a magáét, de nem a munkaidőben, és nem részegségig.

Az európai Oroszország...

Este kilenckor fejezték be a rakomány megkötözését. Utána egy röpke három órás manőverrel átálltunk egy hajógyári rakpartra, ahol valamit berakunk, de még nem tudjuk pontosan mit, mert az oroszok se tudják. Jellemző, az első aki a rakparton várt minket, az a katona volt, aki majd szigorúan őrzi a Nagy Orosz Anyácskaföldet. Mert azt nagyon tudják vigyázni... Mint akkor, amikor megjött az itteni shipi az autójával, és be kellett hordani a sok kaját a hajóra. A következőképp:
Tíz-tizenkét ember lemegy, a járón összetorlódik, mert a katona bácsi (haptákban) szedi be az útleveleket, és adja a partra lépésre jogosító bilétát. Az engedélyezett tengerész ekkor odamegy az autóhoz, vállára vesz egy zsák hagymát, és várakozik az útlevelére. Közben káromkodik, mert a katona kapkod, nem találja a lejövő bilétáját, de már hatan várnak arra, hogy felmenjenek a hajóra. Végre megkapja a passzportot, azzal és a hagymával elvonul a kambúzába, majd vissza, hogy újabb zsákot kerítsen hatalmába, miután átesett a határátkelési procedúrán. Tessék elképzelni, hogy ezek után mekkorát röhögtem, amikor ma délelőtt az egyik stivador tiltakozott azért, mert a decken a hegesztőink dolgoztak!
- Chief, ez nem megengedett, veszélyes, és elvégre ez egy európai ország!
Encsike gyönyörű Lenines és szocialista-kommunista emlékműveket ábrázoló képeslapokat vett. A Lenin szobrok lábánál még van virág.
19-én érkeznek a váltók, és Enici meg a kisebbik fiam 21-én mennek haza. Lehet, hogy mi addigra elmegyünk, és akkor nekik szállodába kell menniük. Szerencsére a barbával és Misivel együtt utaznak. 460 dollár a repülőjegy személyenként. Nem semmi... És akkor a járulékos költségek, szálloda, taxi, Moszkvában átszállás, átkeveredés a nemzetközi reptérre. No hiszen!
Zsolt, a harmadik tiszt örülhet, mert az élettársa, barátnője, nem tudom, hogy nevezzem, jön a váltókkal. Ez azért külön öröm, mert...
Történt ugyanis, hogy amikor a távirat megjött a váltásról, azt is közölték, hogy P. 4. gépész feleségestől jön, és Cs. fedélzetmester hozza a kisfiát.
Erre a barba táviratozott, hogy nem jöhetnek, mert a kápó felesége jön Isztambulba, és Zsolt barátnője ide, Novorosszijszkba, ugyanis nekik van engedélyük a tulajdonostól. Még aznap este Zsolt hazatelefonált, és meglepve hallotta, hogy Éva nem jöhet, mert a HMS azt mondta, hogy Zsolt nem kérte a lejövetelét. Pedig már mindent összekészített... Ráadásul táviratozott a HMS Skócián keresztül, hogy Fruzsi Isztambulba jön, Éva "egy kicsit később"!
Zsolt nem mert a parancsnoknak szólni, de én felmentem hozzá, és elmondtam. Erre azonnal táviratozott a HMS-nek, hogy más nem jöhet, mint Éva.

Csütörtök, július 18. 105,9 kiló vagyok. Hajnali három negyvenkor keltem - szolgálat miatt -, pedig fél egy is elmúlt, mire ágyba kerültem.
Egész nap nem raktak, mert hál' Istennek elmúlt a nagy hőség, most viszont erős szél fúj, és ettől nem tudnak rakodni (túl magas a daru, veszélyesen belengene a rakomány). Így este kimentünk egy rövid sétára Encsikével. Előtte azonban köszöntöttek, előzetesen, jövő hónapban töltöm be a 48-at! Szabolcstól egy orosz nyelvű Tom és Jerry képregény-füzetet kaptam, mondván, gyakoroljam a nyelvet.

Az emlékművek városa...

A városba menet trolira szálltunk. Mennyi megkeseredett ember, mennyi fáradt arc! A szemközti ülésen egy negyven körüli férfi a tizenhárom évesnyi nagyfiával. A férfin ócska farmer, szakadt, kopott, koszos ing, a fia se nézett ki különbül. A pólója napok óta lehetett rajta, a keze piszkos, a rövidnadrágja csupa folt. És fogják egymás kezét, csendben vannak, nem néznek egymásra. Valahova a távolba mered a férfi, a gyerek is egykedvűen ücsörög. Reménytelenek, ők a múlt élő emlékművei. Szürkék, porosak, mint kedves városuk. A város, amelyik sikeresen megszabadult mindattól ami szép. Ami egy kis vidámságot hozhatna. Ami a szemet gyönyörködtethetné.
Encsi képeslapokat vásárolt. A bódéban ücsörgő nénike boldogan mutatta a régi városról készült sorozatot: gyönyörű színház, szép és kecses paloták, büszke polgári házak. Mindet lebontották, vagy nem építették újjá a háború után, és a szocializmus diadalaként beton randaságokat raktak a helyükre, már düledező panelépületek foglalják a hajdanvolt paloták kertjét, ocsmány - randa - hősi emlékművek csúfítják a parkokat. Ezek a szerencsétlen panelházak a lakóépületek groteszk karikatúrái. Csoda-e, ha a bennük lakók is, a jogokkal bíró, méltóságteljes emberek siralmas, szánalmas utánzatai...? Géppisztolyt szorongató munkásökölben gyönyörködnek a gyerekek, mert játszóteret nem láttunk, a Vörös Hadsereg emlékműve körül bicikliznek, gördeszkáznak a srácok, lányok, és azt hiszik, hogy szép, és kellemes környezetben nőnek fel...
Ez egy orosz város, ahova nem hoztak küldöttségeket, amivel nem dicsekedtek, ahova nem hívták a turistákat, mert itt csak éltek, mert ők nem kirakatbábuk voltak, ma se azok, most is csak megpróbálnak élni... Hová lett az orosz ember kedvessége? Ha a várost nézzük, nem hihető, hogy itt egy melegszívű, rokonszenves nép lakik. Ezt a természetet szerető népet ki tudták szakítani az eredeti környezetéből... Hamis cárok hamis isteneket, hazug eszméket adtak nekik... Elbolondították, megbecstelenítették saját vérüket...
Siralmas lenne a helyzet, ha nem lennének gyerekek. De mint mindenütt, itt is vannak: aranyosak, még nem szürkék, rajtuk a piros szoknya még nem fakult ki, a kék rövidnadrág élénk színű, a kiabálásuk harsogó, felháborítóan vidám. Nekik sikerül mosolyt csalni a beszívott, legörbült, összeszorított felnőtt ajkakra. Hiába fogják le a kezüket, a sok, hatalmas, hosszú copfba való masni - mint megannyi tarka légcsavar - majd egy új korba repíti őket, akik a jobb jövő emlékművei. Egy emberibb korba viszik majd az oroszokat, ahol nem az esztelen űrsikereknek örülnek majd, hanem a földön szárnyalnak, és boldogok lesznek, és színes ruhákat vesznek magukra, és lilára, kékre, zöldre pingálják a pirostetős házakat, a cementgyárakat majd húsz kilométernyire kiviszik a városból, és piros - sárga - fehér virág pompázik majd az udvaraikban, és azt mondhatják: de jó is Európában, európai módon élni... Mert a nép megérdemli...

Péntek, július 19. Hála a Jóistennek, szép lassan megy a rakodás. Így reményünk van arra, hogy nem megyünk el vasárnap előtt. Így az asszonynak és Szabolcsnak nem kell itt szállodába (poloskás) mennie.
Megjöttek a váltók. A parancsnok is itt van, lehet, hogy Ákos valóban haza megy?
Encsike most örül, mert Moszkvában se kell szállodázni, vasárnap délben indul a gépük Anapából és este már Pesten lesznek, ha mindenki úgy akarja.
R. egy hónapra jött le, Dubaiból már hazamegy(?). Behajózott Cs. Zoli az új fedélzetmester is, és P. Sanyi a 4. gépész. És S. Zsolt örömére itt van a barátnője is. Berta Éva útra jön.

Családi körben...

Spontán búcsúestét tartottunk. Feljött Nimród, beszélgettünk, és felolvastam a Naplómból, most Nimród kedvéért, mert ő még nem hallotta amit itt írtam. Miután láttam, hogy élvezi, és mivel még az Egy emberke Jaminaországbólt se ismeri, hát felolvastam egy szuszra az egészet! Szabolcs újra nagyon élvezte, Ninó a szokott szűkszavúsággal fogadta, de Encsi látta rajta, hogy szívja magába az apja gyerekkori élményeit, és nagyon is átéli az egészet.
Másodszor olvastam fel, kétszer átjavítottam, és még mindig voltak benne apróbb hibák, de egy egészen nagyobb is, amikor egy mondaton belül kétszer használtam ugyanazt a mellékmondatot, és eddig nem ugrott ki, se Encsi, se Szabolcs nem vették észre, és én is átsiklottam felette.
Ki tudja, mikor leszünk újra együtt így négyesben, mint ma este! Ha Nimróddal megyek haza, akkor talán. De ha külön, akkor bekövetkezhet ami sok tengerészdinasztiás családban, hogy évek telnek el, hogy nem látom a nagyfiamat... Anyagilag ez a Moszkva - Budapest repülőút nem hiányzott, mert kell a pénz a gáz bevezetésére, s lehet, hogy e miatt tovább maradok a tervezettnél. Mindenesetre a két jegyért 416 dollárral kevesebbet kellett fizetni így, hogy a Seascot telepítette!
Szabolcs nagyon bezsongott, hogy repülővel megy haza! Remélem kellemes útjuk lesz. Szombat, július 20. Tegnap este söröztünk a barbánál, utána muszáj volt ennem, s 106,2 kiló vagyok reggel. Őrület, hogy egy gramm kaja is meglátszik rajtam!
A berakást nem kapkodják el, lehet, hogy meglesz a hat nap piszmogás az 1700 tonna vassal? Pali szerint inkább a következő kikötő lehetne ilyen lassú (Iljicsevszk), mert Ogyessza nincs messze, s gondolom sok az ismerőse arrafelé, s lehetne kicsit nosztalgiázni az egyetemi évek után (lehet, hogy egy kislány van a dologban?). Az útnak szerencsére csak ez a fele nyúlik, a kirakó kikötők maradtak: Jebel Ali - Karacsi - Bombay. Annak nagyon örülök, hogy Dzsiddába nem megyünk.

Vasárnap, július 21. 105,4 kiló vagyok.

Elmentek, itt hagytak...

Szívszorítóan üres a kabinom. Kopog az ügyeletes tiszt, és az ágyra nézek, hogy az asszonyka alszik-e? A rövidre vágott szárú rózsák szomorúan hajtják le a fejüket, hisz nincs itt akinek a kedvéért a kabinomba kerültek... Valaki dübörög a lépcsőn, és azt várom, hogy Szabolcs bukkan fel a szalon ajtajában. Edunak mondani akarom, hogy három kis adagot kérünk, de csak egyre van szükség...
Egyébként, ha minden igaz, akkor most száll fel a moszkvai gép, Szabolcs első repülőútját nélkülem élvezi... Istenem, mikor látom őket újra? Ha minden úgy alakul, ahogy tegnap este beszéltük, akkor csak jövőre valamikor...
Este kisétáltunk Ninóval. Ő is emlegette őket:
- Hol lehetnek most Anyáék? - kérdezte többször is. Felmentünk a tank mögé a domboldalra. A tank mellett egy kis árnyas liget, alacsony vaskerítéssel körülvéve. Másutt egy Krisztus szobrot, vagy egy Szűz Máriát öveznek a fák, a virágok, bokrok, itt Tovaris Vaszilij Vasziljevics Ktonyibugy szobra árválkodik, és várja egy kis merengésre, emlékezésre az anyókákat, vagy bújócskára az unokákat...
A fiam tejet vett meg kekszet magának. Csodáltuk, hogy vasárnap este, itt künn a térkép szélén van üzlet, amelyik nyitva tart! Közben Ők, hazafelé repülhetnek már!

Hétfő, július 22. Tegnap este feljött Ninó. Neki is hiányzott az anyja, meg az öccse.
- Olyan üres lett a hajó - mondta. Aztán felolvastam Szabolcs irodalmi alkotásaiból jó párat, nagyokat vigyorogtunk, de megállapítottuk, hogy vannak egészen figyelemreméltó sorok is...
Estére befejezték a berakást. Jól elhúzták. Most kötözik, reggelre lehetünk készen.
Már megy az olimpia! Nem is tudom mikor kezdődött. Semmit se tudunk a magyarok eredményeiről, tehát nem érdekes az egész. Ma agyaggalamb lövészetet közvetített az Orosz TV. Hű, de izgalmas volt...! Hát ezért nem is nézem, nem is érdekel... Persze ha magyarok is lennének... De így?
Ninó azt mondja, az új fedélzetmester nem rossz. Más mint Misi, ez természetes, de nem rossz, sőt, tőle többet tanul, és ez jó. Ma daruállítással foglalkoztak, és amikor a motort a raktárcsukásról a daruemelésre átállítják, ezt tengerészül ingranálásnak hívjuk. Nimród azt mondja:
- Azt is megmutatta az új bosun, hogy kell integrálni...!
Mondtam, erre ráér majd az egyetemen, ha odakerül...

Kedd, július 23. Öt hónapja érkeztem a Humberre! Milyen hosszú idő! Teljesen elkeseredek: nem szabad már egyszer se egy jóízűt ennem? Tegnap túrós buktát csinált ez az elvetemült gazember szakács, és ma 106,5 kiló vagyok! Na mindegy, ma bőjti nap lesz...
Reggelre ígérték, hogy befejezik a kötözést, de magától értetődően nem készültek el vele. Közben jól fel is idegesítettek, először borultam ki öt hónap után.
- Miért kell nekik megkötni? - akadékoskodtak. Mintha nem ezért kapnák a pénzüket? Azt hiszem, még mindig úgy dolgoznak, mint a kommunizmus alatt, hogy a fizetés jelenléti díj, s azért naphosszat csak beszélgetni kell, dolgozni nem. Személyes sértésnek veszik, hogyha valaki arra akarja rávenni őket, hogy valamit is csináljanak. Borzalmas...
Ma egy éve Szarvason voltunk, és élveztük a nyarat...
Hárman hazautaznak. Két salvadori hegesztő, Marco és Carlos, így az öreg António egyedül marad. (Öreg a fenéket, két hónappal fiatalabb nálam, bár kinézetre a nagyapám lehetne!)
És természetesen Edu, aki kint volt Novorosszijszkban, és összetörte a lábát, most alig tud ráállni, és sántikál. Szerintem egy kis pihenőre vágyott, és sumákol...
Khioszból mennek haza. Edu váltója oda jön.
Olvasok... R. hozott pár könyvet, a Vérdíj címűt adta oda. Egy magyar zsoldos írta a jugoszláviai háborúról. Ő Szerbiában(?) született és élt (Vajdaság). Amikor megkapta a behívóját a szerb hadseregbe, útra kelt és Horvátországba ment hatalmas kerülővel. Nos a téma érdekes, de most nem is ez a lényeg. Egy nyelvtani gyöngyszemre bukkantam, s remélem ez az utolsó: "mag-yarlakta", ez egy magyar szó, elválasztva! Ki tudja űberolni?!
Este kiderült: Oroszországban a helyzet változatlan. Eszük ágában sincs civilizálódni. Azt hiszik, ők az atyaúristenek, úgy is viselkednek. A szomorú az, hogy le kell nyelni a békát, nincs mit csinálni. Délután négyre kész volt a rakomány kötözése. Európában ilyenkor legkésőbb hatkor a hajó elmegy. Ezek 21.00-re ígérték a vizsgálatot, és természetesen nem jöttek. Itt kell készenlétben várakoznunk, tehetetlenül, azon mérgelődve, hogy éjjel manőverezhetünk...

Szerda, július 24. Egy éve írok naplót... Ez azt is jelenti, hogy egy éve indultam a Presidentre. Most mennyivel jobb!
Éjjel negyed egyre jött a pilot, fél kettő után kerültem ágyba, és három negyvenkor keltem. Így nem csoda, ha reggel nem kellett ringatni, úgy aludtam mint a bunda, még akkor is, ha az ablakom alatt verték a rozsdát, mert a kettes raktár mellett feljárt a víz, nem lehetett dolgozni.
Megváltoztattam az őrséget: a magyarok adják a szolgálatot, Ninó a 8-12-es watchman lesz. Éjjel órát állítunk. És nincs aki sóderozza az ágyam...

Csütörtök, július 25. 104,7 kiló vagyok.
Reggel érkeztünk Iljicsevszk elé, és rögtön be is hoztak. A vizsgálat a szokásos, nyolcan jöttek, mindegyik kapott egy karton cigit, a szokásos lónyálat, és újdonság: a szanitár officér egérnyomokat talált! Így egérirtás lesz! Hiába mutattuk, hogy van papírunk arról, hogy nincs egér és patkány a hajón, ezek az ütődöttek inkább hisznek a szemüknek, mint a papírnak! Ennyire kiveszett belőlük a hivatalos papír iránti tisztelet! Ezek már mindenkinél okosabbak akarnak lenni! Sajnos a macskát nem mertük bemutatni, mert még gondot csináltak volna belőle:
- ugyanis nincs orvosi papírja
- milyen macska az, amelyik nem fogja meg az egeret
- lehet, hogy nem is macska, mert a farkára támaszkodik, és a fenekére ül, mint egy kenguru, és pitizik mint egy lüke szobakutya.
Vizsgálat után draft surveyt csináltunk, és kiderült az, amit Novorosszijszkban gyanítottam: túlraktak minket, nem annyi vas a rakomány, amit megadtak, hanem súlyra jóval több. Ráadásul a gépházat elöntötte valami víz. Egy cső lyukadt ki, szerencsére a bejövő szelep után, így el lehetett zárni, de igen tekintélyes mennyiségű víz került belénk. Ebből még gond lehet később, a végső draft surveynél ez a vízmennyiség levonódik majd a rakomány súlyából, és milyen szép kis botrány lesz! Persze mi nem szólunk erről, és az ukránok a hajukat tépik, hogy beraknak 4600 tonna vasat, és ebből 200 tonna eltűnik a hajóban. Ez lesz az eredménye annak, hogy titokban kiszivattyúzzuk a vizet, amit a bennünk levő rakomány súlyának megállapításakor nem tudtak.
Délután kimentem a városba. Ninó már kint volt, élvezte a watchmanság előnyeit: déltől este nyolcig szabad. Elmentünk telefonálni, Encsike elmondta, hogy Szabolcs jól összehányta az orosz gépet a leszálláskor, úgy kell nekik, jól megkapták, a fiam bosszút állt rajtuk, mert késő éjszakai vizsgálatot csináltak! A lakás épségben várta az asszonykát. Most gázszerelés ügyében rohangál...
Apa szerint Szabolcs nagyon tehetséges, és a verseit némi javítással leközölhetőnek tartja, és egy nem tudom milyen lapban megpróbálja elhelyezni. Az én fiam! (No meg Encsinek is van hozzá némi köze - főleg versileg köszönhet sokat az anyjának. Egye fene: az anyjától is örökölt sok jó tulajdonságot, nemcsak tőlem!)
Vettem egy pólót, egy doboz Nescafét, ugyanis három napja kezdek megbolondulni, hogy reggel nincs mit innom, s a kávé nem helyettesíthető semmivel! Aztán kaptam originált mosószappant is (Detertlux), és megittunk két sört a nagyfiammal. Nimród élvezte a sétát, azt mondta:
- Olyan jó érzés milliomosnak lenni!
Beváltott húsz dollárt, kapott érte hárommillió hatszázezret.
Estére megjött Szomszédok Fruzsi, és jó hírrel szolgált: Rózsa Norbert aranyat úszott. Ez az első... Remélem még több lesz! Láttam Szögit evezni az 1500-as középdöntőben, bejutott, s milyen jó verseny volt (hogy magyart is láttunk).
Kicsit fáj a lábam...

Péntek, július 26. 104,1 kiló vagyok! Végre volt egy jó éjszakám, amikor nem kellett hajnali három negyvenkor kelnem, ugyanis este - éjszaka nem raktak. Több mint tíz napja nem szedek vérnyomásgyógyszert, és azóta a maximum 148/84 volt, mindig ennél alacsonyabb... És nem dohányzom!

Ukrajnaságok...

Ilyen szépen mint itt és most, soha nem láttam vasat rakodni! Ez nem cikizés, valóban...!
Délelőtt bejött a két szanitárka, akik az egérnyomokat látták. Ma potom százötven dollárért kiadták az új Derating Certificate-et (patkánymentességi - és minden bizonnyal egérmentességi is - bizonyítvány). Most mondja valaki, hogy Ukrajnában van korrupció... Mindenesetre hivatalosan vagy 500 dollár lett volna, és ráadásul arabokhoz és Pakisztánba megyünk - ott aztán minden elképzelhetőt megragadnak, hogy a hajót megbüntessék, megvágják...
Éjjel 11-kor Nimród legnagyobb rémületére egy hölgy érkezett a hajóhoz, és a chiefet kereste. Ő mint vadonatúj watchman dilemma elé került: most mit csináljon? Nagyon helyesen, felébresztette az ügyeletes tisztet - és nem engem - , aki nagy örömmel kelt ki a felesége mellől - mondjuk az egyszerűség kedvéért ezentúl az élettársát, barátnőjét: feleségnek - , és átvette a nekem szóló üzenetet: reggel kilenckor kapunk 200 tonna vizet. A kérdésem: - vajon miért kellett ezt éjjel tizenegykor közölni, amikor most délelőtt 11 lévén a víz sehol sincs?
Ebéd helyett kimentem a városba. Ninó nem jött, mert ő Odesszába ment kirándulni. Fruzsiék, Éváék, a barba és a fiam...

Vissza a lenini úton...

...már nagyon kellett pisilni, mert két sör volt bennem. Egyik combomat a másikhoz szorítva sasszéztam el Lenin elvtárs négyméteres szobra előtt, mely mutatta a lenini utat: előtte az ulica Lenin, ő pedig a tengelyében gyönyörűen kifestve, mert az öntöttvas félisten már igencsak berozsdásodott, úgy látszik, az eszméi a szoborra is hatottak. De mögötte legalább volt egy orgonás, ami igencsak megfelelt a célnak...
Bevásároltam: vettem még három trikót. Egyiket a postán... Miért, hol máshol? A húsboltban nem vehettem, mert ott horgászbotot árulnak, és utálok pecázni, arra nem voltam vevő. Egy rövidnadrágot az áruház női cipő osztályán, négy sört egy könyvesboltban, sós mogyorót az újságosnál, egy Fanta üdítőt a háztartási gépek osztályán, sárgadinnyét és ringlószilvát a piacon. Telefonáltam is: háromszor is tárcsáztam apa számát, mindig belehallózott egy néni, nem ismertem a hangját, és egy kukkot se szólt a kérdésre: - Halló, Takács lakás?
Így aztán Encsit hívtam fel a maradék öt percből. Az aprómat a postai koldusnak adtam.
Útközben találkoztam az elektrikussal és a kambúzerrel, meghívtam őket egy sörre, majd jól otthagytam ő uraságaikat, mert már be voltak "állítva", és az ilyen emberek nekem nemhogy társaság számba se jöhetnek, hanem egyenesen viszolygom tőlük.
Hatalmasat sétáltam (a köszvényes lábammal már ilyet tudok csinálni!), nézelődtem. Meg kell mondjam, hogy álmomban se gondoltam volna úgy tíz éve, hogy majd Ukrajnát Oroszországgal hasonlítom össze, hol jobb a helyzet? Hát itt, mindenképpen! Klasszissal jobb Ukrajna! Pedig úgy tudtam, a SZU idejében Rossziját fejlesztették a többi köztársaság hátrányára!
Az emberek elegánsabbak, jobban öltöznek. Több üzlet van, jobb az áruellátás, az árak alacsonyabbak. A város - Iljicsevszk és Kercs is - szebb mint az oroszok: Murmanszk valamint Novorosszijszk - én ebben a két orosz városban voltam, ezeket ismerem. Az emberek itt is, ott is kedvesek, segítőkészek. (Lehet, hogy egy lányunokára vágyom - de nem azonnal, és mindenáron - , mert itt is a kis pisis lányokat figyelem, és gyönyörködöm bennük, milyen aranyosak...)
Az utcák szélesek, szellősek, sok-sok fa, bokor, virágágyás szegélyezi a járdákat. Az Ikarusz buszok álmos sofőrjei egy padon ülnek, hátukkal ledörzsölik a meszet a platánfa fehérre festett törzséről, és beszélgetnek, vitatkoznak, biztos az Olimpia ad órákra szóló témát.
A buszmegálló mellett játszótér. Milyen sokat látni Ukrajnában: mintha az oroszok nem szeretnék a sok apróságot, csak itt adnak meg nekik mindent...? Itt is irdatlan mennyiségű szotyolát árulnak nyugdíjas nénik, és idős emberek. Ülnek az út szélén, és nézik a lassan fogyó tálkát, várnak a nagy üzletre, hogy venne már valaki huszonötezerért egy zacskó fekete magot...
Jól lejártam a lábam. Bárhogy is kerültem őket, a kikötőkapu mellett találkoztam megint Béláékkal. Megkértek, segítsek bevinni a hajó számáravásárolt élelmiszert. Segítettem. Hogy ne kelljen sokat cipelni, Béla fogott egy kocsit az én kontómra, mert kiderült, nekik egy vasuk se volt már. Aranyos, nem?! Én azért költöttem el a pénzemet az utolsó petékig, hogy ne maradjon rajtam fölösleges ukrán "valuta", s a végén én jártam rosszul, mert Pali egymilliósát kellett felváltanom, de szerencsére a hajón megkaptam a pénzem...

Szombat, július 27. Isten éltesse a kisebbik nagyfiamat neve napján...! Remélem ez a nap nem olyan lesz, mint az, amikor a Novorosszijszk - Moszkva gép leszállt. Kívánok sok szép verset - olyant amit magad írsz, és olyant amit elmondasz, és versenyt nyersz vele - , írást, és egy olyan könyvet is, amit végre be is fejezel, mert az az igazi, hidd el nekem!
104.2 kiló vagyok. Ahhoz képest, hogy tegnap este letoltam egy doboz sós mogyorót, nem is olyan rossz eredmény... Nem hinném, hogy ma készen leszünk, bár még tegnap is azt bizonygatták, hogy délután elmegyünk. Hiszi a piszi!
Délelőtt megmérettem a vízmélységet a hajó mellett. Sokkal kevesebb, mint amennyit mondtak! Két megoldás lehet: egy nagy ballont betenni a hajó és a part közé, vagy elmenni egy másik rakparthoz. Kíváncsi voltam melyiket választják...
P. Laci megint berúgott szolgálat alatt, tehát megy haza Khioszról. Nem értem: felesége, gyerekei várják a pénzt otthon, ő meg az utolsó figyelmeztetés ellenére is tovább vedel... Mindegy, ő akarta. Így legalább a fedélzetmester fia lejöhet a váltóval...
Délután készenlétben állt a teljes személyzet, mert hozzák a hatalmas kikötőballont, ígérték...
Be is raktuk az autógumikból összetákolt ballont, ami minden csak nem hatalmas és megfelelőnek se lehetett mondani. Két órát küszködtünk a szélben, semmit se ért. A víz nem elég alattunk, csak 10,5 méter. Így aztán este fél tíztől manőver, s átjöttünk egy másik rakparthoz. Remélem holnap elmehetünk innen, tele a hócipőm a Szovjetunióval.

Vasárnap, július 28. Szép nyugodt nap. Raknak, rakosgatnak. Délután kimentem, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy videózzam.

A te feleséged magyar? Jó neked...

Készítettem néhány felvételt a kikötőben, de aztán beugrott a régi szép időkből, hogy a SZU-ban tilos volt ilyen hadászatilag frekventált helyen fényképezni, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Eltettem a kamerát. Kimentem a kapun, és egyszer csak kiabálásra figyeltem fel:
- Istvaaan, Istvaaaan! - hallottam a buszmegálló mellől. Ott van az első - utolsó kocsma, nézőpont kérdése csupán, és felfedeztem a két stivadort, akik a hajónkon dolgoztak délelőtt. Integettek, odamentem.
- Istvaaan, igyál meg velünk egy vodkát - invitált az öregebb, aki Pása becenévre hallgatott.
- Á, nem, kösz - hárítgattam a meghívást, de ők csak erősködtek, így aztán nem utasítottam el. Ha már ennyire meg akartak hívni ötven grammra leültem közéjük....
Beszélgettünk. Mindenkinek bemutattak aki csak odajött. Kérdezgettek, mit csinálok, hova megyek?
- Telefonálni szeretnék - mondtam.
- Na, gyere csak el hozzám, majd onnan telefonálsz - mondta Pása bátyó. Nem akartam, de erősködött. Kihozták a vodkát. Megköszöntem, és koccintottunk.
- De nekünk nincs pénzünk - mondta Pásenyka bácsi.
- Értem - mondtam, és azonnal rájöttem, hogy itt én vagyok a meghívó, és ők a vendégek. Többet nem kaptak, mert már eléggé ingatag lábakon álltak. A baj az volt, hogy nem tudtam lerázni őket. Pásenyka elkísért a telefonközpontba, felhívtam apát, hogy megköszöntsem, de nem volt otthon, biztosan Szentendrére mentek ki.
Amikor végeztem, akkor Pása apó a hóna alá kapott, és lelkendezve a családjáról közölte, hogy most pedig elmegyünk hozzájuk.
- Miért ne? - gondoltam, mert sosincs ellenemre, ha idegen országban egy kicsit bepillanthatok egy család életébe. Kedves kis utca, apró házacskák sorakoznak benne, kicsi telkeken. Pása kinyitotta az egyiknek a kapuját, bementünk. Pása üvöltözött egy kicsit, hogy:
- Van itthon valaki? - de senki se válaszolt, aztán megjelent egy morcos, nagydarab, loboncos hajú ténsasszony, és úgy nézett rám mint egy marék gilisztára.
- Az elsőtiszt a hajóról - mutatott be Pása bácsi. Kezet fogtunk és a hölgy kedvesen rámvicsorgott, még morgott is valamit. Leültünk az udvaron, egy fa alatt levő asztalhoz. Körbenéztem. Sok gyümölcsfa, vetemény, szőlő. Gondozott kert. Hátul egy kisebb sufniféle, előtte egy asztal, azon gyümölcsmagvak száradtak. A házigazda kivett a diplomata táskájából egy üveg vodkát, és két kólát. Az asszony a konyhában mosogatott, az ablak hátra nyílik, odalátott az asztalra. Kitört a vihar. A néni mondta mint a vízfolyás, én nem értettem, de a gesztusok, a hanglejtések árulkodnak, és azért egy keveset értek is po vasemu, ezért nem volt nehéz kihámoznom, hogy Pása bácsi a szokásos, napi letolást kapja, mert megint iszik, és részeg mint egy albán szamár. A legkedvesebb megjegyzése a néninek az volt, hogy:
- Igyi na huj... - ami azt jelenti, hogy menjen valahova. Ja, a huj magyar megfelelője - ahogy a Vérdíj c. könyv szerzője írja: szerelemizom! Jó, mi?
Szóval kitört a családi botrány, és én igen kellemetlenül éreztem magam. Szerettem volna elmenni, de sosem adódott rá alkalom, mert Pása bácsi mindig rámborult egy kissé, és szeretettel mondta az asszonyáról:
- Ne törődj vele Istvaaan! A feleségem bolond, és lengyel. A tied magyar?
- Igen - mondtam lakonikusan. Kitöltötte a vodkát két vizespohárba, színültig, és lehúzta a sajátját egy hatalmas kortyra. Én csak belenyaltam. De jött a bolond lengyel, és rázúdított egy sor szitkot megint Pásenyka apóra. Közben mutatta, hogy én csak ürügy vagyok a vedelésre, mert én nem iszom, mert látja, hogy csak belekóstoltam, és satöbbi, és mondta, és mondta, és mondta, közben a diplomatatáskát kikutatta, de pénzt nem talált, erre megint kifakadt. Szép, békés, ukrán családi délután...
Közben kedves barátom időnként megjegyezte, hogy Hungary very gúgy (good), és Ukrajna tózse very gúgy ország. És tíz év múlva Ukrajna ott lesz Amerika mellett - ott még nem tudják, hogy csődbe mennek eszerint -, csak három probléma van:
- A maffia, az infláció, és az, hogy vannak akik nem dolgoznak, hanem állandóan isznak.
Ebben egyetértettünk.
- A feleséged magyar? Nem lengyel? - kérdezte időnként teljesen váratlanul, és elégedetten bólogatott, amikor huszadszor is közöltem vele a valóságot. - Az jó, ha magyar. Az enyém lengyel - kesergett, és vodkába fojtotta iszonyatos fájdalmát a családon belüli nemzetiségi ellentétek miatt. Nagy nehezen sikerült felszedelőzködni, és távozni.
- Izvinyítye - mondtam a lengyelnek távozás közben, és az legyintett egyet barátságosan, és valamit még mondott:
- Nem tesz semmit, veled nincs semmi bajom, csak ez a barom mindig hazahord valakit a kikötőből, hogy itthon ihasson - , mondta pergő beszéddel, s biztos vagyok benne, hogy ilyesmi volt az értelme. Pásenyka bácsi visszakísért, és én üvölteni szerettem volna dühömben, mert videózni akartam, de tőle nem lehetett. Szerencsére Lenin elvtárs szobránál elbúcsúzott, és hazament a lengyelhez egy jó kis veszekedésre.
Én meg vissza városba, és egy negyedórás filmet csináltam. Közben találkoztam a fiammal. Sietett, mert Luis és Nelson várta az egyik teraszon. Jól érzi velük magát, és ennek örülök.
A kikötőben a bejárat mellett volt egy emlékmű, arról is készítettem felvételt, amikor jött egy biztonsági ember, és közölte, hogy tilos amit csinálok. Így gyorsan elraktam a videót, és bejöttem a hajóra.

Hétfő, július 29. Iljicsovszk, Fekete-tenger. Isten éltessen apa. Boldog születésnapot, és sikeres éveket kívánok.
Éjfélkor kész lettünk a berakással, meglett a draft survey is, és hatkor már menetben voltunk. Ez azt is jelentette, hogy egész éjjel nem aludtam, így reggel nyolckor nem kellett ringatni. Aludtam délután kettőig.

Kedd, július 30. Fekete-tenger. 104 kiló vagyok. Kora délután volt a Boszporusz, csak most nem volt olyan szép, mint múltkor, mert nincs itt Encsike. Azért az itt lévő hölgyeknek tartottam egy hevenyészett idegenvezetést, kijavítva mindazt amit mások rosszul tudtak, mondtak. (Leandert a török szultán lányaiért ette a fene, hozzájuk úszott éjszakánként szerelmeskedni...! Egy görög...! Csuda jópofa...!)
Délután Ninó feljött a hídra, érdeklődött a kormányzás iránt, meg beszélgettünk. Arról, hogy hogyan lehetne belőle tiszt... (Hallod, asszonyka...?! Úgy látszik, a tengerészet "kurva bája" - ahogy ezt ő maga fogalmazta meg, és milyen találóan -, megfogta a nagyobbik fiadat is... )

Szerda, július 31. Égei-tenger. Eseménytelen hajnali szolgálat. Délután megérkeztünk Khiosz elé, nem volt semmi vizsgálat, lehorgonyoztunk, és beraktuk a megrendelt holmit. Azaz nem a megrendeltet, hanem azt, ami megérkezett, mert ugye ez hatalmas különbség. El tudom képzelni, mekkora pénzbe kerülhetett ennek az elrendezése a vámnál, a kikötőnél, az egyéb hatóságoknál! Hisz a szállítási költség csak maga 2000 dollár volt!
Remélem, hogy R. mindent megír tisztán Mr. Bottnak, hogy a szükséges anyagokból alig érkezett meg valami, nem nagyon tudunk majd dolgozni. Nem jött festék, nem érkezett kötélzsír, négy hónapja nem zsíroztuk a köteleket...
Mindenesetre nem álltunk három óránál többet, és minden be lett pakolva. Legtöbb ami jött: sör volt - a khiosziaknak ezen volt a legnagyobb haszna. És élelmiszer is persze, vacsorára virsli volt, már az újból: fűszertelen szójával javított fűrészpor. Ez már valódi, hamisítatlan "nyugat-európai" termék.

AUGUSZTUS

Csütörtök, augusztus 1. Földközi-tenger. Délben naplót hamisítottunk. Eltüntettünk három órányi állásidőt. Amit tegnap Khiosz szigeténél töltöttünk. Így az olasz charterer nem tudja meg, hogy mintegy négy órányi bérleti díjjal meglopta Mr. Bott. Ez egy szokásos küzdelem a charterer és a tulajdonos között. Mindegyik a másik kárára akar "meggazdagodni".

Nimród nagy napja!

Kinek nem az, amikor kézbe veszi az első olyan pénzt, amit ő keresett meg, nehéz és fáradságos munkával? Boldogan jött fel a hídra, szélesen vigyorgott, nem tudtam, mi baja van a kedves nagyfiamnak. Erre széles mosollyal a zsebébe nyúl, előveszi a pénzét, a zöld hasú bankókban kapott júniusi és júliusi járandóságát, és mutatja:
- Ezt mind én kerestem!
A lelkiállapota az arcára volt írva, de ezt csak mi ketten, az anyja és én ismerjük igazán: a zavart mosolyt, a hallatlan megelégedettséget, a kitörni akaró örömöt, ami zavarja, és ezért egy egészen picit kényszerű, de azért a boldogságát kifejező nevetéssel próbál leplezni, miközben a szeme mindent elárul! Egyik kezéből a másikba rakta a pénzt, láttam, élvezte a tapintását, a kellemes ropogást, és közben hallatlan okos dolgokat igyekezett mondani:
- Csak én tudom, hogy milyen nehezen kerestem meg...
- Nem szabad minden haszontalanságra elkölteni... (pedig kell, legalább egy kicsit!)
- Ennek a pénznek egészen más értéke van, mint az eddigi zsebpénzemnek...
- Nagyon fogok vigyázni rá, és beosztom...
És közben a szeme csillog, a tekintete büszke, és látom rajta, most mindenkihez odamenne, és megmutatná:
- Megdolgoztam érte, látod?!
Milyen kár, hogy Encsike nem látja. (A sors ezt az örömöt csak nekem szánta...) Gondolom neki is hiányzik az otthon most nagyon. Mert a dicsekvés jó, lám, máskor alig keres (nem panasz, örülök, hogy elfoglalja magát), de most az első útja hozzám vezetett a hídra...
Büszkén adta meg a húszast, amit Konstancán adtam, hogy megvehesse a hajón keringő rádiómagnót (ő is eladja, ha hazautazik, mert 110 voltos, itt jó, otthon használhatatlan, de húsz dollárt megér...)
Én 1050 forintot kaptam az első munkahelyemen 1968-ban, és azt is két részletben...

Péntek, augusztus 2. Port Said. Féltem a mai naptól, félek a holnaptól is. Jó lenne túllenni már a szuezi-csatorna átkelésen. Egész éjjel azt tervezgettem, hogyan reagálok majd az arabok hallatlan szemétségeire, pofátlanságaira.
Aztán különösebben nem volt szükség arra, hogy dühöngjek. Vidáman kell felfogni a dolgot. Vigyorogni rajtuk, hogy mennyien jönnek be a hajóra árulni, és nem kell venni tőlük semmit, ez az egyetlen módja annak, hogy ne verjenek át. Engem nem is, de Ninó azonnal beleesett egy vásárlásba, kb. harminc dollárnyi értéket ötvenért sóztak rá. Nem kell elkeseredni, a harmadik tiszt egy tíz dolláros hangszórót huszonötért vett meg...

Szombat, augusztus 3. Szuezi-csatorna. Nem engedek a negyvennyolcból...! A mai nappal be vagyon töltve! Ide már elég közel van a fél évszázad! Hogy elment az idő...
Szebb születésnapi ajándékot is el tudtam volna képzelni, mint egy szuezi átkelést. Éjjel egykor indultunk. Manőver persze jóval korábban, aztán olyan igazi arabos töketlenkedés, míg megváltoztatták a konvoj beosztását, és másodikként elindultunk (eredetileg a harmadikok lettünk volna). Soha ilyen előkelő pozícióban nem mentem keltem át a csatornában.
Ninó nem sokat látott abból ami érdekes, mert reggel nyolcra már elhagytuk Izmailiát - az ókori Serapentum - és addig igazán érdekes a táj. Itt persze láthatott sivatagot, amennyi csak a szemébe belefért... Este negyed hétkor megjelent a hídon, két doboz üdítővel, és felköszöntött.
A tervezett és beígért váltásokból semmi se lett, az anyagokat se kaptuk meg. Így most Dubai a mézesmadzag mindenkinek, azt ígérik onnan mindenki mehet haza: a parancsnok, a pincér Edu, és Imre a szakács, a hegesztők, és P., akit hazaküldtünk.
P. Lacit sajnálom, mert jó, dolgos matróz, érti a munkáját, keményen is dolgozik, de az ital...! Ha a közelébe kerül, elveszti a fejét. Kár érte!

Vasárnap, augusztus 4. Vörös-tenger. Végre tíznapos menet jön, bár ez semmi ahhoz képest, amit megérdemelnénk (legalább harmincnaposra vágyom)...

Ninó a kormányos

Meg kell, hogy tanulja ezt is. Tehát mostantól szorgalmasan jár a hídra, hogy kiművelje magát a matrózi tudományok legfontosabbjából! Tegnap este volt a második alkalom, hogy feljött a hídra. Eddig Zsolt, a harmadik tiszt oktatta a kormánykerék forgatására. Zsolt is megelégedett vele, és ő is magával. Ez így helyes. Este hétkor, amikor feljött, nagyon magabiztosan állt a kerék mögött, és mutatta, mennyi ideig nem kell hozzányúlni a kormányhoz, mert úgy beállította, hogy tartja az irányt a hajó magától. Helyes, gondoltam, és a radar mellé álltam, hadd vicceljem megy egy kicsit. Addig 140 fokot kormányoztunk.
- 150 fok az irány - mondtam gonoszul, és magamban nevetve figyeltem, mit csinál. Eleinte meg volt lőve, mert valóban nem tudta, hogy mi a teendő.
- Hát tedd ki a kormányt, hogy elforduljunk a megadott irányba! - adtam az utasítást, de azt elhallgattam, hogy az ilyen irányváltásokat hogyan kell végrehajtani. Ő ki is hajtotta a kormányt, a harminckétezer tonnás hajó belendült, ő meg rémülten figyelte, hogy a 150 fokot elhagyja a tájoló, és az a dög hajó csak fordul, fordul, és ő nem tudta: most mit kell tenni? Közben kiabálni is elkezdett:
- Miért fordul ez tovább? Már túlment az irányon!
- Ha túlment, akkor miért nem fordítod vissza a kormányt? - kérdeztem nevetve.
Szép óvatosan visszatekerte, és a hajót olyan 170 fok körül megfogta. Ezután elmagyaráztam, hogy kell az ilyen fordulót megcsinálni, és ma ezt fogjuk gyakorolni. Fog az menni, mert azt már az első pillanatban lehetett látni, hogy van érzéke a kormányzáshoz.

Hétfő, augusztus 5. Vörös-tenger. Igazi vörös-tengeri hőség! Az a kevéske szél, ami éppen hogy fújdogál, az is hátulról jön, felemészti a menetszél, így a hajón áll a levegő. Még szerencse, hogy légkondi jó. Egyelőre. Ideiglenesen. Az én oldalamon. Ugyanis a jobb oldali ág állandóan lefagy, így a fedélzetmesternél, a harmadik és második tisztnél, a parancsnoknál a kinti levegőt fújja be, ez viszont azt eredményezi, hogy a mi oldalunkon, valóban jó, és öt fokkal hűvösebb van a kabinban, mint kint, és ez ideális. Még az oroszoknál romlott el, Khioszon hoztak be alkatrészt, ami nem volt jó (hja, görögök...), a csatornában megkaptuk, de most más baja lett, és nem tudni, mikor jön a következő...

Kedd, augusztus 6. Vörös-tenger. Nem vagyok megelégedve magammal! Bár azt hiszem, a mérleggel kellene pörölnöm, mert rosszul mutatja a súlyomat. Ma reggel 104.9-et mutatott. Az igazi baj azonban az, hogyha így lépek rá akkor ennyit mutat, ha úgy, akkor annyit. Ma reggel is 105,5-öt, majd 104,9-et mutatott, természetes, hogy az utóbbi az igazi!

Egy cica, két cica, száz cica(?), hajjaj!

Reggel a térképszobában teszek-veszek, pontot rakok fel a térképre reggel ötkor, amikor valaki megnyalta a térdemet. Majd kitört a frász. Akkorát ugrottam, hogy na! Tán még a szívem is kihagyott egy két ütemet. Le is kellett ülnöm...
A cicánk volt. Nem az a cica, amelyik van, hanem a másik, amelyik Ukrajnában lett. Egy kéthónapos, vörös, irtó mocskos, de nagyon aranyos kis jószágot hozott be Imre, a szakács magával Iljicsovszkban, az utolsó hajnalban, de inkább késő éjjel - lévén fél egy.
- Együtt ittunk az éjjel, összebarátkoztunk s így elhoztam, hadd lásson szegény egy kis világot! - mondta másnap reggel, amikor az árva kis jószág nem találta a helyét a hajón. Biztosan az anyját kereste, vagy a testvéreit. A kis cicának azt hiszem nem éppen a turistáskodás volt a leghőbb vágya...
Még aznap megfürdette Pali, szegény csak úgy rázta a lábáról a vizet, lévén ez számára igen hülye vicc. De mit lehessen tenni, a kis szőrgombóc büdös volt, és csak úgy ragadt a kosztól... Így most van két macskánk. A kendermagos, a régi: leányzó. A vörös, az új - úgy mondják - , fiú.
Lesz itt szaporulat, meg nemulass...!

Szerda, augusztus 7. Vörös-tenger. Ma leveleket írtam. Encsinek, Apának, Achimnak, még Fekete Ferinek vagyok adós a beszámolóval.

Hőség, hőség, hőség...

Fantasztikus, hogy milyen meleg van! A kabinban szinte éget a levegő, pedig megy a légkondi, és most elég jó. Lekopogva, ahogy kell. Itt ülök bent, és csorog rólam a víz, pedig semmit se csinálok (ha a naplóírás semmi). Délben 37 fok volt árnyékban a száraz, a nedves 32, ez annyi mint annyi: 70 %-os páratartalom, ami már száraz levegőt jelent. Én csak-csak elvagyok idebent, de a többiek, akik kint dolgoznak! Hatásos fogyókúra. Délben néztem Ninó trikóját, merő víz volt...
Amikor hajnali négykor szolgálatba léptem, akkor kezdett gyanús lenni a helyzet, mert 34 fok volt a napnak a leghidegebb szakaszában! Nemhiába vagyunk most az Etióp Massawa kikötője előtt - a föld egyik legmelegebb városa - , ahol az éves átlaghőmérséklet harminckét fok, tehát akad olyan nap is, amikor megveszi őket a plusz huszonhat fokos hideg! Még jó, hogy borús az idő, nem tűz a nap. Akkor mi lenne itt? De azért a helyzet nem rossz, mert szeptemberben már nincsenek ilyen melegek a pilotkönyv szerint. Most vagyunk az év legmelegebb időszakában. Naná, mikor máskor járnánk erre?
Reggel volt egy kis problémám. Éppen megmértem magam, 107,5 kiló voltam. Közben 8:45-kor rámjöttek a tolófájások, így kénytelen voltam a WC-re távozni. Fél tizenegyre megszültem. Utána 105,0 kiló voltam. Hm, bébinek sem rossz... Nem részletezem, de borzalmas volt. Beöntést se tudtam rendeset adni magamnak, mert nincs a hajón, így a legnagyobb (10 ml-es) fecskendőt használtam e nemes célra. Azt hiszem, vagy tíz napja volt utoljára székletem...

Csütörtök, augusztus 8. Ádeni-öböl. Féltem, ha kiérünk akkor a délnyugati monszun hatására dülöngélni fogunk. Teljesen sima a víz...
Elmúlt a hőség, ma már csak harminckét fok van árnyékban, és egy kevéske menetszél is van. Már egészen kellemesen hajózunk.

Hogyan tovább, kapitány úr...?

Nagyon sokat gondolkodtam az első osztályú kapitányi vizsgán. Neki is kezdtem a szakdolgozatomnak, az emlékezetes kukorica rakományról írtam volna, de azt hiszem nem ez az igazi, a helyes út. Minek csináljam meg itthon a vizsgát, amikor a Magyar Közlekedési Főfelügyelet csak öt évre szóló papírt ad?
Sokkal egyszerűbb utat választok: megcsinálom Lengyelországban. A lengyel diplomának respektje van, nem forgatják, nem csodálkoznak rá világszerte mint a magyarra. Ismerik és elfogadják mindenütt. Ráadásul nincs lejárati ideje. Egyszer megszerzem, és le van a gond róla. És azonnal megkapom a parancsnoki oklevelet, nem kell egy évet még első tisztként hajóznom - kényszerből. Mert lehet, hogy nem kapok parancsnoki beosztást utána se, de nem azért, mert nincs meg az oklevelem. Ha itthon szerzem meg, akkor csak elsőtiszti papírt kaphatok, és egy év, azaz 12 hónap első tiszti hajózás után adják meg a First Class Master Certificate-et. És ezt úgy, hogy abszolút semmi segítséget nem kapok a hivataltól. Nincs semmi tanfolyam, semmi oktatás, csak a kiadott tematika szerint levizsgáztatnak.
Míg Lengyelországban egy két hónapos tanfolyam keretében elég sok mindent megtanulhatunk, és remélem tanulunk is. És mindenképpen ki kell mennem, mert az ARPA (speciális radar) tanfolyamot, ami a parancsnoki beosztáshoz kell, azt csak Lengyelországban tudom elvégezni. Tehát csak ez lehet a helyes út. Még akkor is, ha a magyar valamivel olcsóbb. De az is lehet, hogy nem valamivel, hanem jóval kevesebb, de akkor is megéri kimenni!

Valami nagyon gyanús!

A váltások körül érzek gubancot, nem tudom miért. Talán azért mert Mr. Bott olyan, amilyen: magasról nem érdekli semmi ami a személyzet körül történik, és captain R. nem úgy küldte el a táviratot ahogy én ajánlottam!
Tehát: én azt mondtam, hogy hangsúlyozza ki, a hegesztők hazamennek, csak Eduardónak kell váltó. Ha Mr. Bott most is olyan figyelmes mint máskor, akkor könnyen előfordulhat az a helyzet, hogy küld két hegesztőt no meg egy pincért, és akkor mi lesz...? A fedélzetmester fia és negyedik géptiszt felesége - miután a mentőcsónak befogadóképessége határozza meg a hajón tartózkodók számát -, utazhatnak haza Jebel Aliból. Ebből világra szóló botrány lehet!

Péntek, augusztus 9. Ádeni-öböl. Ma nem írok naplót, mert irtózatosan rollázunk (dülöngélünk), délkeleti holthullámzásban hajózunk. Ezt teszi a vasrakomány... A lányok vízszintesen élvezik az újdonságot. Ebédre aranygaluska volt, megettem két tányérral, utána két órán keresztül csukott szemmel figyeltem, hogyan fogyok... 104.8-ról 106.2-re sikerült is... Holnap este viszont pupaparti, ökörsütés, barbecue lesz, az elnevezés kinek-kinek ízlése szerint.

Szombat, augusztus 10. Arab-tenger. Megjött a monszun, félhátulról kapjuk, már nem himbi-limbizünk annyira, hogy kiessünk a cipőnkből... De annyira igen, hogy a pupapartit elhalasszuk. Nem szeretnénk olyan vallási fanatikusok lenni, akik izzó parazson grasszálnak jó dolgukban. Holnapra megígérte a barba, hogy megtartjuk.

Vasárnap, augusztus 11. Arab-tenger. Napok óta nem mértem magam. A mérleg nem hajlandó működni, ha a hajó egy picit is mozog! Kellett nekem elektronikus mérőeszcájg...
Reggel nyolckor kiderült, hogy a pörgettyűs tájoló (gyrocompass) leállt. Nem romlott el, de amíg újra felpörög, és beáll az északi irányba, kézzel kell kormányozni. Így a fiam is kipróbálhatta frissen szerzett tudományát. Kellett neki buzgólkodni!

A második pupabuli

Délután nem dolgoztattam a fedélzeti csapatot, hanem a Catering szolgálat (élelmezés, ellátás) rendelkezésére bocsátottam őket... Előkészültek az esti pupapartira! Ami elég jól sikerült. Persze, mint mindig a chief nélkül kezdődött. Én a hídról videóztam... Aztán lementem, és behoztam a két óra hátrányomat. Megsütöttem, és bekebeleztem két halat, három szép szelet tarját, és két szelet bélszínt akartam, de kiderült, hogy két-két szelet összetapadt, így aztán mind a négyet megettem... Három vagy négy doboz sört is letoltam, most aztán nem merek a mérlegre állni, amíg valami jó kis kifogást, vagy magyarázatot nem találok.
Mindenki élvezte, Ninó is - ő csak nyolc szelet húst evett meg, de nem volt közte hal, így kalóriáját tekintve közel azonos volt a termelésünk... Fél tíz felé lehozták a gitárt, és Béla játszott nekünk. Milyen érdekes: a magnón sokkal jobb minőségű a zene, jobb torkú az énekes, és mégis őt hallgattuk, neki volt nagyobb sikere!
Én nem hallgathattam sokáig, eltűntem, mert hajnalban szolgálat, és az nem szívesség!

Hétfő, augusztus 12. Arab-tenger. Húsz éves házasok vagyunk! Ezt - a jubileumit - se tudjuk egymással tölteni. Ez a mi sorsunk... Még ha magunk is választottuk, nem jó. Mindig akad, akadt valami, ami miatt nem lehettünk együtt. Pedig tavaly nyáron nagyon reméltem, hittem, hogy együtt leszünk! (Mindig ezt emlegetem: tavaly nyáron, a tavalyi nyár, de csoda-e, hisz olyan nagyszerű volt!) Még kilencvennégyben is: augusztus 13-án mehettem haza a Wittsandról.
Asszonykámnak is van tehetsége a verseléshez! Nem is tagadom, Szabolcs tőle kapta meg a lökést a versírásra. A tehetséget nagy valószínűséggel nagyapjától örökölte (s ki máson keresztül mint rajtam!), de sokkal később bukott volna ki belőle a versfaragó hajlam, ha nincs Encsike, aki annyit szavalt a fiaimnak, annyi verset mondott... Akkor hiába a tehetség, ha nincs aki megszerettesse a verset az emberpalántával. És Weöres Sándor versmuzsikáit dalolta...
A tegnap esti pupabűli feltűnően jól sikerült, este tizenegyre már vége lett, nem verte meg senki Edut, senki se ugrott össze, és különösebb berúgás se ütötte fel a fejét...

Keresztelő...

Nem olyan rettentő komoly, de keresztelő volt. Semmi jelmez, meg hetes előkészület. Nem volt Neptun, nem volt csillagász, és nem voltak szerecsenyek se. Nem volt rohasztott spenót és tojás, amit szét lehet kenni a delikvens orcáján... Nem volt kaloda, ahova a bűnösöket bezárják, nem volt ponyvából készült cső, amin végig kell kúszni, miközben elölről és hátulról tűzoltóvízzel spriccelik a keresztelendő áldozatot... Három pogány lett megkeresztelve: Szomszédok Fruzsina, Éva és Székely Nimród. Jellemző, Nimródnak nem volt fogalma egyedül arról, hogy mi készül.
Mentőcsónak riadót tartottunk, és a végén a két hölgy és a fiam két tűz közé lett szorítva, és tűzoltó vízzel jó bőven megöntözve. Fruzsinak biztosan elmondta Zoli, minek néz elejbe, mert "hősiesen" végigcsinálta. Persze nem nagyon kellett, mert csak a ginnek álcázott tengervíz megivásához kellett némi lélekjelenlét... Ninó arcán láttam, hogy egy cseppet meghökkent, de aztán lehúzta ő is. Később a Metaxát is, de azt már egy hajtásra! Az igazsághoz tartozik, hogy Éva tengervizét Fruzsina itta meg, mert Éva úgymond: gyógyszert szed, és nem ihat gint... Ez egy kicsit gubancos, mert ha szeszt nem ihat, attól tengervizet igen, tehát nem igazán értem, miért kellett az övét eloroznia Fruzsinak.
Most Zsolt csinálja az okleveleket, Ninó is kap egy szépet! Lám, nekem nincs otthon, mert nekem nem csináltak a Hévízen! De valószínűleg hamisítok majd egyet magamnak...
Sajnos a video, amit arról csináltam, hogy koccintanak a barbánál, nem sikerült. Nem tudom miért, de valamilyen jel mindig ott volt a képernyőn, és este Ninóval vissza akartuk nézni: semmit nem vettem fel!

Lesz váltás!

Estére megjött a barba által olyan nagyon várt hír: érkezik az új parancsnok. Kiházasította a fiát, arra is volt ideje, hogy nászútra menjen velük, most már semmi akadálya, hogy a Humberre beszálljon! 1974-ben - majdnem azt írtam hajóztam vele - voltunk együtt a Hévízen. Velencei javításkor szállt be, én indulás előtt kihajóztam. Jön két magyar pincér, az egyik a bosun nevelt fia lesz! A szakács mellett egy kormányos matróz is behajózik. A fedélzetmester hajózott vele az M/V Malin Sea-n. Sajnálom P. Lacit, mert valóban jól dolgozik, csak az a rohadt ital... A latin matrózok is mondták, ne menjen haza, mert szeretnek vele dolgozni, és ne küldjenek egy másikat, aki nem iszik, de lusta.

Kedd, augusztus 13. Hormuzi szoros. Dög meleg volt egész nap, érdekes, tegnap huszonhárom fok volt délben, ma harminchat! Ki hinné, hogy itt, ahol a madár se jár, ilyen szélsőségek lennének egyik napról a másikra... Persze mi tettünk meg közben mintegy ötszázötven kilométert!

Szerda, augusztus 14. Hormuzi szoros, Jebel Ali. Hajnali fél egyre kikötöttünk. Hatalmasnak tűnő kikötő, kevés hajóval, nagy rend, ami nem arab vonás, angol pilot, a vontatón sárgák szolgálnak, a mooringmanek feketék. Ebből látszik, hogy gazdag, pénzes ország mint Szaud Arábia. valószínűleg itt is csak pénz van... Majd meglátjuk...
Borzasztó a meleg. Mindenki csurom vizes, nincs kedvem lefeküdni, mert csak izzadok. De muszáj! Ráadásul mindenféle apró bajaim vannak: belerúgtam a fémküszöbbe, a nagylábujjam körme hosszában felszakadt a bal lábamon, a kezemen a körmök alatt berepedt a hús, nem tudom felnyitni a sörösdobozt!
Reggel korán megjöttek a draft surveyorok, aztán a melósok, saját daruval rakunk ki, és nem mindegyik működik, kicsit botrányszagú a dolog, de minek idegeskedni, attól semmi sem lesz jobb...
Negyed kilenckor felhívtam Encsit. A telefonközpontos panaszkodott, hogy otthon esik, az asszony is mondta, hidegfront jött, én meg ott izzadtam a 36 fokban a telefonfülkében! (A kabinomban 32 fok van, de megy a légkondi...) A hírek:
- Beindult a gázszerelés.
- Holnap megpróbálom apát is felhívni, bár most vannak Sopronban nyaralni, remélem mire a kirakással végzünk, egyszer tudok velük beszélni!
Azt mondta az ügynök, ki lehet menni Dubaiba, 50 kilométer taxival, a baj csak az, hogy 8 km-t kell gyalogolni a kikötőkapuig! Bár mindenre van megoldás, biztosan lehet szerezni valamilyen járművet a kikötőn belül is. Most nem megyek ki, Zsolttal hozatok 20 darab képeslapot, és megvárom a beszámolójukat, hogy érdemes-e egyáltalán törni magamat a kimenetellel. Ők jegygyűrűt akarnak venni... Számunkra itt van két tengerészklub is, oda kell menni! 11-kor nyit, 24.00-kor zár, van úszómedence, bár, étterem, bolt. A másikban kínai konyha van - ez van messzebb.
Jó hely Jebel Ali. Ugyanis indiai, pakisztáni vendégmunkások vannak kapcsolatban a hajóval, egy helybéli se dugja ide az orrát. Milyenjó...!

Csütörtök, augusztus 15. Jebel Ali. Valami bajom van. Gyenge vagyok mint hajnali harmat.

Péntek, augusztus 16. Jebel Ali.

Az a borzalmas tegnapi nap...

Tegnap nem is tudtam folytatni a naplót. Izzadtam, háromszor hánytam, remegett a lábam, fájt a popóm az erőlködéstől, hatszor vagy hétszer voltam "trónbeszédet olvasni" - mert ott lehet csak igazán művelődni - , de a végén már víz se igen jött belőlem. Széntablettán éltem, de reggelre rendbe jöttem. Tegnap reggel 106.1 kiló, ma reggel 102.7 voltam. Ennyi víz ment el tőlem! Ma szomjas vagyok, és rengeteget iszom. citromos teát, kamilla teát, de enni nem ettem még - de ez csak a reggeli hiányát jelenti.

Hírek otthonról

Tegnap reggel Ninóval együtt felhívtuk Encsit. Semmi különösebb újság nincs. Viszonylag korán megjöttek a váltók, Ü. Laci átadta a leveleket. Tizenegy után kimentem a klubba. Kivittem a 20 képeslapomat, leültem, ittam egy ananászlevet, megírtam a lapokat, majd elolvastam az összes levelet. Apa naplórészleteit is.
Megdicsértettem. A Jaminaország nagyon jó, írja apa. Érdekes, nagyon sokáig tépelődtem, elküldjem-e egyáltalán, érdekesek-e, hiszen ezek nem különösebb írások, csak a gyerekkoromról szólnak... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy magamnak írtam őket. A fiaimnak. Tudom, minden gyerek örömmel hallgatja a szülei gyermekkorából származó történeteket. Ezek most már bármikor elővehetők, s talán a családban majd öröklődnek. Talán egy picike családi halhatatlanság van bennük...
Szabolcsot is dicsérte apa. Nem érdemtelenül! És a naplója végén ott voltak Szabolcs versei. Újra elolvastam őket, s közben a sírás fojtogatta a torkomat, hogy ezeket a verseket az én fiam írta!
Örültem minden hírnek.
Miután mindent végigolvastam, feladtam a lapokat, vettem egy Magnum jégkrémet, és bejöttem a hajóra. Négy óra körül elsötétült a világ, lefeküdtem, de aludni nem tudtam, és ötkor rohannom kellett, minden kijött belőlem. Aztán hasmenés, újra hányás, teljesen legyengültem. Este nyolc körül mentek el a hazautazók, volt egy kis botrány is. Nem nagy, de Marco, a hegesztő kicsit több pénzt akart kicsikarni, mint ami a szerződése szerint járt volna. Persze nem kapta meg, nem akart elmenni, de aztán csak elhagyta a hajót.
Este kilenc körül egy kicsit jobban voltam már, de a hajnali őrségemet a két tiszt között elosztottam. Még szerencse, hogy mindent nyugodt lélekkel rájuk merek bízni, mert mindketten jók, megbízhatók, jó velük dolgozni.
Mondom ezt annak ellenére, hogy Zsolt tegnap este letolta Ninót, mert késett a szolgálatból. Jogosan persze. És az is hozzátartozik a dolgokhoz, hogy senki nem mondta - de ez olyan természetes, ha tudom, mikor kell munkába állnom, akkor nem késhetek, ez logikus.

Dubaiba mehetnék...

Ha elkísértem volna a fiamat. Ma kiment a "városba", azaz P. Zolival betaxiztak a fővárosba. Mintha magamat látnám 23 évvel ezelőtt. Deck-boyként, a Hévízen értetlenkedtem az öreg tengerészeken:
- Itt egy város, miért nem mennek ki? Hiszen nem látták még! Új helyre jutottak el, és bent rostokolnak a hajón? Meleg van? Kit érdekel! Senki se akarja felfedezni az új kikötőt?
Nem értettem a viselkedésüket, és most magam is úgy teszek, mint a meg nem értett öregek. De ez természetes. És az jó, hogy a fiam 39-42 fokos melegben veszi a fáradtságot magának, és kimegy megnézni Dubait. Ez is természetes, nemcsak az, hogy én nem megyek. Mert mit is láthatnék?
Egy borzasztó gazdag várost. Néhány toronyházat, parkokat, szökőkutakat, pompás üzleteket, éttermeket, bárokat, amerikai csodaautók versenyét a japán autócsodákkal. Csoda-e ha ez nem érdekel? Mi ebben az érdekes? Műemlékekről nem tudok - nincs bédekkerem - , és a helyiek se tudnak. Bár ezek a helyeik vendégmunkások, nem tudom elképzelni, hogy különösebben érdekelné őket. Ha van látnivaló, nem tudunk róla, és két óra alatt mit lehet látni, ha véletlenszerűen bóklászik a kíváncsi tengerész? Akkor meg mit nézzen az ember? Várost sokat láttam. Gazdag várost is párat. Az, hogy ezek a sivatagi pásztorból lett multimilliomosok mennyire hivalkodnak az olajból talált pénzükkel egyáltalán nem érdekel...!
Akkor inkább megint a tengerészklub. De most fürdőnadrágot is hoztam (tegnap is, csak nem fürödtem!), és amint megérkeztünk, azonnal a medencéhez siettünk, nehogy úgy járjak, mint tegnap, hogy olyan jól esett a légkondi, hogy már nem is volt kedvem kijönni úszni. Tehát ma hatalmas elánnal vetettem magam a vízbe, hát, mit mondjak? Majdnem forró volt a hidegszínű víz. Ugyanis ilyen kék vizű medencéhez az ember huszonnégy-huszonöt fokos vizet képzel, nem harminchatot! Utána kellemes volt kijönni, hűvösnek éreztem a levegőt!
Később megjelent Nimród is. Láttam csomag volt nála, gondoltam, végre vett cipőt, rövidnadrágot, mert nagyon ráfért már! Vett is. Az Elengedhetetlenül Szükséges És Nagyon Fontos Dolgok Áruházában: egy expandert, és egy marokerősítő izét, valamint egy CD-t és egy kazettát. Ja, meg egy kést! Nyeltem egyet, nem fejtettem ki bővebben a véleményemet.

Szombat, augusztus 17.

Írok, és közben csöpögök...

Végre menetben vagyunk, és ami jó, hogy délben indultunk, s ez azt is jelenti egyben, hogy holnap reggel és nem hajnali háromkor érkezünk az olajat vételezni egy kimondhatatlan nevű UAE (United Arab Emirates) városba. De ez nem hozta meg az enyhülést a menet, ugyanolyan dög forróság van, és meleg.
Pedig nem úgy indult a nap, hogy flottul megy minden. Hajnalban bedöglött a kettes Thomson daru, félő volt, hogy nem tudjuk kirakni a rakományt, de aztán megoldottuk a helyzetet a hátsó nehézdaruval, éppen hogy elérte a hármas raktár végében levő rakományt. Ennek az az ára, hogy a Bombaynak szólót egy kicsit megtépáztuk...
Éjjel 00:30-tól fent voltam, csak délután egykor feküdhettem le, fél négyig aludtam egy kicsit. Nem baj, csak ez a rettenetes forróság enyhülne már. Ráadásul olyan szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy az útvonal úgy alakul, valahányszor fordul a hajó, mindig az én kabinomat süti a nap! Borzasztó. Most este fél kilenckor 36 fok van a kabinban, pedig működik a légkondi! Írok, és közben csöpögök...
Élvezem az új órámat. Vettem egy hagyományos Seiko-5 automata, és nem kvarc karórát...

Vasárnap, augusztus 18. Hormuzi szoros. Reggel tízkor érkeztünk Fujayrahba (az Emirátus Arab-tenger felőli partján fekvő város) bunkerolni, s délután fél ötkor indultunk el.

Hétfő, augusztus 19. Arab-tenger. Végre tudtam aludni, sőt! Arra ébredtem, hogy fázom! Éjjel már csak 29 fok volt a kabinban. Most meg egyenesen hideg: 25.
Reggel és délelőtt "A világ közepe" címmel elkezdtem Nagyszékelyről, az akkori élményeimről írni. Remélem, Szabolcs és Encsike is élvezettel hallgatja majd. Érdemes nekik felolvasni.

Kedd, augusztus 20. Arab-tenger, Karacsi. Este nyolckor érkeztünk, horgonyra álltunk. Ninó felköszöntött a névnapomon.

Szerda, augusztus 21. Karacsi, horgonyon.

Segítség...!

Furcsa dolgok történtek velem: leülök az asztalhoz a szalonban, jön a pincér, és azt kérdi:
- Pista bácsi, mit hozhatok? - és ezt nem szemtelenül, hanem a legnagyobb tisztelettel a hangjában. És ez a fiatalember már a huszonötödik évében van!
Már a felnőtteknek is bácsi vagyok? Ez valahogy nincs rendjén... Valaki mondja meg, hogy lehet ezen segíteni?!
Talán elment egypár év azóta, hogy beszálltam a Herendre, a Ceglédre, s az ötven körüli Viski Sanyi bácsival, vagy Balog Béla bácsival hajóztam? Mennyi is voltam akkor? A Herenden huszonhat. A Cegléden huszonnyolc és házas! De az én voltam, én hívtam Béla bácsinak, Sanyi bácsinak őket tiszteletből, de engem szemtelenség bácsizni ilyen fiatalon!
Úgy látszik, korán érő bácsi vagyok...

Valami bűzlik...

Valami nagy-nagy disznóság van készülőben! Mr. Bott-tól jött egy telex, miszerint Bombayban videóznom kell a hajó mellé hozott uszályokat, hogy legyen bizonyíték, miért utasítjuk vissza a nem megfelelőket! Ezek szerint mégsem volt rémhír, hogy horgonyon rakunk ki Indiában! Az pedig nem lesz valami nagyon jó...
Persze odáig előbb el kell jutnunk. Pillanatnyilag még Karacsiba se mentünk be, és semmi hírünk nincs se arról, hogy mikor megyünk be, se arról, mennyit számolhatunk a kirakásra. Nem csodálkoznék, ha egy hónapot is elhúzódna az itteni kirakás...
A decken dolgozó srácok mintha fegyverropogást hallanának a partról...?
Viccnek is jó
Figyelek a hídon. Érkezik egy hajó, onnan tudom, hogy bejelentkezik a karacsii hatóságoknak:
- Manora Pilot Control, this is x.y. (nem értettem a nevét)! 20 mérföldre vagyunk, van-e valamilyen információja a számomra?
- Nincs, dobjon horgonyt, utána jelentkezzen újra.
Eltelik vagy másfél óra, hallom a rádióból:
- Karacsi, hét mérföldre vagyunk, most sincs semmi információ a kikötésről?
- Nincs.
Negyedóra múlván:
- Karacsi, három mérföldre vagyok, most se tud semmi újat?
- Nem.
Tíz perc múlva:
- Karacsi, most érkeztem a horgonyzóhelyre, most se tud semmit mondani?
- De tudok!
- Mit?
- Let go port anchor! (Dobja le a bal horgonyt!)
F. Gábor az olajozó megy haza. Illetve szeretne. Vagyis kénytelen.
Ugyanolyan panaszai vannak mint B. Pistának voltak. A szívtájékot fájlalja. Rosszul van... Arra is panaszkodik, hogy nem bírja a tengert (azt hiszem ez a fő ok), Jebel Aliban teljesen kikészült az elképesztő hőségtől, ott, illetve a Vörös-tengeren kezdődtek a panaszok, aztán az Emirátusban jelentkeztek újra. Nem akarok rosszmájú lenni, de legalább lesz valaki aki hazaviszi a leveleket. És a váltó hozhat!

Csütörtök, augusztus 22. Karacsi, horgonyon. Semmit se tudunk. Megjöttünk, ledobtuk a horgonyt, és azóta várunk. A legtöbb amit mondtak:
Nothing for you today...
Azaz:
- Ma nincs semmi maguknak. Mármint információ, kikötési utasítás, semmi az ég világon, meg különben is minek nyüzsögnek, majd szólunk úgyis, ha lesz valami!
És mi ehhez tartjuk magunkat. Nem nyüzsgünk. Nyugi van. Hatalmas nagy nyugi van a hajón. És ezt nagyon szeretem. Amióta Ny. Ali beszállt, mélységes nyugalom tölti el a hajót. A különbség R. után szembetűnő, aki most volt először ilyen nagy hajón, ő "ideget kapott" egy manővertől, illetve túlzott óvatossággal csinált mindent.
Érkezik a hajó valahova. Mondjuk Jebel Aliba és Karacsiba:
Jebel Aliba való érkezés előtt két órával R. fel a hídra.
Érkezünk Karacsiba, előtte tíz perccel lemegyek a szalonba, mondom Alinak:
- Öt mérföld a horgonyzóhely.
- Igen? Akkor mindjárt megyek fel a hídra.
A horgonyzóhely előtt húsz mérfölddel lassít R.. Így még három órával megnyúlik a manőver. Horgonyt dobni egy órával előbb el kellett menni. De Ákosnál is minimum fél órát elől voltunk, mire ledobtuk.
A horgonyzóhely előtt három mérfölddel Ali még nincs a hídon. Azért elég hamar feljön, és azt mondja:
- Kéne egy kormányos majd...
Hívok egyet.
- Le kéne dobni a horgonyt...
- Jó, akkor előre megyek - mondom, és mire megérkezem a horgonygéphez, már mondja is: - Dobd le!
Amióta itt van a hajón, menetben még nem igen láttam a hídon. (Egyébként minek legyen fent, nincs semmi dolga itt!) Amióta itt van a hajón nem vagyok ideges. (R. kezdett inni, és néhányszor már dühös voltam - főleg azokra akik itatták, ittak vele) Azt hiszem, amíg Ali itt lesz, nyugisan hajózunk.
Délután négykor telex jött, hogy 17:00-kor kikötünk, és 19:00-kor kezdjük a kirakást. Ennyiben maradtunk, a pilot semmit nem tudott erről.

Péntek, augusztus 23. Karacsi. Hat hónapja vagyok a hajón! Rettentő gyorsan elszaladt, persze ebben az is közrejátszott, hogy Encsiék itt voltak majd egy hónapot. Milyen jó lenne, ha most is itt lennének!
Reggel ötre ígérte a pilot magát, fél nyolcra kikötöttünk.
Ez egyszerűen borzasztó...! Ezek kocsmának nézik a hajót, boldog-boldogtalan feljön, és azt hiszik, hogy a nyakukba borulunk, és azt várjuk, hogy félholtra itathassuk őket... Nincs egy perc nyugtom!

Solu nem mehet ki!

Azért, mert indiai! Tudvalevőleg a pakisztániak és az indiaiak "gyűlölik" egymást. Az idézőjel azért van, mert ezzel mindig óvatosan kell bánni, ki kit gyűlöl, és ki az akit uszítanak... De a tény az tény marad: Soluzinho Rodriguez indiai állampolgár nem mehet ki a városba. Ez egyébként nonszensz! De amit a Kikötőkapitányság embere mondott már vicc:
Ha már hárman lennének a hajón, akkor hivatalból rendőri védelmet kapnának. Ha többen, akkor pedig a helyiek nem jöhetnének fel "baráti beszélgetésre", hanem csak a legszigorúbb hivatalos ügyben léphetnének a hajóra (bár ez senkinek nem lenne ellenére!).
Pedig India feldarabolása előtt egy ország volt Pakisztán, Banglades és India. Ugyanazok(?) a népek lakják. Mindenesetre hinduk és muzulmánok mindkét országban vannak. Persze ki tudja mi az igazság? Biztos, hogy a gyökerek mélyre nyúlnak, és mi, az átlagemberek, akik átlagismeretekkel - azaz semmivel - rendelkezünk, nem érthetjük meg. Többek között ezért is volt nagyon érdekes Kenize Mourad könyvét olvasni a Szultánát, mert egy kicsit bepillanthattam India 30-as évek végi történelmébe.
A szultána, Zelma, az utolsó szultán egyenes leszármazottja, unokája volt. Átélte az Első Világháborút, zokogott a rájuk nézve szégyenletes békekötésnél (hány nemzetnek van Trianonja...?). Musztafa Kemál pártütését értetlenül szemlélte gyerekfejjel. (Megérne egy misét arról elmélkedni, hogy mitől lesz valaki nemzeti hős, és mitől áruló? Minden bizonnyal aki elbukik az áruló volt, akinek sikerült a zendülés, az nemzeti hős, mint a szultán tábornoka, ahogy a palotában hívták: Aranyrózsa, vagyis Musztafa Kemál, a későbbi véres kezű diktátor, aki millió számra irtotta a törököket, mint titkos szövetségese, Sztálin a saját népét - persze a dolog azért jóval összetettebb ennél.)
Zelma férjhez ment egy indiai rádzsához, két évet élt az indiaiak között. Természetesen muzulmánok lakta államban... Megismerjük a Muzulmán Ligát, amit az Indiai Kongresszus Párt ellensúlyozására hoztak létre a muzulmán indiaiak, mert Gandhi és Nehru pártja nem ismerte el még a moszlimok létezését se, és azt se, hogy lehetnek más érdekeik, mint a hinduknak. Semmi jogot nem akartak nekik adni. Mintha ez a politika ismerős lenne, de mi otthon erről nem igen tudunk semmit. A muzulmán Liga harcának eredménye a mai Pakisztán és Banglades létezése. Persze azért az ellentétek megmaradtak Indiában is, Pakisztánban is a hindukkal. Egy sztori a könyvből:
A rádzsa egyik falujában reggelre a mecsetben öt leszúrt disznót találtak, a hindu templomban pedig egy megfojtott tehenet. Erre a férfiak egymásnak estek, és hatalmas irtást rendeztek a két vallás hívei egymás között. Bizonyíték volt rá, hogy a Kongresszus Párt emberi voltak a tettesek.
Solu mesélte, hogy 94-ben Bombayban egyetlen délelőtt több százezer moszlimot gyilkoltak le hindu körzetekben, és viszont: hindut muzulmán környéken...
Délután hívtam az asszonyt, sikerült is beszélnem vele. Már három óra az időkülönbség, így otthon épp hogy elmúlt dél. Jók ezek a beszélgetések... Feltöltődik az ember. Holnap újra hívom, aztán csak Mumbaiból, feltéve ha sikerül kimennem, ugyanis valószínűleg horgonyon rakodunk.

Szombat, augusztus 24. Karacsi. Az éjszakát végigaludtam, az én rakodási időmre esett a váltás, és 3.30-7.30 között nem dolgoznak. Így amíg itt vagyunk, végigaludhatom az éjszakát!
Délután a városban voltam. Megbeszéltem Ninóval és Zsolttal, hogy kimegyünk, Ninó nem jött, mert kabint festett. Úgy volt, hogy taxis jön be értünk, de nem jött. Nem várakoztunk, megfogadtunk egy öreget, aki fejenként öt dollárért kivitt, mindenfelé járkáltunk vele, és visszahozott.

Karacsi, a (rém)álmok városa

A város nem európai. Tipikusan koldusszegény keleti: koszos, mocskos, ócska. Nyüzsgés, zsivaj, lárma, matuzsálemi korú járművek. Hajmeresztő forgalom, csicsás buszok, apró csacsifogatok. Motoros riksák járják az utakat, még tevevontatású szekeret is láttunk. Szegényes boltok a népnek, elegáns üzletek a fehéreknek, de a környezet ugyanolyan... Lerobbant épületek, bűz, és jellegzetes keleti szag, nyilván valamilyen általunk ismeretlen, széles körben használatos fűszer illata, mindenütt érezni. Nekem nem kellemetlen. Sehol nem látni egy szórakozóhelyet, egy bárt, egy kávéházat, egy éttermet, semmit.
A bazárba nem vitt el a sofőrünk.
- Nem szeretik a fehéreket, nekik errefelé nem biztonságos! - magyarázta, s közben szélesen vigyorgott, büszkélkedett azzal a néhány ócska foggal, ami még megmaradt. Aztán egy újságot vett elő az özönvíz előtti Fiat kesztyűtartójából, és mutatta a tizenkét férfi képét, akik ma délelőtt egy bombarobbantás áldozatai voltak a bazárban...
Az ügynök panaszkodott: a jelenlegi kormány elvakultan muzulmán, bezáratott minden szórakozóhelyet - kivétel néhány mozi - , nem lehet egy sört kapni az országban, nem lehet egy tisztességeset enni... Nem csoda, ha a hajóra járnak inni, és nyakló nélkül viszik az italokat. A High Society részére megvannak az előkelő, zárt klubok, téglafallal elkerítve, hogy Allah, meg a plebs ne láthasson be. A tömeg le van... - kábítva.
Átrobogtunk a város "túloldalára", ahogy a taxisunk mondta. Ott vannak a fehérek. És a nekik való üzletek. Elvitt két elegáns üzletbe. Az első nem különösebben érdekes, bőr, bőr, és bőr. A másik jobban tetszett. Keleti szőnyegek minden mennyiségben. Valódi perzsa, afgán, pakisztáni kézi csomózású szőnyegek. Egy 60 x 40 centis kézi gyapjúszőnyeggel kacérkodtam, de a hatvan dollárt sokalltam érte. Ugyanaz, csak selyem-gyapjú kivitelben már 120-at ért. Csudaszép, kézi faragású bútorokat láttam, kétszáz dollárért kínáltak egy dúsan faragott utazóládát - legalábbis ilyennek képzeltem el gyermekkorom Verne hőseinek hajókofferét - , és karosszéket, zenélő dobozt is árultak.
Gyönyörű ónix dolgokat láttunk, de hát azok súlyosak. Sakk-készletet, asztali lámpatesteket, italkészleteket, tálakat, és még sok mindent, amit fel se lehet sorolni... Ezüstékszereket teregettek ki egy pulton, aranyat árultak vele szemben. Finoman cizellált szelencét nézeget egy tipikusan angol kinézetu harminc körüli házaspár. A férfi kólát szopogat, és úgy néz körül, mintha itt minden még az övék lenne. Majdnem köszönök neki:
- Tiszteletem Kormányzó úr! - de nem lehet az, mert drágáll egy tizenöt dolláros dobozkát a felesége számára, és a pulton is hagyják... A terem másik végében finom bőrárút helyeztek el ízlésesen a polcokra, a körbejárható állványokra.
Van minden, ami nyugati üzletember eleganciához szükség van. Diplomata táska, iratmappa, névjegytartó, divatos tok a hitelkártyák számára, pénztárca, benne kalkulátor, szemüvegtok, kistáska, nagytáska, közepestáska, kisközepestáska, nagyközepes és középközepes táska. Namármost ugyanez előfordult nagykis-táska, nagyközepestáska, stb. stb... Ja, és ugyanezek lila, piros, barna, kék, fekete, zöld, hupililasárgacsíkoskockás is volt annak, akinek ez volt abogara.
És külön polc a kígyóbőr tárca, táska, pénztárca, öv, cipő, retikülök számára.
Jót sétáltunk a légkondicionált üzletben...
Ezután eltaxiztunk egy sorral beljebb, s vásároltunk. Jellegtelen, mindenütt látható üzletek nemzetközi választékkal, ez az Agha's szupermarket. Én bolond: vettem két 90 perces video kazettát darabját 5$-ért a barbának, magamnak nem! Holnap mehetek ki újra érte (vagy vetetek Ninóval)! Elszörnyedve láttam, milyen mennyiségű édességet vett Zsolt és menyasszonya Éva (Jebel Aliban eljegyezték egymást). Én csak egy kis tábla csokit és egy doboz csokiparányhoz hasonló valamit vettem. Na meg három félliteres szörpöt: egy narancs, egy mangó egy gránátalma. Ez utóbbi igen jó vásárnak bizonyult, mert kellemesen savanykás, valóban üdítő! Vásárfiát is hoztam Ninónak, egy kis mentolos cukorka képében.
Taxizás közben a városban egy konflis ment előttünk. Egy lábat láttam csak, mondom Zsoltnak:
- Nem Luis a hajóról?
De ő volt, és Hielmar meg Pablo ültek a fiakkerben! Lábról megismerem a matrózaimat!
Konstancán vettem egy fekete szandált: egy pánt a lábfejen, egy másik a boka körül, semmi különös, de kényelmes, és egy köszvényes lábnak mindenképpen jó viselet. Abban mentem ki a városba. Annyira szeretem, hogy venni akartam még egyet mindenképpen. Mondanom se kell, nem találtam, pedig minden cipőt áruló üzletben megnéztem!
Illetve: séta közben elszakadt az elülső pánt, azt hittem, összedől a világ, mert akkor költöttem el a pénzem utolját, és nem maradt egy bőrcipőre való rúpiám. Dollárt nem akartam már váltani. S mit ad Isten? (Vagy Allah?) Egy olyan férfidivat üzlet előtt szakadt el, ahol több ilyen szandálszeruség volt a kirakatban! Egy szürkét meg is vettem 450 rúpiáért (39.05 rúpia = 1$). Sajnos nem a legjobb. Ha nem akkor esik le a lábamról, akkor nem biztos, hogy megvásárolom, mert egy picit kicsi. Sajnos csak 44-es. Így a sérültet meg kell reparálnom, és akkor a hajón hordható...
A rakodás nem úgy megy, ahogy szeretnénk. Elhúzódik. A kettes Jumbó haldoklik... (A nehézdaru). Ha bedöglik, akkora skandalum lesz, hogy na! 420 darab 13 tonnás gurigát kellene kirakni vele, ha ehhez parti darut kell fogadni a hajóbérlőnek, akkor Mr. Bott ráfizetheti a csíkos, selyem fehérnemujét is...! Ez azt jelenti: valószínűleg Fruzsina nem látja meg Indiát, pedig nagyon fente rá a fogát. De szeptember 1-én kezdődik a munka a nyíregyházi színházban, és ott a helye.
Ma este 11-kor érkezik P. Zoli, a negyedik gépész felesége útra. Ő lesz Fruzsi váltója.

Vasárnap, augusztus 25. Karacsi.
Tegnap megsértettem egy embert, akaratomon kívül. Bár nem az én hibám, most már késő, szégyellem is magam érte, megkövetem itt a naplómban, bár ezt sose tudja meg.
Na mindegy, szóval az történt, hogy az első üzletben a bőröket néztük. Feltűnt egy vadkék bőrdzseki, és azt akartam mondani, hogy "az otthoni roma vállalkozók szabadidő-egyenruha színe", ehelyett, azt mondtam, hogy gipsy, és ezt bizony értik, és sérelmesnek találják magukra nézve. Zsolt látta is, hogy megrándul a pasas szája, de én már kimentem az üzletből, ezért én nem vettem észre semmit... Még egyszer elnézést kérek tőle!
Este egy másik, a 21-es rakparthoz manővereztünk. A 23-asra jön egy hajó, amit a Miniszter meglátogat. Azt nem tudni, hogy milyen miniszter. A rakpartot söprik, sátrat állítottak, szóval készülnek...

Hétfő, augusztus 26. Karacsi.

A Cafe Teria

Szóval ma is kimentünk a városba, de most már Ninóval. Először a Pakisztáni Nemzeti Múzeumba mentünk. Szegényes. Egy magyar falumúzeum monumentálisabb gyűjteményt mondhat magának. Volt egy-két érdekes sátor- és szobaberendezés az etnikai részben, egy halom szakóca az ősember szakértelmét dicsérve, és amit a jelenkor fel tud mutatni az a forradalmár-államalapító esernyője, sétabotja, zsebkendője (tiszta!) és drótkeretes szemüvege. Tisztára mint Kun Béla és Szamuely urak. És a fénykép... Miért van az, hogy a huszadik századi forradalmár-államalapítók annyira hasonlítnak egymáshoz? Lehet, hogy a századeleji divat teszi. Kíváncsi lennék, kik támogatták az angolok ellen 1947-ben, és előtte? Na mindegy, a múzeum nem egy nagy durranás...
Utána én licsit ittam, a többiek mind mást: alma, narancs, citromos üdítőt a múzeumi "Cafe teria"-ban. Ezt úgy kitalálták, mintha egy otthoni újvállalkozó "schopp üzletének" a felirata lenne...

Nimród drága uszodája

Utána egy újabb gift shop, azaz ajándékbolt következett. Csuda jól el lehet nézelődni, gyönyörű bútorok, faragott ládákat láttunk itt is, és bőr és ónix tárgyak tömkelege. Végül vettem egy repülős táskát. Szabványméretű, ekkora a maximum engedélyezett kézi csomag méret a repülőn. Klassz. Vettem egyet a barbának is. 95$-ról alkudtam le 70-re. Ninó itt mondta, hogy:
- De jó lenne egy 70$-os bőrdzseki!
- Miért nem veszel? - kérdeztem.
- Inkább cipő kéne.
Megnyugodtam, megjött az esze.
- Tudsz adni egy százast? - kérdezte.
- Okostojás, ezt nem tudtad a hajón kérdezni? Miért nem hoztál magaddal?
- Hát az a helyzet, hogy amikor Jebel Aliban kimentünk P. Zolival a városba - ez első alkalomkor volt, amikor nem engedtek ki a kapun - elmentünk a tengerészklubba úszni egyet - magyarázta a fiam. - Letettem a rövidnadrágomat, és amikor felvettem, a zsebéből hiányzott a száz dollárom! Jó drága volt az a nap, a fene essen bele - sajnálta magát még most is Nimród. Szerencsére tudtam neki adni pénzt, mert valami hetedik ösztön azt súgta, hogy vigyek magammal jóval többet, mint amire szükségem lesz. Holott akkor nem is tudtam, hogy kijön Ninó is, mert csak az indulásnál láttam, hogy ő is ott van Zsoltékkal. Szóval az ajándékboltból mentünk a cipőjét megvenni.

Ezt is megúsztuk...

Húsz óra tízkor a egyes nehézdaru gémjének a végén levő blokk elkezdett szikrázni, az ember azt hihette volna, hogy tűzijáték. De nem, elszakadt a teheremelő kötél, és a horog belezuhant a raktárba. Rettenetes szerencsénk volt, mert személyi sérülés nem történt, a hajóban se esett kár.
Két tizenhárom tonnás, acéllemez hengert nem tudott megemelni a daru. Amikor a kötél megfeszült, elszakadt, tehát a teher nem volt levegőben. Hallatlan szerencsénk volt (a barbának és nekem...).Holnap reggel kötélcsere.
Éjszakára egy úszódarut hoztak, hogy felgyorsítsák a kirakást. Nem tudom, hogy képzelték a dolgot, de előre látható volt, hogy nem lehet a víz felőli daruval benyúlni a part felőli raktárba, és a partra tenni az árut. (A 2-es és 3-as raktáraink hosszirányban osztottak, a jobb és bal oldalinak külön nyílása van. Az átlagosnál szélesebb a hajó, 25,2 m.).
Még éjfél előtt elkotródott az úszódaru.

Kedd, augusztus 27. Karacsi.

Hajnali kettő negyvenkor keltem...

...mert gond volt a kirakással. Pali ébresztett, hogy az egyes raktárban két szélső guriga olyan magasan van, hogy nem éri el a villástargonca, a daru meg nem tudja közvetlenül kivenni a raktárból, mert a fedélzet alatti részen van. A rakodásvezető (foreman) ki akarta húzatni a daruval.
Nem engedtem. Vitatkoztam. Mi lesz, ha elszakad a daru kötele, vagy lezuhan a gémje, amikor a leeső tizenhárom tonnás guriga megrántja a tizenöt tonna teherbírású darukötelet. A dinamikus igénybevétel jóval nagyobb terheléssel jár...
Végül csak meg kellett csinálni, mert különben leáll a kirakás, és abból a hajónak van gondja gondot. Ha a daru elromlik, abból is...
Megúsztuk...
Nem szabad a sorsot még egyszer kísérteni...
Ma valamilyen ünnep volt. Csak egy csapat rakodott, éjjel is így dolgoznak, holnap hajnalban nem kell felkelnem, legalább kialhatom magam.
Holnap fél egykor jön az ügynökség Fruzsiért, így a napló megy haza mint levél...

Szerda, augusztus 28. Karacsi. Nagyon belelendültek a fiúk... Négy csapattal akarnak rakni, de eddig csak kettő téblábol a raktárakban, munkát mímelve. Meglátjuk.

The Beauty of Pakistan (Pakisztán szépsége)

Minden bizonnyal van, és nem is kevés. Amit a dicső elődök építettek. És amit a bőkezű és szertelen természet alkotott. Mert ami nekünk, rohanó tengerészeknek jutott ebből a szépségből, az bizony nem sok. Nyilvánvalóan arról beszélek amit láttam:
Karacsiról, s ez a város egyáltalán nem Pakisztán. Csak egy város. S ráadásul egy "csinált" város, csak nem napjainkban, a hatvanas években, ahogy ez akkor dívott - Brazília, Iszlamabad - hanem mintegy száz éve indult fejlődésnek. Akkor egy ócska kis halászfalu volt, a britek kezdték fejleszteni, s ma már 6 milliós nagyváros, a modern metropolisz minden bajával, s történelmi múlt és nevezetesség nélkül.
Itt csak taxival közlekedtem. Osztott pályás autóúton csacsikordéval versenyeztünk, miközben majdnem elsodortuk a buszról fürtökben csüngő utasokat. Az út felett a magasban felüljárórendszert építettek. Impozáns látvány, ahogy özönvíz előtti módszerrel fel van állványozva a sok betonláb, és a nyílás is köztük... Építkeznek is. "Házakat" húznak fel. Nekik biztosan tetszik, mert az ilyen "építkezés" megdobogtatja a primitív lelket... A négy-ötéves gyermek még otthon is lelkesedik érte.
Lásd a fiam hogy szerette pici korában a lakótelepeket, mert nem olyan csúnyák, mint a belvárosi öreg házak. De a vakolat hiányzik róluk. Ha nincs az ablak beüvegezve, mit számít? Senki nem fázik meg... A sitt ott marad az utcán. Ha lerobbant a betonkeverő akkor gyerekek játszanak vele, nem, dehogy viszik megjavítani, minden Allah kezében van, s ha elromlott az az ő akarata volt...
Szép mecseteket építenek. Valóban. Nem is keveset. Modernek, megőrizve az iszlám építészeti hagyományokat. Látszik, a kormánynak ez igazán fontos, erre van pénz bőven. Persze a környékére már semmi gondot nem fordítnak. De minek? Az nem a lélek épülését szolgálja. Attól nem lesz az egyszerű pakisztáni iszlámabb. Az csak olyan angolos hívság, flanc, nem kell az igazhívőknek. Csak agazdagok kiváltsága a szépség, a tisztaság, az esztétikum...
Mert a paloták ilyenek. A régiek is, az újak is. Meg a jómódúak villái. Egy-két udvarba beláttam a nyitott kapun, mert a kerítésen nem lehet, téglából van, nehogy bepillantson az egyszerű, de annál szegényebb polgár. Még megkívánná, s aztán mi lesz...?
Koldus sokkal kevesebb van, mint amire számítottam! (De ez nem azt jelenti, hogy kevés...!) Pedig ha valahol vannak, akkor az európaiak által lakott negyedben nyüzsögniük kéne! Az Agha's szupermarket környékén egy koldusasszony zavart csak minket, de az minden kimenetelkor ott volt, s kéregetett. A taxihoz minden piros lámpánál és rendőrnél - mert sok helyen a kereszteződés közepén, egy álmatag rendőr unatkozik vasketrecben, s azt mímeli, hogy a forgalmat irányítja, pedig rá se ránt! - odajön egy-két impozánsan utálatos kinézetű emberi roncs, és vakarják az ablakot néhány rúpia reményében.
Én úgy láttam, az európai közönyös a nyomorral szemben, nem ad a koldusnak. Én sem. (Az otthoni koldusmaffia megkeményített.) A havi keresetem se lenne elég: ha egynek is adnék száz jönne a hírre... Ha viszont azt nézem, hogy az iszlám előírja az alamizsnát, akkor a nem európai negyedben kell a sok koldusnak lennie, mert ott az igazhívő adakozik (ha igazi igazhívő).
A közlekedésről: nem a híres-hírhedt keleti nyüzsgés, a tülkölés, a hajmeresztő forgalom volt számomra fantasztikus. Ezek is, természetesen. A taxisunk hajmeresztő mutatványokat végzett, amikor a körforgalomban szabálytalanul szembe jövő buszt kikerülte, a mellette jövő motorosba se rohant bele, és a gyalogosokat se taposta el.
Ami elképesztő, az a teherautók és autóbuszok hihetetlenül gazdag díszítése! Egy-egy kamion kifestése, dekorálása valószínűleg a jármű árának harmadával is felér(ne Európában ahol igen drága a kézimunka). Minden szabad felületet gazdagon, és lehetőleg minél több színnel kifestenek, mértani alakzatokat rajzolnak fel, vagy arab írás a díszítő elem. A hűtőrácsok, a kilincsek, a felnik mind-mind gazdagon festettek. A krómozott felületeket pedig domború vagy vésett mintával díszítik. Azt hiszem, ezeket készen lehet kapni, csak le kell cserélni az ablakkeretet, a díszléceket... Egyszerűen fantasztikus.
Nimród szerint giccses. Már miért lenne az? Egyszerűen itt ezt szeretik, és más ízlésvilágban vagyunk, nem otthon. Szerintem nagyon sok autó dekorálása már-már művészi igényű... És ezekben a műalkotásokban ördögi ügyességű sofőrök ülnek! Nem kell más számukra, mint a kormány, a gázpedál, és a duda, ezzel minden gond le van tudva: fékezzen a másik...! Hajmeresztő ahogy vezetnek! Tulajdonképpen nem is az, ahogyan, hanem az, hogy ezt biztonsággal teszik! A taxisunk mellett egy pillanatig se éreztem, hogy gond lenne a biztonsággal. Pedig ötvennel kanyarodott be két kamion közé, amelyek négy méterre voltak egymástól. A teljes sebességgel közeledő busz elé a legnagyobb lelki nyugalommal behajtott, és tenyerével csitítgatta a magából kikelve üvöltöző buszsofőrt. Azt hiszem ezt senki nem veszi komolyan. Aki üvöltözik, az se, akivel kiabál az se...
Szegények.
Szegény a város is, az emberek is. Magyarországon azt mondanánk, hogy nyomor a köbön. De ők nem így akarják látni, s ezért az útikönyv bevezetőjében klassz propaganda szöveget nyomnak:
- Pakisztán dinamikusan fejlődő ország, a harmadik világban legjobbak a gazdasági mutatói - tessék mondani Korea, Malájzia, és a többi hol marad?
- Hallatlanul gazdag, és szép - ez valószínűleg igaz.
- Áldják Allahot, hogy az országból száműzte a nyomort, és szegény ember sincs az országban. (Apropó, láttam egy nyilván gazdag és jómódú pasast, amint egy teherautón, a szeméthegy tetején utazott. A többi pedig a szemétben turkált. Hiába no! A gazdagok mindenhol különcök...)
- Mindenütt hatalmas építkezések, a legmodernebb technológiával. - Mert a technika csúcsa jelenleg a szamárvontatta kordé...
- A szociális vívmányok tekintetében nincs versenytársuk. - Ugyanis ezen a versenyen a többiek már zuhanyoznak...
- Az emberek jólöltözöttek - mondja a bédekker. - Hááát... - mondom én. De ehhez hozzátartozik, hogy a férfi többség hagyományos iszlám ruhát hord. Hosszú ujjú, térdig érő inget, és buggyos, bokában megkötött szárú nadrágot. (Úgy tudom, hogy a hithű mohamedán férfi azért hordja ezt a nadrágot, mert a hitük szerint férfi szüli meg a megváltót, s hogy az újszülött ne essen a porba, ezért van elkötve bokánál. A feneke is azért olyan buggyos, hogy elférjen az a kölök... Legalább is a tengerész legenda ezt tartja, érdekelne, hogy igaz-e?) A nők egy része a városban is viseli a burkát - arabul csador - , a fekete leplet, mely csak a szemet engedi megvillanni látszani, az arcot elrejti a kíváncsi férfitekintetek elől. Európai viseletet is látni, főleg üzletemberek hordják, s aki ebbe öltözik, az valóban jólöltözött. Biztos, hogy kellemesebb látvány a pakisztáni ember, mint bármelyik arab... Sötét bőrűek, koromszín hajukat sokan vörösre festik hennával. Ez is furcsa, ennél csak az a szokatlanabb, amikor a hatalmas kerek szakállukat kenik be a pirosítóval... Festői látvány!
- Magas az életszínvonal. (Én úgy tudom, hogy a magasság az igen relatív fogalom. Mert ehhez a magas életszínvonalhoz képest a béka is magasan ül...)
Mindezt el lehet olvasni Graham Hancock könyvében: The Beauty of Pakistan (© Cameraphix Publishers International, P.O. Box 45048, Nairobi, Kenya, 1988) című angol nyelvű útikönyvben.
- Műveltek. Szépek. Okosak. Csúcsország ez is. Olyannyira, hogy Kasmír is hozzájuk akar tartozni. (S ezért a jövő hónapban háborút is indítanak India ellen - ezt a taxisunk mondta. Nem tudom mi az igazság belőle, mindenestre röhejesen hangzik:
- Hölgyeim és uraim! A harmadik Pakisztán - India háborút ünnepélyesen megnyitjuk! - mondja a két hadügyminiszter, s fanfárok hangja mellett átvágják egymás torkát. Én legalább is így képzelem el. De annyi tény, hogy Kasmír muzulmán többségű - Soluzinho mondta - s Indiában nem leányálom moszlimnak lenni.)
De:
A kiadvány valóban szép fotókat mutat be az országról, s nagyon kár, hogy a bevezetője ilyen hülye propaganda. A természet gyönyörű környezettel áldotta meg őket. Arról senki sem tehet, még az iszlám se, hogy a Himalája fantasztikusan szép és fenséges. Az Indus völgyét sem ők teremtették, hanem Allah, ha már ők így hívják az illetékes felelőst. Az ég kék, függetlenül az uralmon lévő párttól, és a fű haragoszöld, nincs beleszólása Benazirnak a miniszterelnöknek.
Iszlamabad ki tudja milyen város, hiszen mint már mondtam, csinált főváros, 1960-ban kezdték építeni. De azt túlzásnak érzem, hogy a világ egyik legmodernebb városa... De ettől még szép is lehetne, és el is mondanám, ha láthatnám, de a tengerész ugye...). És a világon mindenütt lehet szép palotát, utcarészletet találni, amit fényképezni érdemes. Az, hogy a gyerekek ragyognak a boldogságtól a könyvben, még nem mond semmit a valóságról. Gondolom ez a mosoly a szemétben turkáló kölykök gondolatait hivatott ellensúlyozni.
A népművészet mindenütt szép. Itt is. A nép képzelete és a szép iránti vágya mindenütt a világon gazdag mintázatot csal a kendőkre, szőttesekre, a réztányérokra, a cserépköcsögökre. Csodás mesevilágot varázsolnak a tárgyaikra, a szépségben gazdagok, ez megmaradt nekik, ha már a földi jólétből nem részesülhettek. És most ez is csak árucikk - hisz eladó az egész világ -, ebből próbálnak eltengődni. Megvásárolják a szuvenírbolt tulajdonosok, akik majd meggazdagodnak belőlük. Ezek a fotók nem bizonyítnak semmit. Csak azt, mire számíthat a turista borsos áron a "gift shop"-ban.
Az iskolás gyerekek, mindenütt a világon, összesereglenek egy fotó kedvéért, aztán meddig tart a mosoly a tanító úr körül, ki tudja? Főleg olyan isten háta mögötti helyen, mint a Himalája lábánál. De útikönyvbe való kép, és mutatós. Mint a tizenéves halászgyerekek aki családfenntartó munkát végez...
Mindent összevetve, ez propaganda, és más a valóságnak az a része, amit láttam. Mindaz amit én tudok erről az országról csak a kikötő hétköznapjaira vonatkozik, és Karacsi taxiból látható délutánjai. A több milliós városra, a környezetre ahol élnek, a pusztulni hagyott brit kolónia épületeire, a randa, olyan-amilyen új házaikra, a koszra, mocsokra a helyiek által lakott kerületekben, a fehér ember számára elviselhetetlen higiénés állapotokra. A hetekig nem mosott bűzlő ruhára a melósokon, és mindennap tisztára a munkavezetőkön. Ez a munkavédelmet nem ismerő dokkmunkás, és a munkavédelmi előírásokat a hajón szigorúan bevasaló korrupt tisztviselők országa is. Az európait nem szerető színes bőrű ország, de akiknek a lovaspóló (400 éve!) és a krikett a nemzeti sportjuk, a világranglista élén állnak. Ahol büszkék és hivalkodnak moszlim méltóságukkal, és ami nem akadályozza meg őket abban, hogy a hajón szeszt kolduljanak, feledve minden vallási előírást, emberi tartást, ősi büszkeséget... Akár éjjel tizenegykor is - mint tegnap nálam.
Tudom, egészen más lenne a helyzet, ha turistaként jöttem volna. Akkor valószínűleg egy meseországról regélnék, de sajnos az országnak abba a részébe soha nem jut el tengerész. Nem mehetünk el Peshawarba, Lahorba, nem nézhetjük meg Moenjodaroban a romokat. A Swat Valley-beli monumentális, hegyoldalba faragott Buddha megpillantása is csak álom marad. Tán ha a bazárba eljutottam volna, he nem lenne oly veszélyes környék... Ott kígyóbűvölőre is rácsodálkozhattam volna. A Sind föld második legnagyobb városába Hyderabadba is jó lenne egyszer eljutni. Mielőtt Karacsi lett Sind fővárosa Hyderabad volt. Híresek a cserepeik... Szóval ami szép ebben az országban, arról nekem fogalmam sincs.
Amit láttam: a mohamedán pakisztániak, s ez a városuk számomra ilyen. Nem vágyom vissza (hajóval), de örülök, hogy egyszer eljutottam. Elfogadom őket ilyennek, de csakis ilyennek, amilyennek én látom őket, s nem annak, aminek látszani akarnak. (Miért majmolni a nyugati civilizációt, miért vágynak az elismerésére, ha egyszer nem szeretik őket? Ez az ami ellenszenvessé teszi a propagandájukat.) S ha csinálunk még egy ilyen utat, azt se bánom. Viszonylag jól lehet velük dolgozni, sokkal jobban mint az arabokkal.
Remélem, legkésőbb holnap reggel elindulunk. Neki kell állnom a hóvégének, és ez nagyon nemszeretem munka.
Majdnem lekéstem a levelekkel, mert Fruzsiért délben jött az ügynök (várták ők, de aztán egy pöttyet késett jó keleti szokás szerint.).
Elment a színésznő... Érdekes ahogy összetegeződtünk. Ő kezdett el tegezni, mintegy véletlenül, el-eltévesztve a megszólítást. Mindenesetre kedves, közvetlen teremtés.
Rettenetesen raknak. Úgy látszik, ma le akarnak tudni minket, megvolt mind a négy brigád, de most már csak három van, mert az egyes raktár kész. Még úszódarut is hoztak, az is dolgozik, de nem a partra, hanem uszályba. Kíváncsi vagyok, ki fizeti?

Felolvasok

Este felhívtam Ninót, hogy elolvassam amit Pakisztánról írtam.
- Ne csak ezt olvasd - mondta - , hanem onnan, ahol legutóbb abbahagytad!
Ezek szerint szereti hallgatni, és érdekli is a naplóm. Jó érzés. Jó látni, ahogy veszi a lapot, élvezi a közös élményeket, élvezi a látottakat az én szemüvegemen keresztül... Főleg akkor mosolygott, amikor az első fizetésének felvételét meséltem el. Hatkor kezdtük, háromnegyed nyolc után öt perccel elrohant, mert a szolgálat ugye... Jól bírta szuflával. Lehet, hogy valóban érdekes amit, ahogy írok? Jó lenne, ha így lenne...

Csütörtök, augusztus 29. Karacsi. Délelőtt befejeztük a kirakást. Minden árut kiraktunk, nem volt hiányunk. A kirakás végeztével potyautasokat kerestünk. Nem találtunk. És remélem nem is jön elő egy se. Hű, de pofára esnének, hogy Indiába megyünk. Indulni csak este lehetett az apály miatt. Illetve várakozni kell a dagályra.
Sajnos Karacsiban nem tudtam videózni, mert nem lehet. A kikötőben tilos, a városba meg nem lehet kivinni, ugyanis ahhoz a kikötőn kell keresztülmenni, és oda ugye tilos kivinni.
Este hatkor elindultunk. Ahhoz képest, hogy három napot mondtak, a dupláját teljesítettük. Indulás előtt panaszkodott az ügynök: az olasz charterer átvágta őket. Úgy kötötte meg a szerződést, hogy három napot adott a kirakásra, és felsorolta, milyen nagyszerű daruk állnak a rendelkezésükre a műveletre. Ezek meg szépen belesétáltak a felkínált csőbe. Szerintem Mr. Bott is egy digó erdőben bolyong valahol a Garda tó környékén, és nem tudja, hol áll a feje. Bevihették a nápolyiak őt is, mert ő egy kretén.
Ezt onnan gondoljuk, hogy kirakáskor a hajótulajdonos magasról nem érdeklődik a kirakás menetéről, ugyanis semmi köze hozzá. Ez a marha meg küldte a táviratokat ész nélkül. És pontosan le lehet ezeken mérni a lelkiállapotát: ha top top urgent - nagyon nagyon sürgős - jelzéssel küldi, akkor már a plafonon van. Ha nincs semmi aláírás, mint legutóbb a mi esetünkben is, akkor már kezd a hitéből kitérni... Ez mind-mind vidám dolog, és mi jókat nevetünk rajta, csak az a kellemetlen, hogy a végén addig csűri csavarja a lüke skót (Mr. Bott az!), hogy rajtunk csattan az ostor.
Mert Mr. Bott olyan üzletember, hogy az orra előtt meg kell lobogtatni egy ötdollárost, és rohan utána, kapkod érte mint egy eszelős, s nem veszi észre, hogy közben tíz és százezrek hullanak ki a zsebéből (jó esetben, mert rossz esetén a görögök lopják ki, és ez a gyakoribb és rendszeres).
Hogy vinnyog majd, ha cserélni kell az összes darukötelet! Ugyanis a nehézdarvakat igen megviselte a kirakás. Egy kivételével az összes kötelet le kell cserélni (4 x 250 m.) és a Thomson köteleinek több mint a kétharmadát (2x300 és 2x280 m). Egy mérföld és háromszáz yard kötelet rendeltem... (2160 méter). Biztosan megpróbálják a görögök lespórolni a felét.

Péntek, augusztus 30. Arab-tenger. Enyhén rollázunk. Milyen szerencse, hogy a monszun után értünk ide!

A szakács megér egy fejezetet.

A hagymás rostélyost (én bepácolom, és hirtelen sütöm) ő megfőzi előbb, majd egy nagy tepsiben egyszerre kokszolja. Illetve csak barna szenet készít, mert kokszolni a majoránnás marhaszeletet tette be a sütőbe...
Ő olyan szakács, aki mindennek könnyebb végét kutatja, és mindenhez tészta köretet akar adni, mert azzal nincs gond (vagy rizst, de állandóan). Pedig finom krumplipürét tud készíteni. A német hajón sokkal jobban főzött, bár Jens azért utálta ki, mert egy tisztességes sültet nem készített, de hetente kétszer volt főtt marha. Érdekes, a következő szakács azonnal beefsteaket varázsolt azon a platnin, ami szerinte erre alkalmatlan volt.
És a nyelvtudásával fantasztikus sikert aratott! Keresi kétségbeesve a kambúzert, röviddel a beszállása után.
- Kérem szépen, találtam két fajta húst amit sajnos nem ismerek. Tessék nekem megmondani, melyik milyen állat, hogy úgy készíthessem el!
- Nocsak! - csodálkozott Béla, mert semmilyen különlegesség nincs a hűtőben. Még a legáltalánosabbaknak is szűkiben voltunk.
- Több karton Frozen van, és egy karton Leg - volt a meghökkentő válasz.
- A frozen hattyú, a leg béka - mondta a főnöke! Ezen aztán egy darabig törhette a fejét...
Azért az elgondolkoztató, hogy valaki több mint tíz évet lehúz hajón mint szakács, és nem tudja, hogy a frozen nem állat, hanem fagyasztottat jelent, és a leg az comb, s nem egy zoológiai csodalény...

Szombat, augusztus 31. Arab-tenger. Isten éltessen Nimród nagyfiam neved napján. Végre ez az első, amikor nem az iskola kezdését jelenti számodra ez a nap!

A vörös cica

egyre többet jár fel a hídra. Most is itt téblábol a lábam körül. Szépen nő. Most egy kissé gyanús, mert úgy gömbölyödik a hasa, mintha vemhes lenne. Persze ez nem valószínű, s ennek ezer oka van. Az első az, hogy fiú. Valószínűnek tartom, hogy kissé túltáplált őkelme. De a kendermagos kislányt állandóan hajkurássza... Na, még nem úgy, hanem csak kamaszosan. Megpofozza, játszik vele. Rettentő sokat "cicáznak", kedvenc harcterük a szalonszinten a fedélzet. Órákig ugrándoznak, és mi órákig szívesen nézzük őket.
A vörös az aktívabb. A cirmos a védekező. Olyankor leül a fenekére, a farkát hátranyújtja, felemelkedik, mint a kenguru, és a vörös csak néz, hogy mi baja van. De mindig ő kezdeményezi a fogócskát, a pofozkodósdit, és ebből egyenesen következik, hogy fiúhoz méltóan állandóan ordenáré mocskos... A főfedélzeten kb. negyed másodperc alatt jobban összekoszolja magát, mint Nimród, pedig a fiam se kutya! Belehemperedik a hegesztési törmelékbe, és márisfekete mint az ördög. Nem Nimród, hanem a macska. Nimród a festékkel és a zsírral keni össze magát reggel nyolc óra egy percre. Ugyanis nyolckor kezdődik a munkaideje. Nem a macskának, hanem Nimródnak.
És akkor jön a fürdés. Valaki, akit meg kell lesni hogy ki az (először Pali volt a tettes), időnként megfürdeti a kis vöröset. Olyankor mindenki simogatja, cirógatja amíg lehet - és ő élvezi is nagyon - , mert pillanatokon belül újra mocskos lesz...
Egyébként jól jártunk vele:
- Biztosítva van a cicautánpótlás (biztos jó ez nekünk...?)
- Fogja az egeret. Két vagy három hete látták, amint hozott egyet a szájában. Letette - megfogta, letette - megfogta, tisztára mint a macska... (ez biztos jó nekünk!)
Délután érkeztünk. Senki nem vett rólunk tudomást, hívtam egész nyolcig a Port Controllt, süketek, mintha nem is huszonnégy órás szolgálatot tartanának (legalább is papíron...)

SZEPTEMBER

Vasárnap, szeptember 1. Mumbai, horgonyon. Hajnali háromkor indultunk, és hatra dobtunk horgonyt a belső horgonyzóhelyen. Itt van mellettünk az India szerte híres Tadzs Mahal Hotel, és India kapuja. Igyekszem minél előbb videót készíteni róluk, mielőtt olyan helyre vonulnánk, ahonnan nem látni ilyen jól.
A szokásos bolondokháza, csak egy kicsit megfejelve, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Ilyet még nem láttam, de a barba se! Ha nem vitt el az ügynök 150 oldalnyi papírt, akkor egyet se! Nem tudom, hol tanulhatták a bürokráciát, de hogy ilyennel nem találkoztam, az biztos!
Őrült nagy bajban vagyok: elromlott a beépített nyomtatóm, nem tudom a szokásos formában küldeni a naplót, a levelet! A másik, hogy megint rágyújtottam, amilyen marha vagyok.
Délután jött egy szabó, s rendeltem nála egy keki színű hosszúnadrágot, egy shortot, egy tiszti fazonú inget, és ingből egy fehéret is.

Kötélidegek kellenek

ehhez a hajóhoz, de legalább is jó drótkötelek. Beindult a rakodás. Talán mondanom se kell, hogy újabb daru szakadt le. Az egyes Thompson fordítókötele elszakadt. Én már kijelöltem cserére, benne van a már említett 2100 méternyi új kötélben ez is. Szerencsére nem történt sérülés! Távirat ment Mr. Bottnak, hogy azonnal kell a kötél, mert nem tudunk rakodni, minden tartalékot felhasználtunk, ha holnap befűzzük az újat, semmi nem marad, és nem látom biztosítva, hogy tudunk rakodni. Remélem kiugrik a bőréből!
Éjjel nem rakodnak, délelőtt fél tízkor kezdenek, és este hétig dolgoznak. Gondolom öt-hat nap alatt végezhetünk is.

Hétfő, szeptember 2. Mumbai. Este kimentek a latin matrózok, meghagytam nekik, hogy reggel hatra jöjjenek be, de csak nyolckor érkeztek. Rosszul tették, utolsó figyelmeztetést kaptak, és a következő a hazamenetelt jelenti. Szerencséjük van: a Thompson teheremelő blokkja is megrongálódott, így nem kellett a kötélcserét elkezdeni hatkor. Egyébként botrány lett volna belőle. Délelőtt észrevettük, hogy az egyes Jumbó egyik kötele vészesen tönkrement. Azt azonnal elkezdtük cserélni.

Szabók, drágakövesek, ajándékárusok

ma is bejöttek. A szabó kétségbeesve mondta, hogy az előző napi, akinél a ruhát rendeltem nagyon drága, miért nem vártam rá, hisz ő sokkal olcsóbb. Rákérdeztem. Az ára legalább 10%-al magasabbak voltak. Nem egyedül jött. Szuvenírárusok is érkeztek vele. Gyönyörű dolgokat hoztak: szantálfa faragásokat, elefántcsontot (ezt tilos hazavinni!), ezüst ékszereket féldrágakövekkel. Két készlet nagyon tetszett: egy alexandrium köves és egy ónix. Soluzinho azt mondta, a városban sokkal olcsóbb, és megbízhatóbbak. De szívesen vettem volna apró mütyüröket: ördöggolyót, apró szobrokat, stb.
A pálmát azonban egy festői megjelenésű férfi vitte el: fekete nadrágot viselt, tarka selyeminget, bordó turbánt. Szúrós, fekete szemmel nézett ránk, és csak a képességeit árulta. Tudta a jövőt. A kápónak el is mondta. Én nem kértem belőle. Nem kért pénzt előre, annyit fizet a páciens, amennyit akar, mondta, de ez nem volt teljesen tiszta, mert a végén ő is mondott egy úgynevezett méltányos összeget.
Holnap ki kell mennem, és venni akarok néhány dolgot. A computert is meg kéne csináltatni, de nem hiszem, hogy kivihetem a vám miatt. És városnézni is kéne... Ez utóbbi lenne a legfontosabb! Mert ez INDIA! Nemcsak egy nagyváros! Csak meg tudom-e tenni a sok dolog miatt?
A rakodásvezető (stivador) ma egy szatyor gyümölcsöt hozott nekem. Rendes tőle, mert tegnap megígérte, és be is tartotta. Én citromos árpaszörppel kínáltam, cserébe hozta az almát, körtét, narancsot, gránátalmát.
Este bejött a shipi, aki a drótköteleket hozza. Hallgatta egy sort a magyar nyelvet, majd kérdezte, olaszul beszélünk e a barbával egymás között? Azt hiszem írtam, hogy már ketten is kérdezték, hogy spanyolul beszélünk-e? Úgy látszik, a nyelvünket nemcsak mi szeretjük, a kívülálló számára is dallamos, és szépen hangzó.
Azt sajnálom, hogy a fiam nagyon hadar továbbra is. Ali, a captain, először csak nézett, amikor bejött hozzá, mert engem keresett a fiam. Semmit se értett a beszédéből...
Megrendelt két karton sört, hogy bedobja a névnapja alkalmából. Este odajött hozzám, és elmondta, majd lazán közölte, hogy
- Fizesd ki, így majd 111 $-ral jövök.
Még nem tudja, hogy azt kapja névnapi ajándékul...

Videóztam

is. India kapuját és a Tadzs Mahal Hotelt filmre vettem este, és ugyanabból a látószögből reggel is. Felvételt készítettem a hajó melletti bárkákról is. Fantasztikus és festői látvány a sok ócska mauna (bárka). Ahogy a "konyhában" főztek az egyenesen videóra kívánkozott. Égett a szabadtűzhely, azon lepényt sütöttek. A tésztát egy koszos deszkadarabon gyúrták... Megörökítettem egy pasast: kötényt viselt, alatta semmit! Jó barna segge volt...
És a kicsi, piros cicánk is videóra kívánkozott. Aludt. Az valami fantasztikus volt: a hátán, fejét a két mancsával fogta.
Nemcsak a magam számára készítek felvételeket. A hajó kameráját is állandóan használom, hogy Mr. Bott megláthassa, milyen hatalmas kalap sz...ból építünk neki hajót! Biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs arról, milyen a hajója, és csak néz, ha a felvételeket meglátja!
Este Ninónak fel akartam olvasni a Világ közepét, de most leveleket ír, és nem akarom megzavarni benne.

Kedd, szeptember 3. Mumbai. Reggelre befejeztük a Jumbó kötelének a cseréjét. Azt mondja a stivador, holnap part mellé állunk, és akkor két nap alatt befejezzük a kirakást. Persze akkor 24 órás rakodást jelent.
Jó lenne tudni, hova megyünk? Tegnap Mr. Pálca (Bott) kérdezte, milyen magas a raktárszáj üres hajó esetén? Ez azt jelenti, hogy ömlesztett rakományt rakunk be. A kérdés arra irányul nyilván, hogy a szállítószalag alá befér-e a hajó. Azt nem tudom, hogy a másik távirati kérdése - milyen széles a fedélzet - mit takar? Csak nem fedélzeti rakományt akar valahol felvenni?

Zsolt és Éva ma kimentek Bombayba

Ha part mellett leszünk, akkor kimegyek én is Ninóval. Muszáj fizetnem a kimenetel költségeit, mert nem venném a szívemre, hogy a pénztelenség miatt ne lássa Bombayt. (Én kezdő tengerész koromban kimentem egy fillér nélkül is, legfeljebb nem kóláztam, nem taxiztam, még csak buszra se szálltam! Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a fiam ezt igényelné, mert nem kért pénzt, csak én egy atya vagyok, és ha nekem van egy kevéske pénzem még, akkor miért ne együtt menjünk?) P. Zoli és a felesége Márta tegnap voltak a városban. Sok szépet láthattak. Márti "lelkesen" be is számolt róla:
- Voltunk abban a lógókertben is, vagy mi a franc volt. De csak növények lógtak, emberek nem... Nyilván humor volt.
Éva, Zsolt menyasszonya, kedves, értelmes, szerény és csinos. Újságíró szeretne lenni, csak nem tudja, hogy mit kell csinálnia az érettségi után, hogy az lehessen.
Éva szerint egy függőkertet csináltak a várost ellátó hatalmas víztározó fölé, ahol a növényeket különböző állat formájúra nyírták. Voltak egy múzeumban, végigjárták a Queen's Necklace-t, azaz a tengerparti üzletsort, amit a Királynő Nyakékének hívnak. Gyönyörű a Viktória pályaudvar. Mintha valamelyik angol nagyvárosban jártak volna.
Ennyi információ fért abba tíz percbe, amit az ajtó előtt töltöttem, míg Zsolt egy szál törölközőbe öltözötten készült zuhanyozni.

Hol van Albert?

No nem a Flóri a Fradiból, hanem F. Albert a HMS-től, aki F. Gábort váltja le (véletlen névazonosság...). Tegnap este érkezett a gépe a Bombayi reptérre. Nincs róla semmi hírünk. Két ügynökség dolgozik a hajónak: egyik a charterer részéről, ők intézik a kirakást (Mitsutor a neve cégnek, de ez nem érdekes). A másik az úgynevezett Protecting Agent, ezt a tulajdonos (Mr. Bott) fogadja fel, hogy a hajó dolgait képviselje. Szükség is lenne rá, mert a Mitsutor a hajó ellen dolgozik. A kirakás döcögős, és ezt a hajóra akarják kenni. Ez hagyján, de olyan lelkiismeretlenek, hogy nem adnak hírt F. Albertről, nem tudjuk mi van vele. Lehet, hogy várták, de az is lehet, hogy nem. Teljes ez ügyben a bizonytalanság. Persze ha én lennék a helyében, akkor szállodába mentem volna ha nem várnak, de egy gépápoló tud-e angolul, tudja-e, hogy megteheti, van-e rá pénze? Mind megannyi megválaszolhatatlan kérdés.
Közben ma a kirakás paródiája amit csinálnak. A munkaidő 10.30-tól 19.00-ig tart. Megjöttek tízre. Tizenegyig eltököltek, majd elkezdtek kirakosgatni. Három köteg lemezt az uszályba, kettőt a vízbe tettek, illetve ejtettek! Tizenkettőkor leálltak egy óra ebédidőre! Aranyos! Az egyes raktárból nem raktak ki semmit, a rakományt shiftelik (átrakják a hátuljából az elejébe!) csak tudnánk, hogy miért?
A stivadorok délután mérgesen közölték, ez a brigád rosszul dolgozik, nem fizetik nekik a túlórát, így négykor már elmentek. Az egyesből kiraktak nyolcvan tonnát az ezeregyszázkilencvenkettőből. Szépek lennének a kilátásaink, ha a Jumbóval kellene kirakni. De megjött este a három kötél a Thompsonhoz, holnap kicseréljük, és folytathatják a munkát azzal.

Albert megvan s levelet hozott.

És nem F., hanem Sz., de Albert, és kettő óra tízkor ébresztettek, hogy levelem van, s megjött - legnagyobb örömömre - a szokásos vastag boríték, apa naplórészletével, Encsi levelével, és még a kisebbik fiam is írt bele, ami újabban nem nagy szokása volt.
Van stílusa a prózában is. És egészséges humora. Hasonló, mint az enyém. De kiről venne példát, ha nem rólam? Hiszen én küldöm a több oldalas beszámolóimat, s a naplóstílusomra ismerek a leveléből. Kézzel kellett a válaszlevelet megírnom, csak egy kurta levélke lett, nem megy úgy az írás, ha nincs a szövegszerkesztő!

Fantasztikus hármas a Céhnél...!

Encsikének beindult a tízhónapos verkli. Szabolcs is újra járhat iskolába. De jó is neki! Éppen most írom a Katedra a világ közepén c. részt Nagyszékelyről, s az évnyitókról! Apa azt írja a levelében, hogy átadta a Céh című lapnak a Jaminaországot, ahol megjelenik. És Szabolcs úrfi verseiből is közöl egy párat Bartis Ferenc író, szerkesztő! Természetesen apa írását is közlik, és így a lapot a : Takács Tibor, Nagyszékely István, Székely Szabolcs íróhármas uralja majd! Mikor volt ilyen Magyarországon? Magától értetődik: erre csak mi vagyunk képesek, ketten oroszlánok, és egy kos! Nem pályázom már különösebb irodalmi babérokra, ahhoz túl késő van, és úgy látom magamról, nem írok túl könnyen. Természetesen nem adom fel, de a géneket akkor is én örökítettem át! Ez nem vehető el tőlem soha!

Szerda, szeptember 4. Mumbai. Reggel elkezdtük az egyes Thomson daru teljes kötélcseréjét.

Millió dolgom van, milliónyi a teendő...

Nagyon rossz, hogy nincs nyomtatóm. Tegnap, amikor apának írtam a levelet, állandóan oda kellett figyelnem magamra - s utána szinte milliméterről-milliméterre átböngészve a sorokat - , hogy ne úgy írjak, mintha a levél mellett ott lenne a naplórészlet a milliónyi többé-kevésbé fontos hírrel, apró-cseprő eseménnyel... De ez ugyanúgy érvényes Encsike leveleire is. Mindenesetre ma se tudtam kimenni, kötélcseréből kifolyólag, de legalább annyit elértem, hogy a szabó behozta a ruhámat, nagyon jó lett, de az a baj, hogyha fogyok, akkor nagyon lötyög majd rajtam. De azért nem lehet ez a tény a súlycsökkenésem akadálya.
Nimródot ma túlóráztatom, és mivel úgy néz ki, hogy egyhamar nem megyünk part mellé, így holnap lecsúsztatja, s együtt kimehetünk. Nagyon remélem, holnap nem azt vetem papírra, hogy: "ma se sikerült a partra menetel..."
Ma este Márti felállt, és otthagyta a Tanú c. filmet (végre egy film, ami jó is, nemcsak nézhető kategória!). Unalmas, mondta. A Maszk címűt már háromszor is megnézte, és minden amerikaiért képes koptatni a fenekét órák hosszat!
A matrózok reggel hattól este fél kilencig dolgoztak, két kötelet kicseréltek a Thompson darun, holnapra csak egy maradt. Közben, este fél hatkor az egyes Jumbó egyik blokkja eltörött, szerencsére csak másfél órát állt a rakodás. A gépészek végeztek vele két óra alatt. Bízom benne, hogy be tudjuk holnap tízig befejezni a Thompsont.

Csütörtök, szeptember 5. Mumbai. Reggel elkészültünk a Thompsonnal. Kávéidő alatt Ninó rendbe rakta magát, és kimentünk

A Jó Kikötő

városába. Bombay neve ugyanis ezt jelenti. Eredetileg portugál telepesek adták az általunk ismert nevét: Bom Baim - ez jó kikötőt jelent - s később elangolosodott a neve, miután II. Károly feleségül vette Braganzai Katalin hercegnőt, s nászajándékul kapta a várost. Mindezt a Bombay és Goa című útikönyvből tudom, amit a Tadzs Mahal Hotel könyvesboltjában vettem.
Most, hogy az élményeimet írom, olyan a kabinom, amilyennek szeretem: rendetlen. Körülöttem a kibontott csomagok, a kabint a szantálfa kellemes illata lengi be, az asztalomon faragások, egy plüssdoboz az Encsinek szánt ezüst, féldrágaköves gyönyörű nyakékkel, gyűrűvel, fülbevalóval (a fülét majd kifúrjuk...). Ninó elvitte már a névnapi ajándékba kapott gatyákat, zoknikat, és trikót, meg a sütikét, amit a városban vettünk és igen fájt már rá a foga...
Heten - mint a gonoszok - mentünk le a csónakba reggel tízkor: Zsolt és Éva, P. Zoli és Márti, K. Ali, és mi ketten. Én vittem a komputeremet, hátha meg tudom javíttatni. A többiek az Elefántszigetre mentek, ahol hatalmas sziklába vájt templomok vannak, nekünk sajnos nem adatott meg, mert a komputer...

Taxit fogtunk

még a kikötőben, egy szimpatikus, magát nagy elánnal ajánló echte indiai férfi lett a szerencsés kiválasztott. Egy dollárt kért azért, hogy bevigyen a városba.
- Egy napra mennyi? - kérdeztem, és láttam, hogy megörült az egésznapos fuvarnak. Tíz dollárt kért személyenként, s ennek én örültem igazán, hiszen Ege Gübrében huszonötöt is elkértek egy egyszeri fuvarért. Persze olyan, hogy indiai, csak az európaiak számára létezik: ők soha nem mondják ezt magukról. Hogy is mondhatnák, hiszen ebben az országban 15 hivatalos nyelv van a majd mindenki által beszélt angolon kívül, és összesen 1650 nyelvet beszélő él a kontinensnyi országban. Itt az egymás megkülönböztetésére két kérdést tesznek fel:
- Milyen nyelven beszél, és milyen vallású?
Bombay számomra legérdekesebb népcsoportja a párszi. Ők azok, akik egy toronyba temetkeznek, a holttestet a dögkeselyűk marcangolják szét, és csontokat bedarálják, és megsemmisítik, de hogy hogyan, azt nem tudom. Ennek az a magyarázata, hogy nem akarják se a Földet, se a Tüzet megszentségteleníteni a hulláikkal! Egy különálló házat láttunk is, a homlokzatán: Building of Parsee, azaz a párszik háza felirattal.
Először komputerjavítót kerestünk. Nem volt még bent az üzletében. Később visszajövünk, ígértük, és elmentünk városnézni. Az első látványosság a

Gateway of India - India Kapuja

volt és a Tadzs Mahal Hotel. A Gateway of India 1913-ban épült, egy impozáns diadalívszerű építmény a tengerparton - de üvölt róla, hogy századunk szülötte - , körülötte pezsgő élet. Milliónyi árus, még több a városnézést ajánló, és rengeteg csónakos, akik az Elefántszigeti kirándulásra csábítják a turistákat. Láttunk egy majmos öreget. A majom produkálta magát, ajánlotta is, hogy videózzam le, de még nem volt rúpiám, s nem akartam borzasztó sokat, öt dollárt adni a látványosságért. Ugyanígy járt a kígyóbűvölő is, ő se kötött velünk üzletet.
A Hotel nem különösebben izgalmas. Nemzetközi, ötcsillagos szálló, de tudtam, van egy könyvesboltja, és ott akartam szétnézni. Meg is vettem az útikönyvet (félő, hogy hamar lapjaira hullik...). Láttam egy polcot, erotikus könyveket hirdetett. Többféle Káma Szutra, eredeti képanyaggal, pornó a javából! Volt egy érdekesség: Budapest Z. Zsuzsa írta, a címére nem emlékszem, ez is pornó volt. A név nyilván felvett... Kacérkodtam receptkönyvekkel is, de erőt vettem magamon, amikor az árukat megláttam.
Utána vissza a komputerjavítóhoz. Még mindig nem volt bent.
- Ünnep van - világosítottak fel - , ma később jön be. Így a taxisunk azt kérdezte: - Most hova?

Museum of Prince of Wales

adtam meg a következő úticélt. Csodálatos épület, ez is a századunk szülötte, mint Bombay sok szép palotája. 1914-ben itt ilyen pompás épületeken dolgoztak, míg Európa háborúval volt elfoglalva.
A kertjében trópusi növények, pálmák, és gyönyörű szobrok. Az épületben több szinten helyezkedik el a gazdag gyűjtemény. Először a Természettudományit néztük meg.
- Ez itt Sir Kán - mutattam Ninónak. Egy másik vitrinben Riki-tiki-tévi bújt meg, a Kipling könyvből ismert apró mongúz. Hatalmas bálna függött a másik terem mennyezetéről. A varánuszgyík kicsinye éppen kibújt a tojásból a szomszédos terem egyik vitrinjében. Sajnos nem videózhattam.
Láttunk régi indiai fegyvereket, és elámultunk, hogy milyen találékony a Föld "értelmes" lakója, ha arra kell az eszét használni, hogy öldöklő szerszámokat ötöljön ki. Hullámos pengéjű kard, a másik egyenes, és nincs markolata, hanem egy kézvédőbe torkollik, a harcos karjának félelmetes meghosszabbításaként. Hűvös volt a szőnyegteremben, kék színben vibrált a porcelán gyűjtemény, s az elefántcsont faragások egy folyosónyi üvegezett vitrint megtöltöttek.
Elfáradtunk, de előtte még elsétáltunk egy darabon az utcán. A járdán fekvő embereket kikerültük. Mutattam a fiamnak egy családot, akik a múzeum falának a tövében telepedtek meg, egy fekete nylonfóliát tettek a kerítésre, kövekkel szorították a járdához.
- Látod Ninó ők milyen szerencsések? - kérdeztem.
- Miért?
- Fedél van a fejük felett! Nyilván régen lakhatnak itt, mennyi szemét van a fólia körül, sok rászáradva, nem ma kerültek oda...
Ezután üdítőt vettünk, de a frissensült tésztákat nem mertük megkóstolni. Majd a fiam a vállára vette a táskát (van ám súlya a komputernek!) s irány a taxi.
A szervizes még nem volt az üzletében. Tudtuk, ünnep van, így újabb látványosságra éhesen ültünk be az özönvíz előtti taxiba.
- Hova menjünk? - érdeklődött a taxisunk.

A Victoria Terminusra

volt a válasz. A kocsi nem ment be a Crawford Marketre, erre a hatalmas térre, ahol a körforgalomban "double decker" azaz emeletes autóbuszok karavánjai torlódnak össze, tülkölnek észtveszejtően, s ontják magukból az ezerszínű tarka ruhába öltözött polgárokat. A posta előtt álltunk meg, egy szakadt "mitfahrer" szegődött hozzánk, akit a sofőrünk választott, mint megbízható kísérőt. Az állomás - mert az úti célunk most a Bombayi vasútállomás volt - körül milliónyi bódéban, sátorban kínálták portékájukat az árusok. Volt itt minden: zokni, gatya, májó (trikó, tengerészül, az olasz maglia szó elmagyarosítása), játék, elmelámpa, nadrágszíj, walkman, madáreledel, szári a helyi nőknek, selyeming a férjeknek, csöppnyi gyerekruhák lógtak a fogasokon, bételárus csavarta a zöld levelet, amibe bételdió őrleményt és oltott meszet tett, s fűszerezte, ahogy a kedves vendég kívánta.

Bételt

nem először láttam. Karacsiban is mindenütt ott a nyoma az utcán, a járdán, a falakon vörös foltok éktelenkednek, és az emberek szája szélén vörös nyál csorog. Sok helyütt olyan az úttest, mintha véres ütközet zajlott volna, pedig csak a bételdiót rágók köptek hatalmasakat...
Bementünk az állomás fantasztikus épületébe. Hogy írja az útikönyv? A Victoria Terminus extravagáns, fantasztikus gótikus épülete, s nem túlzó a megállapítás. Azt hihetné az egyszerű halandó, hogy királyok lakhelye, pedig csak az utazni vágyó milliók koptatják a hatalmas előcsarnok kövét. Buta angol szokás szerint, itt se lehet videózni, fényképezni, és nem engednek be a peronra megváltott vasúti jegy nélkül! Így nem időztünk, hanem átsétáltunk a szemközti hatalmas, s impozáns palota elé, hogy jó szögből örökíthessem meg a nagy királynő nevét viselő nagyon is hétköznapi intézményt.
Impozáns palota, mondom, pedig csak a városi Köztisztasági Hivatal irodaháza előtt bámészkod tunk. Ninó megkérdezte:
- Minek ekkora iroda, ha ilyen koszos a város?
- Nagy mocsoknak, nagy iroda kell - mondtam. A fiamnak igaza van: piszkos a város, és el lehet képzelni az állapotokat, ha a bédekker azt állítja, hogy Bombay az egyik legtisztább indiai város! Ez, itt, nem zavart - nem úgy mint Karacsiban - mert itt a látnivaló elvonja az ember figyelmét, nem a lábam alá nézek állandóan... S itt elfogadom...
Körbejárva a Crawford Marketet, bevásároltunk: zoknikat 10 rúpiáért darabját (1$= 37 rúpia), s elégedett voltam. Gatyát 15 rúpiáért, s örültem. A kísérőnk szerint a zokni 5, a gatya maximum 10-et ér, illetve ő annyit fizet. Persze, mert helyi... Kocsiba ültünk, s vissza a komputereshez, akiben benne volt az összes reményem, mint szakemberben. Felmentünk a

Mocskos lépcsőházban

az első emeletre. A falakon gyönyörű csíkokban a bétel nyomai. A falépcső nem csikorog, de a világítóudvarban gyanús anyagok csöpögnek, talán patkányt láttunk elfutni, de én inkább azt gondolom, hogy mongúz volt. Az indiaisabb. Bengáli tigris nemigen lehetett...
Bekopogunk a szakértőhöz. Előveszem a gépem. A szakértő csodálkozik:
- Nahát! Ebben van nyomtató is? Mutassam meg, hogy működik - kéri.
Megmutattam volna jószívvel, ha nem azért hoztam volna, mert az a bibis része. Megköszöntem a szakértelmét, és eltettem a masinát, és ezzel a javítási procedúrát befejezettnek nyilvánítottam részemről.
Ninókám már két óra óta tízperces időközönként kinyilvánította, hogy ehetne, mert éhes. Ebben nem a fiam. Én ilyenkor, ha mehetek egy ismeretlen városban, akkor nem szeretem az időt kajálással tölteni. Ez vonatkozik a kezdetekre. Később már igen. De még most is úgy vagyok, hogy képes vagyok a napot étlen eltölteni, nem hiányzik az étel. De most elmentünk egy étterembe. Impozáns,

Nagybajuszú, piros turbános, hófehér ruhás ajtónálló

nyitotta ki az étterem ajtaját előttünk, s betessékelt a légkondicionált helyiségbe. Természetesen sört rendeltünk, aztán megbeszéltük a pincérünkkel, hogy mit eszünk. Rábíztuk a végén. Rákot ajánlott, s csirkét hozott. Hozzá két hatalmas adag salátát. Szépen elrendezték a konyhában: alulra uborkaszeletek, erre cékla, sárgarépa, retek, majd paradicsomszeletek, és díszítésül apróra vágott fejes saláta. Amit hiányoltam: csak só, bors volt és citromszeleteket hoztak ízesíteni.
A sört hét decis üvegben hozta a pincér, és sós mogyorót, na, meg valamilyen sárga magot hozott hozzá. Nem tudom mi volt, de sós, enyhén büdös: lábszagú, de hamar hozzászoktunk, és bőven majszoltunk belőle. Aztán meghozta a csirkét. Egy adag egy egész csirkéből állt, ezért is beszélt le arról, hogy kettőt rendeljünk. Szépen megfelezte: mindketten egy-egy combját és mellét kaptunk. (Ez a dög szövegszerkesztő a mellehúsát, ha röviden írom, akkor kijavítja két t-re, ezért kellett mellét írnom...!). De láss csodát: a csirke égővörös volt. A ropogós bőre is, és a húsa is, mintegy három milliméter mélyen. Néztünk nagyokat, majd odaintettem a pincért:
- Nézze, ez a csirke piros. Miért?
A felszolgáló rejtélyesen mosolygott, majd kinyilatkozta:
- Uram, ezt az ételt úgy hívják, hogy vörös csirke - s faképnél hagyott. Ha nem mondja, akkor hülyén halunk meg.
Mindez nem zavart abban, hogy jót ebédeljünk. Még két sört ittunk, és borravalóval együtt pont húsz dollárt fizettem. A taxisunk türelmesen várakozott az ebéd alatt. Gondolom, ha ő is evett valamit, akkor az volt vagy egy dollár, és nem evett rosszabbat mint mi, csak helyi körülmények között. Ehhez én nem voltam elég bátor, s nem is igen ajánlatos a földgolyónak ezen részén válogatás nélkül mindent, mindenhol megenni a - máshoz szokott gyomrú - fehér embernek.
Ebéd után a sofőr ugyanúgy, mint napközben többször, most is megkérdezte:

Now shopping?

azaz, hogy most már ugye elmegyünk vásárolni? Ez a kérdés semmiképpen se azt jelentette, hogy fésűre, írógépszalagra, cipőfűzőre lenne-e szükségünk, hanem ezüstöt, faragást veszünk-e? Persze, hisz ezt Mumbai városában - ugye mondtam már valahol, hogy a város kb. öt hónapja visszavette az ősi(?) nevét - nem szabad kihagyni. Indiában csodaszép faragásokat lehet vásárolni. Tonnaszámra ontják a féldrága és drágaköveket, hatalmas üzletág ez, sokan akarnak meggazdagodni belőlünk, turistákból, tengerészekből, az otthonmaradt asszonyoknak vásároló üzletemberekből. És miért ne vennénk? Elfogadható árakkal dolgoznak, és fáj az ember szíve otthagyni a sok-sok gyönyörű réztálat, metszett bronz vázát, a szantálfából faragott sok-sok istent. Egészen bizonyos, hogy a mennyben egészen más az isteneik rangsora, mint az apró üzletekben! Itt az számít: mennyire érdekes, mennyire különleges egy-egy istenábrázolás. A pálmát kétség kívül

Ganésa

viszi el. A szerencsének ez az elefántfejű istene mindenütt, minden formában látható, kapható. Elvihető a bronzból készült Dél-Amerikába. Ott lapul a szorgalmasan világjáró japán turisták csomagjában a keményfából faragott, és sötétbarnára pácolt fél méter nagyságú. Európába kerül a szantálfából faragott, kellemes illatú miniatűr, és az ausztrál üzletkötők is betesznek egy-egy selyemre festettet istenséget a diplomatatáskájuk tetejére.
Buddha se kerül a második helyre, hiszen legalább annyi helyen és annyi variációban látható, kapható mint az előbb említett églakó. Van mosolygó, szunyókáló, fekvő, oktató, de minek sorolnám? Aki látta a Millió Buddha Pagodáját a kelet gyöngyének, Penangnak a szigetén - mert én voltam, ott mesélték - az tudja, hogy ott minden Buddha szobor másmilyen. Nincs két egyforma. Itt, a mumbai üzletekben persze sok a hasonló, hogy mindenki vihessen olyat, amilyet elképzelt, megálmodott, vagy amilyet a barátja vett. Ugyanis mindenkinek mindenből olyan kell, amit a másik látott valahol, vagy vett egy eldugott boltban...
A sok egyéb istenség eléggé ismeretlen. Talán Síva az, akit ismernek szerte a világon, ahogy a legyeket hajtja sok-sok karjával, és hallottunk még Visnuról is. De hogy milyen helyet foglal el a felhők fölötti ranglétrán, én bizony már nem tudom. Nem is igen török ilyen babérokra, hiszen az indiai mitológia legalább olyan bonyolult, mint a miénk: európai - görög-római. Így amikor a múzeum kőtárában bóklásztunk - nem hiszem, hogy itt latinosan lapidáriumnak neveznék - csak végigmentünk a sok-sok kőbe álmodott mitológiai jelenet között. Nekünk semmit nem mond az, hogy: Táncoló Síva Katigana helyzetben. Tehát bementünk

Mr. Kamal Rathi

üzletébe. Feleakkora mint a kabinom, de van minden, ami szem-szájnak ingere, s alkalmas arra, hogy a hozzáértő - és még inkább a nem hozzáértő - turista pénztárcáján könnyítsen.
- Mi érdekli az urakat? - kérdezte a tulajdonos, megadva a kellő tiszteletet az M/V Humber hajósinasának és elsőtisztjének.
- Ezüst és faragás - adtam tudtára jövetelünk célját.
- Kezdhetjük az ezüsttel? - érdeklődött Mr. Rathi.
Megadtam az engedélyt, és mintegy három perc alatt a pult tele volt nyitott, bordó plüssdobozokkal. Benne sötétkék alapon ott lapítottak a nyakék, gyűrű, fülönfüggő kollekciók. Volt ott aquamarin, ónix és topáz. Láttunk alexandritet, ametisztet s rubint (mesterséges, világosított fel a tulajdonos, ugyanis a valódit elviszik lézereket gyártani). Zafír, jade és vérkő is került az asztalra. Csak kapkodtuk a fejünket, nem tudtuk, melyik a legszebb a sok-sok gyönyörűség közül. Végül hármat ott tartottunk, a többit a vigyorgó segéd leszedte, s helyre rakta. Így helyet csinált a sok-sok faragásnak. Számolatlanul szedtük le a polcokról. Soha ennyi istenséget nem tartottam még kézben!
Kiválasztottuk amit akartunk, és elkezdtünk alkudozni. Ő megmondta mennyit kér érte, én természetesen sokalltam, és egy általam alacsonynak vélt árat mondtam. Ő szörnyülködött, majd engedett, én is egy csöppet, ő is egy kicsit, és a végén megegyeztünk. Én úgy éreztem, jól jártam, és biztos az is, hogy ő is nagyon jó üzletet kötött. És ez a lényeg! Ezután már nem mentem be egy üzletbe se, ahol ilyesmit árulnak, mert nem akartam elrontani az örömömet, ha esetleg valamit olcsóbban megkaphattam volna, akkor rossz szájízzel jöttem volna be a hajóra. De így mindenki jól járt.
A megvásárolt holmit ízléses barna csomagolópapírba tette, majd tűzőgéppel össze is kapcsolta, és miután az üzletben video felvételt készítettem, eljöttünk. Már fél hat volt, ezért csak egy jó órát

Sétáltunk

Egy hosszú utcán mentünk végig, ahol a legkülönbözőbb üzletek voltak. Élveztük a nyüzsgést, a színes forgatagot, a hatalmas forgalmat, a lökdösődést, a zsibvásárt. Még vásároltunk is. Vettem Ninónak egy trikót. Százötven rúpiára tartotta az eladó, kínáltam érte negyvenet. Megalkudtunk kilencvenben.
Majd betértünk egy helyi, az utcára nyitott étterembe. Ínycsiklandozó édességek sorakoztak a hűtőpultokon. Vettünk egy kilónyi marcipánt, és egy-egy darab valamit, ami cukros vízzel volt leöntve, és grízes túróra emlékeztető íze volt. Kicsit émelygős volt, de megettük.
Ahogy ténferegtünk az egyik keresztutcából hatalmas lármára lettünk figyelmesek. Fiatalemberek és fiúk gúlába álltak, ugráltak, énekeltek, és a házak ablakaiból a lányok, asszonyok vízzel öntözték őket. Amikor sikerült egy gúlát lelocsolni mindenki hatalmas ovációba kezdett.

Krisna születésnapja

volt, őt ünnepelték az igazhitű hinduk. Egy gondom van: most mit kell mondani? Isten éltessen Krisna? De melyik isten élteti a másikat itt Indiában? Aki tudja, mondja meg!
Egy hindu templomot is láttunk, az ajtaja tárva-nyitva, bent számunkra idegen, csillogó villogó kultikus tárgyak, csak néztük az annyira más, ismeretlen szertartások helyét. Itt, ebben a negyedben nem láttam olyan sok koldust. De az emberi nyomorúság errefelé is mindennapos. Egy nyolcéves forma, nyomorék kislány húzta magát a földön, a lába használhatatlanul nyomorék, és egy tálkát tartott maga előtt, úgy bujkált a lábak között. Nem adtam neki semmit. Ugyanis napközben megjártam. Hiába mondta a sofőr, nem szabad megszánni őket, én mégis adtam egy tízéves forma gyereklánynak tíz rúpiát. Lett erre olyan csődület a matuzsálemi FIAT körül, hogy az fantasztikus. Veregették a vállamat, tartották a markukat, mondták, hogy tyap-tyap, ami keleten az ételt, az evést jelenti. Majd minden országban értik, Myanmarban - Burmában - is, Indonéziában is így hívják, és Malájziában is ezt mondják a munkások, ha ebédelni leülnek.
A kocsink elindult, és egy nagyobbacska kislány belekapaszkodott, már negyvennel mentünk, és eltorzult arccal lihegett mellettünk, rohant inaszakadtából a pár rúpia reményében. Az arcára kiült a rettenetes kín:
- Miért másnak adtam, és miért nem neki? Hogy lehet, hogy a másik ehet, s ő nem?!
Borzalmas!
Nem adhatok mindeniknek!
Kőszívűnek kell lenni, akármilyen nehéz is...
És mit csináltunk ezután? Beültünk sörözni, hogy a maradék pénzünket elköltsük. Sajnálom, de nem lehetett másként tenni. A sör gyenge volt, de a helyiség jó hűvös. Itt felköszöntöttem a fiamat, és megmondtam, hogy a mai napot kapja névnapi ajándékul. Semmit nem kell kifizetni amit ma rá költöttem.
Örült, mint az a kislány, aki tíz rúpiával lett ma általam gazdagabb...

A hajóállomásra

fél hétre érkeztünk meg. Zsolték és P.ék már ott voltak, K. Alira várni kellett negyed nyolcig. Aztán bejöttünk. A hajón Ninó nagyon ácsingózott a sütike után, de előbb szolgálatba kellett állnia, jó fáradt volt, hiszen tegnap hat túlórát húzott le, reggel nyolctól este fél hatig, majd nyolctól éjfélig dolgozott. Ma is reggel nyolctól fél tízig szolgálatban volt, s a kirándulás se volt az a kimondott pihenés. Fiatalember, bírja!
Ezzel a mumbai kimenetel lezárva, elfogyott a pénz, Mr. Bott négyszáz dollárommal tartozik, sok pénzt kölcsönadtam, így beállok a pénzre várakozók sorába én is.
De a mai nap mindent megért.

Péntek, szeptember 6. Mumbai. Reggel átnéztem a tegnapi kikötői munkanaplót. Pontosan a rakomány felét rakták ki eddig, és tegnap semmi galiba nem történt - lekopogom ahogy jólnevelt, s a babonában hívő elsőtiszthez illik. Így bátran kiengedtem a fedélzetmestert - aki szintén vitte a fiát, aki az első pincér, mert bízom a daruinkban...

Biztosítás indiai módra

A stivador figyelmét felhívtam arra, hogy a munkások nagyobb odafigyeléssel dolgozzanak, mert egy köteg vas tegnap visszahullott a raktárba, nehogy valaki megsérüljön. Tettem ezt azért, mert reggel elszörnyülködve láttam, hogy a kettes Thompson daru teheremelő kötele a végét járja - ezt az egy kötelet nem cseréltük még ki a két egyforma darun. A stivador mondta, hogy persze, megmondta nekik, főleg azért, mert tegnap az egyik uszályban egy fiatal melós két ujjának utolsó percét összeroncsolta a drótkötél, mert alányúlt.
- Mi lesz vele? - kérdeztem megütközve.
- Mi lenne? Semmi. Nem figyelt, az ő baja.
- Biztosítás? - kérdeztem naivul.
Megütközve nézett rám, nem akarta megérteni mi bajom van.
- Alkalmi munkás - mondta - , örüljön, hogy van munkája...

Ha harc, hát legyen harc...

Mr. Bott és az MSL Napoli között. Az MSL a hajóbérlő, ami egy szedett-vedett digó kóceráj, de valószínűleg a kisujjában is több ész van, mint a tulajdonosunk összes fejében. Biztosan vannak olyan kitételek a bérleti szerződésben (semmit nem tudok, csak találgatok), ami alapján most Mr. Bott jobbra-balra rohangál a pénze után, és reménytelenül bolyong a digó erdőségben, ahova bevihették.
Az utóbbi napokban a sarkára állt - ami egyben valószínűleg a mi lábunkat is jelenti, és nekem az igen köszvényes, jó lenne ha leszállna róla. Ugyanis olyan telexet kaptunk, hogy lefoglaltatja a rakományt, ha az MSL nem fizet. Ez az ő sarka.
A Mitsutor, az olasz érdekeit képviselő ügynökség most táviratozott, hogy a hajó darui miatt egyáltalán nem képes rendben kirakni a rakományt, és ha nem adjuk ki - miért mi, miért nem Mr. Kretén-Bott - akkor letartóztatja a hajót. Mindenféle surveyort beküld, és a black-ganget (világszerte rettegnek a tengerészek az adott ország black-gangjétől, a vámhivatal keresőcsapatától, mert azok mindent felforgatnak a hajón, és sok olyat találnak, ami szabálytalan, az adott országban, de mi nem tudunk róla.) Ez a mi - az én köszvényes - lábunk, amire Mr. Bott ráállt...

Tele a hócipőm

ezzel a hajóval! Délután felolvastam Ninónak amit írtam a naplóban, szerinte jól írtam meg a tegnapi napot. Mikor végeztünk egy hatalmas reccsenés az ablak alól, a hideg futkosott a hátamon! A kettes Thompson egyik - az árboc csúcsán lévő - blokkja eltörött, és a kötél beszorult a blokk és a görgő közé. Túlórázhatunk a gépészekkel együtt! Ha lesz hozzá alkatrész, mert a görögök spórolás miatt leállították a görgők cseréjét. Ráadásul olyan helyzetben történt, hogy nem tudunk hozzáférni. Délután majd két órát töprengtünk a megoldáson. S milyen az élet? A megoldás magától jött, nem kellett törni a fejünket, hogy mit is csináljunk. Ugyanis amikor fent voltam a barbánál, látjuk, a harmadik tiszt rohan a decken, és üvölti a hordozható rádióba, hogy:

Leszakadt az egyes Jumbó!

Leszakadt az egyes Jumbó! Így igaz! A teljes emelés - milyen szerencséjük volt a munkásoknak! - a bárkába esett, a daru blokkja a fedélzetére, jókora lyukat ütve rajta, s a teheremelő kötél egyik vége a raktárban kunkorodott, mint egy elemi szálakra bomlott döglött kígyó, a másik eltűnt a vízben. A darugém végén lévő blokk szinte szétrobbant. (Ez az a daru, amelyiken kötelet cseréltünk - ugyanaz a kötél szakadt el. Ez az a blokk, amelyiken görgőt cseréltünk, az a görgő, és a mellette lévő is darabokra tört.) Azt hiszem, hogy az új görgő anyaghibás volt, ez lehetett az oka a hibának.
Nem történt személyi sérülés! Hányszor írtam már ezt le? Őrület, őrület, őrület!
Mr. Bott megkapta az értesítést, most bezzeg nincs nagy pofája, megígérte lesz kötél, lesz új blokk, lesz minden. De azt gondolom, egy kicsit későn kezd költeni a daruira. Nem csodálkoznék, ha kapnánk egy surveyort, aki végigellenőrzi a rakodó-berendezéseket, és bevonják a bizonyítványt (amit Mr. Bott Puerto Cabellóban megvásárolt, és amire nagy hangon hivatkozott Romániában: ha van bizonyítvány, akkor a daruknak működnie kell!). Persze ezt is ki lehet védeni, itt is meg kell venni a darubizonyítványokat, hisz mindent lehet, csak akarni - és fizetni - kell...

Szegény surveyor

Ez az a surveyor, aki a rakomány állapotát felügyeli az átvevő részéről. Egy nem sok vizet zavaró "illető", hallgatag, mosolygós ember. Nincs sok dolga. Naphosszat beszélget a stivadorokkal, és néha fényképet csinál a rakományról. Elővenné a fényképezőgépét ha lenne és fotózgatna kedvére. Na kérem, itt a bibi... Mert nincs fényképezőgépe. Mit tesz ilyenkor a szegény ellenőr? Kér egyet a hajótól. Illedelmesen, nem követelőzve, ha volnánk olyan szívesek, és odaadnánk a miénket... Csak akkor kéri, ha fotózni akar, és azonnal visszaadja. Amint kész, hoz egy filmet, és amit felhasznált elviszi. Meg is állapodtunk, hogy így lesz.
Itt jön a képbe a chief hülyesége. Egy pillanatnyi elmezavar, illetve a bolondokházás kapkodásban elfelejtettem, hogy ő használja a gépet, és a Thompson daru törött blokkjáról csináltam négy fényképet, erre a tekercsre. Mekkora lett volna az örömük, ha ezeket a képeket megkaparinthatják! Én elfeledkeztem a dologról, a surveyor meg fotózott szorgalmasan.
Ma jön, hogy elvinné az exponált tekercset. Mint a villám, sújtott belém a felismerés: mi lesz a törött blokkról készült képekkel?
A megoldás kézenfekvő volt. A barbával kinyitottuk a film dobozát, kihúztunk egy jó méteres darabot, és "a fény felé tartva meggyőződtünk róla, hogy nincs rajta felvétel". Így biztosan nem jut a kezükbe a blokkról készült kép. De amit a pasas csinált, annak is annyi... És holnap keresem majd rajta a családi fotókat, amik a tekercs elején voltak! (Pedig nem is voltak, de ő ezt honnan tudhatná?) És az is lehet, hogy fel leszek háborodva, hogy mit műveltek a fényképeimmel a laborban...
Mit kap majd a főnökétől? Szegény surveyor...
Fáradt vagyok.

Szombat, szeptember 7. Mumbai. Elsején kezdtük a kirakást, akkor három napot jósolt - amit kétkedve fogadtam - az ügynökség, már egy hete itt vagyunk, hat napja rakodunk!

Ganésa, segíts!

Ma mivel örvendeztetnek meg az Istenek? Úgy látszik, hiába van az asztalomon három Ganésa szobor is, elhagyott a szerencse. Vagy a Hajódarvak Istene haragszik Mr. Bottra, s Ganésa barátom ellene tehetetlen? Ma állítólag két rakodóbrigád jön, s a kettes raktárt, ahova csak a két Jumbó tud dolgozni, a kettessel akarják rakni. Ez egy kicsit komplikált lesz, mert nincs a daru hatósugarában az árú, ahhoz hogy kirakható legyen, a daruval a raktár hátuljába kell húzkodni a vaskötegeket, majd ott átkötni drótkötéllel, s úgy kiemelni! A daru óránként öt emelésre képes. Így nem csinálnak meg többet kettő-háromnál. Ez még inkább nem lesz az olasz, és az ügynökségének ínyére. Ezzel teljesen nyeregbe kerülnek, és a hajótulajdonost úgy zsarolhatják ahogy akarják, s ha nem fizet, akkor olyan ellenőrzést sózhatnak a nyakunkba, hogy attól koldulunk.
Írtam ezt a munkakezdés előtt, kíváncsian várom, mi történik ma! Ganésa, segíts!
Ne Mr. Bottot, hanem minket, akik már nagyon elmennénk innen, és tele a hajónagyságú hócipőnk mindennel: a bérlővel, a tulajdonossal, a hajódarukkal, a raktártetőkkel s mindennel. Most egy jó hónapos menetre vágyom, de nem hiszem, hogy valami is lesz belőle...
Reklamáció visszavonva: Ganésa eddig mindig velünk volt, és vigyázott a testi épségünkre (és a munkásokéra), a Hajódarvaké meg magasról le van...! Hozzá imádkozzon mr. bott (büntetésből kisbetűvel, most jól megkapta...).
Dolgunk persze akad addig is, amíg a csónak megérkezik tízkor a rakodókkal: amikor a kettes Jumbót átfordítottuk, hogy a kettes raktárba dolgozzon, a felső blokkja átfordult, és a kötélzet összecsavarodott. Az átfordulásgátló teljesen elkopott. Most azon dolgozunk, hogy a blokkot visszafordítsuk kézzel...

A barba sztorizik...

Felmentem hozzá félkilenc körül. Ötcsillagos Metaxát ittunk. Beszélgettünk, mindenféle szóba került. Többek között az is, hogy lett parancsnok. Elmesélte, hogy első tisztként az összes öreg barbával hajózott. Ez persze viszonylagos dolog, mert én őket csak hírből ismerem, és egy mai fiatal tengerésznek már hajózási történelem. Azt hiszem egy mostani kezdő tisztnek teljességgel elképzelhetetlen, amit Cs. L. parancsnokról mesélt:
- Úgy lett parancsnok, hogy egy kukkot nem beszélt angolul! Így aztán a vizsgálatokat a chiefre hagyta, olaszul, horvátul társalgott, de minden angol nyelvű iratot az elsőtiszt írt, kezelt. Nagyon sok kárt okozott a Mahartnak azzal, hogy semmi megjegyzést nem tett a rakományra.
- Nincs ilyen marhaságra idő, kérem! - szokta mondogatni, és ezért a vállalat igen sok hajókárt fizetett. Később derült ki, azért nem csinálta, mert egy kukkot nem tudott angolul, és ezt szégyellte persze.
Parancsnokként meg hülyébbnél hülyébb első tisztekkel hozta össze a sors. Akkor megfogadta, hogy nem fogja csinálni az elsőtisztek dolgát, így aztán most nem is tudom lecsalogatni a fedélzetre, hogy bármit is megnézzen.
Elmesélt egy sztorit még tisztjelölt korából:
Akkoriban Beirutba jártak állandóan és román meg szovjet kikötőkből hordták az árut. Romániában a hatvanas évek közepén kurrens csempészárú volt az Atlantic óra. A tengerészek csak kilós órának hívták. Elegáns, vékony, nagyon csicsás karravalók voltak. Persze a minőség hagyott némi kívánni valót maga után... Kő nélküli acél szerkezet volt...
Kilósnak hívták, mert a bejruti bazárban valóban kilóra árulták! Nylonzacskóban adták, és mérlegen mérték ki. A szíjat külön vették a bőrösnél. Galacban mindig bejött egy magyar, aki elvitte, persze kevesebbet fizetett értük, mint ahogy a városban vették. De ilyen az üzlet. Volt egy barátnője, egy magyar lány, aki egy bárban dolgozott, ő is átvette az órákat, de jó áron. A bökkenő csak a vám volt. Tudták, hogy kicsempészik, mindenáron meg akarták fogni a bátor tengerészt.
Beirutban vett egy elegáns, akkoriban nagyon menő bőrkalapot. Egy számmal nagyobbat a kelleténél. A kalap belső, körbefutó koptatója alá pontosan tizennyolc darab óra fért be. Hetykén a fejébe csapta, és vonult ki a városba. A vámnál megállították:
- Domnule, pucim controll! - hogy ezt így mondják-e románul nem tudom, de tengerészül így mondjuk. A tisztjelölt úr magabiztosan bement a vetkőztető helyiségbe - elvégre szocialista ország volt akkoriban Románia - de még mennyire - , ráadásul magyar a delikvens! Tisztelettudóan levette a kalapot amint bement, s a kalapját letette az asztal közepére, a fővámhivatalnok orra elé. Ettől kezdve nyugodtan vetkőztethették, még a fenekébe is benézhettek, nem találtak semmit! Ráadásul szemtelen is volt:
- Mennyi leit visz ki az elvtárs? - kérdezték szigorúan. Elővette, s mondta is:
- Kettőt. S amikor bejött, akkor pofátlanul megmutatta:
- Nem dorbézoltam el ám minden pénzt, egy lejem megmaradt!
S közben a fél város az ő óráin nézte a pontos időt...

Surveyorok áradata

indult meg tizenegy óra után. Először a kikötő részéről jött egy szimpatikus úriember, végignézte az összes bizonyítványt a daruk köteleiről, megtekintette a törött görgőket. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment.
Utána érkezett a megsérült bárka ügyében a surveyor. Végignézte az összes bizonyítványt, megtekintette a törött görgőket és darublokkot. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment.
Nemsokára újabb ügyfelem jött. Végignézte az összes bizonyítványt, megtekintette a törött görgőket és darublokkot. Lejátszottam neki a videót amit tegnap készítettem, kedélyesen elbeszélgettünk, és elment. Ő volt a P&I surveyor.
Tíz perc múlva kopogtatott a következő. Már rutinos voltam. Elhadartam mi történt, hívtam, hogy megmutatom a törött görgőket és blokkot, de azt mondta nem jön, mert ő az orvos. Ettől függetlenül kedélyesen elbeszélgettünk, és miután megkapta az egészségügyi deklarációt, elment.
Paliról közben kiderült, hogy ő a Sólyomszem detektíviroda a hajón. Megyek fel a lépcsőn az egyik ellenőrző emberemmel, mert a decken lézengtünk egy sort, azt mondja a második tiszt:
- Fogadjunk, hogy esik az eső!
Honnan tudta?! Hiszen csak annyit láthatott, hogy bőrig áztam, és mindenemből ömlött a víz...
Délután megérkezett Glasgowból a Seascot embere. Megmutattam a törött görgőket stb. stb. stb. és nem ment el, ő sokkal érdeklődőbb volt, mindent alaposan megvizsgált és megállapította, hogy a kápóék a hunyók, mert amikor két napja görgőt cseréltek, rosszat tettek be, mégpedig olyant, aminek a csapágya be volt szorulva, nem forgott, hanem a görgő csúszott a csapszegen.
- Hoppá! - mondaná Hofi. Engem pedig megbízott azzal, hogyha a gépészek legközelebb a fedélzeten dolgoznak, akkor nézzek utánuk, mert "nem gyakorlottak, és nem gondosak"! Hízik a rosszabbik májam... (Lajosnál biztosan nem fordult volna elő!)

Ezt a sértést!

Az egyik surveyor vérig sértett minket. Megkérdezte, hogy görögök vagyunk-e? Emögött az van, hogy sok köztük a csapnivaló tengerész, a görög hajókkal állandóan sok a gond. A nyílt vízen azért, mert nem szabályosan navigálnak, velük és a szovjet utódokkal van ilyen téren a legtöbb gond. A görög tulajdonban levő korosabb hajók borzalmas állapotban tudnak lenni, de azért a Humberünk még mindig jobb mint egy görög! Ha görög lenne a hajó, akkor átkurkászná minden hivatalos ember, mert saját szemével akarna meggyőződni mindenről! Ezen kívül, ha görögök lennénk, az azt is jelentené a partner - most a surveyor - számára, hogy nem vagyunk szavahihetőek...
Pirul az orcám...

Mire akarnak rábeszélni...?

A Seascot képviselőjével - a nevét nem tudom, nem mondta meg - beszélgettünk miután végeztünk a napi dologgal. Szóba került, hogy Lengyelországba akarok menni, megszerezni a parancsnoki képesítést.
- Miért nem megy Angliába? - kérdezte a lehető legtermészetesebb hangon. - Hisz ha ott szerez képesítést, az a legjobb befektetés a jövőre nézve! Három iskola is van.
- A nyelv az igazi gondom - válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondjak hirtelenjében, s ez jó kifogásnak látszott.
- Ugyan, nagyon jól beszél - dicsért meg, és ez nem az első, ahogy született angolok értékelik nyelvtudásomat (csak a Rigó utcának nem jó). Hat hónap alatt pedig teljesen belejön. És ha angol bizonyítványa van, akkor bármelyik angol cég alkalmazza!
- Azok csak brit állampolgárokat alkalmaznak - vettettem ellen.
- Dehogy! Ők a brit bizonyítványhoz ragaszkodnak csak! - bizonygatta.
Hát most tessék, ez a nagy gondom. De azt hiszem nem lesz semmi belőle, nekem a családomat el kell tartanom, s e mellett csak a lengyel Főiskolát tudom kiszorítani. Pedig...
Nagyon drága. Mintegy kétezer font a díja, és a megélhetési költségek igen magasak Angliában. És a tanfolyam nem kettő, hanem hat hónapos. Sajnos...

Az aggódó stivador

Egész nap randa, esős idő volt. Többször is bőrig áztam, örülök, ha nem fáztam meg. A stivadorunk felvette azt a jó szokást, hogy minden nap hoz valamit: második nap - már írtam - gyümölcsöt. Tegnap egy gyönyörű ananászt, ma egy kiló kesudiót. Most egy cseppet rosszul vagyok a töméntelen sós nasstól, és a maradékot elajándékoztam: Ninó kapott vagy negyven dekát, a két tisztemnek adtam karácsonyi ajándékul - néztek, mint liba az égre - meg a fedélzetmester kapott elsőtiszti dicséretként egy kistányérral.
Minden nap megkapom az India Timest, és holnapra képeslapokat kértem, mert kérdezte mit hozzon?
Szegény egész nap be volt tojva látva a sok surveyort. Mikor egy elment, megkérdezte:
- Mit mondott? Miért szakadt le az egyes Jumbó? A mi hibánk volt?
Minden egyes alkalommal megnyugtattam:
- Nem, a stivadorok nem hibásak.
Elmondta, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy semmi sérülés nem történt, mert abból nagy baj lehetne. Semmiből nem csinálnak gondot a hatóságok, csak a balesetből, de abból nagyot.
Kösz Ganésa az eddigi gondoskodást, csak egy kicsit vigyázz még ránk, haza szeretnénk menni, nem a sittre Indiában...

Vasárnap, szeptember 8. Mumbai. Tegnap a kettes raktárból 72 tonnát raktak ki, maradt benne még 1100. Szép kilátások?!
Oly annyira, hogy telex jött, miszerint holnap kikötünk, éspedig a rakodó-berendezéseink állapota miatt. Ettől féltünk. Ma nem rakodnak, holnap kínpadra vonják a hajót - de ez leginkább Mr. Bott gondja baja lesz!
Akkor ma pihenünk.

Dr. Tyúkszemész

Ebéd körül egy csónak jött, s egy kuruzsló-doktort hozott. Ajánlkozott mindenkinek, hogy kiszedi a láthatatlan tyúkszemét is... P. Zoli megfogadta, mert olcsón dolgozik, hisz egy kiszedését három dollárért megszámította. Amikor Zolival és Mártival végzett, a kápó kabinban levő barba lábának esett neki.
Leült a földre, mint az orvosok általában, és ölébe vette a kezelendő lábat. Ráhelyezte egy piroscsíkos, enyhén koszos törölközőre. Megnyomkodta, megforgatta, megszakértette, s kijelentette, hogy két helyen van tyúkszem, egyik a kisujjon, a klasszikus helyen, és egy a talpán. Elővett egy éles kést, amit előzőleg gondosan beletörölt a nadrágjába, majd valami folyadékot csepegtetett a bőrre. Azonnal kifehéredett a tyúkszem. Pedig a páciens nem is érezte, hogy kellemetlenkedik neki. Ezután egy szikét kapott elő, beletörölte a törölközőbe, és megvágta a bőrt. A sebre valami piros folyadékot kent
- Ez valami igen drága izé - mondta, de nem derült ki, hogy micsoda. Ezután egy kis kúpos eszközt vett elő. Az öblös nyílását a sebre tette, a szűkét a szájába fogta, és megszívta, s a lyukat befogta az ujjával. Ezt a szívást többször is megismételte, és mintegy három perc múlva levette a szerszámot. Tíz darab, pálcika alakú izét - tyúkszem gyökeret - számolt össze.
A muveletet megismételte, azzal a különbséggel, hogy most a kisujjat vette kezelésbe, és a szerszámait már nem a dobozából vette elő, hanem a padlóról, ahova előzőleg tette. Becsületére legyen mondva, most sokkal gondosabban törülgette a törülközőbe a szikét s a kést...
P. lábából összesen 34 darabot szedett ki, a barbától vagy 23-at. Mindketten ötvenessel fizettek, és nem kaptak vissza. Nekem nincs már ötvenesem...
Bár a pasas hozott egy ajánlólevelet orosz nyelven, szépen fotóval megtámogatva, és abból az derül ki, hogy az árajánlatának a 20%-ával már boldogan kiegyezik, nem kell túlfizetni, akkor se lettem a páciense.

A Holdról jöttem, mesterségem címere: Mitsutor...

Délután bejött egy ügynök a Mitsutortól, és hülye volt. Meg kancsal, de arról nem tehet. Itt lényegesen több a hülye ügynök, mint szerte a világon, de ez van. Persze nem hiszem, hogy ők lennének a nagy átlagnál tökkelütöttebbek, inkább az a hivatalos, hyperszuperbürokratikus eljárás, ami itt dívik az oka annak, hogy senki se tud semmit. Itt a jobb és a bal kéz mérföldekre van egymástól... Volt olyan is, hogy hárman is jöttek egy nap, és mindegyik kitöltette ugyanazt a nyomtatványt, a végén már frászt kaptuk tőlük. Ugye a Mitsutor - az olasz ügynöksége - fenyegetőzött eddig azzal, hogy letartóztat, meg ellenőröket küld, meg ihaj-csuhaj, mert a darvaink alkalmatlanok a kirakásra. Most ez a kedves kis ősz, öreg ügynök bájosan belebandzsít a képembe, és azt mondja, hogy:
- Chief, holnap kikötnek 17:00-kor. A hajódarukkal kirakodnak egy nap alatt, mert a rakomány már nincs kétezer tonna...!
Hát ez manus a Mitsutor holdban lévő kirendeltségétől keveredett ide valamilyen tévedés okán...

Hétfő, szeptember 9. Mumbai. Az ember ugyebár a napját a legkisebb helyiségben kezdi, bár az enyémnél még vannak jóval szűkebbek is a hajón... Szóval közben olvasom a Bombay Timesban Mr. Jerry Pinto humoros írását, melyben

G. B. Shaw hala

egyik nyelvészeti gyöngyszemét idézi. Ez olyan lehet, mint magyarban a nyaktekerészeti mellfekvenc...
Azt írja, hogy köztudott Shawról, mennyire nem szerette az angol nyelvben azt, hogy nem fonetikus. Ez nem zavarta abban, hogy virtuóz módón használja, és különben is: csak ők - a nyelvet tökéletsen tudók -, képesek ilyen szóvicc alkotására. Szóval angolszász nyelvterületen ismeretes a szó: GHOTI. Ezt Shaw alkotta. Ugye az angolt tanuló vagy aki tanulta ezt így ejtené ki: goti vagy gotáj, nem tudom. Pedig dehogy! Shaw megadja a használati utasítást is:
GH:        úgy ejtsd mint az ENOUGH-ban (INAF = F).
O:          úgy ejtsd mint a WOMEN-ben (WIMIN = I).
TI:          úgy ejtsd mint a PATIENT-ben (PÉJSENT= S).
Tehát ez a gyönyörű szó FIS-nek ejtendő, azaz fish - hal szó. Angolban ez nyelvtani bravúr...!
Küldetek egy táviratot Mr. Bottnak, hadd legyen egy kis gondja a hajójával, úgysincs neki elég. Beszámolunk a raktártetők állapotáról, miszerint a hármas raktárt tegnapelőtt fejeztük be, és nekiálltunk a kettesnek, az egyes olyan amilyen. Nem örül majd a hírnek túlzottan. Fogadok azt hiszi, hogy minden rendben van a raktártetők körül, hisz voltunk - úgymond - javítani...!
Ebéd közben szóba került, hogy S. Zsolt művészeti szakközépiskolát végzett. Kérdezem:
- Nem ismerős a Miksa Bálint név? Ő a feleségem keresztlányának a bátyja.
- Hát hogyne lenne az, az osztálytársam volt.
Kicsi a világ. (Az egészben az a szép, hogy volt agyam, hogy rákérdezzek!) Holnap reggel part mellé állunk, a pilot fél hatra ígérte magát. Ha kikötünk, kéne egy lapot írni Bálintnak...

Kedd, szeptember 10. Mumbai. Este jelentkezett a pilot, hogy fél hatkor a hajón van. Megbeszéltük a barbával, hogy fél ötkor kelek. Háromkor is hívtak: a fél hatot megerősítették, erre négykor keltettek, mert Ninó szerint a parancsnok azt mondta, hogy akkor ébresszenek. Felkeltem. Mondaná meg valaki, hogy minek?

Fél nyolcra kikötöttünk.

Nem tudom, hogyan intézték a dolgokat, de a fiam partralépési engedélyét nem hosszabbították meg, mert nem adta le. A fedélzetmester a másik, a többiek odafigyeltek, így ők ketten nem mehetnek partra... Hogy van az, hogy mindenki átadta a rádiósnak, csak ők nem? Azt hiszem Ninónak ez jó lecke lesz, hogy nem lehet halogatni bizonyos dolgokat! Majd elárulom, hogy az engedély nem fényképes, és nincs ráírva a homlokára, hogy mi a neve... Események
Röhej: saját daruval rakodunk, mert a partinak 3,5 tonna a kapacitása. A névleges öt...
Aranyos: amikor a kikötői rendőrség a hajón volt, hogy meghosszabbítsák a partra lépési engedélyeket, az egyik officérre rájött a... Szóval fújtak benne a szelek. Kecsesen oldalra hajolt, elvörösödött a képe, és vagy fél percen keresztül, jó hangosan trombitált, bele a nadrágjába. Gusztusos volt, igazán...
Dühítő: egész nap a nyakunkra jártak a surveyorok. Megint jött a kikötőtől, a károsodott uszály részéről, a P&I-tól, a mi ügynökségünktől, a charterer ügynökségétől. Nem volt egy szabad percem se!
Jellemző: bejött két shipchandler is. Ajánlották az árujukat, és azt is felajánlották, hogy az ügynökség is fizethet. Amikor megtudták, hogy a Mitsutor az ügynökség, vették a kalapjukat, és sűrű elnézéseket kérve távoztak. Azokkal ők nem üzletelnek. A maffiózó olasz úgy látszik megtalálta az indiai gengsztert...
Jó a rosszban: eladjuk az összes lecserélt darukötelet. Legalább egy kis zsebpénz, ha már Mr. Bott nem fizeti ki a fizetésünket (a hajón, mert szerencsére haza rendben megérkezik mindig), az augusztusival lóg még...
Rossz a jóban: kimehetnék telefonálni este, de nem tudom, sikerül-e?

Fel a fejjel Mumbaiban...!

Akkor nem látni, milyen mocskos az utca, ne nézze az ember, mibe lép, elég lesandítani a lábam alá, és kikerülni a pocsolyát, elsasszézni a kutyák mellett, s akkor érdekes, izgalmas város...
Este nyolckor mentem ki, hogy beszéljek az asszonykámmal, aki mint kiderült otthon didereg, mert még nincs kész a gáz, kell még vagy két hét, mire bekötik. Rólam meg szakadt a víz. Szabolcs jól kezdte az évet, a magyar tanár dicsérte a verseit. Igen könnyen megtaláltam a telefonállomást, nagyon sok van, pénzváltó is működik bennük, így nem volt gond a távbeszélés...
Előtte sétáltam.

Emeletes nyomor

Mint említettem, Mumbai érdekes város. Este is. Szépnek nem mondanám, de világváros a javából. Ilyenkor talán még nagyobb a nyüzsgés mint nappal. Nem kerestem a szép helyeket, célirányosan a "dzsumbujba" mentem, a szegényebbek által lakott környéken járkáltam. Láttam a nyomort, és gondolom, kiríttam európai öltözékemmel. Olyat láttam, amit nem hiszem, hogy sokan: emeletes utcai nyomortanyát! Képzeljünk el egy állványt, olyat, amilyet az építkezésekhez használnak. Minden pallósor egy emelet, s van vagy öt! Tele az ott lakó nyomorultakkal...
És hasonló nylonfóliával fedett lakások tömkelege mellett mentem el, mint amilyet a Prince of Wales múzeum mellett láttam a fiammal. Arról nem is beszélek, hogy az utcán a földön alszanak egy szál gyékényen, takarón. A Crawford Marketen, a Viktória pályaudvar melletti teret sokan választják éjszaki nyugvóhelyül. Gyerekek is. Egyedül fekszenek a kocsik kerekei mellett. A szüleik...?
A pályaudvar gótikus (maximum neo) épülete valami fantasztikus látvány este: kivilágítják, de igen rafináltan. Nem az utcára tették a reflektorokat, hanem elrejtették a sok kis torony és kőcsipke közé, és fantasztikus fény árnyék hatást értek el vele. Legalább negyedórát álltam a túloldalon, és gyönyörködtem! Többen meg is kérdezték, mi bajom, várok-e valakit? Elnézően mosolyogtak, amikor azt válaszoltam, hogy csak gyönyörködöm. Egyébként a hivatalos helyeken már nem Viktória Terminusnak hívják, hindi nyelven mondják, de az megtanulhatatlan, és kimondhatatlan számomra (egyelőre).
Szembeötlött egy olyan éjszakai nyughely is, ami fél méter magas, cölöpökből van összetákolva, és az alatt pihenik ki a napi fáradalmakat. És ezekben a tákolmányokban többen is laknak, családi életet élnek, tüzet raknak, főznek, szaporítják a nyomorgók számát. A kikötő melletti utca is tele van velük. A hatalmas kábeldobok között valódi nyomortelep bújik meg, gyerekzsivaj hallatszott amint arra mentem... A művelődni vágyó hajléktalan pedig kiült az utcasarokra, és a neonlámpa fényénél rontotta szemét az Afternoon című újság böngészésével...
Érdekesség: olyan utcai ágyon pihent egy öregúr, amivel először Massawában, az etióp kikötőben 1975-ben találkoztam. Vastag bambuszrudakból van összetákolva, és hevederek feszülnek rajta keresztben, hosszában. Csoda, hogy szét nem esik, mert a rudakat csak egyszerűen összekötözték.
De elmentem gyümölcsárusok mellett is: négy biciklikerékre szerelt fapallón kínálták a banánt, a négybe vágott piros belű gránátalmát, a starkingot... Nem pakoltak össze még a bódésor árusai se a pályaudvar mellett. Élénk alkudozás folyt, üzletkötés nem sok.
A telefonközpontok mellett mindig sok a koldus. Nem túl szemtelenek. Követnek pár méteren keresztül, aztán elmaradnak, tudják, ha nem nyúlok a zsebembe, akkor nem vagyok balek. Egyszer ugye megjártam! A bételárusok - úgy hírlik - egész éjjel árulják a portékájukat. De ez nemcsak a rágnivaló zöld levél, hanem marihuánát és hasist is kaphat a vásárló. Nem tiltott árucikk egyik se...! (Mondják.) Soha se próbáltam, és nem is akarom megkóstolni. Nem vagyok olyan szegény, hogy a kábítószermámorba kellene előle menekülnöm!
Érdekes a sok-sok utcai ételárus is. Ütött-kopott kordén tolják a konyhát, apró tűzhelyen lobog a láng középen, rajta vasserpenyő. S mindegyik mást árul. Van aki valamilyen húst süt, s zöldséget ad hozzá. Más lepénybe burkolja a tölteléket, de olyan is látható aki apróra vágott zöldséget szór az újságpapír zacskóba, s szószt locsol a tetejére. S a vendég ott helyben, állva, az utcán fogyasztja el. Még jó, hogy mindenkinél ott az evőeszköze, a tíz ujja.
Beültem egy pandzsábi ételeket kínáló étterembe, de csak sörre voltam szomjas. Milyen érdekes, ha csak szemlélődik is az ember! A szomszéd asztalnál komoly urak vacsoráztak. Mindenféle mártásokat, szószokat kanalaztak a kovász nélküli lepénnyel, és békésen ittak. Valamilyen rövidet töltöttek a poharukba, és tonikkal hígították. Milyen szívesen megkóstoltam volna én is valamilyen pandzsábi ételt, de annak ezer egy oka van, hogy elmaradt. Az első, hogy Mr. Bott csücsül a pénzünkön, és elfogyott. Szerencse, hogy telefonra maradt még húsz dollárom!

Szent teheneket

is láttam. Olyan apróka marhák voltak, nekem csak derékig értek, szép, kunkori szarvukat pirosra festették, és békésen heverésztek az osztottpályás autóút elválasztó sávjában. Az egyik egy kamionhoz volt kötve, spárgával. Elgondoltam: ha beülnék, és gázt adnék, hogy rohanna a kocsi mellett a marhája...! A másikat etették: vödör volt előtte, és a cukornádlé árus által kipréselt nádmelaszt(?) majszolta.
Egy idős asszony megállt egy utcai szentély mellett. A betlehemhez hasonló, de betonból épített kalitkában egy szépen kipingált gipsz öregúr trónolt - Ganésa egyik közeli kollegája lehetett, de hogy ki, nem tudom. A hölgy - de örülne, ha tudná hogy így titulálom! - levette a papucsát, beletapicskolt a lába előtti pocsolyába s két ujjal puszit dobott égi főnöke szobrának, és hadarva motyogni kezdett. A szentélyt belülről festett csempe borította. Mindegyiken a fordított horogkeresztet, a svasztikát láttam - tudjuk, hogy a nácik innen vették az ötletet...

Szerda, szeptember 11. Mumbai. Éjszaka minden gond nélkül ment a kirakás, ha nem történik semmi, akkor késő este elmehetünk, de ezt nem hiszem, mert úgy gondolom, erről a rakpartról csak napvilágnál lehet elmenni, olyan kacifántos a manőver.

A szent hatökrök...

Isten bizony nem érzem magam fajgyűlölőnek, és csak az arabokkal nem szeretek igazán dolgozni, de amilyen hatökrök ezek, ilyenhez foghatót még nem pipáltam.
Az egész úgy kezdődött, hogy telex ment Mr. Bottnak, hogy kell három köteg 23 mm átmérőjű 250 m hosszú drótkötél. Ezután bejött a főfőfő shipschandler, és elvitte a szükséges méretet, 23 mm x 250 méter. Majd az alfő shipi következett, akinek megadtuk, hogy háromszor 23 x 250-es kötél kell. Majd az ügynökségről két nap alatt hárman érkeztek, akik elkérték a kötél adatait. Ma capt. Menon, Mr. Bott testi-lelki jó barátja is meglátogatott, és megjegyezte, hogy a méretek nélkül nehezen tudja beszerezni a darukhoz szükséges drótköteleket. Miután elment, itt hagyta a papírt az adatokkal, én utána rohantam, de már nem értem el. Rohanás az irodájába. A kapunál mutatom a névjegyét:
- Ide akarok menni - mondom, és nem értettem, miért néznek a kapusok olyan bambán, és értetlenül.
- Nem tudom, hol van - közli az egyik.
- Szálljon repülőre - ajánlja a másik.
- Ez hülye - társalgok magammal. De nem. Mutatja a névjegyet:
- Ez az iroda Bangalorban van India másik felében!
- Te jószagú Atyaúristen - szalad ki a vér az arcomból. - De kell itt is lenni irodának - makogok. Megtaláltam. Bemegyek. Odaadom capt. Menonnak a cetlit.
- Jaj de jó, már küldeni akartam valakit a hajóra a méretekért - örvendezik. Meg is rendeltette azonnal egy helyes, piros pöttyös titkárnővel (ott a homloka közepén volt a pöttye). Visszamentem a hajóra. A parancsnok már várt. Felmentem. Menon embere volt ott, és kérte a drótkötelek adatait. Isten bizony! Huncut legyek, ha nem így volt, szóról szóra! Megkapta, elment.
Délután megjött a köteles. Hozta a papírját. Nézzük: három köteg kötözőkötél (gyanús!).
- Írja alá parancsnok a szállítólevelet, mert nem tudom a vámon áthozni - mondja a majomformájú gnóm sofőr.
- Chief, menj vele, nézd meg mit hozott, azután aláírom.
Lemegyünk. Egy másik papírt lobogtat. Elolvasom. A három drótkötél adatai, ahogy a shipi megadja:
1 köteg 22 mm-es, egy köteg 24 mm-es.
Ez a három, amit rendeltünk.
Megfájdult a fejem...
És akkor arról nem is beszéltem, hogy délután megüzenték, hogy indulásra ne legyen a trimm nyolc méternél több! A trimm az első és hátsó merülés különbsége. Nyolc méteres trimm azt jelenti, hogy a hajó orra az égnek áll, a fara meg lent van! Őrület...! (De ebben az esetben inkább arra hajlok, hogy azt higgyem, hogy valaki a hajón félreértett valamit, és a nyolc láb - 2,4 méter - helyett métert mondott.) De ennek sincs semmi értelme, mert csak a legnagyobb merülést szokták korlátozni a vízmélységnek megfelelően.

Csütörtök, szeptember 12. Mumbai. Hajnali négyre kész lettünk a kirakással, kiraktunk 5918 tonna vasat szeptember 1-12 között!
Nem tudjuk hova megyünk, így a külső horgonyzóhelyen ledobtuk a macskát, és megvackoltunk...

Isten veled India

Először voltam a maharadzsák és Bagira országában. Bombayban soha nem látott nyomorral találkoztam, a mesék gazdagságát nem volt szerencsém megismerni, de az a néhány felhőkarcoló sejtet valamit a modern kori vagyonokról, és a képeslapok a régi korok kincsekről árulkodnak. A legnagyobb gonddal személyesen szembesültem. A városban is, a hajón a munkám során is: a túlnépesedéssel.
Biztos vagyok benne, hogy ezért látszanak sokszor "hülyéknek" ahogy a szent hatökrök részben leírtam. Mert rosszindulat nincs bennük. Biztos, hogy mindenki a legjobbat akarja nyújtani, de ennyire telik, ha egy embernek való feladatot harminckilenc és félre bíznak. Mindenik meg akarja mutatni, hogy dolgozik, és senki nem látja át az egészet. Aki meg átlátja, az nincs jelen, valahol messze van. A tanult emberek itt is válogathatnak a munkalehetőségek között, ahogy az India Times többoldalas álláshirdetéseit böngésztem!
Aki kap egy részfeladatot, érezheti, hogy nem teljesen stimmel a dolog, ezért hogy megmutassa, hogy dolgozik, és rá szükség van, beindítja képzeletét, és ha hatalma is van hozzá, rendeletet, szabályt alkot, és azután a többiek ehhez tartják magukat. És a bürokrácia burjánzik. Ezért lehet, hogy sehol ennyi személyzeti listát (crew list) nem kértek el hajótól mint itt. A rádiós vagy negyven példányt osztott szét. Vitte boldog, boldogtalan, egyszerre több példányban...
Azt tudjuk irodalmi élményeinkből, hogy az indiai művelt ember szereti a művészetet, értékeli költészetet. Ez lehet az egyik oka, a másik pedig az, hogy az általam vezetett és megfogalmazott hajónaplóban valami légies-költőit vélhettek felfedezni, mert hordták a másolatot, mint a cukrot. (Elképzelhető, hogy valami általam ismeretlen indiai versformában írtam önkéntelenül?)
Biztos vagyok benne, ha nem történik az a darublokk leszakadás, és nem károsodik az uszály, akkor sokkal nyugodtabb lett volna a kikötői tartózkodásunk. De így egy lidérces álom volt!
Tegnap hajnal háromnegyed négytől este fél tizenkettőig voltam talpon, egy perc pihenő nélkül. Ma ugyanabban az időben keltem. Délelőtt fél kilenckor lefeküdtem, és kettőkor ébredtem. Csuda finom alvás volt!
Takarítjuk a raktárakat, majd mossuk, hogy bármilyen rakományra kész legyünk.
Az elmúlt napokban írtam néhány dolgot: többek között Nagyszékelyről és Lőrincről. Az egyiknek Maca néni és Sándor bácsi a címe. Meséltem a két öregről, akik nagyon szerettek engem, azt hiszem az unokájuknak tekintettek. Felolvastam Ninónak. Élvezte. Nevetett, mosolygott, és a végén meg is könnyezte, majdnem elsírta magát. Érdemes volt megírni. Szép lelkű fiam van...
Tűz a parton címmel az egyik este eseményeit is megírtam, amit a Paraná folyón töltöttünk. Azt hiszem, az is jól sikerült. A Nagyszékelyről szólókkal nem vagyok igazán megelégedve.

Péntek, szeptember 13. Mumbai, horgonyon. Éjjel óránként néztük a tiszt urakkal a telexet, Mr. Bott kiötölt-e valami nagy marhaságot, ami a következő út lehet? Eddig semmi. Jobb is ha ma nem jön order, lévén péntek és 13.-a!
Folyik be a víz az egyes raktárba. Nagy a valószínűsége, hogy lyukas a fenékkút szívócsöve, és valamelyik ballaszttankból jön. Hogy lehet így berakodni?

Szombat, szeptember 14. Mumbai, horgonyon. Éjszaka Pali bakot lőtt. Azért adunk szolgálatot, hogy ha Mr. Bott telexezik, azonnal tudjunk válaszolni. Hajnali négykor megyek fel a hídra, ott egy távirat a gépben. Éjjel 1:48-kor jött, Amerikában még tegnap délután van, 15:18. Pali nem tudta eldönteni, hogy sürgős-e és nem keltette a parancsnokot. Persze, hogy sürgős! (Vagy nem ellenőrizte idejében a telexet, mert belemerült a térképjavításba!). A kérdései akkor is, ha hülyeség: megjött-e a drótkötél, az ominózus három Jumbó kötél - meg -, ugye hogy meg kell rendelni a nehézdaru blokkjához a görgő tengelyt - ugye -, és tiszták-e a raktárak - nem -, még két nap kell a mosásra. Persze a barba kiakadt Pali eljárásán...
Én meg tudom még érteni Palit, mert emlékszem, nekem milyen gondot jelentett hasonló esetben eldönteni, hogy felébresszem-e a mindenható parancsnokot. Nem tudom, ha én leszek captain, hogy viszonyulok az ilyen viselkedéshez...?

Vasárnap, szeptember 15. Mumbai, horgonyon. Isten éltessen Encsike a neved napján! Vajon még hány ilyen köszöntő lesz ebben az évben, a Naplóm lapjain, úgy, hogy az érdekelt nem szerez róla tudomást?
Éjszaka semmi nem jött, így a holnapi nap is itt leszünk, lévén Amerikában vasárnap éjjel.

Hétfő, szeptember 16. Mumbai, horgonyon. Készen állunk a berakásra. Csak azt kéne tudni, hova menjünk a rakományért...

Kedd, szeptember 17. Mumbai, horgonyon. Tegnap annyit kérdezett Mr. Bott, hogy berakható-e 13.000 tonna 7 méteres merülés mellett édesvízben (folyón)?
Nem rakható be...
Felmértük azoknak a daruknak az állapotát, amelyikekkel rakodtunk. Siralmas. A két Thompson daru összes felső blokkja életveszélyes! Elküldjük a róluk készült jelentést Mr. Bottnak...

Szerda, szeptember 18. Mumbai, horgonyon. Semmi. Nem jött utasítás, hogy hova menjünk. Így továbbra is Rostokban vagyunk, azaz itt rostokolunk...
Elkezdtem egy új regényt. Az ideiglenes címe: Sea Falcon, azaz Tengeri Sólyom. Tengerészekről, de nemcsak tengerészeknek. Hiába no, én ehhez értek, és most megy is az írás. Tegnap este kezdtem el, már 16 oldalt megírtam. Úgy érzem, jó!
Mr. Bott késő estig dolgozott. Délután ötkor - Amerikában fél tizenegy - megjött a parancs, de nem violaszín pecsét alatt: induljunk Maputo (Mozambik) - Durban (Dél-Afrika) irányába. Kéthetes menet.

Csütörtök, szeptember 19. Arab-tenger. Megyünk, hála Istennek, de azt is jó lenne tudni, hova...
Nagyon hiányzik a nyomtató. Hogy csinálom meg a hóvégét?
Mr. Bott ma is gondoskodott egy kis izgalomról: újabb táviratot küldött, a következő kérdéssel: legújabb lehetőség 20.000 tonna búza Trinkomale-ból (Sri Lanka) Dél-Koreába. Mi a legkorábbi érkezés időpontja, ha elfordulnak Sri Lanka felé? Fogós ravasz kérdés. 1=9 nap, 2=5 nap, X=11 nap (X a helyes válasz)!
A problémánk csak az, hogy órát állítsunk-e vagy se? Ugyanis most UTC + 5,5 a hajóidő. Ma akartunk 1,5 órát visszaállítani. Ha éjjel 1,5 órát visszaállítunk akkor UTC+4-ben leszünk, és ha hajnalban befordulunk, akkor a Sri lankai UTC+6,5-höz igencsak sokat kell 5 nap alatt előrehajtani...
Holnap vajon mivel riogat...?

Péntek, szeptember 20. Arab-tenger.

Sea Falcon...

Ez egyszerűen őrület. Tegnapelőtt este kezdtem el a Sea Falcont írni, most, pedig még reggel kilenc sincs, már negyven oldalt megírtam. Nem tudok másra gondolni, kavarognak az ötletek, egyre másra jobbnál-jobb gondolatok jönnek. Élveszem! Fantasztikusan jó írni, akkor, ha magamat írom, azt, ami bennem él, a saját élményeimet, vagy a másoktól hallott sztorikat építem be a könyvbe.
Azt hiszem, ezek a tengerészek sokkal inkább azok, mint az Atlantic Starban. Kitaláltam egy fantasztikus rádiós gazdasági tisztet. Remélem, P. F. nem veszi rossz néven, mert belőle is van jócskán Meggyesi Elemérben - így hívják a regény kambúzerét -, de egy hallomásból ismert gépüzemvezető, egy öreg gépápoló is a modellek közé tartozik, és mindez azt hiszem elég jól karakírozva.
Nem tudom, ki lesz a főhős? Valószínűleg többen lesznek.
Meggyesi titokban költő lesz, ma írtam néhány valóban szép verset, ami méltó lehet egy titkos versfaragóhoz:

A vincs (csörlő)

Elcsi túlórázik egy daru vincsén
Izzadtság ragyog a göndör tincsén...

Fresh Water (mosdóvíz)

Fresh water csöpög a csapból...
melyből a deck boy kortyol.
Te! Éltetője hajónknak!
Te! Szomjoltója deck boynak!
Rólad szól énekem,
drágább vagy énnekem
mint a fehér, habos sör,
lehet belőled tele vödör!
Te kellesz minékünk,
ha elhal az énekünk...

A Muráda (habvédlemez)

A muráda,
mint kígyó ki részeg,
egyenesen vezeti lépted.
De ott, az orrban
lágyan ível,
lássuk csak:
mit mível?
Fölkúszik a próvára,
szemed teszi próbára.
A hajó elején
a kettő összehajol
Ne tovább!
Mert a víz
homlokon csókol...

Tengerparti séta

a parton sétálok,
s mit látok?
Lábam előtt egy tengeri csibor.
- Mit szólsz ehhez kedves Tibor?
Kérdeném barátom,
de nem látom.
Mert ő már távozott,
s félvállról hátraszól:
- Sajnos félek a tengeri csibortól!

Lyra

hangtalanul sír a lyra
a szakács a húst
fasírtnak aprítja.
Nincs benne
semmi költői,
a csípeje karcsú, női.

Ugye szépek?
Este távirat jött Mr. Bott-tól, hogy Sri Lanka lefújva.

Szombat, szeptember 21. Arab-tenger. Alig megyünk. Én 24 mérföldet tettem meg, ezzel a negatív csúcsot tartom, de minden őrség 30 alatt teljesített. Elkaptuk a szembeáramlást, a monszun is szembe jön. Majd csak kievickélünk belőle! Ma és holnap Mr. Bottnak rossz napja lesz. Ma küldtük el a jelentést a darukról, holnap kapja meg a pénzigényt.

A Csokonai...

Délután, őrségátadáskor egy hajót láttunk. Pali már menni készült, amikor megnézte távcsővel.
- Ennek piros-fehér-zöld a kéménygallérja - mondta.
- Biztos maldívi hajó lesz, azoknak is ugyanaz, mint a magyaroké - intettem le. De vettem a fáradtságot, és megnéztem. Magyar hajó volt! - Radnóti, Radnóti, itt a Humber - hívtam a VHF telefonon őket. Semmi, csak süket csend. - Csokonai, Radnóti itt a Humber hívtam újra.
- Itt a Csokonai, Vass Iván első tiszt beszél - jött a válasz!
Az ilyenkor szokásos kérdés felelet játékot játszottunk. Megtudtam, hogy Vámos a barba, Molnár Pisti a második - nálam is második tiszt volt, amikor Brazilba jártunk - Dobozi a kápó. Ukrajna - Fülöp-szigetek az útja. Kérdezték a fizetéseket, mi is az övéket, hát sajnos nem változott, a Mahart még mindig 1675 $-t fizet a chiefnek. Gondolom irigyli Iván a fizetésemet...

Ninó lelkesedik

Felhívtam a fiamat este a hídra. Elmondtam, hogy a Csokonai volt az a hajó, amelyiket látták. Ő is ismerte a barbát és a kápót, láttam, egészen megörült a hírnek, és elvégre azzal a hajóval szeltük át az Atlanti-óceánt, és mentünk el Brazíliába. Aztán hirtelen megkérdeztem:
- Nem akarsz tiszt lenni?
- Angliára gondolsz? - kérdezte, mert erről már beszélgettünk, és akkor azt ajánlottam, menjen ki egy angol tengerésziskolába.
- Nem, a Mahart indít egy tiszti tanfolyamot, hét hónapos, 24 hónap őrszolgálatban eltöltött idő, és 21 életév a korhatár.
- Ennek én nem felelek meg - keseredett el. Megvigasztaltam:
- A tanfolyamnak, nemigen hiszem, hogy ez lehet a feltétele. A tiszti oklevél kiadására vonatkozhat. Azt meg megkapod akkor, ha megvan a hajózásod. Mire a tanfolyam befejeződik, majdnem 21 leszel! Jövő ősszel indulna, és 1998 tavaszán érne véget.
Azt hiszem, hogy sikerül rábeszélnem. Ha igen, akkor nem lesz gond, mire adjak ki 2800 dollárt, ugyanis ennyi a tanfolyam költsége. De Ninó jövője megéri...

Vasárnap, szeptember 22. Arab-tenger. Még mindig nagyon lassúak vagyunk. Tegnap én voltam a bajnok, 30 mérfölddel. Pali ma éjféltől négyig 23-at tett meg!
Angolszombatot adok a matrózoknak. Rájuk fér, régen kaptak.

Sz. Pista szondázik

Merthogy ez a dolga. De kezd nagyon tele lenni a hócipőm. Elszúrta a dolgokat a hajógyárban, amikor összekeverte a jobb és bal oldali tankokat, és ez azóta többször is előfordult vele. A jó múltkoriban már a Fore Peak és After Peakot (orr- és fartank) is összekeverte. Erre mit mondott volna? Hogy összekeverte, s nem tudta, elől, vagy hátul áll?
A raktárakban un. fenékkutak vannak. Ezeket azért kell mérni, hogy megtudjuk, van-e a raktárban víz? Mumbaiban nem mérte őket, hanem minden nap beírt valami hasszámot. Akkor lepődtünk meg, amikor láttuk, hogy a rakomány vízben áll! Ő szépen, minden nap beírt 42 centi vizet, és amikor utánamérettem, kiderült, hogy 120, a fenékkút 85-nél van tele.
Három napja keressük, hova tűnik el a mosdóvíz, amit a tengervíz sótalanító csinál? Tegnap jött a kápó, hogy végignézte a víz útját, és ők szúrták el, mert az ivóvíz tankba megy. Lemérettem a fedélzetmesterrel, kiderült, nyolc tonna desztillált víz került bele. Pista meg minden második nap beír egy centi fogyást. A legutóbbi "mérésének" eredménye 132 centi, ma délután 175-öt mért a bosun.

Kezd egy kicsit sok lenni!

És ez nem minden. A sok kötélszakadás, és blokkcsere után temérdek használt kötelünk van. Ezekből raktárbehúzó kötelet akartunk csinálni. A fedélzetmester kiadta a munkát Pistának. Megmondta, hogy 55-60 méter hosszú köteleket csináljon. Ő, mint szakképzett fedélzetmester, természetesen felülbírálta, és 45 métereseket csinált. Mind a nyolc rövid lett!
És még ő volt megsértődve, hogy Cs. Zoli jött le bosunnak, nem őt nevezték ki!

Hétfő, szeptember 23. Indiai-óceán. Kezdünk felgyorsulni. Pali majdnem tízes átlagot ment éjféltől! Így már csak tizenkétnapos menet van hátra, ugyanannyi, mint amikor elindultunk...
Írom a könyvet, és minden este elolvasok Ninónak két fejezetet. Most, hogy hangosan olvasom fel, jól tudom javítani, de kezdenek kételyeim támadni, nem estem-e abba hibába, hogy túl aprólékosan akarok e mindent megírni, ami esetleg a kívülállót nem érdekli. Pedig "tengerészekről, nemcsak tengerészeknek..." a mottója.

És megint Sz. úr...

Tegnap nem szóltunk Sz.nek, hogy a fedélzetmester leszondázta az ivóvizet. Délelőtt nézem a mérések eredményét, megint 132 centi van beírva az ivóvíznek. Szóltam, hogy kávé után mérje meg megint. Megmérte, de a mosdóvizet.
- Az ivóvizet mondtam, nem a mosdót.
- De hát az nem változott! - mondja - , az 132 centi.
- Nem értem, a fedélzetmester tegnap 175-öt mért.
- Az teljességgel lehetetlen! - tiltakozott. - Én mindig azt írom be, amit mérek. Menjünk és nézzük meg együtt!
Elmentünk. Beereszti a mérőszalagot a vízbe. Kihúzza. 175 centinél piros a vízjelző paszta. Szép lassan hervadt le a gúnyos mosoly az orcájáról...
- Három napja ide töltik az evaporátor által készített desztillált vizet! - mondtam, és otthagytam.
Kávé után beadta a váltási kérelmét.
Délután a bosun mondja, hogy dühösen morgott rá, miért nem szólt neki?
Egyszerűen lelkiismeretlen. Ilyen öreg hajón nagyfokú fegyelmezetlenség, és nemtörődömség, ha valaki nem szondázik rendesen. Bármikor kilyukadhat egy cső, és kóbor vizek jelenhetnek meg bárhol. És ezt egy 52 éves tengerésznek, aki fedélzetmester bizonyítvánnyal rendelkezik, magyarázni kellene... Nem kell a hajón.
Persze, valószínűleg szemét disznó vagyok, aki kiszúrt vele.
Vállalom...
Fő a biztonság...!

Kedd, szeptember 24. Indiai-óceán. Ma reggel N. Imre és Pista szondáztak, mert Sz. úr lemondott a hivatalról. Érdekes: rögtön egészen mások lettek a szondaeredmények, a fenékkutak majdnem üresek, míg ő állandóan fél métereket írt... Tehát azokat se mérte! A fartankból hiányzik 50 centi, ezek szerint a tájékára se ment! És minden bizonnyal, meg van sértve...
Hetven oldalt kész már a Sea Falconból! Amit tegnap írtam, azt hiszem, nagyon jól sikerült, a hajó szilveszteri bulija, ahol Meggyesi nagyot alakít, mint botcsinálta költő...
Este Ninó feljött kormányozni. Nem teljesen önszántából. Szóltam Cs. Zolinak, hogy küldje fel azzal, ha Sz. hazamegy, akkor lehet, hogy neki kell beszállni kormányozni, addig meg kell tanulnia. Azért nem én szóltam, mert a fedélzetmestertől jobban tart...
Miközben tekert, próbáltam lelket önteni bele, mert a harmadik tiszt mondta, hogy beszélt vele, és úgy látja, hogy nincs benne önbizalom... Elmeséltem, hogy kezdetben mennyire hülye voltam a hajózáshoz, és mennyire nehéz volt belerázódni a munkába (a városnézésbe nem...!)
Azt hittem, kapva kap a tiszti tanfolyam lehetőségén, de még vacillál...

Szerda, szeptember 25. Indiai-óceán. Semmi hír arról, hogy hova megyünk, de legalább megyünk. Őrségenként 45 mérföldet teszünk meg...
A 82. oldalnál tartok. És még nagyon az elején tartok. Megy az írás, mint a karikacsapás. Talán egy kicsit jobban is mint kéne:
Nem tudok aludni. Éjjel felébredek, és hozzáírok, vagy kihúzok valamit. Hajnalban álmosan ébredek, de délelőtt nem tudok aludni. Muszáj írnom... Délután ugyancsak fáradtan megyek fel a hídra. Lazítani kéne, de hogyan? Tudom, hogy sokkal jobbat írok, mint az Atlantic Star. De azért azt is szeretem...

Csütörtök, szeptember 26. Indiai-óceán. Semmi hír a berakásról. Egyelőre "in oder"-ba megyünk. (Rendelkezés szerint).

Kormányos úr...

Tegnap beszélgetek Zsolttal az esti őrségváltáskor. Mondja, hogy Ninó egészen jól kormányoz. G. Gabi, a fedélzetmester fia, aki pincérként jött le, de a fedélzetre akar átjönni, szintén feljár kormányozni, hogy gyakorlatot szerezzen. A harmadik tiszt utasította a fiamat, hogy tanítsa meg Gábort a kormányzás művészetére. A fiam erre jól begazolt.
- Hogy én... - kérdezte ijedten.
- Hát ki más? - volt Zsolt válasza.
És Ninó egészen ügyesen elmondta, hogy és miként kell a hajót egyenesben tartani, hogyan kell kormányozni...
Leadtam az őrséget, és a lépcső aljában találkozom Nimróddal.
- Hallom öreg tengerész lettél...
- Hogyhogy - jött a szokásos, és Ninóra jellemző kérdés.
- Te tanítod a kezdőket kormányozni - utaltam Gáborra.
- Ja, hogy izé... Hehe, haha. Ja, szóval én... Igen, de nem... Csak őt, és azaz... - fejtette ki világosan, hogy mit is csinál...

Péntek, szeptember 27. Indiai-óceán. Semmi. Mármint arról, hogy hova megyünk.

S. Zsolt...

A harmadik tiszt. Rendes srác, és azt hiszem, igen jó tengerésztiszt válik belőle. Értelmes, okos, és agilis. Sokat foglalkozik Nimróddal. Most kormányozni tanítja, de amikor kikötőben vagyunk és ő az ügyeletes tiszt, akkor is foglalkozik vele. Csomók kötésére oktatja, a watchman kötelmeit magyarázza, és sok olyan feladatot ad, hogy a fiam csak néz, azzal szép ártatlan szemeivel:
- Ezt most én csináljam? - kérdezte, amikor arra "utasította", hogy zavarja ki a munkásokat a picóból. (Fedélzeti raktár az orrban). Ugyanis Ninó ekkor került először szembe olyan feladattal, hogy nála idősebbeknek, felnőtteknek, illetve öregnek parancsolnia kellett, és érezte, nem lehet nem végrehajtani, tehát a sarkára kellett állnia...
Jókat beszélgetünk. Meglehetősen azonos az érdeklődési körünk, és miután ő otthonosabb a képzőművészetben (ilyen irányú szakközépiskolát végzett, de ezt már írtam valahol), rajta keresztül vizsgálom magam, hogy az én hozzáállásom milyen. Ugyanis nehezen tudom a "modernet" elfogadni. Először Karinthy Ferenc naplóját olvasva nyugodtam meg, hogy más is baromságnak látja az öncélú, vászonra pazarolt sok szép, színes festéket. Ő (Karinthy) lila gőznek hívja ezt a művészkedést. Én ökörségnek. Zsoltot hallgatva újfent megnyugodtam magamban...
Bár az elmúlt egy hétben nem maradok fent a hídon az őrségváltás után, hogy beszélgessünk. Írom a sorrendben harmadik, valójában a második könyvem.

Juhászék nyomdokain...?

Milyen jó, hogy feladtam Encsinek a táviratot. Este, az őrség utáni hír: Durban bunkerolás, majd Dél-Amerika. Ebből bármi is lehet még... A barba a Paranára számít, hogy ott rakunk be gabonát. De mi lesz, ha úgy járunk, mint Juhász captainnel történt tavaly télen? Mauritiuson befejezték a kirakást. Elmentek Durbanbe olajozni (mint mi is) utána ugyanazt kapták: menjenek Dél-Amerikába. Elérték Recaladát, ahol a Buenos Airesi pilot beszáll, jött az order, induljanak Brazília felé. Később, hogy az Amazonason raknak be. Miután elérték azt az utasítást kapták, hogy menjenek fel a Mississippire.
Lehet, hogy mi is...?

Szombat, szeptember 28. Indiai-óceán. Tehát most is megyünk, csak sokkal messzebb nem tudjuk, hova...
104 oldalt írtam eddig...

Vasárnap, szeptember 29. Indiai-óceán. Semmi nem történt.
Elkészültem 115 oldallal. Csak a végét nem látom. Illetve azt igen, tudom, hogy fejezem be a Sea Falcont, csak a közbeeső cselekmény még nem tisztult le...

Hétfő, szeptember 30. Indiai-óceán. Mindenféle telexek jöttek: Sz. Pista megy haza Durbanből, remélem H. kmtr. hoz leveleket, bár én csak rövidet tudok küldeni. Megy haza két salvadori gépápoló is. Mr. Bott mindenféléket üzent, sokallja a kért kötelet, blokkot, görgőt, félszemet, amiket a darvakhoz rendeltünk.
128 oldalt írtam már a Sea Falconból... Olvasom Nimródnak. Nagyon élvezi, és látom is rajta, nemcsak mondja. Ma érünk el a szilveszteri bulihoz, rettenetesen érdekel a reagálása. Jó humorú fejezetnek érzem...

OKTÓBER

Kedd, október 1. Madagaszkár-szoros. Megyünk...

A Humber zoo...

Mert van egy állandóan szaporodó állatkertünk. A barmokról és a marháktól most tekintsünk el, ezen kívül van egy kendermagos cica, ő venezolana. Egy vörös kandúr, Trockij névre hallgat, és hamarosan sok miákoló, kis szőrpamacs-halmaz büszke apja lehet. A varjúnk is kezd megszelídülni, Mumbaiban maradt a hajón, aztán csak nézett, hogy nincs hova elrepülni. És természetesen van egér, egyet Trockij szájában is láttunk, de a fiókomat is lakják, és tele vagyunk abszolút szelíd csótányokkal. Ezek annyira elháziasodtak, hogy az egyik a kápóval alszik. Nem zavartatják magukat, és pofátlanul mindent elárasztanak, minden tele van velük.
Trockij időnként agyoncsap egyet-egyet, de ez nem a leghatékonyabb módja a bakuli irtásnak. Ő egyébként még igencsak játékos. Van egy pingpong labdája, azzal hatalmas hancúrt csap a szalonban. Az első két alkalommal csak ugrált, mint aki megkergült, a labda után, de azóta már haláli biztonsággal kezeli le, űzi, hajtja a szalon egyik sarkából a másikba. A cirmossal is játszanak állandóan (hamarosan már papást-mamást), nem hagynak békét egymásnak. És a varjút utálják.
Ugyanis az hova járjon enni, ha nem a macskatányérhoz? Amikor először leszállt és kenyeret csipegetett, mind a két macsek másként viselkedett. A latin minden porcikája remegett, ideges lett, lekushadt a földre, és lágy, lassú mozdulatokkal megpróbálta becserkészni. Kimutatta hegyes fogait, rezgett a bajusza, és villogott a tekintete.
Trockij egészen másként reagált. Oldalazva próbálta megközelíteni az új játékot. Miután az rá se hederített, aprókat ugrott, farkával a földet csapkodta, oda-odakapott, de minden eredmény nélkül... Aztán a fekete madár elunta az idétlenkedését, és huss, felrepült a mentőcsónak peremére. Trockij leült a meglepetéstől, és mint a hülye csodálkozott.
Ma reggel ölbe vettem. (De jó dolga van, hiszen mindenki szeretgeti, simogatja, felemelik.) A szemüvegem a nyakamban lógott. Ettől teljesen bezsongott. Mi a csuda lehet ez, ami nagyít, átlátszó, madzagon lóg? Harapta, pofozta, rágta, és időnként rám nézett, mit szólok hozzá? Csuda aranyos.
Valaki, aki tengerész és emellett hülye - nem feltétlenül összetartozó fogalmak! - , állandóan fürdeti, pedig nem szabad! Hetente egyszer... Ilyenkor őkelme rettentő bánatos tud lenni, olyan mint az ázott ürge, szép rőtszínű bundája csomókban, idegesen rezegteti a lábát, hogy szabadulna meg már a nemszeretem víztől...
Hatalmas kandúr lesz belőle.

Szerda, október 2. Madagaszkár-szoros. 140 oldalt írtam eddig a Sea Falconból. Készülődünk Durbanre... nagyon várom a leveleket otthonról.
Két salvadori gépápoló, Nelson és Meija is hazamegy. Helyettük nem jön váltó...
A kápó savanykodik...
Este behoztam Trockijt a kabinomba. Csak nézett, aztán hatalmasat aludt. Kövér, mint egy boroshordó...

Csütörtök, október 3. Indiai-óceán. Durbanbe érkeztünk 14.00-kor, kikötöttünk 21.00-ra...

Minden megy, mint a karikacsapás...

Azonnal megkezdődött a bolondokháza. Behajózott H. Géza. Megjött a víz, elkezdték az olajat vételezni, pár perc múlva kerestek, hogy a festéket is megkaptuk. Ez igen! Hamar végzünk, ez volt az általános vélemény. Az élelmiszert is elkezdtük beemelni.
Nézem a shipi szállítólevelét: 16 darab shackle (oldható félszem a darukhoz) és egy köteg műanyag kötelet hozott... 104 tételes rendelést adtunk le! Kommentár nuku! Egy árva ecsetet, egy darab gurit nem kaptunk, mivel tudunk festeni...? Akkor minek a festék?
Éjjel fél háromra végeztünk a sztór behajózásával. És természetesen

Leveleket kaptam

Sőt! A nagy boríték mellett ott volt a vérnyomásmérőm, így most már nem felejtem el a gyógyszerem szedését se. (Most, hogy írom, bevettem, persze feketével, mert különben mitől lenne magas...?)
És aminek a legjobban örültem, a levelek:
Szegény asszonyka! Regénybe illő lenne, amilyen helyzetben van, de ezt neki kellene megírni. A MATÁV packázása a telefonnal, végre a nevemen van, de milyen tortúrák után! Beázunk, nagy a rumli, Szabolcs szobájában szemerkél a csendes őszi eső... A gázt még nem kötötték be... De egy dolog azért stimmel, ő van nekem, és én vagyok neki!
Szabolcs is írt. Kint volt Lichteinsteinben egy nemzetközi versenyen. Az iskola is jól megy.
Megjött apa szokásos naplója is. Istenem, én mikor küldhetem a pakisztáni, indiai élménybeszámolómat? Nekem csak a nyomtatóm rossz, de szegénynek a szövegszerkesztője haldoklik, és videózni se tud... Ilyen a technika. Bolondok lennének örökéletű készülékeket gyártani... De az lenne az igazság, hogy csak a tehetőseké romlana el...

Az írások és a gyerekek...

Azt írja apa a naplójában, hogy csak a dilettánsok írnak "belső, családi" használatra. Annak apropóján fejti ki, hogy azt írtam valahol, hogy azok az írásaim, melyeket a gyerekkoromról írtam, szívesen olvasom fel a családnak. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy egy írónak - jelen esetben nekem - nem elég könyveket írni, az sem ártalmas, sőt kifejezetten hasznos lehet időnként, ha a gondolatait világosan fejti ki!
Tehát, abban az esetben arról volt szó, hogy felolvastam, és láttam, éreztem az érdeklődést, azt, hogy Encsi is és a két gyerek is élvezi. Szabolcs esetében ez fokozottabb... Ninónál már nem annyira. A nagyobbik meghallgatja, a kisebbik kéri! És arról persze beszélni se kell, hogy Encsike is lelkes és kívánatos hallgatóságunk. Apának is, nekem is...
Apa persze tudja, milyen érzés közönség előtt felolvasni valamit, főleg akkor, ha értő, érdeklődő a hallgatóság. Én ezt most fedezem fel, és az élet azon élvezetei közé tartozik, ami keveseknek adatik meg! Amikor arról beszélek, hogy ezért már érdemes írni, akkor így is érzem. Ezt nem az író mondja. És azt hiszem, ez a kulcsszó. Ez az apának esik jól!

Péntek, október 4. Durban, olajozás. Milyen kár, hogy nem ma reggel álltunk be, akkor kimehettem volna a városba, és vehettem volna egy nyomtatót (talán...)
Ma gazdag leszek. Felveszem a szeptemberi járandóságomat, és behajtom a tartozásokat. Lesz vagy ezer dollárom!
Vacsora közben jött egy telex Mr. Bott-tól, hogy "gazdaságos sebességgel" menjünk, mert lehet, hogy Durbanbe visszafordulunk gabonáért. Örülnék neki...

Szombat, október 5. Indiai-óceán. Megyünk... Nem jött semmi, így továbbra is az eredeti irányban haladunk.

Vasárnap, október 6. Aradi vértanúk. Indiai-óceán. Milyen messzi vannak az első magyar felelős kormány minisztereinek a bitója a mai átlagembertől. Mert az, hogy senkinek se jutott eszébe, hagyján. De hogy Szemere Bertalan esetében tanácstalanul tárják szét a karjukat, és csak annyit tudjanak róla, hogy egy utcát neveztek el róla...
Nimród és H. Géza ma fekpadot csinálnak, hogy súlyzózhassanak.
Délután jött az order, menjünk Brazíliába. Hát megyünk, de milyen szívesen! Ráadásul zsákos cukrot rakunk be, saját daruval, ez mindenképpen lesz vagy 30-40 nap. A hozzáértők azt mondják, hogy alábecsültem a rakodási időt...

Hétfő, október 7. Indiai-óceán - Atlanti-óceán. Reggel kilenckor megkerültük a Jóreménység fokát. Már az Atlanti-óceánon hajózunk. Az időre nem panaszkodom, lehetne sokkal rosszabb ebben az évszakban. Dülöngélünk, de nem vészes. Az elmúlt két napban nem sokat tudtam írni, pont a mozgás miatt. A 171. oldalnál tartok...
Este hírt kaptunk a berakásról. Nem cukor lesz, hanem egy folyón berakunk 12.000 tonna gabonát Brazíliában, majd Rio Grandéban felveszünk még 8.000-et. Dél-Afrikában rakjuk ki. valószínűleg Porto Alegrében rakunk be.
Hurrá!
Brazilban rövid berakásra számítok, talán még októberben visszaindulunk, Dél-Afrikában legalább egy hétig tart markolóval kiszedni.
Este tovább olvastam Ninónak a könyvet. Jó meglátásai vannak. Azt mondja két szereplőnek van igazi karaktere, ez így igaz, a deck-boy és Meggyesi azok. Azt mondja, az eleje kicsit vontatott, talán a nem tengerésznek nem olyan érdekes. Ezt valahol éreztem én is, és amikor az igazi cselekmény elkezdődött már éreztem, hogy az első hét fejezetből biztosan húzni kell. Csak még nem tudom, hol, és mit?

Kedd, október 8. Atlanti-óceán. Kiszámoltam a rakományt, nem lehet Porto Alegrében berakni, mert csak 5,80 méter a megengedett maximális merülés. A mi rakományunkkal 7,60-at merülnénk.
Nincs igazán jó idő. Állandóan lityegünk, amióta a Jó reménység fokát elhagytuk. Na és a hőmérséklet! 14-15 fokos hideg van! Borzalmas...

Szerda, október 9. Atlanti-óceán. Megyünk... Újabb ujjgyakorlatot kaptam, kiszámoltam, és most várunk. 20700 tonna rakomány lehetne valahonnan...
Irtó hideg van továbbra is...
187 oldat írtam eddig.

Csütörtök, október 10. Atlanti-óceán. Megyünk... Legújabban Paranaguába. 20.700 tonna ömlesztett cukor lenne, saját daruval berakva. A tudomány mai állása szerint. Ajjaj... A Thompsonokkal és a Jumbókkal - gondolom markolóval - sok-sok napot venne igénybe. Még szerencse, hogy a tudomány napjainkban rohamléptekkel fejlődik...
Délután természetesen távirat jött, kettő is, és úgy néz ki, hogy egyre biztosabb a paranaguai rakomány. Már azt is tudjuk, hogy saját daruval rakjuk be, és "big bag"-ben jön az árú (egy tonnás zsákok), beemeljük, s a raktárba öntik. Hetek kérdése, mikor lehetünk készen...
200 oldallal kész vagyok.
Nem rossz dolog ez az írás, csak egy bökkenő van: testmozgásnak nem a legjobb. Ugyanis most így néz ki a napirendem: reggel 4-8 a hídon vagyok (ülök, olvasok, és keveset járkálok), utána leülök a szövegszerkesztőhöz, és írok fél tízig. Utána szundi délig. Ebéd után újra a könyvet írom, majd kávé, és a szolgálat (ülök, olvasok, keveset járkálok), majd este újra a könyv, és alvás. Nem az a kimondott - fizikai erőnlétet próbára tevő - triatlon...
Ha befejezem a Sea Falcont, és Nimródék is elkészültek a fekpaddal, akkor egy kicsit súlyzózni akarok.

Péntek, október 11. Atlanti-óceán. Megyünk... De már azt is tudjuk, hova! Délelőtt megjött, hogy Paranaguát lefixálták, a Fekete-tenger vagy a Balti-tenger lesz a kirakó. Én a Balti-tengernek örülnék, Rostocknak, vagy Lengyelországnak. Ha Rostok, vagy más német kikötő lenne, akkor Achimot kereshetném meg, ha lengyel lenne, akkor elmennék a Tengerésztiszti Főiskolára, személyesen megbeszélni a tanfolyamot...

Szombat, október 12.Atlanti-óceán. Megyünk... Délelőtt tíztől este nyolcig kipufogószelepet javítottunk, addig álltunk. Napok óta terveztük, csak mára lett olyan az idő, hogy nem mozogtunk. Kezd melegebb lenni, délután már húsz fok volt.

Vasárnap, október 13. Atlanti-óceán. Megyünk...

Felment a pulzusom...

És írok, mint a megszállott. 241 oldallal kész vagyok. Ma főleg átdolgoztam. Kihúztam, hozzáírtam, betoldottam. Nagyon félve fogtam hozzá, mert bizonytalan voltam, jól teszem-e? De most már tudom, hogy megérte. Biztos vagyok benne, hogy a javára vált, sokkal jobb lett tőle (bár eddig se írtam unalmasan - remélem). Az utóbbi napokban sokáig vívódtam, hogy folytassam-e? Olyan részekhez értem, amit nehezen szültem meg. De most már fantasztikusan élvezem, és most hogy az utolsó harmada jön, és egészen pontosan tudom, mit akarok írni, fel vagyok dobva. Hogy mennyire? Naponta mérem a vérnyomásomat. Jó. Délben is ellenőriztem: 134/82, de a pulzusom 108 volt, annak ellenére, hogy egész délelőtt itt ültem a gépnél. Megdobogtatja a szívet az írás... És ez jó!
Este folytatni akartam, de nem tudtam. Olyan szellemi fáradtság vett rajtam erőt, amilyet régen éreztem... Így maradt a pasziánsz.

Hétfő, október 14. Atlanti-óceán. Megyünk... És írok. Huszonkilenc oldalt írtam ma, 260-at eddig... Élvezem, élvezem, élvezem... Szeretem Meggyesit, sajnálom Kölesdit, de mit tehetek, ilyen az élet...

Kedd, október 15. Atlanti-óceán. Megyünk...

Szerda, október 16. Atlanti-óceán. Tegnap jött a hír, hogy csak két-három napot kell horgonyon állni a külső horgonyzóhelyen.

Csütörtök, október 17. Atlanti-óceán. Távirat érkezett, hogy van egy szabad rakpart, és ha az arra váró hajónak nem készül el a rakománya, akkor kikötés érkezéskor. Állunk elébe, addigra minden rendben lesz, kezdhetjük a berakást, csak azt nem tudom, hogy fér belénk a 20.700 tonna cukor. Az ügynökség szerint 54-et kubál (egy tonna = 54 köbláb), ez túl magas. A szakirodalom szerint a cukor sf-je (stowage factor) 42-45. Lehet, hogy számcsavarás? (45 - 54)

Péntek, október 18. Atlanti-óceán. Már ideje lesz kikötni. 295 oldallal kész vagyok, és már eléggé a végén járok. Nem lehet több hátra, mint húsz-harminc oldal. Szeretem amit írok...

Szombat, október 19. Atlanti-óceán. Hétfőn reggel kilenckor jön a pilot, bevisz a belső horgonyzóhelyre, és 22-én kikötünk... Ezt táviratozta az ügynökségünk. Hiszem, ha látom!
Befejeztem a Sea Falcon c. könyvemet. Megírtam, de még sok munka van vele. Simítások, javítgatások...

Vasárnap, október 20. Atlanti-óceán / Paranagua, horgonyon. Kicsit korán érkeztünk volna, így aztán fél öttől fél hatig visszafelé mentem, hogy a horgonydobás olyan tíz körül legyen...
Tegnap megbeszéltem S. Zsolttal, hogy ő csinálja a könyvekhez a borítótervet. Ezért el kellett, hogy olvassa az Atlanticot... Érdekes: ugyanaz volt a kifogása, mint az apámnak! Van egy fejezet, amelyik szakmai szempontból abszolút korrekt, tehát az olvasó nem értheti, így alaposan át kell írnom. Apa tanácsára kétharmadát már kihúztam, de úgy látszik, nem eléggé. Most már van annyi tapasztalatom, hogy tudom, hogyan kell érdekesen megírni, és meg is teszem...
Zsoltnak nagyon tetszett...!
Most a menyasszonya is elolvassa, kíváncsi vagyok, ő mit mond, mert ő még majdnem laikus...

Hétfő, október 21. Paranagua, horgonyon - kikötő. Este kikötöttünk.

Egy puszi története...

Mert ma kaptam egyet... Úgy kezdődött, hogy horgonyon bejött a vizsgálat, és akinek nincs tengerészkönyve, azokra az Immigration (rendőrség) 700 $-os büntetést rótt ki. A három román hegesztőnek nincs, ez Mr. Bott számlájára megy. Ezen kívül Éva és Márti sem rendelkezik seaman's book-kal. Tehát az ő büntetésüket a férjük fizeti, és ráadásul ki se mehetnek a városba...
Szegény Éva egy hónapja feni a fogát, hogy eljut Dél-Amerikába, és tessék... (Hogy a büntetésről ne is beszéljünk...). Mindenesetre a barba eltette az útleveleket, és így a rendőrség nem vitte el.
Kikötés után az ügynök közölte, nincs büntetés, és mehetnek ki...
Ezt én közöltem, és mint a jó hír hozójának egy puszi minimum kijárt... (De csak Évától...)
8 nap berakást jósolnak.
A Lido bárt bezárták, ahol 1993-ban a videót csináltam, mert túl sok heroint fogyasztottak (a lányok...)
Élvezem a brazil rádiót, éjjel nappal üvölt az URH a kabinomban...
Egy dollár egyenlő 1 reál...
Őrület, hogy mi volt este. Rakodás beindítása, daruk beállítása, közben raktárnyitás, eső, raktárcsukás, nyitás, eső, csukás... Én közben az ügynökséggel, a rakodással, a draft surveyorral foglalkoztam...
Holnap valószínűleg orvoshoz megyek, egy nagy szemölcs van a nyakamon, azt vetetem le orvossal.

Kedd, október 22. Paranagua. Kíváncsi vagyok, mennyi az a mennyi? Mármint a rakodási idő. Ugyanis éjjel fél kettőtől nem tudtunk rakodni eső miatt. Beleszámolták a 8 napba?
Élvezem, hogy itt vagyunk, pedig a tegnapi nap bolondokháza volt... Csak már nagyon mennék ki...
Olvastam egy aranyos viccet a Pesti Viccben:
Khon elutazik Párizsba. Megkeresi a szőke Lolát, eltöltenek egy kellemes éjszakát, Khon 200 $-t ad. Így megy ez még további négy éjszakán keresztül. Az utolsó reggel:
- Kedves Lola, nekem most vissza kell repülnöm Tel Avivba.
- Jé, maga ott lakik? Nem ismeri a nagybátyámat Grünt?
- De, ő küldte az 1000 dollárt...
Megvolt a disznóvágás. Az orvos először vágott, aztán kipörzsölte a szemölcsöm helyét a nyakamon. Csak annyit éreztem, hogy büdös van...
Telefonáltam is, jól van mindenki, és a gáz is kész, és a lakás is kezd helyrejönni.
Drágaság van. Körülbelül másfél, kétszeres az ár, mint amikor legutoljára itt voltam.

Szerda, október 23. Paranagua. 40. Évforduló... Kíváncsi lennék, hogyan ünnepelnek otthon? A tavalyiról se tudok semmit, lehet, hogy jobb is...?
Betöltöttem a 8. hónapomat.
Délelőtt vásárolni voltam. Vettem egy jó bőrcipőt, és ennek örülök, mert eddig nem tudtam hordani, a köszvényem miatt. Papucsot is kaptam.
Este a Conquistador diszkóban voltunk. Az egyik lány mondta, tudja, hogy magyarok vagyunk, mert egy hosszú hajú, széles vállú fiúval találkozott a városban az Estoril bárban, az mondta... Csak nagyon nehezen értette, hogy mit mond, mert nagyon hadart. Szia Ninó...! Egyébként voltam ott, abban a bárban, tegnap a telefon után, és egy igen csinos kiszolgáló fiú van ott, aki csak úgy riszálja az aranyos popsiját...

Csütörtök, október 24. Paranagua. Tegnap eső nélkül kihúztuk. Lehet, hogy elmehetünk hétfőn...?
25 dollárért megcsinálták a szemüvegem... Borzasztó a drágaság!

Péntek, október 25. Paranagua.
Az egyik matróz barátnője, miután beszéltem vele, és elmondtam, hogy voltam, sőt videóztam a Lídóban négy éve, megmutatta Sandra Jacksont, azt a lányt, aki 1992 július 31-én a Lídó bárban sztriptízt táncolt.

Szombat, október 26. Paranagua. Tegnap délelőtt megjelent egy "úriember", aki a Port State Controll képviseletében jött. Ez egy új hivatal, az a dolga, hogy a hajókat megfogja, hogy bizonyítsák: igenis szükség van rájuk, és hasznosan dolgoznak. Tizenhétpontos hibalistát állított össze, amiből tizenöt csak kekeckedés, eggyel, a raktártetőkre vonatkozóval meg tudnak fogni annyi időre, amennyire csak akarnak! Mindenesetre ma azon dolgoztunk, hogy amit tudtunk, kijavítsunk...
Ma este a van a Boszorkánybál Paranaguában... Láttam kiplakátolva: Noite das bruxas, azaz boszorkányok éjszakája...

Reménykedő széplányok...

Kivittem a kamerát, és éjjel egyig nézték a Lídós műsorban szereplő lányok. Már aki itt van közülük... Sandra Jackson, aki szappanhabbal kenegette magát, itt keresi a pénzt, már három gyereke van, (az utolsó egy olasz) és odavan, de rettenetesen az akkori magyar barátjáért, akitől annyi pénzt kapott, hogy az mesébe, illetve a következő regényembe illő sztori. Eszter és Duda, az a két lány, aki a két székkel csinálta a műsort, német illetve olasz férjet kapott, Krisztina, a lófejű műsorvezető egy görögöt boldogít Hellászban valahol, és aki fehér tollruhában énekelt, az is férjhez ment, Olaszországba. Született egy magyar gyerek is, Rachelnek volt ilyen szerencséje...
Egy lány, egy bizonyos Krisztina, meghalt azóta AIDS-ben...
Az este egy érdekes "szokásnak" voltam tanúja. Az egyik lány férjhez ment egy román tengerészhez. Ma volt az esküvőjük. Az ismeretség itt, a Conquistador diszkóban köttetet. Nem lehetett valami hetedhét országra szóló lakodalom, mert a menyasszonyi csokor is csak egy szál vörös rózsából állt. Nos az ifjú, és rettentően boldog ara éjfélkor felment a dobogóra, és a sikoltozó, ugrándozó lányoknak háttal állva közéjük dobta a "menyasszonyi csokrot". Aki elkapta, az megy legközelebb férjhez áltatják magukat... (Azt hiszem, ez a lány most többszörösen boldog, hiszen innen mindegyik szerencsétlen menekülne, mert nem a legboldogítóbb módja a pénzkeresetnek, még akkor is, ha ilyen csodák megesnek, hogy egy-egy szerencsés férjhez megy. Azt hiszem a ritka esküvők hiú ábrándokat táplálnak, és halvány reményt adnak a lányoknak a "munka" rossz oldalának elviseléséhez...)

A Sandra Jackson sztori...

Mint említettem, 1992-ben itt voltunk. Akkor a Lídó bár még üzemelt. Sandra nagyszerű műsort csinált... Csoda-e, ha az egyik tengerész felfigyelt rá (legényember...!)? És ahogy annak történnie kellett, együtt töltötték az időt, amíg Paranaugában voltunk. Az utolsó napon ötszáz dollárt kapott a kislány. Ez akkor igen nagy pénz volt, lévén az átlagos tarfia esténként 30 dollár. A hajó elment, én és Ninó kihajóztunk Santanderből, de a Csokonai visszatért. Rióban rakott ki, és Salvadorba vette fel a visszárut Európának.
Sandra egyik barátnője ezt megtudta, és megmondta a lánynak. Ő buszra szállt, és irány Rió... Utána ment Salvadorba is. Az egyik délután szépen kiöltöztek, és a tengerész elvitte egy vendéglőbe.
- Soha nem voltam még ilyen elegáns helyen, magyarázta Sandra. Megérezhettem valamit, mert kérdeztem: - Van nálad pénz? Menjünk taxival! Veszélyes erre...
De a férfi csak nevetett, és azt bizonygatta, hogy nincs nála. A vendéglőben aztán kiszámolt elém négyezer dollárt, mondta a ma már huszonhat éves nő. Nem akartam hinni a szememnek! De valóban az enyém lett a pénz!
- Aztán a hajó elment, és én visszajöttem Paranaguába - folytatta. - Törtem a fejem, mit csináljak a pénzzel? Végül úgy határoztam, hogy veszek egy házat, közösen két lánnyal. Hiába mondták, hogy azt az épületet ne vegyük meg, mert maffiózóké, nem hallgattunk az okos szóra. Megvettük. A rendőrségen derült ki, hogy nem is az övék volt, így nem lehetett átírni a nevünkre. A pénz meg elúszott.
- Most itt állok, pénz és ház nélkül... - mondta Sandra Jackson. - Amivel gyarapodtam, az egy gyerek. De nem a magyar tengerészé, egy olasztól van...

Vasárnap, október 27. Paranagua. Beszéltem este Encsikével. Minden rendben otthon.

Hétfő, október 28. Paranagua. Késő éjszaka kész lehetünk. Este 11-kor kimentem, mert vissza kellett váltanom a megmaradt reáljaimat a Conquistador c. éjszakai diszkó-lokál-kurvatanya műintézményben. Nem volt nagy gond, fél óra alatt összejött a pénztárban 60 dollár, közben lestem a Daniela című nehézbombázót, de úgy látszik, nem volt bevetésen, vagy a laktanyájában alakizik valakivel...

Kedd, október 29. Paranagua. Háromnegyed háromkor befejeztük a berakást. Már csak a botrány kitörését várjuk a raktártetők miatt... Éjjel óránként kint voltam a rakodást ellenőrizni, aztán a manőver, kijöttünk horgonyra. Egész délelőtt baszkolódtunk a sok apró-cseprő túróval, amit kijelöltek megjavításra. Kettőkor megjöttek a surveyorok, és újra végigjártunk mindent...
Ki hinné el, hogy elengedtek? Pedig így igaz! És az is az igazsághoz tartozik, hogy a Konstancán öt évre kapott bizonyítványok egy részét bevonták, és egy hónapra adták meg csak. Így a második menet a kirakó kikötőben lesz!
Ninó teljesen fel volt háborodva, hogy nem lehet kimenni horgonyról!

Szerda, október 30. Atlanti-óceán. Elindultunk egy Fekete-tengeri kikötőbe. Oda szól a cukor a Bill of Lading szerint.
Ma délben kezdenek a matrózok, a tegnapi nap igen megerőltető lehetett nekik, hajnali négytől este nyolcig egyhuzamban dolgoztak! Ninóhoz reggel nyolckor benéztem, húzta szegény a lóbőrt.

Csütörtök, október 31. Atlanti-óceán. Egész nap a kazettáimat rendeztem. Felvettem kilenc órányi URH adást, és négy kazettám lett 90%-ban brazil zenével tele!

NOVEMBER

Péntek, november 1. Atlanti-óceán. Távirat érkezett Mr. Bott-tól, hogy Ventspilsbe, Lettországba megyünk. Palmasról megy haza B. Zoli és Sz. Béla. Nagyon várom már L. Lajost, ő jön vissza...! Azt mondta, többet nem hajózik, de hát tengerész, vagy mi a szösz?

Szombat, november 2. Atlanti-óceán. Átolvastam a Sea Falcont, és találtam egy új címet: Bonzsúr Dóra. Ehhez tudni kell, hogy a két nő, akik egy-egy tengerész szívét megbolondítják a Bonzsúr és a Dóra névre hallgatnak.

Vasárnap, november 3. Atlanti-óceán. Ma nem dolgoztak a matrózok. Készültünk az esti pupabulira. Jó volt. Csak két szelet hátszínt, két szelet tarját ettem meg, ráadásnak egy halat.

Hétfő, november 4. Atlanti-óceán. Ma nem ettem semmit, mert böjtölöm a tegnapi napot. Amióta elindultunk Paranaguából egész jól megy a fogyás, csak nem tudom a súlyomat, mert az elektronikus mérleg egyáltalán nem akar működni, ha a hajó egy kicsit is billeg.

Kedd, november 5. Atlanti-óceán. Megállunk Las Palmason, és nemcsak olajozás miatt, hanem a főgépet is kell javítani. Remélem, hogy most végre kijuthatok a városba. Nem kapjuk meg a megrendelt anyagokat, mondván, hogy túl drága hely. A raktártetőhöz szükséges ékek megjönnek, festék is, más nem. A barba telexezett Khioszra, hogy az azért nem lene rossz, ha kapnánk néhány gurit is, amivel festeni lehet...

Zsolt és Éva az olvasóm

Megbeszéltem Zsolttal, hogy ő csinálja a könyveim borítóját. Ezért átadtam neki az Atlantic Start elolvasásra. Jó véleménnyel van róla, de ami még jobb, felfedezte ugyan azokat a hibákat is amit apa mondott: sok a szakmai szöveg az elején, túl sok mindent a párbeszéddel oldok meg, kevés a leíró rész. De jónak tartja.
Éva szerint túl sok a kurvázás a könyvben...
Elolvasták a Bonzsúr Dorát is.
Sokkal jobb, volt az egyöntetű vélemény (ez az enyém is). Sokkal jobb figurák vannak benne, jobb helyzetek, élőbbek a szereplők. Zsolt szerint érdekes látni, hogy mennyit fejlődtem a két könyv között. Persze ehhez ott a Zsan is, én tudom, hogy az is kellett ahhoz, hogy tudjam, mit szabad írnom, hogyan szabad írnom...
A Bonzsúr Dorában jók: Meggyesi, Tatai, Kölesdi, Kőrösi és a felesége, Dóra és a helyzetek sokasága, az, hogy pergő cselekménye van, hogy mindig történik valami, a szakmai részek olyanok, amit az olvasó úgy fog fel: ez egy tengerészregény, nyilván vannak olyan dolgok, amikhez mi nem értünk, de azért nagyjából mindannyian kapizsgáljuk, miről van szó... Jó sztorik vannak benne, nincs kurvázás - persze úgy, mint az Atlanticban, mert azért van... - szép a szex és még szebb a szerelem is benne.
Zsoltnak nagyon tetszett Meggyesi alakja, ahogy leszerelmesedik, és elzsibbad az élménytől...
Elkezdtem ma délután a Nagy sztori címu könyvet... Ki hinné el, hogy tengerészekről szól...?

Szerda, november 6. Atlanti-óceán. Reggel irtó álmos voltam, órát állítottunk, ráadásul nehezen aludtam el.

Csütörtök, november 7. Atlanti-óceán. 31 oldalt megírtam, és a fiam szerint ez "érdekesebb mint az előző", pedig azt (A Bonzsúr Dorát) nem is ismeri.

Péntek, november 8. Atlanti-óceán. Ma végre meg tudtam mérni magam. 104,6 kiló vagyok. Van olyan nap is, hogy csak reggelizem, és slussz. Most könnyen megy, nem tudom, miért...? Az a baj ezzel az elektronikus mérleggel, hogy nem viseli el a hajó legkisebb rázkódását se, ha teljesen sima vízen megyünk, akkor muködik csak. És az elmúlt napokban enyhén, de billegtünk.

Megtanultam valamit...?

A Nagy sztoriban a 40. oldalnál járok. valószínűleg igaza van a fiamnak. Ez sokkal jobb könyvnek indul, mint a Bonzsúr Dóra... Stílust váltottam, és másképpen írom. De azt hiszem, ez csak egyelőre van így, mert a cselekmény most így kívánja. A könyv középső része olyan lesz, mint az eddigiek. A vége megint más. Mert pontosan tudom, hogy fejezem be. Illetve van három variáció, de azt hiszem, az "amerikást", bármennyire is sajnálom is, elhagyom...
Eddig írtam három könyvet: Az Atalantic Start, a Zsant, és a Bonzsúr Dórát.
Az, hogy hogyan írok, és milyenek a könyveim, természetesen más lapra tartozik, de úgy érzem, sok-sok buktatón túl vagyok, és tudom, hogy sokkal könnyedebben írom a történetet, mint régen. (Még két hete is nehezebben ment, amikor befejeztem a Bonzsúr Dórát, bár meg kell mondjam, hogy a harmadik harmada ilyen szempontból már nekem is tetszik, akkor már nagyon éreztem a dolgokat, élveztem az írást. Nem mintha előtte nem így lett volna.) És meg kell mondjam, hogy ebben S. Zsolt is nagyon sokat segített. Volt egy jó meglátása:
Körülbelül ilyen stílusú volt a mondat amit valahol leírtam az Atlanticban: "Kiment a házból, vett egy újságot, s miután elolvasta, felöltözött és elutazott Prágába." Túl sok mondatomban nagyon sok esemény van bezsúfolva. Persze lehet, hogy néha szükséges - a helyzet dönti el, de nálam ez többször előfordult. Én pontosan tudom, hogy ez a megállapítás nekem sokat segített. Erre azóta odafigyelek, és sokkal pergőbb a cselekmény, mert az apró események kifejtése során sok mindent el lehet mondani, amit eddig nem tudtam. Sőt! Ez volt szükséges ahhoz, hogy úgy írjak, ahogy már ezután folytattam:
Most már tudok olyan dolgokat, amit eddig nem.
Csuda jó dolog könyvet írni...!

Szombat, november 9. Atlanti-óceán. Nem kötünk ki Las Palmason... Nem lesz nyomtatóm. A franc essen beléjük... De legalább jön L. Lajos, és ez is a jó hírek közé tartozik...
Nem tudom, hogy jól kezdtem-e el a Nagy sztorit? Lehet, hogy másképpen kellett volna megírni az elejét? Nem tudom, most egészen bizonytalan vagyok... Abban reménykedem, hogy a későbbiekben úgy tudom folytatni, ahogy elterveztem, akkor pedig jónak kell lennie.

Vasárnap, november 10. Atlanti-óceán. Lassan megyünk, később érünk... Délután mentőcsónak riadó volt, siralmas végeredménnyel. Majd gyakoroltatjuk az urakkal...
Reggel rántottát ettem, a szakács csinálta, rettentő zsíros volt, megfeküdte a gyomromat. Ebédre egy nyomorult csirkecombot képtelen voltam megenni. Este a fagyit letoltam.

Hétfő, november 11. Atlanti-óceán. Nem szeretem Sz. Bélát, mert készül haza... De legalább annyi jó van a dologban, hogy ez leutazókat jelent, akik levelet hoznak otthonról.
Minden nap napozom. Már jó barna vagyok. Viszont nem ettem tegnap déltől, ha a fagyit nem számítom. Majd holnap reggelizem, aztán holnapután is... Kíváncsi vagyok, hány kiló vagyok, mert nem tudom magam mérni. Két napja 103,5 kilót mutatott a mérleg...
Remélem Palmason, annak ellenére, hogy nem állunk part mellé, nem mozog majd a hajó, és így pontos adattal tudok szolgálni, mint Meggyesi...
15-én mennek Béláék, és 14-én érkezhetnek a hajóra L.-ék...

Kedd, november 12. Atlanti-óceán. Teljesen nyugodt nap, süt a nap, napoztam, jó barna vagyok, és Mr. Bott továbbra is hülye. Illetve a görögök, de ez nem csoda, mert ők görögök. Jött egy telex, hogy milyen jogon rendeltünk az ügynökségtől 15 pár munkáskesztyűt, amikor az rettentő drága. Ráadásul ott a telexköltség is, ami még drágább. Egészen véletlenül a hajón is van telex, és ki tudjuk számolni, hogy a távirat ára kevesebb mint öt dollár. Akkor mi a rettentő drága a kesztyűben...? Hiába, a görögök útjai kifürkészhetetlenek...

Szerda, november 13. Atlanti-óceán. Nem javítunk, nem ácsorgunk, hajnalban elmegyünk, amint kész a bunkerolás, és bejöttek a váltók... Leveleket kapok...!

Csütörtök, november 14. Atlanti-óceán. Na, mit mondtam? Kaptam levelet! L. Lajos meghozta. És javítani se kell. Lajos, amint megtudta, mi a gond, kijelentette, hogy nem gond...
Jó kis bolondokháza volt. Megjött az élelmiszer, a sör kartonja 19$, ettől Sz. Béla kiakadt... Aztán hét óra körül riasztottam Éváékat, hogy menniük kell, tíz után indultak... Közben a sztór... Az oxigén és acetilén palackok... Aztán az ügynök beleesett a vízbe, de a járót kihalásztuk.

Ügynök a vízben!

Ez jópofa volt... Ülök a kabinban, és az asszony levelét olvasom. Kopognak.
- Tessék! - de nem nyit be senki.
- Adelante! - üvöltök. Pabló dugja be a fejét. A parancsnok hívat, mondja. Ali mutatja, hogy egy ember van a vízben. Kinézek, hát, milyen igaza van...! Az ügynök feküdt a mentőgyűrűn, és a feneke világított...
- Na, hogy működik a világító bójánk...? - kérdem büszkén a barbát.
Közben a matrózok a kötéllétrát szerkesztették, hogy feljöhessen. Az történt ugyanis, hogy a csónakból a járóra lépett, és a közepe táján járhatott, amikor a csónak alulról meglökte a másfél tonnás vaslépcsőt, ami leszakadt a rögzítő szerkezetéről. Az a része, amelyik a fedélzethez rögzíti. Tehát a lánc, ami az ellenkező végén tartotta, megfogta. Ebből az következik, hogy az emberünkkel a lépcső előre bukott, és ő minden bizonnyal, egy szép fejessel a vízbe röpülhetett. Szerencsére a különböző okmányokat, amiket a kezében hozott, nem dobta el. Így megvannak, csak kissé cikis lapozni...
A hajóra visszavenni a lépcsőt ment mint a karikacsapás... Milyen jó, hogy a hajógyárban megcsináltatta Mr. Bott. De arra, hogy a rögzítő, és a forgórészt is megjavítsák, nem volt se pénz, se energia. Most az törött el...
A tudomány jelenlegi állása szerint Klaipedára megyünk kirakni. Azt mondják, kellemes kis litván város. Van aki azt mondja, lett, de lehet, hogy észt. Majd ha a térképen megnéztem, megmondom.
Innen most Falmouthba megyünk bunkerolni. Nem kell röhögni! Ez valóban így van. Óvatosan, lépésről lépésre közelítjük meg Klaipédát. Angliában még úgyse voltam...
Sajnos 105,5 kg vagyok, de ez is négy kiló mínuszt jelent 15-16 nap alatt. Jó lenne Klaipédán már a 100 körül lenni...

Péntek, november 15. Atlanti-óceán. Elolvastam a leveleket...
Encsike jó hírekkel szolgál, ami az otthont illeti. Hamarosan egyenesbe jön a lakással, már a festést tárgyalja a felettünk lakóval, akitől beáztunk...
Az iskolában összebalhézott T.-vel, aki művészeti oktatásban részesíti a gyerekeket, a szépre és jóra tanítja őket valahogy így: olyan hülye vagy fiam, hogy ekkora barmot nem láttam. De becsületére legyen mondva, visszavonta a szavait: - Jól van, István, nem te vagy a leghülyébb az osztályban, ketten is vannak nálad nagyobb barmok... Igazgatói ügy lett a dologból, Ildikóra osztotta ki Judit...
A családról is jókat ír, sajnos Emőke húgom eltűnt mint szürke szamár a ködben, róla semmi hír...
Megjött Apa naplója is, szokás szerint érdekes, és jó hírekkel van tele. András boldog, és ez nagyon jó...
Szabolcs nagyon szellemesen, és humorosan ír a lichteisteni sakkversenyről. Biztos, hogy író (és költő) lesz...

Én hogyan írok...?

Narkózom... Azaz írom a könyvemet, és teljesen begőzöltem. Éjjel nappal az jár az eszembe. Azt hiszem, sikerült néhány olyan fordulatot kitalálnom, ami igencsak meglepő, és nagyon jó...!
Apa megírta, hogy ő hogyan ír. Jó is lenne megszívlelni, de sajnos úgy nem megy, legalább is egyelőre. Ha írok, akkor írok, és nem tudom azt megtenni, hogy arra fordítsak időt, hogy visszaolvassam nap mint nap az előző részeket. Én csak egyszer tudok valamit megírni, kitalálni. Hányszor voltam úgy, hogy a kitalált részt nem tudtam úgy leírni, ahogy elgondoltam, mert nem volt előttem a gép! S egy óra múlva már egészen mást írtam... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem jó, amit írok, csak nem olyan, ahogy kitaláltam. De most nagyon jót írok...! Szépet, érdekest, és azt hiszem, hogy nagyon is emberi...
Most például azt csinálom, ha egy távolabbi eseménysort ötlök ki, ami szervesen kapcsolódik ahhoz, amit éppen írok, akkor azt a végére leírom. A lényegest, amit ki akarok hozni az egészből. A finomságok ráérnek később is...
Visszaolvasást úgy csinálom, hogy csak nagyobb részeket olvasok újra... Most éppen Nimródnak olvasom a könyvet, tehát hallom, és valóban sokat segít. De még így is maradnak benne javítható, javítandó részek... Ebben természetesen apának igaza van. Még az ő Naplójában is találok olyan részeket, amibe belejavítanék, de hát az teljesen felesleges, mert ez csak másolat, amit a hajón megkapok...

Szombat, november 16. Atlanti-óceán. Elértük Sao Vincent magasságát. Ez már Európa...
Z. Gyuri, az új rádiós tegnap hozzám jött egy kis segítségért. Vannak lemezei, és nem tudja beolvasni a hajó komputerébe. Megnéztem, és megcsináltam neki. Mint egy bűvészre, úgy nézett rám... Persze nem volt valami nagy dolog, de "mutatós"...

Vasárnap, november 17. Atlanti-óceán. Estére a Vizcayán leszünk... Reggel majdnem szívszélhűdést kaptam: a komputer akkujának a jelzőlámpája villogott ész nélkül, ez pedig valamilyen hibát jelez. Szerencsére elhoztam a kézikönyvet, és így meg tudtam szüntetni... Időlegesen...

Hétfő, november 18. Vizcaya. Őrülten billegünk... Tele a hócipőm. Írni se tudok, és most különben is, megint lemerevedtem...
Megint úgy érzem, hogy nem jó, amit írok...
Túl meredek. Elrugaszkodik a valóságtól. Pedig az élet az, ami igazán fantasztikus. Leírtam a Naplómban az alap sztorit. Amiből vettem az ötletet. Zsoltnak el is meséltem, egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen létezik... Akkor meg mi a probléma? Én csak kifejtem, mint egy sok ismeretlenes egyenletet. Pedig délután úgy ültem le, hogy könnyedén jön a cselekmény. És csak kínlódom... Nem megy... Hülyeség... Hallom az ellenkezéseket:
- Normális ember nem cselekszik így... Ilyen nem létezik...
De van-e normális ember? Amit X. annak tart, az nekem elrettentő, és viszont... Miért kellene az úgynevezett többségi véleményt figyelembe vennem? Még abban se vagyok biztos, hogy a legtöbben nem így vannak. Hát miért nem tudok úgy írni, ahogy akarok? Nem akarok másnak megfelelni, olyat kell írnom, amilyet tudok, ami belőlem jön.

Kedd, november 19. Angol csatorna. Azt hittük, megérkezünk ma este Falmouthba.

Violent storm, Vizcaya...

Hatalmas vihar tört ránk hajnalban. Azt hiszem, ilyen rettenetes időben még nem voltam. Angolul violent storm-nak hívják.
Nemhiába vettük az időjárás jelentésben, megjött. Az előjelek, ahogy a nagykönyvben le vannak írva! A barométer négy óránként, tegnap délutántól: 16.00 - 1019 HPa; 20:00 - 1008 HPa; 24:00 - 996 HPa; 04:00 - 988 HPa: 08:00 - 982 HPa.
Hatalmas, 12-15 méter magas hullámok görögnek délnyugat-nyugati irányból. A hajó veszettül dülöngélt. Az oldalról jövő vízhegyek apróbb hullámtarajokká bomlanak a szélben, önálló életre kelnek, és fehér vízporral vonják be a tengert szemmagasságig. Most ez legalább húsz-huszonöt méter magasan van... Hosszan elnyúló fehér csíkok mutatják a tenger sebeit, ahonnan a víz felszökött. A féloldalról, oldalról kapott hullámok veszett erővel vágódnak a hajó oldalának. Megtorpannak, feltornyosulnak, megnézik a fedélzetet, és ahogy a hajó tovább billen, haragosan felágaskodnak, és vad erővel zúdulnak a deckre. Átcsapnak a raktártetőkön, felkúsznak az árbocokra, és mintha vissza se akarnának hullani a vízbe, légtornász mutatványosként átrepülnek felettünk, és ki tudja, hol kapnak kedvet ahhoz, hogy újra a felszínre üljenek. És ez így megy óráról-órára. A hajó meg engedelmes játékszere a feltámadt elemeknek. Nem érdekes, hogy most közel harmincezer tonnás tömeggel kell játszani, könnyedén forgatja-billegteti a Vizcaya a Humbert. Víz-tankokkal támad, hatalmas dörrenéssel érkezik, cseppekre foszlik, és az ablakon, a felépítményen, a fedélzeten trópusi záporként támad.
Éjjel háromkor többen felébredtünk. P., a kápó, a fedélzetmester, én... Nem tudtuk mire, miért. Megnéztem az órámat, és megpróbáltam tovább aludni. Még negyven percem volt a szolgálatig. Negyed négykor megállt minden, szerencsére a főgép nem. Balck-out volt. A pörgettyűs tájoló kikapcsolt, vagy egy jó órát a mágnesesre kellett kormányozni.
Reggel nem bírtuk tovább, hogy az elemek játéka legyünk. Befordultunk, és menedékhelyre, azaz shelterbe mentünk. Cherbourg félszigete kitűnő helynek látszott. Holnap reggel nyolcra ott lehetünk...

Szerda, november 20. Angol csatorna. Hiába indultunk a cherbourgi félszigethez, szerencsére csendesedett az idő, és így pontban 00.00-kor megfordultunk. Délelőtt 10.30-kor már felvettük a pilotot. Délben lehorgonyoztunk a falmouthi belső kikötőben. Az olajozás után fél ötkor indultunk. Még egyszer megállunk, hogy MDO-t, azaz Marine Diesel Oil-t vegyünk. valószínűleg Skagennél, Dániában. De az is lehet, hogy Klaipédában, a kirakó kikötőben kapunk.
103.0 kg. Vagyok. Ma meg tudtam mérni magam... Jó!
Beázott a rakomány... A vihar letépte a plombákat, így le tudtam menni a bal oldali kettes és hármas raktárakba. A hármas még-még Istenes, de a kettesben szarrá ázott a cukor. Mindkét oldalon. Két méter szélesen vizes cukor áll, szép sima a felszíne... Lesz ebből botrány, meg hadd el had! Nem szeretnék Klaipedán a bőrömben lenni...

Csütörtök, november 21. Angol csatorna. Megyünk, semmi újság. Szép csendes időnk van... Én mentem át Dover és Calais között. Sok komp, átkelő hajó: szárnyas és légpárnás hajó keresztezte az utunkat különösebb gond nem volt... A halászok meg menjenek a fenébe...

Péntek, november 22. Északi-tenger. Délnyugati viharban megyünk, szerencsére oldalról-hátulról jön, így tol minket... Reggelre nyolcas-kilences erősségű lett a szél, délután hat-hét körül meg szélcsend, majdnem sima tenger... Ki érti ezt?
Este néztük Pali videóját. Albertnek vette át... Nagyon jó a felvétele, van hozzá tehetsége... Én nem tudok, mert eltört a kamerám...! Tegnap délután vettem észre, hogy amikor leesett a polcról a nagy viharban, el is tört... Egy két milliméteres darab, de az elég hozzá, hogy ne lehessen dolgozni vele. Az elemrögzítő kis bütyök szakadt le, és nem lehet csatlakoztatni az akkumulátort.

Szombat, november 23. Északi-tenger. Ma vagyok 9. hónapja a hajón... Estére Skagenhez érkezünk. Dánia északkeleti csücske, ott pilotot veszünk fel, úgy kelünk át a Sund szoroson. A barba nem kockáztat, és ebben igaza van...
Cs. Zoli dögrováson van. A falmouthi horgonyhúzásnál kegyetlenül megfázott, és most 38 fokos lázzal fekszik, a torka begyulladt, rázza a hideg.
Az őrségeim sötétben telnek. Reggel nyolckor hajnalodik, délután négykor már esteledik. Az északi szélesség 56. fokánál járunk... Magyar idő szerint vagyunk, Klaipédába egy órával több lesz... Most plusz 6 fok van, a hídon már hideg van, lassan nem lesz elég a papucs...
Mosom a meleg ruháimat, remélem elégséges amit magammal hoztam.
Délután videóztam. Ez azért nagy szó, mert tegnap már azt hittem, hogy amíg haza nem érek, nem dolgozhatok vele. De délelőtt megcsináltam. Egy kis IS, és némi kézügyesség kellett hozzá... Lajostól kaptam ragasztót.
A legújabb hírek szerint, huszonhatodikán reggel érkezünk, és 28-én állunk part mellé. Már itt az ideje, hogy megérkezzünk, mert nem tudok így írni... Őrségben nem lehet, utána aludni kell, és napközben pedig mindig adódik valami, ami kizökkent... Napok óta csak pár oldalt tudtam összehozni, és ez így nem az igazi... (123-al készültem el eddig.)
Még bő egy hónap, és megírtam az első teljes, egy éves Naplómat.

Vasárnap, november 24. Skattegat.

Man overboard...

Hajnal négykor, amikor átvettem az őrséget, olyan volt a környék, mintha egy vidámparkban lettem volna. Mindenütt fények villóztak, reflektorok pásztáztak. De a helyzet nem volt olyan vidám. Ugyanis egy személyhajóról éjféltájt kiesett egy ember, és azt keresték...
Szegény akárki...
Nem sok esélye volt arra, hogy megtalálják... Reggel hatkor cseréltünk pilotot (nem vodkára...), az újtól kérdeztem, mi a helyzet, nem találták meg, és befejezték a keresést... A víz tizenegy fokos. Egy óráig se lehet kibírni benne...
A révkalauzok Bornholm szigetéig visznek. Egy távirat szerint 28-én visznek part mellé Klaipédában. 26-án érkezhetünk, ha minden jól megy.
A fedélzetmester továbbra is lázas, 38,7 volt reggel! Remélem, nem tüdőgyulladás...

Hétfő, november 25. Balti-tenger. Reggel hatkor szállt ki az utolsó, harmadik pilot. Kellemes, szimpatikus pasas volt. Huszonhat éve pilot, én huszonhárom és fél éve vagyok tengerész...!
Nagyon meg volt Nimród kormányzásával elégedve. Ugyanis felhívtam a fiamat, hogy vacsorára váltsa le Luist... Nagyon jó volt, hogy hirtelen jött neki, nem tudott tökörészni magában, és így átesett a űzkeresztségen. Élesben kormányzott, remélem, a továbbiakban nem lesz problémája...
Jól megyünk, hajnali kettő körül érkezhetünk, ha nem romlik el az idő. Tegnap "gale warningot" (vihar előrejelzést) vettünk, délkeleti, 15 m/s sebességu szelet jósolnak (55 km/h - ha valaki nem tudná átszámítani - = 30 csomó, jó 6-os 7-es idő...).

Kedd, november 26. Balti-tenger. Megérkeztünk annak rendje és módja szerint. Hajnali kettőkor dobtunk horgonyt. Egy távirat szerint a Bills of Lading-ek (szállítólevelek) még nem érkeztek meg, s csak ennek a meglétében szolgáltathatja ki a parancsnok az árut... Lehet, hogy több napos horgonyzás elé nézünk?
Pénzről semmi hír, abból pedig botrány lehet, mert a parancsnok nem tudja kifizetni a hazautazókat: N. Sanyi, Pali, Soluzinho, s a három román hegesztőt... És az se utolsó, hogy mi se kapjuk meg a pénzünket, pedig még az októberrel is lóg Mr. Bott.

Szerda, november 27. Kaipeda, horgonyon. Délután egy távirat jött. Spanyolországból, egy shipchandler küldte. Azt írja, hogy "tudván, hogy Bilbaóban vagy La Corunában rakunk be..." és ajánlja a szolgálatait! Na hiszen...! Ötvenkilencszer változhat, Mr. Bott-ot ismerve...
102,5 kiló vagyok...

Csütörtök, november 28. Kaipeda, horgonyon. Elfogyott a mosdóvíz... Nem teljesen, de újra vízkorlátozás van... Ráadásul elromlott a fűtés... Most még 19 fok van a kabinban, de kint csak kettő! Most javítják, remélem meg lehet csinálni...
L. beszélt a feleségével, csütörtökön bemegyünk. Jé, ma az van, és mi erről nem tudunk! Itt lesz a váltás, az új második tiszttel beszélt, de nem tudja a nevét...

Péntek, november 29. Kaipeda, horgonyon. Tegnap este jött egy távirat, "tomorrow late" kikötünk. Ez a "holnap későn" minden bizonnyal a "szijcsasz - mindjárt" angolra fordítása. Az oroszok ezt pedig akkor mondják, ha két-három napról van szó...
Állítólag kedden vagy szerdán pénzt is kapunk! Meg sztór is jön... Nem lesz ez sok a jóból?
Az írás lassan megy. 150 oldalt írtam, és ha part mellé állunk, azt hiszem teljesen fel kell függesztenem. Majd meglátom. Az első rész végét írom, nincs már sok hátra.

Szombat, november 30. Kaipéda, horgonyon. Azt mondják az okosok, hogy 14:00-kor kikötünk... Nem lenne rossz. Ránk fér már egy kis partmellettség...
A 165. oldalnál tartok. Befejeztem az első részt (158 oldal). Két részesre tervezem a könyvet. Az első címe: Sandra Jackson, a másodiké Barkóczi Franciska. Megírtam a könyv végének egy részét is, mert az szervesen kapcsolódik az első rész befejezéséhez... Mire nem jó a szövegszerkesztő!
Valóban kikötöttünk. Tíz nap kirakásra számítanak az ügynökségen, ha nem jön közbe semmi.

DECEMBER

Vasárnap, december 1. Klaipéda. Tegnap este 20.00-ra rendelték meg a vagonokat, ma reggel nyolckor kezdték a kirakást...

Klaipéda, ahol híre sincs a szovjeteknek...

Külsőleg... Mert a vagonellátás, a doktornyica hozzáállása a hajóhoz még birodalmi... De másban nem nagyon látni, hogy 50 évet nyögték az elvtársak testvériségét. Azt hiszem, amilyen gyorsan csak lehetett, kiirtottak mindent, ami az oroszok műve. Én két dologgal találkoztam, ami rájuk emlékeztet: a postaládák anyagába préselték a "pocsta" feliratot, az természetesen látszik. A másik, hogy az oroszt beszélik, de nem szívesen használják...
A pilot, aki behozta a hajónkat, tipikus, volt szajúzbeli, de litván. Nyilván párttag lehetett. Gyengén beszéli az anyanyelvét, most tanulja... Az iskoláiban, a hajóin szigorúan tilos volt a litvánt használnia, és még ha hazajött, akkor itthon is üldözték, aki a helyi nyelvet beszélte! (Ne tessék elfelejteni, hogy nem szlávok - az ő nyelvükön baltu nyelvcsaládba tartozónak vallják magukat -, nyilván ezért üldözték a nyelvüket is az örökké rebellis kis balti államok lakosainak....)
Nos a pilot, mint jó szovjet, mindent gyűjt... Érmeket, aprópénzt, bélyeget, és egy klassz ex libris gyűjteménye is van! Klubokba jár és ott csereberél... Egy albumot mutatott, amiben egy ex librist el kellett látnunk a hajó pecsétjével. Aláírni, és rövid bejegyzés következett a rakományról, a berakó kikötőről... Cserébe kitüntetést kaptunk a barbával. Én a "60 éves a SZU, Fegyveres Erők"! feliratút, és ki is lehet tűzni, amit meg is tettem, és jól mutatott a kék kockás ingemen... De azt mondta, hogy vannak oroszok, akik rossz néven vehetik, így elraktam a fiókba...
A kikötő tiszta, rendezett, ellentétben az orosz, és az ukránokkal. Nem áll katona a hajójárónál, nincs fegyveres őrség a kikötőkapunál, és motozás se... (Bár se Ukrajnában, se Oroszországban nem tapasztaltam, ami a Szojuzban természetes volt hajdanán...).

Ez nem balti városka...

Valami Hanza városhoz hasonló helységet vártam. Semmi nem emlékeztet rá... Nincsenek csúcsos favázas épületek, központi piactér a lutheránus, református templommal. Katolikusok. A város az öböl partján fekszik, hosszan elnyúlik, és keskeny. A kikötő 13 km. hosszú, s a város túlnyúlik rajta. Tiszta. Nem láttam a birodalmi lakótelepeket, de csak a belvárosban mászkáltam. Hosszú-hosszú főutcája van (az utca "gatve", valószínűleg skandináv nyelvekkel lehet rokonságban a litván). Építkeznek, nyugati stílusú, elegáns üzletek nyílnak. Még elég kevés van, de sok kirakat bemázolva, bent munkások dolgoznak. Vasárnap ellenére sok élelmiszerbolt volt nyitva. Nem túl drága, az otthoni árakhoz viszonyítva. Kevés az orosz autó. Úgy látom, ez is a nyugati kocsik roncstemetője... De nagyon sok az új kocsi is... Nagyon sok étterem, bár, kafé, bisztró nyílt. Ez se volt a birodalom idején... Eléggé drágák...
Este bementünk a SKANDALA$ nevű étterembe. Várni kellett tíz percet, amíg megürült egy asztal. Tömve volt, mert nem túl drága. (Két deci Egri Bikavér 7 litas volt. - 1$=3.98 litas). Élő zene van. Háromoldalú pult, körülötte székek, egy emelt részen négyszemélyes asztalok, a süllyesztettben 2-6 személyesek. Táncparkett is van. Az előtér után keskeny, hosszú folyosószerű rész vidám stílusú. Függőszékek lógnak, lehet benne hintázni. Egy régi, kerek számlapos, állómérleg felső része volt az asztal (a számlap vízszintes volt), a bejáratnál egy 1936-os Moszkvics van kiállítva. A pincérek udvariasak, beszélnek angolul, és gyorsak, pontosak, nem számláznak többet.
A kikötő közelében beültem egy sörre egy elegáns bárba. Drága. Egy korsó 8 litas. Túl jó ahhoz, hogy ide járjunk. Azt hiszem, a SKANDALA$-ba kiviszem Ninót is...
Egyik nap videózni is ki kell mennem...
Láttam egy komputer boltot, azt is megnézem, mit árulnak?
Vannak nem tetsző dolgok is...
Ami nekem kellemetlen, csak és kizárólag litván nyelvű feliratok vannak. Az angolt, vagy németet hiányolom. Főleg a postán! Ez járna a külföldinek. (Legalább némi oroszt meghagyhattak volna...)
Kevesen beszélnek angolul. De ha így szólok hozzájuk, akkor kedvesek, segítőkészek, és izzad a polgár, hogy nem tudja elmondani, amit akar... Próbálkozik, erőlködik, és akkor megszánom:
- Egy kicsit beszélek oroszul... - mondom. Ekkor mint a vízfolyás, ömlik belőlük, és örülnek, hogy segíthetnek.
Az oroszoknak most nem fenékig tejfel! Aki maradt, az gőzerővel tanulja a litvánt, hogy az állásában maradhasson! Ha jól értettem, kötelezték őket, és állást csak az vállalhat, aki litvánul beszél... Igaz, ők önként jöttek, a litvánok nyakára telepedtek kérés nélkül, miután a nemzet javát kiirtották, tűzzel vassal harcoltak a négymillió ellenforradalmár ellen, mert nem fogadta el, a legalább "tízezerre tehető, bolsevik többség" akaratát. Tehát semmiképpen nem hasonlítható helyzetük a magyarokéhoz a környező országokban. De vannak akik ide születtek, akaratuk ellenére, és ma már ők adják az oroszok többséget. Őket sajnálnám... De nem látok bele a helyzetükbe, tehát: no comment!

Telefonáltam...

Itt már jó a telefonellátottság. Akár az utcáról hívható Magyarország, egy perc nem több mint 1,5$. Beszéltem is Encsikével, őrület, amit a Matáv megenged magának. Megváltozik a számunk, 3-mal kezdődik majd...? Szegény teljesen kikészült a vadbarom hivatalnokok packázásától, a korlátolt ügyintézéstől, mert senki nem tudja, mit csinál a szomszéd asztalnál levő hülye...
Szabolcs kerületi sakkversenyen bekerült a budapesti döntőbe (egyéni verseny). Szavalóversenyt is nyert, szívet-lelket simogató dicséretet kapott a szavalásáért!
A lakás alakul. Újra lett tapétázva az előszoba is, lebontották a cserépkályhát, alatta új parkett lesz... Hamarosan levelet, Naplót kapok, mert nemsokára indulnak a váltók...
A barba felesége mondta, hogy a HMS telefonált, vigye a leveleket, mert indulnak... Távirat még nem jött ebben az ügyben.

Hétfő, december 2. Klaipéda. Egész éjjel vagonokra vártunk... Kettőkor kezdték a kirakást. Meddig leszünk itt...? A váltókról semmi hír. Pedig vártuk, hogy legalább egy telex jöjjön!
Ma is kint voltam. A barba kesztyűt akart vetetni, nem kaptam megfelelőt... A kápónak vettem egy telefonkártyát, magamnak egy inget, 38 dollár volt! Hát nem olcsó (de nem is túl drága...) Úgy néz ki, hogy ami jó, az drága. Láttam egy inget 325 dollárért is...! Ki hiszi el, hogy nem vettem meg?
Videóztam is. Sajnos az elemtartó ragasztása nem a legjobbra sikerült, mert valami gond van, azt hiszem, hogy a bizonytalan érintkezés nagyon lemeríti az elemet, mert alig öt percet tudtam rögzíteni. Persze ez hallatlanul több, mint apa tud a rossz videójával... Egyikünket se vígasztal!
Nagyon kellene, hogy a pénz megjöjjön! Ninót szegényt eszi a frász, hogy nincs mit költenie...
Nem tudtam karácsonyi kazettát venni...

Kedd, december 3. Klaipéda.

Utaztatás tengerész módra...

A kápó tegnap este rettenetesen kiakadt! Beszélt Mártival, és ő elmondta, hogy a HMS úgy küldi el a váltókat, hogy Kaunasig vette meg a jegyet. Onnan úgy jönnek ide, ahogy tudnak. Annyit mindenesetre megjegyeztek, hogy vigyenek elég pénzt, hogy "valahogy eljuthassanak" Klaipedába! Kaunas a belorusz határ mellett van! Ez azért őrület!
K. Ali is telefonált haza. Az ő felesége pedig azt újságolta, hogy B. Pista érdeklődött, nem tudja-e, hogy lehet Kaunasból Klaipedára eljutni? Erre mondta Hofi, hogy "aranyos..."! Tegnap kint voltunk a tengerészklubban. Semmi különös, még telefonálni se lehet. Utána még elmentem Ü.L.-val a Skandala$-ba egy vodkára és egy narancsitalra.
Reggel 101,8 kiló voltam.
Szerdán érkeznek a váltók. Sz. Gyuszi jön második tisztnek, együtt végeztük a főiskolát. Rendes és okos srác. Vasárnap mennek haza Paliék. A HMS-sel beszélt a barba. Budapest Kaunas járattal jönnek, szerdán és vasárnap van...
Jó esős nap volt, a rakodás lassan megy...

Szerda, december 4. Klaipéda. Otthon köd van, ezért a pesti gép késett. Nem kaptam meg hatkor a leveleket.
Reggel shifteltünk. 200 métert előrementünk, kötéllel húztuk magunkat. Közben elment egy hajó mellettünk, kikötni jött a kikötőbe... Na, mi volt a neve? ATLANTIC STAR! Nagyon jó kis hajón hajózott az a Szeghy. Ezt Zsolt mondta, amikor felhívtam a figyelmét rá...
A pénzről az a hír, hogy nincs hír. Mr. Bott azt telexezte, hogy elindította az átutalást, ez magyarul annyit jelent, hogy ha nem érkezik meg, akkor ő nem tehet róla. A legjobb szöveg, ha nem akar fizetni.
Nem jöttek meg a váltók. Kaunas nem indította a budapesti járatot, Pesten hatalmas köd van. L. elment, de estére visszajött...
Este Ninóval találkoztam a tengerészklubban. Ő Palival és Gézával volt. Én az elektrikust és N. Sanyit engedtem az asztalomhoz ülni... Zenét hallgattunk, és Bloody Maryt ittam, (vodka, paradicsomlével), már adják kérés nélkül is...!

Csütörtök, december 5. Klaipéda. L. le van lombozódva. Állítólag, ma megpróbál Kaunas járatot indítani...
Indított, és este nyolckor megjöttek. Sz. Gyuszi, az új második tiszt Dombóváron lakik, és a gimnáziumi osztálytársaim üdvözletét hozta! Ha tudnák, hogy milyen régóta készülök lemenni... Ha hazamegyek, akkor mindenképpen leutazom!

Péntek, december 6. Klaipéda. Sajnos a nyomtató meghalt. Kivittem egy Computer World üzletbe, és közölték, hogy nem tudják megjavítani... Így nem is próbálkozom többet. Muszáj egy újat vennem, itt ki is néztem, meg is vettem volna, de nincs pénz még mindig.
Megjött Enici levele, és apa Naplója.

Szombat, december 7. Klaipéda. A Mikulás semmit se hozott! Azért ez felháborító... Semmi más nem történik, mint az, hogy rakodnak... Hétfőn befejezhetjük a kirakást...
Este a klubban voltunk, Ninó is. Két Bloody Mary, semmi más...
Jaj, még nem is mondtam: szép az élet gyerekek! M. Jani jött le második gépésznek. Olyan dagadt, hogy az őrület! Több mint száz kiló! Nem tudja a hasán begombolni az overallt! Hát nem borzalmas? Hogy lehet valaki ilyen dagadt? Miért nem vesz rólam példát? Én pont 100 vagyok (100,1)! Kérdezi is, hogyan csinálom? Amikor délelőtt mondtam, hogy a reggeli és semmi, akkor búsan megrázta a fejét: - Az sajnos nem megy...!

Vasárnap, december 8. Klaipéda. Reggel már 100.7 kiló voltam. Tegnap megint a klub volt, N. Imre születésnapját ünnepeltük. Nagyon szemezett vele Regina - szerintem a legcsinosabb - lány.
Vettem egy tavaszi kabátot... Nem volt drága, olcsóbb mint az ing... Nagyon kellett, és nagyon jól néz ki. Sötétszürke, barna és drapp csíkok adják ki a kockás mintát. Klaipéda térképet is vettem, hátha egyszer írok erről a kikötőről is. Megtanultam néhány litván szót, kifejezést: labas rytas - jó reggelt; labe diene - jó napot; labas vakaras - jó estét; viso gero - viszontlátásra; prašau - kérem (lengyel eredetű: porsze!); köszönöm - haciu; miesto - város; knygo - könyv (orosz!); gatve - utca (skandináv); prekes - áru(?)
Holnap elmehetünk.
Az új gépészek levelet hoztak, Szabolcs megint remekelt szavalásban, a Pilinszky szavalóversenyen 3. lett, nagy gimnazistákat is megelőzve! Sakkversenyen is volt, ott is jól szerepelt. A kobozban ugrásszerű javulásról számolt be Kobzos Kis Tamás... Este hívtam az asszonykát. Utána sétálni mentem...

Baras Pedes

A "Pedes" lábat, talpat(?) jelent. Egyébként egy igen hangulatos bár. Pincehelyiség, az egyik terem galéria: képeket, kisplasztikákat világítanak az éles fényű lámpák.
A másik a bár, kávéház, minipresszó, nem is tudom, hogy hívjam. Hat asztal van benne, négy kétszemélyes, kettő mellett négyen ülhetnek le. Természetesen a dekorációt itt is a galéria képei, plasztikái adják. A mennyezeten egy hatalmas lepedő, tele lábnyomokkal, sokban benne a neve annak a helyi hírességnek, aki megtisztelte őket azzal, hogy ellátogatott ide. Egy századeleji, díszesen faragott zongora áll a sarokban, készült S. Peterburg felirattal. Csodálom, hogy nem festették át, vagy le... Fiatal, magas, udvarias fiatalember ült a zongoraszéken, és kellemes muzsikával szórakoztatott. Minden asztalnál megkérdezte, mit játsszon, és ezt nem pénzért tette, hanem kedvesen, udvariasan, mindig mosolyogva...
Azért vagyok bajban a helyiség elnevezésével, mert itt hét-nyolcféle meleg ételt lehet kapni, tehát étteremnek is megfelel. Olyan kávé választékkal rendelkezik, hogy az minden belvárosi kávéház becsületére válna. Ír kávétól (jaj de finom...!) capuccinón keresztül a Pedes kávéig egy oldalt elfoglalnak a menükártyán. Én Pedest ittam, zamatos presszókávé, tejszínhabbal, csokoládé reszelékkel meghintve, és valamilyen likőr volt benne, sajnos nem ismertem.
Dohányzásmentes helyiség...

A 3-as iránytaxi...

A közlekedésre taxiba ülhet, akinek van rá pénze. Drága, helyi viszonylatban, de nyugati kényelemben suhan az utas a hosszú városon keresztül. Aki a tömegközlekedést tudja megfizetni, az ötven centért Ikarus buszra ülhet, és zötyöghet több mint fél órát is, amíg a központból a Pempininkai kerületbe akar eljutni. Irdatlan nagy, szovjet típusú lakótelep. Nos, van ilyen is, de ehhez a központtól messzire kell menni.
Én gondoltam egyet, és leintettem egy 3-as mikrobuszt. Hét utas fér el benne, meghatározott útvonalon jár az iránytaxi. Bárhol megáll ahol intenek, és ott szállhat ki az utas, ahol csak akar. Mindezt két lituért (litas, egyes szám - litu többes szám). A lakótelep az lakótelep. Nincs szép, csak elviselhető, ronda, és rondább. Ez szocialista lakótelep, ez mindent megmond... Ami furcsa, hogy sok lakásban működik bár. Az ablak világos, telemázolva a Baras felirattal. Kíváncsi lennék, milyen egy ilyen...? De csak ezért, nem mentem be...

Hétfő, december 9. Klaipéda. 11.30-kor befejeztük a kirakást. Fél háromkor elhagytuk a kikötőt, horgonyra állunk, és várakozunk rendeletre. Lengyelországra tippelek, jelesen Szczeczinre...
Nem szeretnék a fiam bőrében lenni az elkövetkező két három napban. A raktármosás ilyen hidegben, plusz két fok, nem leányálom. Délután mondtam neki, hogy joggal hívhatom édes fiamnak, mert csak úgy ragad a cukortól raktártakarítás után...
Az egyik új gépész már sikeresen kiakasztotta Lajost. H. közölte vele, hogy ő húsz évet hajózott a Dunán, tehát a szakma a kisujjában, és ez a hajó csak egy nagy "kaland" lesz számára...
Este nyolckor elindultunk, irány Gdansk, zsákos cukrot rakunk be, nem tudni hova megy, számtalan lehetőség él... Ki hitte volna?

Kedd, december 10. Balti-tenger, Gdansk, horgonyon. Mindössze tíz órás az út... Reggel hatra meg is érkeztünk.

Tegnap este kiborult a bili...

Rakottkáposzta volt vacsorára - állítólag, ugyanis én régóta nem vagyok e kérdésben illetékes - , és ehhez tejfelt adtak. A rádiós-gazdasági tiszt 8 dl. tejfelbe beleöntött négy deci vizet, és volt pofája kiadni így. Rettenetesen felháborodtak... És ez az ökör, tette azt akkor, amikor van ötven liter tejfel a hajón. A barba megmondta neki, hogy ez az utolsó dobása, legközelebb megy haza. (Azt hiszem, sajnos, csak a szája jár neki is...) Mindenki felháborodott azon is, hogy a tésztás napokat kivéve, egy csomó tésztát akar etetni a hajóval. Ő szereti, mondta, de hát ez kit érdekel?
Az, hogy angolul nem tud, az a legtermészetesebb, és mindenhez alig konyít... Hogy mennyire korlátolt, az abból is látszik, hogy eldicsekedett kétszer is:
- A Mahartnál elküldték pszichológushoz, mert nem alkalmas erre a munkakörre.
- Hegedűs parancsnokot teljesen kiakasztotta, és az lehülyézte
Nekem hajbókol, és ettől irtózom, libabőrös leszek. Lefelé pedig szívességet tesz, ha valamit megcsinál, ami a dolga... Nekem lehozná a kabinba amit rendelek - de nem élek vele - másnak nyitvatartási időt ír ki, és nem ad ki semmit időn kívül...!
Buta: nem képes egy táviratot lemásolni. A barba már nyomtatott nagybetűkkel írja, de képtelen megbirkózni a feladattal. Egy telex leadása legalább egy óra. Ma "elfelejtette" leadni az érkezési táviratot. No comment! (Egy jó rádiós már álmában