Honlapverzió
v10.02
A honlapon található minden anyag szerzői jogvédelem alatt áll. Ezek felhasználása csak a szerző előzetes engedélyével történhet.
(© Székely István 1997 - 2015)
Napló a Johanna C-ről - második behajózás

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:


M/V JOHANNA - C (második behajózás)



2007. NOVEMBER 20. - 2008. ÁPRILIS 19.



November 20. kedd, Budapest - Nizza.

Régen repültem légcsavaros géppel! Tegnap este megrendeltem a bérautót (ez taxi lenne, de azt mondta a Word szövegszerkesztő, hogy használjak helyette magyar kifejezést, és ezt ajánlotta), telefonáltam annak a taxisnak, aki a reptérre vitt, amikor Máltára indultunk az asszonnyal. Fél hatra kértem, rendesen, idejében meg is érkezett. Az út eseménytelen lenne, ha érkezéskor olyan nem történik, mint még soha tengerész-pályafutásom alatt: senki se várt a reptéren.
Ha ehhez tudod, hogy Ferihegyen idegesen kerestem a kinyomtatott papírt, amin az ügynökség telefonszáma volt, akkor nyilvánvaló, hogy megéreztem előre a bajt.
Nos ha senki se vár, akkor nosza, hívjuk fel őket. Csörög a telefon, csörög, senki se veszi fel. Öt perc múlva újra hívtam, de hiába, mert megint: csörgés, csörgés, nem felvevés.
Hű, azannya! Akkor a Marlow van hátra. Csörög, csörög, senki nem veszi fel. Újra hívtam, csörög, csörög, senki nem veszi fel.
Az Alpok fölött repülünk Mi van ma? Sztrájkolnak a telefonfelvevők világszerte? Hoppá! Eszembe jutott, hogy Alina felhívott, hát visszahívtam azt a számot. Csörög, csörög, aszondja: Marlow...
Hál' Istennek. Mondom, mi a bibi az utazás körül. Jön a meghökkentő válasz:
- Alina ebédel, majd jó fél óra múlva hívja megint...
Jé, ez egy idióta. Van neki csecse kis szája, meg tudja mondani a hölgynek, hogy mi a dörgés, és az intézkedik, nem?
Akkor hívom a francia ügynökséget.
Csörög, csörög, felkapják. Jé, a telefonfelvevő megebédelt...
- Nem vár senki! - foglaltam össze tömören a helyzetem.
- Nem? - hallottam, és éreztem, a pasi álla megereszkedik, és nem érti a helyzetet. - Adja meg a telefonszámát, intézkedem.
Megadtam, és vártam, hogy intézkedjen. Már éppen hívni akartam, amikor csöröm, csöröm, dübörög a mobil a zsebemben.
- Mióta vár Mr. Szzekifztli? - nagyjából ilyen érthetően mondta a nevem valaki, aki nyilván értem jön most majd nagy lóhalálában.
- Két órája.
A nizzai reptér előtt - Hát én csak reggel kaptam meg, hogy jön! - tette világossá a helyzetet. Ezek szerint itt Fanciában az a módi, hogyha megtudom reggel, hogy ki kell délben mennem a reptérre valaki elé, akkor arra alunni kell előbb egyet, aztán holnap reggel vagy kimegyek, vagy se. Aranyos.
- Három után egy filippint ki kell vinnem, majd akkor magért megyek. - nyugtatott meg. Így van két óra alvásnyi időm, de azt nem lehet, akármilyen laposakat pislogtam, mert ugye a pakkokat óvni kell az alkalmiaktól.
Háromnegyed négykor megjelent Roberto, a hóna alatt egy filippin pincérrel, akit továbbadott a vámosoknak, meg a rendőrségnek, és mehetünk. Közben olaszul intézte a dolgait, hát nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem (olaszul), hogy sok olasz él-e Nizzában?
A szálloda, ahova Roberto elhozott - Hajjaj! - mondta. - A szüleim olaszok, én is Itáliában születtem, de itt nevelkedtem, hát francia vagyok, de otthon persze olaszul beszélünk.
Aztán kitárgyaltuk, hogyan került Nizza a franciákhoz, hát az ő kis francia szíve másképp tudja, mint én, aki Garibaldi (Nizzában született) keserveit ismerem ez ügyben.
No, mindegy. Annyi igaz történelem létezik, ahány ember van. Az övé olyan, hogy III. Napóleonnak ajándékozták az olaszok Savoyát és Nizzát, amiért annyi embert vesztettek a franciák, amikor az olaszok "megsegítésére" jöttek. Természetesen az ő fejében csak ilyen történelem létezik, és neki ez az igazság. Erről ennyit.
- Melyik szállodába megyünk? - kérdeztem.
- Miért mennénk szállodába, a hajóra egyenesen! - mondta.
- Hát az érdekes lesz! - vigyorogtam. - Ugyanis még a Marseille-i öbölben kepesztenek, olyan vihar van, és csak 4 csomóval tudnak jönni, most kaptam az sms-t az első tiszttől. - mondtam.
A szálloda környéke Roberto csak nézett, mint aki félrenyelte az ólomkatonát. Gyorsan mobilra kapott, és kitelefonálta magát az ügyben, vagy négy számot hívott, és kijelentette:
- A hajó nincs a kikötőben.
Nos, ezt én is tudtam, telefon nélkül, mindössze sms váltásokból.
A Campanile hotelbe jöttünk, rögtön a reptér mellett van. Lementem tíz percre sétálni, majd vissza, s egy hatalmas zuhany után most írom a naplóm.
Hogyan? Azt kérded, miért nem megyek be Nizzába élvezni a pár óra szabadságot? Mert sztrájk van, és nincs semmi közlekedés. Így nem csábít a lehetőség, szépen megírom a naplóm, aztán majd lefekszem.
Nem tudom (egyelőre) milyen osztályú a szálloda, de viszonyítási pontnak megadom, hogy egy óra internet 10 €, így ezzel most nem élek.
Héttől vacsora. Az étlapról gombás rizottót választottam, és egy pohár fehérbort kértem hozzá. Meg egy üveg ásványvizet, eléggé ki voltam száradva. Hát kérem, én még ilyen finom gombás ételt nem ettem! Nyilván a gomba teszi, észveszejtően kellemes volt a rizs, krémes, és számomra teljességgel ismeretlen, erőteljes gombaillatot árasztott. És a tetején egy szelet, faszénen pirított, vastag, lágy, krémes húsú valamilyen gomba. Sajnos hiába mondta a pincér kislány franciául - attól tartok, ha most angolul mondja, az is hiábavaló lett volna -, hogy mit ettem. Na, nem baj, finom volt, és emlékezetes!
Lehet, hogy a Marlow a számlától lemegy hídba, de ez engem momentán nem érdekel, mert nem én jöttem ide, hanem hoztak, ráadásul garancialevelet is írtak, hogy minden költséget kifizetnek.
Este agykontroll. Relaxáltam, pihentem, majd alvás.

November 21. szerda, Nizza.

A nizzai kortárs művészetek múzeuma Urasan reggeliztem, finom sajtot és sonkát. Tízre megjött Roberto.
- Nekem mennem kell dolgozni a hivatalba, kiteszlek a Kikötőkapitányságon.

Így is tett. Felmentünk a hivatalba, ahol a kikötőkapitány hosszasan tárgyalt, aminek két eredménye volt: a hajó csak délután ötkor jön parthoz, ha az M/S Capo Nero végzett a berakással. A másik, hogy a csomag maradhat, de én nem, mert idegeneknek ott tartózkodni tilos.

Akkor itt az ideje a nizzai sétának, nem? Azt hiszem, Nizza nyári város. Most, hogy szemerkélt, majd esett, majd szemerkélt, majd zuhogott, nem a kimondott turistamarasztaló hely. Amúgy a varázsát nyilván a sok turista adja, meg a hangzavar, meg a nyári programok, mert most csendes, semmi különös. Egy város, és passz.

A nizzai templom Sétáltam, nézelődtem, vettem apróságot, amit otthon felejtettem, bögrét, ceruzát, miegymást. Közben jól elfáradtam. A bokám is érzékeny volt, márpedig ha ez bekövetkezik, akkor kell a csillagokat leszedni.

Beültem egy sörre, kettő lett belőle, ültem vagy másfél órát. Kicsit felfrissülve aztán tovább róttam a métereket, de azért be a kikötőbe. Kettőre bementem, leültem egy padra, háromkor felmentem.

- Chief, csak hatkor jönnek be. - mondta az ügyeletes.
Na, kezd a dolog sok lenni!
Ücsörgés, séta, fáradt vagyok. Öt előtt újra felmentem.
- Chief, csak nyolckor jönnek be, de a kikötő túlsó végébe.
Ez azt jelenti, hogy körbe kell cipelnem a csomagokat a jachtkikötő körül. Majd ha fagy! Ha nem jön senki, akkor taxit hívok, mert ugye a franciáktól sok minden kitelik, de a segítőkészség nem a sajátjuk.

Mérgemben újra séta, vettem egy baguettet, meg camember sajtot és megvacsoráztam. Hét körül szólt az ügyeletes, hogy hozzam le a bőröndjeimet, mert megy át a másik oldalra.
Cipekedés, beszállás, átmenés.

Ott egy hajót kizavartak, és majd a helyére jön a Johanna C.
És kérem, fél nyolckor megjött a hajó. Miki nagy elánnal lengette a karját, a manőver végén a barba is mondott valamit, mondtam, hogy oké, de be kell vallanom, dunsztom sincs, hogy mire, mert kiestem a pidgin angolból. Majd belejövök.

A város főutcája Miki holnap megy haza. Reggel hétkor megy a gépe Bécsbe.
Draft survey, én majd csak a végsőt csinálom, de amikor az ügynök elment, megkérdeztem:
- Hánykor jönnek a hazautazóért?
- Miféle hazautazó? - kérdezte legnagyobb megrökönyödésemre.
Vázoltam a helyzetet.
- Nekünk senki se szólt.
Ez igazán aranyos. Volt ott egy nagydarab ember, akiről kiderült, hogy őfelsége a főügynök volt, de ő is csak a fejét rázta, és mindenáron azt akarta kideríteni, hogy ki a csuda hozott be a hajóra. Hiába mondtam, hogy Roberto, csak vonogatta a vállát:

Luxusjachtok sorakoznak a nyarat várva a nizzai kikötőben - Nálunk nincs Roberto, majd reggel nyolckor utánanézek - vigasztalt.
- De a repülő hét tízkor indul.
Vállvonogatás.
- Nem az én problémám.
No, látod, milyen segítőkész.
- De nekem megvan a Roberto telefonszáma, beszéljenek vele.
- Minek, majd reggel.

Szerencsére a kisügynök elkérte, és már beszélt is. Jó húsz percig beszéltek, ez a fazon ott kínlódott, mutogatta, hogy képtelen letenni, mert a másik oldalon csak mondja, mondja, mondja.
Végül kiderült minden, holnap reggel fél hatkor itt a kocsi a hazautazóért.
Kicsi átadás átvétel, kicsi duma, aztán fekvés, mert háromnegyed ötkor kelés, hiszen én kezdek reggel.



November 22. csütörtök. Nizza.

A kikötő a városba vezető út kanyarulatából Miklós még adott néhány instrukciót, aztán megjött érte az ügynökségi kocsi.

- Maga megy haza? - kérdezte a sofőr, pedig munkásruhában voltam. Persze nemet mondtam. - De ugye ketten vannak.

- Hogy hányan?

- Ketten. Azt mondták, ketten mennek haza, mindkettő Budapestre, csak a másik egy másik hajón van. Nem tudja melyiken?

Hát ez enyhén szólva meglepett. Hiszen ha tűvé teszem a kikötőt, akkor is csak egy hajó rakodik, ez pedig mi vagyunk. Úgy látszik, ez is olyan franciás... még az a jó, hogy a sofőr egyáltalán nem ragaszkodott ahhoz, hogy valaki még menjen ki a reptérre. Bár mentem volna, mert nagyon nem az ideális hajóra jöttem.

Beesteledett, és még sehol sincs a hajóm. Na, mindegy.

Reggel kiderült, hogy nem hoztam a cipőkanalam, hát, ha nem vetetek, akkor lesz nekem bajom elég! És nemcsak lesz, hanem van is, mert irtózatosan be van dagadva a bokám, fáj, minden lépés egy kínszenvedés, és nem lehet leülni, menni kell, ha menni kell, és bizony gyakran kell menni!

Délután feladtam, már fájt minden lépés, mutatom a barbának, és kértem, hozzon Fastum gélt a városból. Megígérte, de közben volt három tuti tippje is a gyógyulásra. Megígértem, hogy alkalmazom, de csak akkor, ha hozza a kért kenőcsöt. Ezután elájultam. Ledőltem, hogy lazítok egy kicsit, két óra múlva arra ébredtem, hogy nem tudom: kettőnél vagy egynél járok a háromtól visszaszámlálásban. De előtte beborogattam a bokám hideg (nem túl meleg) vizes ruhával.

Várom, hogy kikössön a Johanna-c Lehet, hogy lázas is vagyok, mert többször totálisan eláztam, a trikóm is csupa víz volt a 100%-ban nedves dzseki alatt.

Ez a mi szerencsénk. A stivador szerint egy éve nem volt eső Nizzában.

- Nem tudom, mi van velem? - kellene mondanom, de ezt hiszem, tudom, tudom, hogy miért nem esik jól a kaja, pedig ehető. Hát ez jó, ha azt nézem, hogy 8 kilóval öregebben jöttem vissza a hajóra.

A szakács, talán említettem, bolgár. És Dimitar. Kiváló hidegkonyhás, ugyanis fél tizenkettőkor is jéghidegen tudta tálalni azt a csepp ebédet, amit adott. De ez most engem nem érint.

Hat előtt elmentek, így aztán tudtam pihenni, lábat kezelni meg minden a világon.

November 23. péntek, Nizza.

A nizzai kikötőben a jachtok vannak többségben Hajnali háromnegyed ötkor keltem, és még így se tudtam megelőzni az első tartálykocsikat, mert azok már félkor elkezdték nyomni belénk az anyagot.

Készítettem magamnak programozó mondatokat, és egész nap azt hallgattam, munka, pihenés közben. Van hatása!

Hogy is mondjam, hogy ne sértsem meg a dicső frankokat. Talán fogalmazzunk úgy, hogy a munkamorál, ha sikerül erősen javítani rajta, akkor már közel lesz a nullához. Történt az, több apró-cseprő egyet nem értés után az egyik rakodótömlő kilyukadt, így egy rakodási pozíció kiesett, csak a hajó elejét tudtuk rakni. Arra volt mindenkinek agya, akinek valami köze volt a rakodáshoz, hogy szerterikácsolja az illetékesek között, hogy a chief várakoztatja a kocsikat, de az senkit nem érdekelt, hogy órákon keresztül rimánkodtunk, hogy cseréljék ki a szakadt gumitömlőt, hogy normálisan rakhassunk. Így aztán csak délután ötre fejeztük be a berakást, és ahogyan az meg vagyon írva a nagykönyvben, egy lábas fartrimm, a maximálisnak deklarált merülés nem 6,1 méter, hanem 6,05 (ami ugye jobb, mert a kikötői limit 6,1).

Az indulásra várva A draft surveyt még félholtan megcsináltam, az eredménnyel maximálisan elégedett vagyok, meg a barba is, meg a mindenki, hiszen ilyen hullámos vízben úgy leolvasni a merülést, hogy végeredményben a gyár által megadott súlytól 3 tonna az eltérés, az nem semmi!

Utána ájultam be az ágyba, de előbb bekentem a lábam valami francia kuruzslással, amit recept nélkül adtak a barbának, és állítólag hasonló, mint az otthoni szer, amit ilyen izületi gyulladásokra használunk. Remélem, használ ma, mert tegnap nem sokat segített.



November 24. szombat, Nizza, úton.

A főutca, és az áruház, ahol az mp3 lejátszót vettem, s a barba szintúgy Mivel tegnap este nyolckor már aludtam, logikus, hogy fél háromkor felébredtem, és nem tudtam elaludni. De van mit csinálnom, ilyenkor érkezés után, hát tettem, vettem.
Urasan indultunk. Nyolcra ígérte magát a révkalauz, csak pár percet kellett várni rá, mert egy személyhajót hozott be. Onnan átszállt hozzánk, kivitt, és agyő Nizza. A manőver után, kilenc körül viszont lefeküdtem, és tizenegyig húztam a lóbőrt.

A rossz időnek nyoma se volt, amikor átvettem a szolgálatot délben. És ez így volt egészen este hatig. Akkor már lityegtünk, később egyre jobban, hogy a végén majd kiestünk a papucsunkból.

Délelőtt mutatja a barba a szerzeményét. A szokásos "nekem is kell, ami neked van" tengerész betegség ütött ki rajta. Még beszállás napján vettem egy mp3 lejátszót, mert kell az agykontrollhoz. Na, meglátta Dimitrij, neki is kellett. Tegnap este rohant megvette. Most neki is van. Ő a fülének rongálására használja, mert üvölt benne a muzsika, míg én alig hallhatóan hallgatom a mondataimat.

A születésnapi bulinEste, váltás után megyek le vacsorázni, hát "nagy buli" van a szalonban! A gépház a születésnapját ünnepelte. Ilyen is ritkán adódik: minden gépész egyazon napon született! Jó, ez esetben a mindenki két személyt jelent, de akkor is! Vacsorára hideg rablóhús, volt, meg kalamáris rizs, meg majonézes zöldség, meg szalámi, meg halkonzerv. Olyan, ahogy esik, úgy puffan vacsora. Na, mindegy. Egy pohárka (vizes, de nem tele) whiskyvel körbekoccintottam mindenkivel, de többet nem fogadtam el, mert igen ocsmány fajta, az olcsók legolcsóbbika, brrr!




November 25. vasárnap, úton.

Gyakorlat a hídon Rohadt egy idő van. Billegünk, mint a radai hogyishívják. A laptop a fiókban, a fiók a földön, a ruháim, cuccaim szintúgy. Majd elmúlik, és akkor mindent eltehetek.
Estére már hátulról kaptuk a háznyi hullámokat, ami azért kellemesebb, de eléggé csúszkálunk rajtuk. No, majd holnap!

A szolgálat eseménytelen, mindössze annyi történt, hogy a hullámok átfordultak, és most hátulról kaptuk a vihart (mégpedig igencsak vihar, mert 9-10-es idő van!). Dolgozni a billegésben nemigen lehet.

Délután kis gyakorlat volt, mert ha két új ember van a hajón, akkor már kell egyet tartani, ahol megismerik a hajó sajátosságait.



November 26. hétfő, úton

Capo de Gata előtt Most teljesen egyedül vagyok a nagy nemzetköziségben, hiszen hét szláv nyelvű tengerésszel szemben képviselem kis hazánkat. A matrózok mind oroszok, van egy Pjotr, egy Alekszej és Vaszilij, a gépben Olekszij, ő az ukrán olajozó. Vele kapcsolatban a barbából megint kibukott az "elhagytak minket a gaz ukránok" effektus, kifigurázta, hogy nem oroszul mondja a nevét a fiatal olajozó. Na, ezen nem veszünk össze, ha ez neki lelki traumát okoz, akkor ez az ő egyéni baja, oldja meg, én nem segítek ebben. Most érdeklődve várom, ha Mihail a gépész (aki Józsi urat váltotta) hazamegy, miféle náció érkezik? Még akár magyar is lehetne.

Elmentünk Gata mellett, holnap reggel Ceuta és olajozás, hát nem a legkellemesebb nap lesz, de sebaj!

Csinálom az adminisztrációmat, közeledik a hó vége, hát nem unatkozom, mert hiába voltam itt, azért mindent át kell nézni.

Este váltás előtt beszéltem az asszonykámmal, szegénykére rászakadt egy csomó elintézni való, hogy eljöttem, nem tudja, hol áll a feje.

November 27. kedd, úton, Ceuta, úton.

A hídon ülve, és hallgatva a mondataimat.Kicsit csaltam az éjszakai őrségben, mert visszavettem a sebességből, hogy ne érkezzünk olyan korán, és legyen időm aludni egy pöttyet. Amikor hajnalban átadtam a barbának, 8:45-ös érkezésünk volt, de csak tízkor dudált ki a kabinból, amikor már fent voltam. A révkalauz csónakja kicsit halódott, másfél órácskába került, amire megjavult, így aztán urasan, kipihentem mentem manőverre.

Valami hallatlan nagy dolog történt: a rostocki cég, tegnap megkapta a rendelést, és ma itt is van Ceutában. Most aztán térdig gázolhatunk a jóságban, a friss zöldségben, a húsokban, a mindenféle földi jóban. Még tojás is lesz!

Az agykontrollozást hallatlanul élvezem, és rendszeresen lazulok. Nagyok a reményeim, és már vannak kisebb, de bíztató sikereim. Csak azt bánom, de rettenetesen, hogy nem előbb kezdtem el, hiszen elég hamar, a nyolcvanas évek végén megvettem az Agykontroll című könyvet, próbálgattam is, de egyedül nem ment, mert az ellazulás olyan kemény feltételhez volt kötve, hogy magamban számoljak 100-tól 1-ig. Ez meghaladta akkor az erőmet, mert vagy belealudtam, vagy elkalandoztak a gondolataim. Ma már tudom, hogy amikor belealudtam, már lent voltam a szintemen... na mindegy, nem részletezem. A legmeggyőzőbb sikert mondhatom magaménak, amikor sikerült fizikai elváltozást előidéznem a testemen a tudatom segítségével, és ennél jobban semmi sem erősíti a hitet! (Konkrétan: egy hónapok óta makacsul növekvő, és irritáló bőrelváltozást sikerült elkezdeni letisztítani az arcomról.Megérkeztünk Ceutába, olajat venni Vannak róla fényképeim is: 1. ilyen volt, 2. kezd gyógyulni, és reményeim szerint hamarosan: 3. ilyen lett.)

Azt hiszem, a legjobb úton haladok!

Szerencsénk volt: az indulás se volt elkapkodott, mert harmadik helyen álltunk az induló hajók sorában. A manővert meg tudták maguktól csinálni a matrózok, nem kellett előre menni. Így aztán csak ücsörögtem a hídon, és ámultam, hogy milyen nyárvége van itt a Gibraltári szorosban! Verőfény, sima tenger, a napos oldalon 28 fok, az árnyékoson 22. Hát, nagyon hiányzott a nyári ruha! Először jöttem úgy le, hogy nem hoztam magammal rövidnadrágot!

Már van hírünk a következő utunkról: Belfastból vagy Teignmouth-ba vagy Fowle-ba megyünk agyagért, és azt Aveiróba - portugál kikötő - visszük.




November 28. szerda, úton.

Megjött Spanyolországból a katamarán Eseménytelen nap, hacsak annyi nem történt, hogy kiütött a koranyár, vagy a késő ősz. A hőmérséklet napon 26-28 fok, árnyékban 22, kellemes szellő lengi körül a hidat.

Hiába voltak nagy reményeim, ami a kaját illeti. Hiába van friss áru, a kaja maradt, amilyen volt. Na, mindegy. Ezen a hajón nem a gasztronómiai élvezeteknek élek majd, és nem is lesznek ilyen elvárásaim. Ugyanis végignéztem a szakácsunk tengerészkönyvét, és e szerint hol matróz, hol matróz, és ritkán szakács. Szerintem néha jól kirúgják a deckre a főztje miatt, és ott is marad.

Tegnap a pörkölthöz főtt zöldség és cérnametélt volt, ma a sült májhoz fekete kása a köret és fonnyadt saláta. A máj megfelelően szilárd, nem holmi puha izé! Azért ehető a kaja, hát eszem. Még a leveseit, is, pedig azok elég lazák. Meg hígak. Hol van a főztje Jankóétól? Mint Makó Jeruzsálemtől! Ma eszem a levest. Az első tippem: krumplileves (csak híg). Második: raguleves, bár elég híg. A harmadik viszont telitalálat volt: halleves, de annak is híg volt.

Az USÁ-ba igyekszik ez az ömlesztettárú-szállító hajó Ceutában vettem karácsonyra magamnak egy üveg vörös (1999-es Cabernet Sauvignon) és egy üveg fehérbort. Szilveszterre meg egy üveg, feketecímkés Captain Morgan rumot. Nem részletezem, mennyit fizettem. Bár nem hinném, hogy lesz az idén karácsony, lévén egyedül katolikus a hajón. A többiek pravoszlávok, és ők ugye januárban tartják. Aztán a barba sem arról híres, hogy túlteng benne a figyelmesség. Így viszont elmondhatom, hogy jövőre, ha minden jól megy, akkor kétszer karácsonyozom.

Kíváncsi vagyok, megjelenik-e a novellám a JEL-ben?




November 29. csütörtök, úton.

Vége az olajozásnak, indulunk Kezd megint elromlani az idő. Akkor is kellemetlen, ha számítunk rá valahol a lelkünk mélyén.

Az embert mindig érik meglepetések. Ma olyannal találkoztam, ami soha, ismétlem, soha nem történt meg a hajózásom alatt. (Hozzáteszem, olyasmi, amit úton, útfélen elkövetünk otthon, de akkor is! Itt, hajón, soha!)

Remélem, már elég kíváncsi vagy.

Akkor megmondom: ma is halleves volt. Rögtön meg tudtam ismerni, mert ugyanolyan híg volt, mint tegnap, ugyanaz a szín, meg íz, meg minden.



November 30. péntek, úton.

A parancsnoki híd Csak annyit mondok: halleves... és rántott hús csigatésztával (amit nem ettem meg). Pedig most már van friss kaja. Mondtam is a főnöknek váltáskor, hogy három napja halleves van, ez most már standard kaja lesz? Csak ingatta a fejét. Megjegyzem, én az ebédkor tettem ugyanezt.

Fél egy felé üvöltözik a lépcsőházban:
- István, István!
Kimegyek, kérdem:
- Valami baj van?

- Nincs. Csak annyi, hogy ma csirkemell leves volt, tegnap meg sertésragu. Halleves tegnapelőtt volt.

Hát én úgy elkezdtem röhögni, hogy majd legurultam a lépcsőn. Legközelebb majd megkérdezem, hogy minek egyem (illetve igyam) a levest. Mert ugye ez a mai is olyan sűrű volt, hogy inkább megittam, és a végén a két krumplit, az egy sárgarépát és a kevés halat - oppardon: csirkemellet - két kanállal befaltam.

Naplemente Ne tessék ám azt hinni, hogy most én mérgelődöm. Ez most jó vicc, mert még ezt a keveset is alig bírom megenni. Elég, amit elém tesz, ma például a rántott hússal csak a salátát ettem meg, a csigatésztát otthagytam, nem azért mert nem ízlett, egyszerűen nem kellett, nem kívántam, így is jóllaktam. Pedig, ha otthon látnák, mekkora az egy szelet hús! Jó ha van 5-7 dekagramm.

És mit ad a jó Isten? Estére halat. De ez tuti, mert grillen volt sütve, igaz csak egy fél jutott, de ahhoz kaptunk kevéske krumplipürét és vegyes salátát. Mi lenne velem, ha nem agykontrolloznék?






DECEMBER

December 1. úton.


Megyünk mindenfelé, amerre csak lehet, hely van, így hol cikkbe, hol cakkba, de mindenütt, mint a keljfeljancsi...

Este persze aludni egy pillanatot se lehetett, így a hajnali őrség borzasztó hosszú volt.

Túléltem. Érdeklődve várom az ebédet!

Na, kérem, spenótleves, és elég finom volt! Utána két minike husika és babfőzelék meg saláta. Kevés, de ízletes. Minden. Ez kell nekem, igazán!


A délután házi feladatot hozott. Szeretem az ilyeneket, mert itt mutathatod meg, hogy érted a dolgod vagy sem. Két kikötőben rakunk be többféle árut, de hiába készítettem el a rakodási tervet (és milyen jól sikerült!), mert a barba azt mondta, hogy őt nem érdekli, amíg nincs lekötve az út, nem foglalkozik ilyesmivel. Azt jó tudni, hogy be tudunk rakni, de előbb kössék le az utat, nem dolgozik feleslegesen.


Tényleg, ez igaz. Még elkopik nekem a sok munkában, amit ma délután is csinált (aludt), aztán itt állunk barba nélkül...


Ilyen zivatarban az orrunkig se látunk! Délután fantasztikus volt az időjárás! Kettő körül belementem egy viharfelhőbe, hát ott aztán tomboltak az elemek! Süvített a szél, vízszintesen hordta az esőt, nem lehetett tíz méternél tovább látni! Már azt hittem, hogy ez így lesz ítéletnapig, de tíz perc múlva gyorsan elvonult, talán gyorsabban is, mint ahogyan jött. És majdhogynem derült ég alatt hajóztam tovább.

Aztán maradt minden a régiben: az idő oldalról, egy kicsikét hátulról hatotta az óriási hullámokat, így a billegés maradt. Ez viszont azért jó, mert a sebességünk megmaradt, tehát időt nem vesztünk. Ugyanis ha szemből jönnek, akkor visszafog, és késünk, hosszabb ideig küzdhetnénk a viharral. Hát most ennek örülök, mert az a jó, ha van minek örülni!



December 2. vasárnap, úton.

Billegünk Most, hajnal van, és emberi számítás szerint megérkezhetünk este kilenc-tíz körül, de nem merem elkiabálni, mert ahhoz az is kellene, hogy haladjunk. Most még megyünk, de körbe-körbe mindenki azt kiabálja, hogy SW gale force 9 to storm 10, azaz délnyugati kilences erősségű vihartól tízes erejű orkánig várható a hamarosan bekövetkező változás.

Hallatlanul sokat jár az agyam.

Egyrészt Akán.

Aki tudja, hogy milyen beszéd, az tudja, aki nem, nem.

Másrészt, hogy mihez kellene fogni, hogy abbahagyhassam a hajózást. Természetesen olyasmin töröm az agyam, ami némi pénzt hoz a házhoz.
A hídon Ha más változást nem hozott volna az életembe az agykontroll, minthogy a gondolkodásom még pozitívabb lett, akkor is megérte elvégezni. Mert való igaz, hogy ha úgy állsz hozzá a dolgokhoz, hogy ennek sikerülni kell, akkor jönnek az ötletek.
Remélem, holnap nem hajnalban jönnek, hogy elkezdjék a kirakást!

Mihail be van sózva, mert megy haza. Amikor a barba megtudta, hogy ki jön le, csak fogta a fejét. A Janet C gépésze volt, majd Mihail is oda megy, ha letelik a szabija. Lehet, hogy a Marlow körforgást akar ezen a két hajón a gépben?

Billegés a híd oldaláról... Mert a fedélzeten miattam nem lehet körforogni, ugyanis ragaszkodom a négy hónap szabadsághoz, tehát én visszatérő lélek vagyok.

Normálisan érkeztünk, teljesen emberi kikötés volt, fél tizenegyre part mellett voltunk. Megjött az ügynök, azt ígérte, hogy a draft surveyor hét óra előtt jön, mert a kirakás hétkor kezdődik. Ehhez képest éjfél előtt tíz perccel megjelent egy mini pasi, azzal, hogy jött draft surveyni.

Képzelheted, hogy örültem. De leginkább akkor, amikor megmondta, hogy leolvassuk a merülést, és passz. A többit majd holnap.

Megjött Mihail váltója, egy szép nagydarab, gurulós bőrönddel, akkora, hogy én beleférnék egy hátizsákkal a hátamon és két bőrönddel a kezemben. Két matróz majd belerokkant, mire becipelték a hajóra.




December 3. hétfő, Belfast

Hajnal a belfasti kikötőben Korai kelés: először megriadtam fél hat körül, majd arra gondoltam, hogy még nem kellene felkelnem. Aztán tépelődtem, és azt mondtam: fölösleges az ágyban hánykolódnom, fölkelek, ha korán van is. Kilenc óra volt!
A fecskékről
Jót aludtam! Még minden csendes volt, senki se zavarta kora hajnali nyugalmunk. A kikötő csak ébredezett, persze ez a mi környékünkre vonatkozik, a konténeres hajók tisztjeit kérdezzék csak ki! Aztán fél tíz táján (fél kilenc helyi idő) megjelent az első fecske.
Hajnal a belfasti kikötőbenAzt mondja a fecske:
- Shifteljenek előre tíz métert.
Hát ez is maradt volna a fészkében, a tojásain ülve! Minek ilyen korán a másikat cseszegetni? Gépet készítettünk, aztán megpróbáltam a barbát kirobbantani az ágyikójából. Negyedik kísérletre sikerült is! A shiftelés viszonylag simán ment. Fent voltam a hídon, a kaftány asszisztált, és üvöltözött a kínai hadsereggel, akik hátul manővereznek. A kínai hadsereg felállása a következő: egy szakács, egy kémia tanár, egy folyamos első matróz (sztársij matrosz). Ez utóbbit nem tudom, hogy mit jelent, de a fiú nagyon készséges, tudja, hogyan kell megkötni a köteleket, csak elveszik a rengeteg három kötélzet között. Így elmondhatjuk: annyit értenek a manőverhez, mint a kínai hadsereg felső vezetése a tárgyas ragozáshoz.

Vége a shiftelésnek, megyünk raktárt nyitni. Mondom Vaszilijnak, hogy nyissa ki a 2-3-4-es pontonokat.

- Chief, csak délután kettőkor kezdünk, a szivornya még nincs rácsatlakoztatva a rendszerre! - mondja a fecske.

Erre aztán nem mondtam semmit, csak azt, hogy "nem nyitunk", ezt is a matróznak, a fecskének azt kívántam, hogy költözzön melegebb éghajlat alá, már nagyon itt az ideje. De ha abba gondolok, hogy megvan a shiftelés, és jobb előbb, mint utóbb, akkor mégis jó, hogy így alakult. Mert teszem azt, ha háromkor esik az eső, akkor shiftelés közben elázunk, így meg megúsztuk szárazon.

Úgy döntöttem, nem haragszom a fecskére.

Ebédre gombaleves, igaz, hogy híg, afféle szegény ember levese: vizünk van bőven, hát levesünk is van. Utána viszont halat adott a szakács, hát az olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjamat megnyaltam utána! Vastagra szelt burgonyát lerakott a kivajazott tepsibe, arra halszeleteket tett, az egészet beborította sajttal, erre pár savanyú uborka szeletet helyezett. Megszórta kaporral (ezt álmodtam, mert nincs kapor, de azt mondta, ha lenne, akkor tenne rá!), sózta, borsozta, és megsütte. Fejes salátához kevert kevés uborkát, és azt is mellé tette.

Nagyon finom halat készített Dimitar
Megjött a Jézuska!

Ez egy igen szorgalmas Jézuska! A Tengerészklubból jött egy tiszteletes úr, és hozott mindenkinek egy dobozt, karácsonyi ajándékkal. Szépen becsomagolva. A watchmannak adta oda, így nem volt módomban szépen megköszönni.

Úgy döntöttem, hogy elteszem, és csak 24-én este bontom ki! Ma afféle karácsonyi dömping van, mert jött az ímél a Marlowtól is, hogy 10 dollárral hozzájárulnak személyenként a karácsonyi kajához.
Egy órával előbb elmentek, mint ahogyan számítottam, kilenckor már a zuhany alatt álltam!

Este a belfasti kikötőben

December 4. kedd, Belfast.

Reggel indult a Stena Line komphajója. Naponta 4-szer kötnek ki Belfastban. Tegnap szépen lefeküdtem, ahogyan az a jó kisfiúknak elő van írva, már fél tizenegykor, így hat után ébredtem, kialudtam magam.

Nyolckor kezdtek, délig nyugi, ment a kirakás, csak az eső nem akart esni. Igaz utána sem, viszont elkezdtünk shiftelni. Mondom a barbának, hogy vagy negyven métert kell előre menni. Ő meg tizenötnél megunta, és leállt. Nem tudom, mi ütött belé, hát akkor innen folytatjuk a kirakást, és meglátjuk, hogy mi lesz?

Mihail és az új gépész átadnak, átvesznek, közben halkan, zárt ajtók megett danolásznak.

Kell szereznem egy internetet, hogy feltegyem az elkészült javításokat a honlapokra.

Lehet, hogy délután kimegyek a tengerészklubba, hátha van internet.

A katamarán orra, minnt az ék hasít a levegőbe... A kérdés mostanra (délután 4) történelmietlen, mert Olekszij elmagyarázta, hogyan kell odamennem, és egy font óránként. Ő egyébként a hátul manőverező "kínai hadsereg" tagja, s a beszélgetésből kiderült, hogy nem kémia tanár, hanem angol irodalom a szakja. No, ez nem befolyásolhatja, hogy felmentem a hídra, hogy megdumáljam a captainnel, hogy kimegyek.

- Jó, hogy mondod, István - vigyorgott rám az arcából kifelé -, nekem is ki kell mennem, és már rohant is. Szerencsére belebotlott az ügynökbe, és lehervadt mosollyal közölte: - Csak hétkor nyit a klub. Hét előtt kimegyek, ha bejöttem, majd mehetsz te is.

Azt gondolom mostan, hogy ez úgy lesz, ha elmentek a melósok, akkor majd én is kimehetek... Remélem, kijutok, mert most nagyon fontos.

Még vacsora előtt intéztem egy shiftelést, mert inkább most, mint majd akkor, ha szembe jön az apály (most dagály van, előre kell mennünk, hát a felfelé jövő víz segíti a manőverünket). Remélem, nem kiabálom el, de úgy látom, ez a legénység sokkal jobb, mint az előző volt. Ugyanis ezek tudnak maguktól is dolgozni, és ez azért fontos.

Itt lesz a robbantás. Van Pjotr, ő egy megfontolt fószer, elmúlt már ötven, nem kell magyarázni a munkát, és csinálja is magától. Persze, ha módja van leül, és olyankor az embernek nem szúrja a szemét, mert tudom, hogy ha kell, megfogja a munka végét.

Van egy Vaszil, ő a "kedvenc", egy szép, nagydarab, pirospozsgás, mosolygós orosz maci. Mindent megért (munkát), mindent tud, hogyan kell megcsinálni, és teszi is a dolgát, keres magának tennivalót őrségben is.

Na és Alekszej, ő a folyamos, szintén dolgos, de neki a tengert tanulni kell. Így aztán most azt mondom, hogy szívesen vagyok velük.

Vacsora után bejött a kikötőtől egy illető, és azt mondta, hogy fél nyolckor vigyázzunk, mert felrobbantják a mellettünk lévő öreg raktárépületet. Akkor majd vigyázunk, videózunk, fényképezem meg minden.

Nagyobb volt a füsdtje mint a lángja. Csak a gomolygó por látszik. A megadott időben szólt a sziréna, majd egy nagy durr, gomolyog a por, és kész. Fel tudtam venni videóra. Fénykép persze nem sikerülhetett, mert sötét volt. A kirakást kilenc előtt öt perccel abbahagyták, majd reggel folytatják. Gyors átöltözés, és gyerünk ki a Tengerészklubba. Találkoztam a két melóssal, az egyik kivitt, így megspóroltam vagy 3 kilométernyi gyaloglást.

Bementem, a barba és Mihail ott söröztek.
- István, nem láttam internetet, lehet, hogy hiába jöttél - fogadott a főnök. Megkérdeztem, persze volt, egy font egy órára. Megvettem a jegyet, leültem, bedugtam a memory sticket, és minden azonnal meghalt. Nem tudtam bejelentkezni, semmi. Jött egy rendszergazda, megnyugtatott nincs semmi baj. Jó, ezt én is tudtam. Átültem egy másik géphez, bejelentkeztem.

- Most dugja be a memória bővítőjét! - mondta a pasi. A komputer installálta, majd kérdezte újraindítom-e?
- Persze, klikkeljen az OK-ra - bíztatott a helyi tudor. Klikk, a gép újraindul, na, ez már sok volt a pasinak. Nem tudott bejelentkezni, azonban ezt megoldottam, és onnan kezdve tudtam dolgozni.

Kijavítottam a reporvos.hu honlapon, amit kellet (két fotó aláírását), aztán letöltöttem a leveleimből, amit akartam, cseteltem a fiammal, és küldtem fényképeket az asszonynak.

Hazajövet volt két kilométeres nem tervezett sétám, mert rossz helyen jöttem be, és az öböl másik partján kötöttem ki. Integettem a hajónknak, majd átballagtam. Tizenegykor már a kabinban voltam.


December 5. szerda, Belfast.

Jól látszik, hogy csak egy részét durrangtották ki a falaknak. Amint kisütött a nap, gyorsan lefényképeztem az épületet, amiből kirobbantották a faldarabot.

Ilyen-olyan nap a mai, mert hol esett, hol fújt, hol lehetett rakni, hol nem, és amikor nem, akkor a fecske mindig morgolódott, hogy ő dolgozni akar, mi meg nem hagyjuk. Ez igaz, viszont mi nem akarunk elmenni ma, és ez az érdek sokkal súlyosabb, mint holmi kirakás. Ugyanis a rádió tele van olyan számokkal, hogy 8 és 9, meg 10-est is tudnak mondani, és ez mindig a szélerőt jelenti, és ez ugye komoly vihar, még egy lerakott hajó esetében is, hát még nekünk, akik majd ballasztban próbálunk menetelni.

Délután fabrikáltam kicsit a Crewmedical.hu honlapot. Elég sok hiba van az angol fordításban, ahhoz képest, hogy ezért ugye fizetnek. Persze nem én veszem észre, hanem a szövegszerkesztő, ugyanaz, amelyikkel írták! Akkor meg miért nem javította ki a fordítója? Na, mindegy. Nekem csak el kell készítenem a honlapot.

Jól látszik, hogy csak egy részét durrangtották ki a falaknak. Délutánra, kora estére megoldódott a gondunk, mert a radarszerelő azt mondta, hogy csak holnap tudja befejezni a javítást (mindkét radarunk elhagyta magát), tehát nem mehetünk el ma este. Ez nekem jó, ami a szolgálatomat illeti.

Viszont az már nem volt igazán jó, hogy este tíz után mentek el, és utána kiderült, hogy a raktár oldala egy kicsit kilukadt, így aztán ki kell engedni a ballasztvizet, aztán majd meghegeszteni, de nekem már aludni kell, na majd holnap.

Gondoltam ezt fél tizenegykor, aztán felöltöztem, és lementem a raktárba. Lefotóztam a folyást, meg ahogyan lapátolták a cementet, megmutattam a barbának, és ekkor már mehettem igazán aludni.

Zuhany után, hiába kerestem az arcomon a bőrbigyómat, nyomtalanul eltűnt.


December 6. csütörtök, Belfast.

A tank jó négy méter magasan repedt meg, a lefolyt víztől összeállt a cement. Gyönyörű reggelre ébredtünk. Az eső folyamatosan esik, hát kell-e szebb cementrakománynál? Ugye, hogy nem! Élvezem a csendet, a nyugit. Vlagyimir éjjel behegesztette a repedést, akkor most liktalanok lettünk.

Azt mondja a barba, hogy az ügynök, a berakó kikötőben az iránt érdeklődik, hogy merre járunk. A kis optimista! Azért mert ma éjfélig ki kell állnunk a berakó kikötőben, még nem jelenti azt, hogy úton vagyunk, nem igaz?

A barba átment a szomszéd hajóra, orosz a parancsnoka, lehet, hogy ott alszik, mert azt mondja, hogy akkor hívjam csak, ha szükség lesz rá.

Agykontroll

hallatlanul fel vagyok dobva! Az arcomról sikerült teljesen eltüntetnem a hónapok óta növekvő bőrburjánzást! Aztán újabb hitet erősítő eredmény: a hónom alatt van egy kis bigyóka, valamiféle kinövés, egy barna fej, ami vékonyka szárral csatlakozik a bőrhöz. Az ilyeneket általában a sebészeten kiégetik. Egyszer Brazíliában, egyszer a Vörösvári úti Rendelő sebészetén hozták rendbe. A mostanit november 20.-tól "kezelem" és már látom, hogy kisebb! Más azt mondja: hihetetlen, én azt mondom: agykontroll. Ugyanis az agyad valójában mindent képes kijavítani a testeden gyógyulás irányában, mert ismeri az ép test génekbe írt felépítését, tehát ő tudja mit, és hogyan kell módosítania, ha te megfogalmazod képben számára a kívánatos változást. És ugye, ha az elváltozást ő irányította, akkor a javulást is képes vezérelni.
És meg kell mondjam, hogy ez kétszeresen hit kérdése:

Először: abszolút nem számít, hogy mit hiszel, így van-e vagy se, igazat mondok, vagy se (mert a kellően buta ember nyilvánvaló reakciója az, hogy: - Nem igaz, amit mondasz!), mert az engem nem befolyásol.

Másodszor: csakis a hit számit, az én hitem, hogy működik az egész. És persze nem elég csak a hitem, meg kell, hogy legyen az elvárásom, az akaratom is, hogy létrejöjjön a változás. És ha ez is megvan, akkor pedig nincs akadály! És nyilvánvalóan kell az is, hogy ne legyek fanatikus hülye: ha beteg vagyok, akkor előbb orvoshoz megyek, és a gyógyulásom aztán segíthetem agykontrollal. (De ha tengeren vagyok, akkor persze elkezdem a magam kezelését, de ahogyan orvoshoz jutok, oda is elmegyek.) Ám ezek a dolgok, amiket én most magamon "intézek" ezt lehet, mert orvosi felügyelet alatt állok. A vérnyomásomat akarom javítani, mert nem akarok "együtt élni" a bajjal, ha egyszer nem muszáj. A laboreredményeim - igaz, hogy nem láttam őket, de a RAVÁN azt mondták, hogy jók - javultak, és most "tökéletesre" akarom beállítani.

Egy szónak is száz a vége: a reményeim most szárnyalnak!




December 7. péntek, Belfast, úton.

A naplementék megúnhatatlanok a tengeren!Hajnali egykor indultunk, fél kettőkor keltett a főnök, így eléggé kipihentem mentem szolgálatba. Ez persze nem azt jelenti, hogy egész őrség alatt rohangáltam volna, hanem szépen végigücsörögtem a négy és fél órámat.

Egyre jobban szeretem a szakács főztjét. Az biztos, hogy jobb, mint a román volt. Könnyebbek az ételei, és sokkal, de sokkal változatosabb. (És főz nekünk finom spenótlevest, hát kell-e ennél több?) És az se hanyagolható szempont, hogy nem pakolja tele a tányért. Persze ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy az első napokban meghagytam a kaja harmadát, hát van annyi esze, hogy azóta nem púpozza a tányért, csak normál adagokat tesz elém. És a kajához harapok finom fokhagymát és vöröshagymát (a barba kívánja, hogy legyen állandóan az asztalon, és én bizony vele tartok).

Délután kellemes volt az őrség, aztán négy óra után elkezdődött a haddelhadd! Úgy billegtünk, és bukdácsoltunk, hogy az őrület! Olyan, de olyan tengeribeteg lettem, hogy az egy deckboynak is a dicsőségére válna! Alig vártam a hat órát, zuhantam le az ágyba, de még három órán keresztül háborgott, ellenkezett a gyomrom! Aztán se volt alvás, mert az ember, amikor az ágya közeledik a függőlegeshez, akkor inkább kapaszkodik, mint az eszelős, ahelyett, hogy békésen csicsikálna. Azt hiszem, legfeljebb jó negyven percet aludtam éjfél előtt.



December 8. szombat, úton, Teignmouth.

Aztán a hídon is estem a hátamra, szerencsére a szófáról jól látható a radar, elég volt fél óránként felkelnem, hogy körbelessek. Hajnali négykor fordultam keletnek a Wolff Rocknál, akkor megszűnt a mozgás, hátulról kaptuk a hullámokat. Éjfélkor a barba mutatta az időjárást: Írországtól nyugatra 11-12-es időt várnak, "violent storm, phenomena" mondja a jelentés, hát ebből nem kérnék szépen...

Kettőre megérkeztünk, horgonyra álltunk, és vártuk a hat órát, amikor part mellé állunk. Közben megjött a 10-es idő. És ez még lesz rosszabb is. Ez azt is jelentette, hogy horgonyon is billegtünk, ugráltunk, táncoltunk.

Végre bejöttünk.

A kikötő picur (ennek ellenére vagy hét hajó várakozik horgonyon), de nagy ügyesen sikerült bejönni, derékszögű fordulók a szűk helyen, meg hasonló, de azért csak beérkeztünk. Sikerült megfordulni is, de olyan jól, hogy ebből viszont nem tudtunk megállni, viszont volt a közelben egy rakpart, ami nem engedte a tovább fordulást, kicsit odatettük magunk, és utána a szél odasajtolt minket, hiába üvöltöztek, hogy ez nem a mi rakpartunk, mozdulni se tudtunk.

Megérkeztünk!
Teignmouthban kikötve, ahova a szél odapréselt. Alig jöttünk be, keresnek. Ki a jó fityfene lehet? Hát a raktár surveyor érkezett meg.

- Chief, menjünk le, és megnézem a raktárt.

Lementünk. Jó erős lámpája volt, hiába nem vittem, és mondtam, hogy nincs világítás, az övével meg a szemével látni tudta, hogy a raktárak olyan cementesek, amilyen egy cementszállító oldala tud csak lenni. Meglátta, hogy a kettes raktárban elkezdték a fiúk a festést.

- Hagyják abba, semmi értelme, ettől még ott a cement. Csak arra jó a festés, hogy eltüntessék a szemem elől, de kár az elpazarolt festékért.

Nézelődött, elmesélte, hogy a hajóbérlő egy másik cementszállító hajóját egyszer már visszautasította, de úgy látszik, nem tanultak az esetből.

Felmentünk a barbához.

- Captain - mondta a surveyor -, nem tudom elfogadni a hajót. Ha rendesen elő akarják készíteni rakodásra a raktárakat, akkor az egy megfelelően felszerelt brigádnak nagyjából tíznapi munka. De ehhez kell nagynyomású vízborotva, elektromos gépek, és be kell állványozni a raktárt. Ezt a munkát maguk nem tudják holnap elvégezni. A baj az, hogy Fowey-ben a legfinomabb, fehér kaolint raknák be, és annak nem szabad semmiféle szennyeződést kapnia. Hiába festenék ki a raktárakat. Mert ha be is rakják, a kirakáskor a markoló nekiütődik a raktár oldalának, és a cement a festék alatt is leválik, és belepotyog a rakományba. Majd holnap reggel visszajövök, hogy világosban is megnézzem, de nem hiszem, hogy változik majd a véleményem.

Ha nem, akkor nem, aludjunk rá egyet! De előbb "drunk party", ahogyan a barba szokta volt fogalmazni. Hozott egy tányér hajában sült krumplit, vajat, sült oldalast, megy egy üveg whiskyt. Finom, eredeti lengyel gyárban készült holland alkotás, és még nagyon rossz se volt, bár jónak se lehet nevezni, még a legnagyobb jóindulattal se. Ebben az estében az volt a legjobb, hogy ez a gépész jobb ivó, mint Józsi úr volt, így gyorsabban fogyott a szesz. Fél tizenegykor elköszöntem, és nyomás aludni.



December 9. vasárnap, Teignmouth.

Teignmouth, vihar előtt. Reggel hétkor ébredtem, megyek ki a deckre, sehol senki, pedig a főnök azt mondta, hogy hétkor kezdenek a srácok a raktárban, de erről ők nem tudtak. Na, mindegy, azért fél nyolckor már lementek, hogy tegyenek-vegyenek.

A surveyor megjött pirkadatkor (fél kilenc) megsurveyolta a raktárt megint, és a végső konzekvencia: cementteleníteni kell a hajót, másképp nem fogadja el. Lásd, mint tegnap.

A főnök telefonált a hajóbérlőnek, és nem hittünk a fülünknek (az ügynökkel), amikor mondja, hogy a raktár oké, csak a fowey-i rakományhoz kell még dolgozni a raktárban. Az a véleményem, hogy totálisan félreértette, amit a surveyor mondott, vagy a másik lehetőség: valami sajátos diplomáciai fogás a részéről, amit meg én nem értek. Mindegy. Nekem az a fontos, hogy az illetékeseknek az a véleménye, hogy a legénység nem tudja a raktárt elfogadható állapotba hozni, így senki nem hibáztathat minket.

A tengerben hullámlovagolni próbálókEbéd után fogtam magam, és kimentem. Csak úgy, egy kis sétára. Sikerült elég jól bejárnom ezt a kedves kis városkát. Tipikusan angol (hol legyen tipikusan angol, ha nem Angliában?), semmi a turistáknak, minden a helybeliek kedvéért van. Illetve a belföldi turizmus nyilván fejlett, sok a hotel, a bérelhető apartman, vendégház. A tengerparti sétány most is - ebben a megragadóan ocsmány időben - forgalmas volt, sok a kutyát sétáltató, sokan csak sétálnak, és sokan csak nézik a "fürdőzőket". Ugyanis a vízben legalább hatvan-hetven őrült pancsikált. Amint az ember figyelmesebben szemügyre veszi őket, kiderül, hogy nem mind néger, (főleg, mert lila és fűzöld néger elég kevés van) hanem vastag védőruhában vannak, és próbálnak hullámlovagolni. Hát az elég kevesüknek sikerült, mert a bukó hullám itt jóval kisebb, mint Hawaiban. Azért próbálkoztak, ökörködtek, jól érezték magukat.

Teignmouthban kikötve, ahova a szél odapréselt. Tovább sétálva a Teign folyó torkolatában levő csónakházakat is megtaláltam, ezeket akkor láttuk, amikor bejöttünk, mert ez a "belső" látványosság. Apró csónakházak sorakoznak a parton, a lépcsőjük a fövenyre visz (talán úszóképesek is?). Sokat videóztam, sokat fotóztam.

A fotón jól látható a hajónk, a kék, hosszú raktárépületnél van az orra.

Lévén bronzvasárnap, az üzletek zöme nyitva volt, és milyen jó, hogy egy árva kanyim nincs (idevalósi fityfiritty) ezért aztán nem vettem semmi fontosat, és biztos jó lesz valamire kategóriát. Mert a vásárlási láz ragadós, feltéve, hogy van pénz a zsebedben.

Este, hogy a nap jól végződjön, átálltunk a "berakó" rakpartra. Majd meglátjuk, hogy mennyire lesz berakó, ez persze csak holnap derül ki!

Nemcsak mi, hanem a kikötőben levő másik két hajó is shiftelt, rakpartot cserélt, úgy látszik, mindenki oda állt, ahova a szél szorította tegnap. És a ronda időnek még nincs vége (bár a manőver elviselhető szélben volt), mert az időjárás-jelentésben megint sok csúnyaságot olvastunk a főnökkel.



December 10. hétfő, Teignmouth, úton.

Egy ősrégi szerkezet, amivel a csónakokat emelik ki a vízből.Ez a "mindent eldöntő" reggel, bár számomra nem, mert egyértelmű, hogy a hajót nem fogadják el erre a rakományra. Kilenc után meg is jelent a surveyor, megnézte a raktárakat, és megállapodtunk, hogy ebben az ütemben, ahogyan a fiúk dolgoztak szombat éjjel, és vasárnap késő estig, nagyjából két hét kell, hogy elfogadható legyen. Telefon a hajóbérlőnek, az utat törölték, délután veszünk 25 tonna üzemanyagot, és utána este negyed nyolckor a dagállyal elmegyünk, valahova.

Persze az jópofa, hogy a barba tovább dolgoztatja a srácokat, mert ő még nem kapta meg írásban a hajóbérlőtől, hogy az utat törölték, tehát neki tovább kell dolgoznia azon, hogy... szóval egy kicsit bikkfafejű... na, de ez az ő dolga.

A kikötő és a Teign folyó hídja, verőfényes időben.


Késő délután, annyira későn, hogy az út elkészítésével sietnem kelljen, megjött, hova megyünk: Teesport (angol) - Amszterdam az út, és potash a rakomány, ez egyszerűen műtrágya. Gyenge két nap az út ha az idő normális. Amszterdamba biztosan lejön a tulaj, vagy Jürgen, vagy valaki, vagy nem jönnek. Más lehetőség nincs.
Időben indultunk, háromnegyed nyolckor elköszöntem a hídon - egyre normálisabb a barba, induláskor nem kell előre mennem, meg sok más tekintetben is! -, és mentem aludni.





December 11. kedd, úton.

A Doveri szorosban egy komphajó keresztezi utunk. Az idő, december lévén nagyon is elfogadható, friss szellő kelti a nem túl nagy hullámokat, de haladunk a Doveri szoros felé.

Van bennem egy rossz érzés, aminek nem lenne helye, de akkor is van. A hajót elutasították, és akkor is, ha mi nem tehetünk róla, mert semmi nem volt adott ahhoz, hogy a rakománynak megfelelő raktárral érkezhessünk, ez egy kellemetlen alapérzést kelt bennem. Na, mindegy, ezen túl kell tenni magam, és túl is teszem, és ha azt kérded, hogy vagyok most, azt mondom: egyre jobban!

Délután adminisztráció, készítjük a rendelést Amszterdamra, jó vastagon fog a ceruzánk, hiszen a felét úgyis kihúzzák. Most az a rendkívüli eset állt elő, amikor a barba nemhogy csökkentette volna, hanem még rá is tett, az én általam megadott mennyiségekre.
A Doveri szorosban egy komphajó keresztezi utunk. Este máj. Eltettem éjfélre, így a vacsora kimaradt. Amikor lementem - tizenegy után -, hogy megegyem, a szalonban zajlott az "élet". A fiúk videóztak. Ott ültek szegények, és meredtek a képernyőre, élvezték a "filmbe zárt" butítást, a zombisításukat. Rettenetes élet az ilyen ám, ami nem tud mást elképzelni és megvalósítani, mint a tv előtt ücsörgést! Az önkéntes elbutulásnak ez a foka rettenetes. Hogy valakinek ne legyen igénye némi normális szórakozásra se! Láttam zacskós DVD-t a szalonban: Csák Norrisz sorozat, vagy húsz centi vastagon, elképesztő! Persze a szórakozásba belefér a film is, feltéve, hogy nem amerikai, és nem szappanopera. Bár ha azt hiszed, hogy mindig ez van, és mindenkire ez vonatkozik, nem igaz. Az ukrán gépész kabinja tele van könyvvel (és nem krimivel), sokat látom olvasni, elvégre az angol irodalom tanára, hát szeretnie kell olvasni, bár ahogy elnézem a mai fiatal tanárokat, ez a nyilvánvalóság se igaz manapság. A gépésznek az a mentsége az otthoniakkal szemben, hogy neki ideje rengeteg van, sehova se kell futnia, rohannia, nem kell igát húznia, és ha értelmesen akarja idejét kitölteni, akkor veszi a könyvet a kezébe. A többieknek marad az amerikai mocsok, ami eltapossa a bennük élő orosz kultúrát (de vajon éle-e egyáltalán az elmúlt 70 év eredményeként?).



December 12. szerda, úton, Teesport.

Dimitar alkotta finomság. Az óriási vihar kiadta a mérgét, és elfogadható időben jöttünk, sőt, mára már kifejezetten jó lett. Ebédre odaadta Dimitar a reggelit is: valami hallatlanul finomat alkotott. Kénytelen voltam megenni, bár egyáltalán nem mondható diétásnak! Lefotóztam, és megvan az elhatározás is, hogy otthon elkészítem.

Leveles tésztába rántottát tett, és megsütte. Hát mind a tíz ujjamat megnyaltam utána.

A kikötést délután kettőre el is felejtettük. Teljesen nyugisnak ígérkezik a dolog: az égvilágon senki nem jön, azzal, hogy megjöttünk, úgy néz ki, minden rendben. De aztán szállingóztak a népek. Az ügynök:

- Captain, a rakodó teljesítménye óránként 1000 tonna, hamar végeznek.

Hát ennél jobbat rohadt könnyen mondhatott volna. Aztán jött a stivador, aki szerint nagyjából 500 tonnát raknak be, hát mennyivel komolyabb férfiú ez, mint az ágens!
A kikötőben egy hatalmas hajót fordít két vontató. Előbb befejezik a Wilson hajót, akkor jön majd a draft surveyor, és ha elmentek, akkor jönnek hozzánk rakodni. Holnap korán kész leszünk, most hadd ne tippeljek.

Kicsit csúszott a Wilson hajó, így tizenegy utánra lettünk készen mindennel: a draft surveyt megcsináltuk, előre sifteltünk, előkészítettük a hajót rakodásra, így most várom, hogy elkezdjenek.

Az öreg surveyor mondta, hogy a kálisót (mert ezt viszünk, angolul a szép potash névre hallgat) bányásszák, és a hasznos rétegek be vannak ágyazva kősó közé. Tehát azt is ki kell bányászniuk, és az is itt van felhalmozva, a hajó mellett hegyekben áll, és persze ezt a "szemetet" - mert annak tekintik -, is eladják, az utak sózására. Mellettünk ez a hegy nagyjából félmillió tonna sót tartalmaz.




December 13. csütörtök, Teesport, úton.

A kikötőben hatalmas sóhegy végét lehet csak látni. Éjfél után kezdték el a berakást. Még aludni is tudtam fél négytől háromnegyed nyolcig. Később kisebb problémák, meg minden, így aztán a berakás "elhúzódott" délután négyig.

Közben megjött a következő út. Az ilyet szeretem igazán: Norrköping (svéd) - Monfalcone (olasz, az Adrián).

Gabonát viszünk. Jó sok térképet kell rendelnem az úthoz!

Estére eléggé elfáradtam, az ömlesztett rakomány berakásának a vége mindig beletesz a lábamba jó pár kilométert, pedig csak a hajó eleje és vége között rohangálok. De ha megteszem ötször, az már több mint egy kilométer! Még az volt a jó, hogy a rakodómonstrumot irányító operátorok nagyon együttműködőek voltak, így semmi gondom nem volt a rakomány elhelyezésével. Pedig itt is "kaptam egy kezet", a rakodás elején:

Amikor a rakodási tervet adtam a stivadornak, megszólalt:

- Chief, a kettes raktárba levő rakomány kevesebb, mint amennyit tervezett.
A kikötő alkonyatkor. - Miért nem mindegy, maguknak, hogy mennyit hova rakunk?

- Nem hát, hiszen az másfajta potash.

Köszöntem szépen. Az ilyet szeretem, a hajóbérlő ennyit se mond meg, hogy kétféle minőségű lesz, így aztán küldhettem a fiúkat, hogy szépen tömjék be a válaszfal és a raktár oldala melletti réseket.

De megoldottuk, beraktunk, eljöttünk.

Az indulás ötkor, mehettem zuhanyozni, hát ez valami felséges volt! Több mint negyedórát úsztam a zuhany alatt. és altatni se kellett.

Gondolom a holnapi nap megint egy nagy-nagy bolondokháza lesz, hiszen érkezés, kirakás, sztór, és nyilván eljön a tulaj is, hisz ez jó alkalom. Na, majd meglátjuk!



December 14. péntek, úton, Amszterdam.

Korábban keltem, mint ahogyan terveztem. Arra riadtam, hogy üvölt a riasztócsengő. Ugrás ki az ágyból, gyors öltözés, mentőmellény, sisak, rohanás a hídra. Ott volt Pjotr, hasonló harci díszben, a barba meg mentegetőzik, hogy a tűzjelző bejelzett, nem vészhelyzet, se gyakorlat se nem...

- De az azért elgondolkoztató, István - mondta a barba -, hogy csak ti ketten vettétek komolyan a vészjelzést, a többiek rá se rántanak.

Korán érkeztünk Amszterdam elé, pedig egy hatalmas kerülőt is tennem kellett, mert egy kutatóhajóba ütköztem, amelyik két és fél mérföldes kábelt vontatott. Kikerültem, közben megjött egy lelombozó hír is: törölték az utunk, nem megyünk se svéd, se olasz kikötőbe. Megcsináljuk ezt az utat még egyszer, azaz Tees - Amszterdam, majd a következő: Rotterdam - Sagunto és Barcelona. Ez se lenne éppen rossz, csak utálok télen acélt hordani, rohadt egy rakomány, a hajó mozog vele, mint a fene!

Na, mindegy, semmi ilyesmi nem rajtunk múlik.
Este hatkor lejöttem, fél tízkor eszméltem, hogy talán jó lenne lefeküdni, mert enyém lesz az éjszaka. Éjfél előtt keltett a barba, érkezéskor.



December 15. szombat, Amszterdam, úton

Amikor nem tudnak angolul, és nem gondolkodnak, akkor kistányér helyett ebből küldenek 8 darabot. Fél egyre kikötve, de közben már megjött a sztór Németországból, és a irdatlan böhöm nagy úszódaru is ránk kötött, mire hátramentem. Nézzük, hogy mi mindent küldtek nekünk a gazdáék Haren Emsből? Volt minden, ami szem szájnak ingere, de ezen felül még meg is vicceltek: Rendeltünk 8 darab műanyag kistányért, ezt az angol úgy hívja, hogy "saucer". Na, az okos német mit küldött? Nyolc darab rozsdamentes mártástartót! Ami angolul "sauce boat". A barbával órákon keresztül röhögtünk, hogy most aztán van mindenkinek egy Aladdin lámpája, és azt karácsonyig dörgölheti.

Közben persze megy a rakodás is. Amúgy hollandus módra. A markoló kanalából ömlik ki a műtrágya, mindent beborít, a víz is tele van vele. Gyors fotó, hogy legyen bizonyíték: kérem szépen, mi elhoztuk, csak önök a vízbe rakták az uszály helyett!
A kikötő alkonyatkor. Az ügynök azzal bíztatott, hogy reggel nyolc körül kész leszünk. Persze ez nem jelent azonnali indulást, mert még olajat veszünk, meg édesvizet, aztán mehetünk vissza Teesbe, ahova jó lenne megint megérkezni kora délután, mert hétfőn reggel hétkor kezdik a berakást.

A barba most alusz, én meg naplót írok, és majd kinyomtatom, hogy levélként mehessen haza. Ugyanis Angliában természetes, hogy az ügynökség elküldi a legénység postáját, a hollandusok meg ezért is pénzt kérnek, ami nem érdekes, csak ilyenkor a barba köti meg magát, és nem adja át a levelet, szóval nem ragozom, mert nem érdemes. Teesből megy haza.
Ez az óriási úszódaru markolta ki a műtrágyát belőlünk. Hatkor éppen a konyhában téblábolódtam, amikor a szakács bejött. Széles vigyorral konstatálta, hogy megjött a rendelése. Elkezd kipakolni. És a mosoly szép lassan oszol az arcán, majd zavart, végül ott áll tanácstalanul, és azt motyogja:

- Voszem... voszem... - ami annyit tesz, hogy: nyolc, nyolc. Felfogta, hogy kaptunk nyolc darab mártástálkát, ahelyett, hogy nyolc csészealj érkezett volna, ahogyan rendelte.
A zsilipben kissé zsúfoltan voltunk, de elfértünk A kirakást tizenegyre fejezték be, utána bunker, így aztán csak kettőkor indultunk. Szerencsénk is volt: a zsilipbe minden várakozás nélkül mentünk be, a pilot azt mondta, hogy ez vele négy hónapja nem fordult elő! Kicsit szorosan voltunk, mert a zsilip 25 méter széles, volt bent egy 13,2 méter széles önjáró uszály, és mi, a magunk 11,3 méteres szélességével. Így csak egymás után álltunk be, de ez meg azt jelentette, hogy a farunktól fél méterre volt a zsilipkapu, amikor csukódott. Átmentünk. Letelt az őrségem, és zuhanás az ágyba. Negyed héttől háromnegyed tizenkettőig aludtam.


December 16. vasárnap, úton, Teesport.

Újra Teesben. Ez a Teesport Middlesborough kikötője, ott kell a térképen keresni! A hajnali őrségben végig, mint a kit fejbe vertek. Nem is kezdtem el a térképek és kiadványok javítását. Aztán hatkor le a kabinba, negyed héttől háromnegyed tizenegyig, mint a bunda, úgy aludtam. Utána fél óra relaxálás és ebéd, majd szolgálat. Ilyen változatos itt az élet, kérem.

Tehát megjöttünk, draft survey, és csend és nyugalom.

Felhívott az asszonyka, szegény rosszul van, fekszik, remélem, hogy mindent megtesz azért, hogy a leggyorsabban kilábaljon ebből az állapotból. Ezt csak azért említem, mert kihívta az ügyeletet. Egyszerűen elképesztő, hogy milyen emberek vetemednek arra, hogy embertársaik "gyógyításával" foglalkozzanak. Ha már azok, akiknek a dolguk lenne, hogy a lakosság számára biztosítsák az emberi ellátást, megvonnak minden pénzt, akkor legalább az orvosok lennének emberségesek, mert ez semmibe se kerül. Persze tisztelet a becsületes többségnek, hiszen ilyenek kevesen vannak, mint akik akkor voltak ügyeletesek, amikor az asszony kihívta őket.

Ha most ki kellene választanom a totemállatomat, a struccot választanám. Miért? Mert úgy élek most, mint a homokba dugott fejű strucc: el nem lehet otthon képzelni, hogy milyen jó itt, mert nincs magyar média, nincsenek hírek, nincs hazudozás a köbön, nincs hülyítés a négyzeten, nem oktat ki a tisztességről a hivatala magaslatán levő kormányzati főtisztviselő, aki maga amúgy morálisan egy óriási nulla és gátlástalan csirkefogó!

Beszéljünk inkább a méhecskék nemi életéről.

Nem, ne beszéljünk. Inkább megyek relaxálni és utána aludni! És akkor elmondhatom, hogy egyre jobban vagyok!


December 17. hétfő, Teesport, úton.

Rakjuk a sót befelé... Jót aludtam, kialudtam magam, hatkor ébredtem, relaxáltam, felkeltem, majd beindult a berakás.
Semmi gond, minden megy a maga útján.

Megebédeltem, párizsi szelet volt, szépen megkentem csilis mézzel, valami csuda volt! A csípős mézet tegnap készítettem, mert a barba oda van érte. Ugye előző behajózásom alkalmával találtam ki, és mondja, hogy otthon is készített, itt már egy üveggel elfogyasztott. Most megkevertem, egyharmad erős paprika, kétharmad méz, elkevered, és mehet a húsra!

Ebéd után rakodás, mikor a rakomány majd fele bent volt a hajóban, bejöttem, és leültem. Egy óra felé megjelenik a főlnök úr:

- Gutten morgen! - mondja, és dörgöli a csipát a szeméből, de erősen. Beszámoltam, mi történt, és máris zuhant vissza az ágyikóba, mert ez a negyedóra igen megviselte.
Hull az ajándék!
Délután egy hölgyet kísértek a kabinomhoz.

- Német Tengerész Misszió - mutatkozott be. Lekísértem a szalonba, beszélgettünk, a szalonban szépen kidekorálták az asztalt, odatették az ajándékaikat. A legénységi szalonban egy pasas volt, az is tengerész misszó névre hallgatott.

Jó negyedóra múlva elmentek, kaptunk internetes híreket, ukránul, oroszul, minden nyelven, csak magyarul nem...
Egyre kisebb a sóhegy... Később megyek fel a deckre, azt mondja Pjotr:

- Chief, betettem a szalonba az ajándékot, menjen, és vegye el a másodikat.

Lemegyek, nézem, hát valóban, ott van, pedig a hölgy nem is tett ennyit. Elkezdtem törni a fejem, vajon miért tették oda a legénységiből? Nem fogadják el a némettől? Ez afféle háborúból visszamaradt szovjet önérzet? A háborúnak vége, a szovjetnek vége, a szovjet önérzet mára már röhejes, hát mi lelete őket? Gondoltam, felmegyek és megkérdem.

- Pjotr, miért nem fogadjátok el az ajándékot? Mert német adja?

Néz rám, mint a lőtt orosz medve.

- Hát mi eltettük!

- De ott a tisztiben, van újabb három csomag, ami nem volt. Nem kell nektek?

- De mondom, mi eltettük a magunkét. Azt a másik missziós hozta, de nálunk tette le mind a nyolc csomagot.

Ja, így mindjárt más!

Így ma kiegyenlítettek a németek: Angol Seamen's Mission - German Seamen's Mission 2-2. Pedig valamelyiknek nyerni kellene! Amszterdamban be kellene jönni és hozni még ajándékot...

Haha! Lesz mit bontogatnom az idei karácsony estéjén is! Akkor most elmondom:

- Kíváncsi vagyok, miket küldött a Jézuska nekem karácsonyra!

Leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy szenteste hány kötött sapkával leszek gazdagabb!

Elég későn indultunk, volt már fél kilenc is, mire lekeveredtem a kabinba. A rohadt az, hogy holnap érkezés, rakodás, már kezdem unni, az egynapos utakat!


December 18. kedd, úton

Az amszterdami kirakó rakpart. Egyszerű nap, pihenem ki a rakodás fáradalmait, relaxálok, és készülök lélekben a következő gyors ki és majd a még gyorsabb berakásra Rotterdamban.

Kérdés jött a hajóbérlőtől, mekkora a legnagyobb magasságunk érkezéskor, ez azt jelenti, hogy fedett helyen rakunk be, ami azért jó, mert nem kell idegeskedni, hogy esetleg elázik az értékes rakomány, és azért rossz, mert nincs esőszünet, hipp-hopp beraknak, és mehetünk neki a téli tengernek, vasrakománnyal, hát millió dolog van, amit szívesebben csinálnék karácsony este, mint ezt a fajta hajózást. Pedig az lesz, hogy a szenteste valahol a Vizcaya és a spanyol partok körül ér minket.

Encsike mondta, hogy a JEL karácsonyi számában megjelent egy novellám, a címe:

Amikor a Jézuska gyertyagyújtás előtt jött.

Későn érkezünk, lehet, hogy csak holnap (hajnali egy körül).


December 19. szerda, úton, Amszterdam, úton

Most dolfinra vagyunk kötve és úgy rakodunkNegyed kettőkor érkeztünk, fél kettőre kikötöttünk, majd alvás. Este nem ment egy szemhunyásnyi se, így aztán fél hétkor eléggé nehezen ébredtem.

Lementem a konyhába, kérdem a szakácsot mi lesz reggelire?

- Ööö... this... ööö... moment... this... - kapom a korrekt választ. Rámutatok a sütőre, mert éreztem, hogy valami sül.

- Yes! - derül fel a képe, és fellebbenti a fátylat, illetve a konyharuhát a reggeliről: egy tepsi sajtos hasé illatozik alatta. Persze oroszul sokkal könnyebb lenne a helyzet, csak akkor pont fordítva beszélgetnénk. Pedig most itt lenne az alkalom, hogy felfrissítsem az orosz tudásom.

Ilyen rakparton is ritkán van az ember a hollandoknál: a hajót kell siftelgetni a daruhoz. Tele a hócipőm, és önhatalmúlag megváltoztattam a kirakási tervet, hogy kevesebb legyen a shiftelés.

Negyed kettőkor érkeztünk, fél kettőre kikötöttünk, majd alvás. Este nem ment egy szemhunyásnyi se, így aztán fél hétkor eléggé nehezen ébredtem.
Az úszódaru, ami kirakta a hajót
Egy kis történelem
Megnéztem a régebbi naplóimat, hogy mit írtam régebben ebben a témában, és érdekes ám visszalapozni! Az apropóját most az adja, hogy az interneten találtam több videót, amit letöltöttem, a napokban megnéztem, és magam is meglepődtem azon, amit onnan tanultam. És ilyenkor önkéntelenül is az első kérdés a miért? Miért nem így tanultam az iskolában? Miért nem így tanítják most?

Szóval visszanéztem a naplóimat, és én is leírtam azt a nem igaz állítást, amit II. János Pál pápa is kijelentett, és a Millennium alkalmából az akkori miniszterelnök, Orbán Viktor is mondott, hogy a koronát Szent István II. Szilveszter pápától kapta volna.

És akkor lássuk a tényeket (és ne tessék megijedni, most nem "magyarkodás" következik, mert következtetéseket nem vonok le):

Honnan ered a mese, hogy Szent István királyunk koronát kapott Rómától?

Az államalapító elhunyt 1038-ban, és nagyon hamar, még abban a században (Szent László idejében) szentté avatták. Megírták a Szent István legendákat, ebből kettő keletkezett abban az időben. Ezek egy szót sem írnak arról, hogy a királyi koronánk Rómából származna, pedig ha igaz a tény, akkor ezt hangsúlyozniuk kellett volna, hiszen ez emelte volna a szentté avatandó "respektjét". Ha kimaradt a két korabelinek mondható iratból, az azért lehet, mert nem igaz. Ugyanis a szentté avatási pörben az ördög ügyvédje mindent kímélet nélkül megtámadt volna, ami nem találtatott igaznak.

Marad a harmadik legenda, ami Hartvig püspöktől származik, de ez csak a tizenharmadik században íródott, tehát már nem élt szemtanú! Ebben valóban szerepel az a mese, amit mi tudunk, és tanítunk az iskolában mai napig.

Röviden, miről is van szó:

A pápa álmot lát, és ebben a megjelenő angyal azt mondja neki:

- Holnap követek érkeznek egy távoli, ismeretlen országból, akik koronát követelnek királyuk számára. Add nekik az elkészült koronát.

A szóban forgó koronát a pápa Mieszkó a lengyel király kérésére készíttette, akinek a követei szintén ott tartózkodtak a pápai udvarban.

És valóban, másnap megjelentek a magyar követek, akik koronát követeltek királyuk számára. A pápa, aki emlékezett álmára a következő szavakkal adta át a koronát a követeknek:

- Menjetek haza, és mondjátok meg uratoknak, hogy mi, aki küldjük, csak apostolicus (apostoli) vagyunk (a "csak" szó benne szerepel a kanonizált, máig a Vatikán által hivatalosan elismert szövegben!), míg a ti uratok maga apostol.

Kész. Eddig a rész, ami azt hivatott igazolni, hogy a koronát a pápától kaptuk volna.

Csakhogy:

Ez a része a Hartvig püspök legendájának a korabeli legendáknak ellentmond. Nem az eredeti szöveg maradt ránk, hanem csak másolat. Aki betoldotta az ominózus részt nem jól ismerte a történelmet, mert tudhatta volna, hogy Szent István kortársa II. Szilveszter pápa volt (bár a szöveg nem említi név szerint, csak a pápa megjelölést használja), s lengyel oldalról akkor vitéz Boleslaw uralkodott, nem pedig Mieszko, ő pedig meg van nevezve.

Aztán még egy "nüanc": hogyan lehet az, hogy a pápának azt mondja az angyal: "ismeretlen ország követei" érkeznek? Hát nem volt "kalandozások kora"? Amikor a "magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!" könyörgések elhangzottak? Valami itt nem kerek!

Aztán az eredeti latin szövegben a quero, querere, quesi, quetum ige szerepel a lengyel követek szóhasználatánál, ami "kér" jelentésű.

A magyarok esetében a flagito, flagitare, flagitavi, flagitatum ige szerepel, ami egyértelműen "hevesen kér", "járandóságot visszakövetel", vagy "adót behajt" jelentésű a korabeli iratok tanúsága szerint. E szerint tehát nekünk visszajárna a korona. (Hogy miért, azt most ne firtassuk, mert arra nincs bizonyíték, legalább is én nem tudok róla, s nem bizonyított feltevéseket nem akarok megengedni magamnak, ez csak a történészek - legyen az hivatásos vagy botcsinált, dilettáns - joga. Ebből az egy szóból olyan szép, de olyan gyönyörű délibábos történelmet lehetne csinálni, hogy ezer nyelven beszélhetne!)

Aztán érdekes a kérdés felvetése, miért mondja a pápa az "ismeretlen ország követeinek", hogy a királyotok apostol? Ez akár tetszik sokaknak, akár nem, benne van a szövegben!

Szóval ez lenne az egyik forrás, ami - minthogy legenda -, nem számíthat a történész számára hiteles iratnak. Viszont a Vatikán ezt kanonizálta, nekik ez a mérvadó.

Ha ebből le akarunk vonni következtetéseket (mert tényt alig lehet), legfeljebb annyit, hogy magyar követek valóban jártak Rómában, hogy követeljenek valamit, de nem egy koronát, de ebbe ne menjünk bele, mert nincsenek bizonyítékok. Én arra hajlok, hogy a követek ott voltak, és erőteljesen követeltek valamit a pápától, ami egy erős ország nagy királyának követeitől elvárható és természetes.
A másik forrás már hiteles: III. Ottó német-római császár udvari történetírója, Theotmar von Merseburg írja: Ő Istvánról Vajkként ír, mégpedig a következőt:

III. Ottó és Theotmar Rómában vannak. A császár beszéli rá a pápát, ahogy a szövegben van, hogy adjon koronát királyunknak. És ez megtörténik. A latin szöveg:

Vaic coronam et benedictionem accoepit, azaz Vajk koronát és áldást kapott.

Ez lenne a történelmileg hiteles bizonyítéka annak, hogy Szent István Rómától kapta a koronát! Kortárs, ráadásul német írta (EU-s forrás!), manapság az ilyet el kell fogadni! Egyébként ez a mi történetírásunk mindenkori alapja: minden igaz, amit rólunk más, a nyugat, a bizánci, a török ír, és annál hitelesebb, minél rosszindulatúbban írnak rólunk, csak az nem, amit mi, a mi krónikásaink vetnek papírra. Sajnos a mai napig élő gyakorlat.

Csakhogy, amit néhányan a mi történészeink közül nem akarnak észrevenni, illetve (szándékosan?) elhallgatnak:

Ugyanebben a szövegben, később egy másik személlyel kapcsolatban pontosan ugyanezt a kifejezést használja a szerző: coronam et benedictionem accoepit, holott az se akkor, és később se, semmiféle koronát nem kapott.

Tehát tudni kell, hogy ez a mondat akkor azt jelentette, hogy a már megtörtént koronázást a római egyház hitelesnek ismeri el, nem talál benne kifogásolni valót, és nem a szószerinti koronaadást! Ez valami olyasmit jelentett abban az időben, hogy az akkori keresztény Európában a megkoronázottat el kell ismerni törvényes uralkodónak, semmi mást.

És ha tudjuk, hogy Theotmar von Merseburg azt is leírja, hogy miért buzdítja Ottó a pápát arra, hogy "adjon koronát" Vajknak, azaz ismerje el a megkoronázását, akkor az megint csak elgondolkoztató: mert Vajknak püspökei vannak. Azaz a magyar király kinevezi már a püspökeit, de nincs koronája? Milyen logika szerint hihető ez el? A magyar királynak invesztitúra joga van korona nélkül? És tudjuk, hogy Európában egyedül, és kizárólag csak Magyarországon, azóta is élő joga a magyar királynak, a püspökök kinevezése! Ezt még a német-római császár se tudta kiharcolni az invesztitúra harcokban!

Szóval ez az irat egyáltalán nem bizonyít semmit abból, amit oly nagyon szeretnének, viszont annál több kérdést vet fel!

És ami nagyon szomorú és nagy szégyen a történelemoktatásunkra nézve, hogy ez így leírva, több évtizede megjelent a Magyar Történeti Szemlében, az MTA lapjában, és ennek ellenére minden marad a régiben!
Amit tanítanak, az köszönő viszonyban sincs az igazsággal, és reménytelennek látszik, hogy megváltozzon!
Az úszódaru magyar gyártmányú! Ennyi a mára rendelt történelmi lecke.

A kirakás normális keretek között ment, egészen délután négyig, akkor azt mondták, hogy sifteljük a hajót előre huszonöt métert, de ezt lehetetlenség volt megtenni, a holland melósok átmentek hülyébe és arrogáns disznók lettek, erre berágtam, és elküldtem őket a francba.

A vége az lett, meg kellett a hajót fordítani, ehhez pilot, meg kötélkezelők, akik csónakkal jöttek, mert úgynevezett dolfinokra vagyunk kötve (ezek vízbevert cölöpök, amiken egy-egy kikötőbak van).

A manőver után, pont fél hat volt, mondja a barba, hogy nosza, menjünk vacsorázni, és feküdjek, mert lehet, hogy hosszú lesz a következő nap.

Mondom, hogy sokat változott, (meg én is toleránsabb vagyok) így aztán egészen jól kijövünk.



December 20. szerda, úton, Rotterdam

Uszályból rakodunk Fél éjfélkor megriadtam, bent voltunk a zsilipben. Mire felmentem a hídra, nem láttam a hajó orrát, olyan tejfölben jöttünk. A távolság a tengeren, ha betartjuk, és ugye be kell tartani a megközelítési szabályokat, akkor gyenge negyven mérföld. A két kikötő között szép, holdfényes, derült az ég, de a folyók torkolatánál sűrű, hideg köd gomolygott. A víz gőzölgött, látványnak igen szép, de élvezni nem kellemes. Négykor felvettem a révkalauzt, és ötre a rakpartunknál voltunk.

Kikötés, és sehol senki.

- István, menj aludni - mondta a kaftán.

Mentem.
A híd sztinte nem is látszik a nagy ködben - István, itt a surveyor - nyitott be a kabinba a barba hétkor. Felkeltem. Surveyor fél nyolckor el.

Mentem lefeküdni.

- Chief, jöttek rakodni! - nyitott be Alex tízkor, és ezzel vége a mai pihenésnek. Az uszály ránk kötött, az irdatlan méretű mozgódaru befordult, és elkezdték berakni az acélt. Azért elképesztő, hogy a technika mit képes ma már produkálni. Ez a gigászi szörny hatvannégy keréken mozog, könnyedén beáll a hajó mellé, és két acétekercs meg se kottyan neki, ami pedig néha több, mint ötven tonna!

Felmentem a hídra, hát itt van Jürgen, nagy dumában a barbával. Jött kis szemlére, és hozott is némi valamit a gépbe, aminek Vlagyimir megörült. Nem tudom megosztani veletek az örömét, mert dunsztom sincs mi az, de van neki valami burkolatja, és nagy lapos fogaskerék is van benne, szóval egy ilyen forgó izé. A daru 64 keréken mozog! Azt is mondta, hogy a cég másik hajóján - már nem tudom követni a neveket, mert tizennégyre emelkedett a hajók száma - szintén magyar a tiszt, ismer is engem, de mivel a nevéből egy betűt se tudott megjegyezni, hát találgatni se tudok, ki lehet a magas, negyven körüli kollégám. Azt is elmondta, hogy a Lys Christ átnevezték most Elbetal névre hallgat, és továbbra is Martin a barba rajta. D. még mindig nem tudott a litván földjeihez hozzájutni, no comment.

Közben a köd nem akar felszállni, ez azért is rossz, mert megterheli a légző berendezésem, a nap folyamán többször éreztem úgy, hogy na, komám, most fáztál meg.
Azt mondta a rakodásvezető, hogy reméli, ma be tudják fejezni a berakást. Ebbéli reményeink erősen különböznek. Ha nem rakják be, akkor fél tizenkettőig dolgoznak, fenyegetett meg a pasi. Hiába fenyegetőzik, még mindig jobb, mint tízkor elmenni...
Az uszály lakótere egy összkomfortos lakás Aztán Jürgen azt mondta, hogy holnap jön a bárka a szennyolajt elvinni, így azonnal megváltozott a véleményem, fejezzék be a berakást kilenckor, és mehetnek haza, mi meg maradunk.

Az uszály, amiből átrakják a gurigákat tipikus családi lakóhajó. Értsd alatta, hogy állandóan rajta van a tulaj a családjával. Lefotóztam a "felépítményét", nem tudom, hogyan hívják a folyamosok. A híd mögött bekerített "játszótér" a kisgyereknek, a kormányállásban is van egy járóka, a Peugeot 1007-es a lakótér tetején, meg a motorcsónak és a két kerékpár. Minden, ami kell a helyben lakáshoz. Akkor ezeknek mi van a lakcímkártyájukra írva vajon? Úszó cím?
A kormányállásban a járóka nem üres!
Ismeri mindenki azt az érzést, amikor a "kisebbnek" szurkol. Ehhez hasonló, amikor sajnálom a kisebbet, amiért bántják. Emiatt kell most azt mondanom, hogy sajnálom a barbát.

Amikor a kicsit kiröhögik
Az történt ugyanis, hogy a hajókorlátot megnyomták egy emeléssel, az jó kétméternyi szakaszon elgörbült és hat láb megroggyant, illetve kitört. Ezt a stivadoroknak meg kell téríteni. Több kört futottam az ügyben, fényképeztem, kárjelentést írtam, aminek a vége az lett, hogy a stivadorok kijelentették, hajlandók fizetni a legénységnek, ha megjavítják. Vlagyimir kijelentette, meg tudja hegeszteni, tehát akkor már csak a barba hiányzott, hogy megtárgyalja az ügyet. Ezt én mindig átpasszolom, egyrészt mert valóban a kaftán dolga, másrészt, mivel én a szocializmusban nevelkedtem, nincs pofám annyit kérni ilyenkor, ami a munka valós értéke. Tehát ne engem szidjanak, hogy "hülye, kérhettél volna többet is!".
A megnyomott hajókorlát
Tehát a foreman feljött a barbához.

A főnök hímez meg hámoz, dörgöli a kezét, és magyarázza, hogy hát az a helyzet, hogy ehhez munkához legalább három ember kell, meg így..., meg úgy...

- Hát meg kell értenie, hogy nem kérhetek kevesebbet 70 eurónál! - jelentette ki végül, és hátradőlt, s kérdően nézett a hollandusra.

Annak kikerekedett a szeme. Nézett egy darabig, mint aki nem hisz magának, és abban a hitben van, hogy rosszul hallott a szeme, s azt mondja:

- Captain, I do my best. - Azaz: én megteszek minden tőlem telhetőt. - Ad nekem egy üveg italt, és kicsikarok a főnökből 150 eurót, jó lesz?

A barba képe kiderül, és megköttetett az üzlet. El lehet képzelni, hogy amikor mentünk a rakpartra, hogy kiröhögte a foreman a kaftánt.

- Chief, azt hittem 700 eurót kér!

- Ezek még a szocializmusban élnek - mondtam, és nem tettem hozzá, hogy én is hasonlóan vagyok, nem tudom a munkát a valódi értékén mérni, csak szocialista mércével.

És nem ez az a pont, ahol megsajnáltam.
Ilyen, amikor Hollandiában nem havazik Hamarosan elkezdett havazni, és mentem hogy megmondjam, be kell csuknunk. A pihenőben voltak, a melósoknak kajaszünet volt, és a foreman akkor tette le a telefont, és mindenki a barbán röhögött, nyilván a humor tárgya az volt, ahogyan a főnöknek előadta a holland, hogy mennyit kért.

És persze a holland nem lenne holland, ha meg nem csinálná a maga kis piszkos üzletét. Bejött a barbához a főnöke üzenetével:

- Captain, a bankok zárva, nincs a közelben automata, 120 eurót tudok fizetni a saját zsebemből.

A barba örömmel bólintott.

- István, hozd a whiskyt... - kérte. Mentem a kabinba, hoztam. A magam öröme az volt, hogy ilyen ocsmány szeszt még nem ittam, a hollandba viszont túl jó lesz ez is.

Ennyi a történet.

Hull a hó és hózik...
Ám a napnak még nincs vége. Azt tudni kell, hogy öt körül megjött a rossz hír: a hajóbérlő elegendő túlórapénzt fizet, hogy a rakodómunkások vállalják: addig dolgoznak, amíg kész nincs a hajó. De a hollandok istene most a tengerészekkel volt. Mert mint említettem volt, elkezdett havazni. Amúgy holland módra, szépen szemerkélt, de látszott, ez hamarost meg nem áll!

- Foreman, be kell csuknunk, mert esik a hó.
Havazik, és a bárkában ázik a rakomány - Ez nem havazás, becsukhatják hátul, ahol nem dolgozunk, de elől szó sem lehet róla.

Ha nem, hát nem, gondoltam, és mondtam Alexnek, hogy csukunk.

A matróz megy, szépen csukja a raktárt. Mikor hátul kész, megállt, és kérdően néz rám.

- Azt mondtam, csukunk - kiabáltam át hozzá a partról. - Csukd be elől is!

- Szó sem lehet róla! - emelte meg a hangját a foreman. A szerencsétlen nem tudja, hogy velem mindent el lehet érni - vagy sok mindent - de egy módon biztosan nem: kiabálva.

- Csukunk! - harsogtam a matróznak.

- A rakománytulajdonossal gyűlik meg a baja! - kiabált a foreman, és megpróbálta megakadályozni, hogy a pontondaru előremenjen.

Itt az ideje, hogy felmenjek a barbához. Közben a hollandus mobilra kapott, és körbetelefonált mindenkit.

- Captain, esik a hó, bezárunk! - mondtam a folyosóról, miután kopogtam. - De a foreman hallani se akar róla, és akadályozza a raktárcsukást.

A barba kitámolygott talpig gatyában a hálófülkéből (tíz már elmúlt), kinéz, és látja ám, hogy mit ad Isten: havat.

- Be kell csukni - nyilatkozza.

- Csakhogy a foreman akadékoskodik.

- István, mi ez hó?
Havazik, és a bárkában ázik a rakomány - Bizony az - mondom, és már röhögök magamban.

- Hát akkor zárunk, mert a hó itt is vízből van, és délre megyünk, ahol elolvad, és nedves lesz a rakomány.

Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy ha északra megyünk, akkor is vízből van, és elolvadhat a hó.

Bezártunk.

A foreman tajtékozva jött fel a barbához, és lehozott neki minden szentet az égről, fenyegetőzött, ígérgetett, de holland lévén egy dolgot nem tudhatott: aki a szocializmusból hozta magával a főnökségtől való félelmét (és ez most a szovjet rendszerre vonatkozik), azt bármilyen rábeszélés se tudja megrendíteni, ha az előírás az, hogy esőben nem rakunk, akkor nem rakunk. Nincs fellebbezés. És persze nem raktunk.

Az idióta hollandja az uszályosnak azt mondta, hogy ne csukjon be, az a marha meg szót fogadott neki, így a finomacél tekercs ott ázott a bárka raktárában.

Hamarosan elkezdett csörgedezni a barba mobilja. Először az ügynök hívta, hogy miért zár be, hiszen nem havazik.

Utána a rakománytulajdonos hívta, hogy miért zárunk be, hiszen nem havazik.

Majd a hajóbérlő következett, hogy miért zárunk, ugyanis úgy tudja, hogy nincs havazás!
Ugye nem havazik, de másnap reggel... Amikor megint csörgött, a barba felveszi:

- De, izé, havazik, halló, izé, ki beszél? Ja, izé, Jürgen? Szóval mindenki izé, azt mondja, hogy nem havazik izé, de senki nem izé, ad Rain Lettert... persze izé... a chief izé, készített fényképeket izé. Ja, és izé, Jürgen, holnapra küldje izé, a P&I surveyorunkat, mert ráírom izé, a szállítólevélre, hogy a rakomány fele izé, berakás előtt izé, elázott. Izé.

És ha ezt mondja, akkor én leteszem a nagyesküt, hogy meg is teszi! Szóval hallatlan érdeklődéssel várom a holnapot!

(Az izé helyett persze ilyenkor a "this" vagy "this is" hangzik el angolul, mindig ott, ahol se értelme, se helye.)

És ez így ment háromnegyed éjfélig.

Akkor mindenki megunta, és elmentek aludni.

Mi is.



December 21. péntek, Rotterdam

Ugye nem havazott és havazik... Reggel nem merem leírni, hogy úton, mert ki tudja, és nem akarom elkiabálni. Egyelőre, ebben szép, csendes reggeli havazásban csak egy megoldást látok: bevisznek a hangárba, és ott, fedett helyen, ahogyan először is gondoltuk, hogy rakodunk, befejezzük a berakást.

Tehát továbbra is hull a hó és hózik, Micimackó fázik, de én a jó meleg kabinból nézem...

A fiúkat ráuszítottam a raktártetőre, hogy takarítsák le, erre az uszályos is átment rendkívüli hómunkásba, és szépen lesöpörte. Ez egy másik uszály, és másik uszályos. Ez egy szerencsétlen flótás. Amióta itt van, egy álló rikács a környék, mert e felesége (szerintem hibbant) megállás nélkül üvöltözik, veszekedik, pöröl, hadonász. Szegény, szegény férje...
Rendkívüli hómunkások
És ez így ment egészen délután kettőig. Akkor megjött az a holland, aki a havazás országos felügyelője, és kinyilatkozta magábó:

- No snowing anymore -, azaz nincs többé havazás. Hát ez jó, de a jövendő nemzedékre nézve tragédia, ők sose tudják már meg, milyen az, amikor szép csendben havazik? Nagy kő esett le a szívemről tíz perc múlva, mert eddig tartott az anymore. Pjotr addigra kinyitott egy pontont, mondtam neki, hogy mivel esik a hó, vissza is teheti, és kész. Időnként kimentem nézelődni, de továbbra is havazott, igaz szép csendben.

Háromkor jött a hír: ötkor beállunk a hangárba, és gyorsan befejezzük a berakást, és mehetünk isten hírével. Ezért a barba gyorsan elküldött aludni:
Érkezünk a hangárba - István, ki tudja, mikor kerülhetsz ágyba, jobb, ha most elmész pihenni, majd hívlak, ha szükségem lesz rád.

Elmentem az ólamba, kicsit eldőltem, annak rendje és módja szerint el is aludtam. Ötkor arra ébredtem, hogy dübörög a főgép, felmentem a hídra, ott teljes készenlét:

A pilot újságot olvas, Vova a gépész távcsővel figyel valamit, a barba pasziánszozik.
Állunk be a hangárba - Miért jöttél? - kérdezi a főnök meghökkenve. - Nem keltettelek. Még rakodik - bökött fejével a hangár felé, ahol még bent állt az a hajó, amelyiknek már rég el kellett volna mennie. Lehet, hogy bent is havazott?

Végül hétre álltunk be, felkeltem, kimentem a fedélzetre, kinyittatni a raktárt.

- Hahó chief! - üdvözölt messziről a foreman. - Fél tizenkettőig dolgozunk, és holnap reggel fejezik majd be. Elintéztem egy éjszakát még maguknak kikötőben.

- A karácsonyt nem tudja elintézni? - kérdeztem.

Jót vigyorgott, és elmentek dolgozni.

Utána fel a barbához. Ott van ám nála a P&I surveyor. Megszemlézte a berakandó árut az uszályban, és papírt adott róla, hogy nincs elázva. Csak halkan jegyzem meg, hogy ezek szerint nyugodtan berakhattunk volna tegnap, de ugye nem én vagyok a főnök, aki pedig az, az így döntött, és én nagyon elégedett vagyok azzal a ténnyel, hogy van egy laza napom, és - immár kettő - nyugodt éjszakánk.

Én meg szemmel tartottam őket, meg a hídon dolgoztam a térképeimmel. Van kilenc notice-om, amit fel kell dolgoznom.

Este beszéltem az asszonykámmal, és a fiaimmal, mert ugye a karácsony az biztos most a nyílt vízen, ahol nem lesz mobilhálózat.

A rakodás rendben ment, egészen addig, amíg azt nem mondja a stivador:

- Chief, fél kettőre berakjuk a hajót, háromkor indulhatnak.

Ó, az anyád! Pedig ez várható volt. Na, mindegy, nem vagyok fáradt, még arra is volt erőm, hogy amikor előre kellett a hajót shiftelni, én cipeltem a parton a köteleket. Éjfélre végeztünk, meglehetősen óvatos művelet volt, mert a felépítmény és a hangárajtó között csak másfél méter volt. Szóval csak 32 darab guriga maradt berakni, erre valóban elegendő a másfél óra. Csak az a kérdés, hogyan sikerül az úszáshelyzetet beállítani, mert amikor elől befejezték, egy métert orra voltunk bukva, ezért hátul kezdtük el a berakást.



December 22. szombat, Rotterdam, úton

Na, itt biztosan nem fog havazni! Na, most nem tudom elkiabálni az elmenetelt, hiszen megmondták, hogy addig raknak, amíg kész nem leszünk. A maradék rakomány bizony jól seggre ültette a hajót, a trimm 1,1 méter lett. Még szerencse, hogy nem vettünk fel teljes rakományt, 80 tonnával többet is vihetnénk, így aztán ennyi ballasztot még fel lehet venni, a forepeak tank 90 tonnás, azt feltöltve minden rendben lehet.

Háromkor révkalauz, indulás. Fél ötre értünk ki a nyílt vízre. Minden rosszban van valami jó: tejföl sűrű ködben hajóztunk a folyón, kint pedig gyönyörű holdvilág, és már plusz hőmérséklet fogadott.

Délben kitört a nyár, odakint 12 fokos forróság volt, így aztán rövidnadrágot csináltam a farmeremből (felhajtottam térd fölé), és megmutattam a lábszáramat a barbának, mert tele volt kiütéssel, ami viszketett, égetett, mint a fene. Azért neki, mert ő mindenre tud régi orosz népi gyógymódot, és mellesleg nála van a gyógyszerszekrény kulcsa is. Megszakértette, elmondta, hogy ez attól van, hogy érzékeny vagyok az első fagyra. Erre a legjobb a tehénfaggyú, meg valami mákonyt kell hozzáadni, de ezt csak oroszul tudta, és azzal kell kenegetni.

Mondtam, hogy jó, és rohanok az első angol farmerhez, mihelyst part közelében leszünk, de más nincs? Így aztán Neomycin krémet kaptam, ami azonnal enyhítette a viszketést, és sok néhány óra múlva már nem is látszott.

Dover közelében elküldtem 21 sms-t hogy boldog karácsonyt és kellemes ünnepeket kívánjak a rokonoknak, ismerősöknek, barátoknak. Csak két vérbeli tengerész van (Ritecz és a MATE), mert ők tudták, hogy nekem karácsonykor hiába válaszolnak majd, ha most küldöm, azt jelenti, akkor nincs vonal, és nem kaphatom meg.

Felhívtam apát, mivel csak rossz hírei vannak, ezért azokat megtartotta magának.



December 23. vasárnap, úton, Angol-csatorna

A lemenő nap fénéyében! Tegnap este azért fent hagytam a telefonomat, hogy ha valaki még meggondolja magát, az írhasson, és meg is kapjam. Még három sms érkezett az idő alatt, amíg volt mobilhálózat lefedettség.

Csendes nap, az idő még jó, tizennégy fokig emelkedett a hőmérséklet, hát ez azért csak jobb, mint Hollandiában volt. Ahogyan az várható volt, mire a Csatorna végéhez értünk, és be tud már hömpölyögni az óceáni hullám, a délutáni őrség végére elkezdtünk, ha csak enyhén is, mozogni.

A szakács gondban van, hogy mi legyen holnap a kaja, mert ugye egyedül nekem van karácsonyom csak, a többieknek jövőre... Mondtam, hogy a szenteste nekünk mindig halas a menü, de most az lehet az igazi baja, hogy ma délben is hal volt, ha holnap is azt készít, az kicsit fura. Végül is megnyugtattam, hogy ne csináljon ebből gondot, mert eszem, ami lesz. Hajón vagyunk, nemzetközi a legénység, hát nem lehet egy ember kedvére főzni.



December 24. hétfő, úton, Vizcaya

Más lesz az idei karácsonyom, mint bármikor. Nincs karácsonyfa, a legénység egyetlen tagja se érzi ünnepnek a mai napot. Nekem sincs semmim, ami behozná a karácsonyt a kabinba. De nem baj, hiszen a karácsony attól karácsony, ami a szívünkben van.

Egy szép karácsonyhoz nem kellenek csillogó üzletek, harsogó reklámok, szeptember végétől feldíszített üzletek, utcák, amik arra hivatottak, hogy a vásárlási kedvet felturbózzák, de ugyanakkor devalválják a három nap értékét, elnyomják a jelentését, rátelepszik a profithajhászás a legszentebb napokra is, nem hagy egy pillanatnyi lélegzetet sem a finánctőke, befon, gúzsba köt, s a világ eddigi legrettenetesebb diktatúráját varrják a nyakunkba a lelkiismeretlen kalmárok.

Nagyon kellene egy új Krisztus, aki újra kiverné őket korbáccsal, de nemcsak a templomokból, hanem az egész életünkből, és végérvényesen.

Hogy mennyire érthetetlen a mi karácsonyunk mások számára, a mai ebéd a jó példa. Pedig, azt hiszem, a szakács pravoszláv, hát keresztény. Ha őszinte vagyok, akkor az igazság az, ennél többet én se tudok az ő vallásáról, a szokásaikról.

Miután tegnap mondtam, hogy otthon a karácsonyi vacsora hal, mert ezen a napon nem eszünk húst, ezért ebédre marhahúsleves volt és sült csirke. És utána behívott a konyhába, hogy megmutassa, már előkészítette a halszeleteket, amit este készít. Persze megdicsértem. És a tengerész úgy él, ahogyan adott. A magyar legénységgel szép karácsonyokat tartottunk (amennyire szép lehet a család nélkül). A német, zöldfoki, lengyel legénységgel is karácsony volt, mert közel hasonlóak a szokások. Most ilyen karácsonyom van, és ennek örülök.

Karácsonyfa a tiszti szalonban Ezeket a sorokat még délelőtt írtam.

Délutánra meglett a karácsonyi doboz, van benne műfenyő, meg díszek, világítás, minden, ami kell. Elcsentem egy "műágat", így aztán nekem is lett a kabinban alkalomhoz illő díszítés.

Délután az őrségben átkutattam az emlékeimet, kerestem a legemlékezetesebb, gyermekkori karácsonyt.

Persze megtaláltam. Mindenki életében van egy, amire mindig visszaemlékszik. Az enyém az 1956-os karácsony estéje. Nyolc éves éppen elmúltam. Nem sok minden él az emlékeimben, a karácsonyfa természetesen, mert hatalmas volt, erre édesanyám mindig adott, ha lehet a plafont súrolja a csúcsdísz. És a Landler Jenő utcai (ma rólam nevezték el, István utca) lakás négy és fél méter magas volt, ha jól emlékszem, vagy három nyolcvan, vagy mit tudom én, óriási, az akkori legényke számára. Nem tudom, mi mindent kaptam, csak kettő ajándékra emlékszem:

Ajándékaim!
Az első egy asztali foci. Sajátos, akkori kitalálmány volt, a játékos babák tengelyen forogtak, a doboz alatt komplikált zsinórzat, és a forgató fogantyú a kapus mellett. A játékosok talpán egy rúd átszúrva, az találta el a labdát, és továbbította. Nos, amikor van két felnőtt, édesanyám és nevelőapám, akkor a gyerek labdába se rúghat. Így aztán ők játszottak a focival, önfeledten, mint a gyerekek, és azt hiszem, nagyon boldogok voltak, hogy rájuk se hederítettem, mert a másik, a számomra sokkal fontosabb ajándékkal voltam elfoglalva.

A szobát nagy cserépkályha fűtötte, a fal és a kályha közé éppen befért egy sámli. Oda vackoltam be magam, és elkezdtem olvasni a Hetvenhét magyar népmese című könyvet. Az a könyv volt az első igazi, és azt hiszem máig ható olvasásélményem. Nem tudtam, miért ejtett annyira rabul, mi fogott meg benne annyira, hogy képtelen voltam letenni? Mert abból a jó meleg kuckóból bizony addig ki nem jöttem, amíg ki nem olvastam egy huzamra a meséket! Ma már tudom, hogy egy nyolc éves gyerek lelkének ezek a mesék elengedhetetlenek, mert mi másból szívná magába népének ősi erkölcsét? Mert bizony ezek, és csakis ezek adják tovább mindazt a életbölcsességet, becsületet, erkölcsöt, ami népünkben felhalmozódott az évszázadok, évezredek során.

És ne tessék elfeledni, hogy '56 őszén a harmadikat kezdtem, és az előtte levő két évben, az iskolában mit kaptam? Lenint, meg Sztálint, meg proletárt, meg jó elvtársat, meg rossz földesurat, meg efféle kommunista állatságot. Na, maradjunk inkább a karácsonynál, mielőtt felmegy a pumpa.

Ajándékaim!
Szóval arra lennék kíváncsi, hogy idén, 2007-ben hány karácsonyfa alatt volt ott a Hetvenhét magyar népmese? Vagy más, magyar (és csakis magyar!) népmeséket átnyújtó kötet?

Nagyon rosszak az érzéseim. Nagyon félek attól, hogy a mai gyerekek nem kapják meg őket, az ő kis lelküket a Cartoon Network az RTL Klub és a TV2 "gyermekműsorai" gyilkolják. Becsületemre mondom, ma már minden szülőt bíróság elé állítanék, aki 14 éven aluli gyermekének amerikai és amerikai típusú rajzfilmeket enged nézni. (Azért írom, hogy ma már, mert bizony én is engedtem, bár akkor még nem volt CN, se kereskedelmi tv és főleg ennyi szemét. A Walt Disney még az ártalmatlanabból való.) Azért, mert csak az agressziót fejlesztik, nincs pozitív (a gyermeki lélek számára érthető, a szintjén feldolgozható) tanulságuk. Ezek a filmek valójában mind-mind felnőtteknek készültek - amikor Walt Disney kitalálta őket -, akik már nem sebezhetőek annyira.

És az este:

Vacsora közös, a legénység is a tisztiben, Dimitar halat készített, meg rakott krumplit, meg franciasalátát, meg sült májat, csak sütemény nem volt (mondjuk nem is hiányzott, de azért az asszonykám bejglijéből bizony ettem volna!). Hétig ettem, beszélgettünk, aztán feljöttem a kabinba. A csomagokat elrendeztem az asztalon, beindítottam a videót, és elkezdtem bontogatni a csomagokat.
A Newtonbredai iskola üdvözlő kártyájával!
Amit jól sejtettem, most már lehetek nyugodtan ötfejű is, van sapkám mindegyikre! De kaptam négy pár zoknit, kellenek! Lett négy fogkefém, két fogpasztám, 10 darab eldobható borotvám, egy borotvahab, egy tusfürdő, két dezodor, egy csomag levélpapír borítékkal és egy tollal, ezen kívül még két toll, egy csoki, vagy négy darab szappan.

Azt hiszem, külön kellett volna felsorolnom, hogy mit honnan, mert ami megható, a legnagyobb (egy doboz) egy angol általános iskolától jött a tengerészmisszión keresztül. Még egy üdvözlőlap is volt mellékelve, és rajta a felirat: Karácsonyi üdvözlet a Newtonbredai Elemi Iskolától, és egy s.u. rövidítés, ami lehet egy kisgyerek monogramja. Megható volt, becsületemre mondom! Otthon majd megkeresem az iskolát az interneten, és megköszönöm.

A kép klikkelve nagyítható!



December 25, Karácsony, kedd, úton, Vizcaya

Ennyi sapkát tudtam kapni! Eléggé ramaty volt az idő, a hídon csak ülni lehetett, így aztán most sajog a popsim.
Semmi ünnep, semmi díszebéd, vagy vacsora.
Én azért úgy ünnepelek, hogy a családot idézem, találgatom: most éppen mit csináltok? És iszogatom a palack vörösbort, tegnap este bontottam meg. Eszméletlenül finom, 1999-es Cabernet Sauvignon, Dominio de Malpica a származási helye, és az Osborne számára készült (Osborne Seleccion). Ez, a címke szerint, 1772 óta működő cég.

A képen megmutatom, hány sapkám lett! A világoskék az már volt (előző karácsonyi ajándék...)



December 26, Karácsony, szerda, úton, Vizcaya, Finisterre

A Jézuska mindig tudja, hogy az embernek mire van szüksége, és úgy hozza az ajándékot. Ez nyilvánvaló. Ez most is ki fog világlani, az én esetemben is.
Ugyanis, többek közt kaptam két dezodort, és bizony megmondom, hogy nem tudtam, miért e bőség. Most már tudom:
Éjfélkor kiderült, hogy nincs víz. Megyek le a szalonba, ott ül Vaszil és Olekszij. Mondom, nincs víz. Erre Olekszij:
A lemenő nap fénéyében! - Búgyet - lesz, mondja.
Na, ja, gondoltam, ez a bizonytalan és távoli jövő, de nekem a jelenben kellene fogat mosnom.
Megkaptam a felvilágosítást is: elromlott a bojler. Momentán, ez nem ért a meglepetés erejével.
- Hideg van - mondja az ukrán olajozó.
Hideg lehet, hogy van, de nem vízből, hiszen a vécét se tudtam lehúzni. A rejtély kulcsa: amikor keltem, se meleg, se hideg, de mire a szalonba értem, hidegvíz már van.
Szóval csak a melegből van hiány, és csak addig, amíg Vova meg nem csinálja (ő a gépész). És amíg meg nem javítja, addig nincs zuhanyozás. Viszont van dezodor elég, hát, sebaj gyerekek, nem leszünk büdösek! (Nagyon.)
Javul az idő, estére már alig mozogtunk. És ez még semmi! A napsütés még engem is kicsalt a fedélzetre, élvezni a jó meleg napocskát. A hőmérő szerint 15 fok van, de ez árnyékban és a szeles oldalon, a másikon nyilvánvalóan 20 körül lehet.



December 27, csütörtök, úton, Cadizi - öböl

Már nem karácsony, de semmiben se különbözik az ünnep két napjától.
Éjfélkor már volt meleg víz is!
A Grimaldi autószállítók jellegzetesen villamos-sárgák! Az idő melegszik és romlik. Már tizenhét fok van a szeles oldalon, viszont most szemből kapjuk, és ez lecsökkentette a sebességünk. De hiába, mert a szilveszteri kabaréról már gondoskodott a hajóbérlő: mindenütt megrendelte a túlórát, és mindenki rajtunk fog röhögni, amikor szilveszter délutánján szépen kifutunk a barcelonai kikötőből, hogy menetben töltsük az újévet is. Lehet, hogy az angol hajóbérlő sokkal rufkósabb, mint a norvég, mert a Lys Chrissel és az Isartallal is kikötőben karácsonyoztunk. Na, mindegy, a tengerésznek nem jár ünnep a szerződése alatt. Ami véletlenül jut, azt ezért jobban meg kell becsülni!
Este sikerült telefonon beszélnem a családdal, nagyon szép karácsonyuk volt, Szabolcs felolvasta gyertyagyújtás után a novellám, ami a JEL-ben jelent meg. Azért arra is sor került, hogy elmondtam, én hogyan karácsonyoztam, az asszonyt teljesen meghatotta, hogy a belfasti karácsonyi csomag egy elemi iskolából érkezett, és nagyon egyetért azzal, hogy ha hazamegyek, interneten keresztül megköszönjem.
Ezeknek jótékony akciók keretében összeállított csomagok névtelenek, nyilván nem várnak köszönetet, hiszen hogyan lehet megtalálni a küldőt. De ma már van internet, és biztos vagyok benne, hogy ha a honlapomra kiteszem a képet, amin a karácsonyi lap a kezemben van, és írok hozzá pár sort, akkor előbb utóbb az a kisgyerek is meglátja, aki összeállította az ajándékcsomagot, s nyilván örülni fog, ha másnak nem, hogy a kezeírását látja egy "egzotikus" vén tengeri medve mancsában. Az egzotikus a nemzetiségemre vonatkozik, mert a fejem teszem rá, hogy Észak Írországban, egy általános iskolában még a tanárok se igen hiszik, hogy kis hazánkban vannak tengerészek, ha egyáltalán tudják, hogy van olyan beszéd, hogy Magyarország! Hiszen hányszor megkapom a kérdést, még kikötőkben is, még a hatóságtól is, akiknek hivatalból tájékozottnak kellene lenni:
- Maguk EU-sok?
Ami arra utal, hogy meglehetősen nagy az érdektelenség az új tagok iránt, és már nem tudják követni, annyi új tag van, és mindenki csak európainak gondolja magát, holott nem brit-német-olasz-francia-spanyol az illető, és mégis EU-s, vagy nem?
Több megkésett sms is érkezett, még 23-án küldték a népek, csak már nem volt vonal.

December 28, péntek úton, Alborán tenger.

Viharos éjszaka, ne ne úgy tessék érteni, hanem ahogyan az történik, amikor odakint tombolnak az elemek. Délre csend és nyugalom. Akarom írni a naplóm internetes kódját, és amikor be akartam másolni, aszondja, hogy:
- Hello!
- Az anyádnak köszöngess, idióta! - gondoltam magamban, és megpróbáltam újra másolni.
Naplemente, a megunhatatlan téma.
- Hello! - mondja újból és semmit se másol.
Vírus! Ez volt az első gondolatom. Karácsony után aktivizálódik, hiszen tegnap még semmi, ma éjfél után az első másolás műveletre beindult, és semmilyen programban nem működik a funkció. Ajjaj!
Na, most aztán mit tegyek? Hiszen semmit nem tudok másolni, képet, fájlt, semmit, nemcsak a szövegszerkesztő bolondult meg!
És ekkor jött a mentő ötlet, mert mindig van mentő ötlet, csak össze kell tenni a három ujjam...
Van a laptopon egy jól működő Linux. Az UHU-t telepítettem, csak lelkierőm nem volt, hogy használjam. Akkor most itt a nagy lehetőség, hogy elmélyedjek benne. Ezt a napot már az Open Office-szal írom, és az internetes változatát a Bluefish programmal szerkesztem. Az egyedüli baj, hogy nem telepítettem szervert a Linux mellé, vagy ha van, akkor nem tudom, hogyan aktivizáljam.
Elsírtam a bánatom a barbának.
Azonnal volt ötlete ezer is, de úgy láttam, hogy inkább az ő laptopját formázza újjá és alkalmazza a kuruzslásait. Kibeszéltük a dolgot, őrség, na, dolgozzunk a hó végével. A karbantartási naplót írom, ugyanaz a munka, mint tegnap volt a srácoknak, akkor ugye másolás, majd beillesztés.
- Hello! - mondja a disznaja.
Na, ez én lennék... Lementem a barbához.
- Hello! - mondom. - A hídon levő gép is azt másolja, hogy hello!
Felugrott, mint akit bolha csípett meg. Jön, ő is másol, mert persze ilyenkor mindenki a saját szemének hisz, illetve a fülének, ha egyszer "hello" az üzenet. Azonnal elkezdi keresni a Windows telepítőt, és megmondom őszintén, megkönnyebbültem, amikor nem találta. Akkor most az a helyzet, meg kell nézni a számítógépet az irodában, ő mit mond? Hát ne is tessék találgatni, azt, hogy:
- Hello!
- Telepítés, telepítés, telepítés - magyarázza a barba, ha nem a Windowst, akkor a Microsoft Office-t. És nekiáll, de minő borzalom, nem lehet a programot letörölni, mert az orosz nyelvű változat magyar nyelvű hibaüzenettel leállt, ami azt jelenti, hogy a magyarok közül valaki, valamit hozott, ami nem smakkolt az itteni gépnek.
- József, Miklós, vagy te! - mondja a barba. - Na, majd az angol nyelvű változattal! - fenyeget. De hiába, tíz perc se telik bele, búsan jön fel a hídra, és közli:
- István, az angol nyelvű Windows nem lett aktiválva. Nem működik.
Na, most tessék elővenni az előző naplóm, és elolvasni dühöngéseim, amiért akkor feltette az orosz nyelvűt. Hát, ha akkor foglalkozik azzal is, és kéri az aktiválását, most lenne, de nincs, és nem tudom, hogyan tovább.
Nekem van Linuxom, tudok dolgozni, hát ennél több nem igazán érdekel. Neki meg nincs vírusa az új laptopján, őt se igazán érdekli.
És nem én hoztam otthonról, mert az otthoni gépen nincs, megkértem a fiam, hogy csináljon egy gyors másolást.



December 29, szombat, úton, Sagunto, úton

A part mellett a Dania, amelyik Rotterdamban előttünk rakodott. Sűrű napnak ígérkezik! És ami meglepő, hogy lehet másolni a laptopon. Az érzésem az, hogy ez egy jóindulatú vírus, csak később ne csináljon semmi marhaságot! És minden gépen helyreállt a rendszer.
Nagyjából minden úgy ment, ahogyan számítottuk. Őrségben fél egykor megszólalt a telefon, az ügynök hívott. Nagy kő esett le a szívéről, amikor megmondtam, hogy kettőre part mellett lehetünk. Nyilván azon aggódnak, hogy elszabotáljuk az érkezést, hogy megnyerjük magunknak valahogyan a szilveszter éjszakát.
De ez nem a mi stílusunk. Megérkeztünk. A Dania éppen befejezte a kirakást, és a pilot tőlünk egyenesen hozzájuk ment. Ők azok, akik Rotterdamban, a hangárban rakodtak, és amikor ott végeztek, mi a helyükre álltunk. Hát majdnem úgy történt ám, hogy a révkalauz visszaszállt hozzánk, amint kivitte őket. Hát ezeknek is akkora irdatlan nagy autódarujuk van, hogy a két 25 tonnás acélguriga meg se nem kottyan nekik! Fél hatkor már több mint a fele ki volt rakva, holott fél négykor kezdtek.
Ez nem az én kikötőm.
Indul a Dania Persze a barba és a gépész kimentek, mert nekik telefonálni kell, aztán Pjotr is kiment, mert neki meg telefonkártyát kellett vennie. Gyanús volt, hogy egy nagy hátizsák is kellett ehhez.
- Majd mindenkinek hozok, chief! - vigyorgott gonoszul a képembe.
- Csak meg ne ártson a sok telefonálás! - aggódtam neki egy sort. Erre kacagott egy nagyot, és megígérte, hogy két órán belül visszajön.
Negyed kilenckor elindultunk, félkor elmentem aludni. Akkor bizony jóéccakát!



December 30, vasárnap, úton, Barcelona

Olekszij szerel az árbócon Éjszaka rátettünk minden apait és anyait, hogy minél előbb megérkezzünk, és akkor a pihenős időszak annyival is hosszabb lesz.
Tízkor arra ébredtem, hogy állunk.
Bizony-bizony, horgonyon voltunk. A program: este kilenckor part mellé állunk, és holnap úgy kirúgnak innen, mintha itt se lettünk volna!
Az őrségben elkészítettem az útvonalakat Setubalba és onnan Bassens-be. Közben majdnem megbolondultam, mert itt valami gubanc van, mert nincs GPS vétel. Ebből adódik, hogy az összes masina, ami műholdas pozícióval dolgozik, visított, csipogott, berregett, pittyegett, és reklamált, hogy nincs pozíció. És ezeket a dögöket úgy építették, hogy az alarmot ne tudd kikapcsolni, ne tudd lehalkítani.
Este fél kilenckor felhúztuk a horgonyt, és mentünk be.
Aztán, mivel ez az év utolsó szabad estéje, csináltunk egy kis elő szilvesztert. Beültünk Vovához, volt sült krumpli, hering, gorgonzola, kolbász és fájintos, 510 forintos "whisky" (egy literes, 3 dolláros!). Azért az árat írom, hogy fogalmad lehessen a minőségről. Na, elfogyott, meg is lett az eredménye.



December 31, hétfő, Barcelona, úton: megyünk bele az Új Esztendőbe!

Az eredménye az volt, hogy rohadt fejfájással ébredtem. Nem is ébredtem, hanem ébresztett a watchman.
- Chief, itt van a surveyor. - nyitott be a kabinba.
- Oké, megyek - tápászkodtam fel, pedig nagyon ki voltam ütve háromnegyed nyolckor. Nemcsak a surveyor, hanem az ügynök is itt volt. A jó hír, hogy csak délután kettőkor kezdik a kirakást.
Nos, felmentem a hídra, a barbát kelteni. Amikor kijött a kabinból, az első kérdése ez volt:
- István, te nyitottad ki a kabinomat?
- Már miért lettem volna? - kérdeztem vissza, és mentem a dolgomra. Amikor jövök vissza, majdnem sírva fogad:
- Kiraboltak... elvitték a laptopom, és a készpénzem. A laptop adapterét ki se húzták a konnektorból, mert zajjal járt volna. Az új bőröndöm is máshol állt.
- Te jó ég! - gondoltam, és megállt bennem az ütő. - Az én kabinom is zárva volt, és a matróz be tudott nyitni, amikor ébresztett! - mondtam rémülten. - Megyek megnézem, nem hiányzik-e valami? - bár biztos voltam, hogy nem, hiszen, a laptopom az asztalon és az mp3 lejátszó az asztalon hevert, csak fel kellett volna emelni. Azt hiszem, azért úsztam meg, mert nincs hálófülkém.
Az a rohadt ezen a hajón, hogy nem tudsz bezárkózni. Ugyanis belülről csak egy gomb van, amit elfordíthatsz, kívül pedig kulcs kell. Tehát azt nem lehet megtenni, hogy a kulcsot belül a zárban hagyod. És ha valaki tud lopni bármelyik hajóról egy mesterkulcsot, akkor minden - a sorozatba tartozó - hajó összes kabinját tudja nyitni!
- A watchman persze egész éjjel a járónál volt - mondta a barba keserűen.
Az óriás konténeres alig látszik a sok darutól Ezt persze nem áll módomban cáfolni, de ne higgye el senki, mert nyilván nem igaz, hiszen valaki bejött a hajóra, és lopott.
Most mondjam azt, hogy hiába, no, Spanyolországban vagyunk? Akkor nekem esnek, és elmondanak mindenféle rossznak, hogy rasszista meg minden, meg kirekesztő, meg általánosítok, meg... meg... és nyilvánvalóan csak én lehetek a rossz, ha azt tanácsolom valakinek, hogy vigyázzon, ha ide jön hajóval, a spanyol kikötők nem biztonságosak. Mert ebben a rohadt, mocskos világban csak a bűnöző nem hibás... Mindenki más vigyázzon a pofájára, mit mond, mert a vétlenre a törvény majd lecsap teljes szigorával! Mit képzel a sok szemét, ez gyűlöletbeszéd! Hál istennek, van ellene törvény, mint az egy rendes demokráciában elvárható, ahol a rabszolgának: kuss!
Délután kettőkor elkezdték a kirakást, és három tizenötkor már el is mentek. Még az a jó, hogy ennyi munkára legalább esett egy "nyugis" éjszaka, egy kellemes délelőtt.
Indul a Lapis Arrow autószállító A konténerkikötő sarkán álltunk, és mellettünk egy Maersk gigász rakodott. Nem tudom, hány konténert szállít, de minimum négyezerre saccolom a befogadóképességét. Öt daru rakta egy időben. Elbámészkodtam egy darabig, ahogyan rakodik. Mennyi embernek ad munkát, milyen irdatlan mennyiségű technikát vetnek be a rakodáshoz, elhelyezéshez, a szállításhoz. És mindezt ugye a fogyasztó fizeti meg, és minden egyre drágább, mert egyre drágábbak a kiszolgáló eszközök, egyre újabbak és újabbak jönnek, el se tudnak a monstrumok öregedni, már eldobják őket, mert az újak sokkal többet tudnak. És ez a mi zsebünkre megy! Az acélárut kényes csomagolásban hozzuk, óriási mozgódaru jön a hajó mellé hatvannégy keréken, és kettesével emeli ki a 20-30 tonnás acéltekercseket. Hatalmas "villástargonca" hordja, az is kettesével, mert az idő pénz, és a pénz persze tőlünk jön, a mi zsebünkre megy ki a játék.
Este gyorsan lefeküdtem, és az ébresztőt 11-re állítottam be, mert a szakács vacsorára csak hideget adott, és 22:00-ra ígérte az ünnepi kaját. Rajta semmi nem múlott. Elkészítette a szokásos háromféle salátát: francia-, hal- és tengeri herkentyűs salátát. Volt sült hús: sertés és marha, sült csülök, sült csirke, és sült rántás. (Ez utóbbi családi szóhasználat, az unokatesóm hívta így a mamája lekváros, rácsos linzerét.)
Szépen megvacsoráztam, megittam egy pohár papírdobozos rozébort, azzal kívántunk egymásnak Boldog Új Évet, és kész. Mentem fel a hídra.
- Éjfélkor fent találkozunk! - búcsúztam nagy naivan a fiúktól.
Ezzel az Úr 2007-ik évét lezártnak nyilvánítom.



És itt van az Úr 2008-ik éve



Január 1. kedd, újév, úton

A negatív élmény is élmény. Ilyen fos szilveszterem még nem volt. Illetve egyáltalán nem értem, ami itt volt. Ezek a népek nem ünnepelik az újévet? Minden hajón, még a leghülyébben is ilyenkor összejöttünk a hídon, és koccintottunk. Itt semmi.
- A legénység nem jön fel a hídra? - kérdeztem a barbát éjfél előtt, amikor egyre világosabb volt, hogy nincs semmi készülődés.
- Engem nem érdekel! - mondta. Volt két üveg pezsgő, mindkettőt a barcelonai ügynök hozta, abból egyet kinyitottam, hoztam a konyhából műanyag(!) poharakat, és koccintottunk. Isten hozott 2008!
Ma éjjel, kivételesen, volt szolgálatos matróz a hídon. Ezt se értem.
Minek?
Sosincs. Engem akart ellenőrizni? Vagy nekem akart lehetőséget adni ahhoz, hogy igyak? Hát azt lesheti, hogy szolgálatban igyak. Vagy a matrózokkal akart kiszúrni, hogy ne ihassanak (rúghassanak be) az év utolsó éjszakáján? Ez se jött be, mert Alex úgy szétitta az agyát, hogy nem lehetett lelket verni bele nyolckor, amikor az ő őrsége jött volna. Meg Pjotr, akivel én voltam, az se volt ám szomjas a szolgálat kezdetekor, tehát az nem lehet, hogy azért jött szolgálatba, hogy nekem segítsen, mert ugye ő leginkább körutakat tett, és fél óra múltán jelentette, hogy minden rendben van a szalonban. És egyre inkább úgy tűnt, hogy nincs lemaradva a fiúktól.
Itt a diagram, ami mutatja, mennyi telt le a szerződésemből és mennyi van vissza. Azért, amikor a hídon volt, beszélgettünk is. Harminc évig halászhajón dolgozott, kemény, embert próbáló munka. Főiskolán a "halászeszközök" szakon végzett, és Chief Fishing Mate volt az utolsó beosztása, ez afféle halász elsőtiszt, aki alá három váltásban vannak beosztva a halászeszközöket kezelő személyzet. Most egyszerű matróz. Úgy járt, mint a rádiósok: eltűnt alóla a munkaköre. Illetve ez így nem igaz, mert minden hasonlat sántít, ez is. Kiöregedett, és mivel megszűnt a szovjet gigantikus méretű halászflotta, nincs a korának megfelelő munkakör. Külföldre persze mehetne, ráadásul jó pénzért, ha bírná ezt a munkát. Azt mondja, 45 évess kor után már nem megy.
Még tart a jó idő, elkészítettem a hó végét, az év végi leltárokat.
Már letelt a szerződésem 36%-a! Ezt onnan tudom, hogy készítettem egy Excel programot, és minden reggel megnézem.
Éjfélkor persze nem volt telefonvonal, így nem tudtam senkit se köszönteni. Ezzel egészen ötig várni kellett, amíg partközelbe értünk. Akkor sms ment az asszonynak, fel is ébredt, és felhívott. Mindössze fél órát beszéltünk. Ezek nagy erőt adnak ám a későbbiekben a magány és a család hiányának elviseléséhez! Mindkét fiú valahol volt, barátokkal szilvesztereztek, az asszonyka otthon.
Jöttek sms-ek, küldtem is. Most csak azoknak küldtem, akiknek eszébe jutottam. Karácsonykor 21-et küldtem, ötöt kaptam "vissza", persze azok között volt, akik már BUÉK-ot is kívántak.



Január 2. szerda, úton, Ceuta, úton

Éjfélkor a barba nagy dühösen fogad:
- István, egy pruszkát láttam, beszaladt a rádió mögé! Hát ez hallatlan!
- Ez valóban hallatlan, de tény. Ám mi az a pruszka?
A betlehemi csillag a várfalon. - Hát a kukaracs. A germán kukaracs.
Jót kuncogtam magamban. A kukaracs a csótány. Az orosz a csótányt a némettel azonosítja, mert a pruszka meg nyilván a prussian, azaz a porosz szóból ered. Azt hiszem, ha elnézem az EU működését, akkor a pruszka elnevezés ma aktuálisabb, mint bármikor!
És ugyanakkor egy picit meg is döbbentem: ezen a hajón nincs csótány, és ilyen hajó valóban kevés akadhat! De ha egyszer megjelenik, akkor olyan, mint az EU meg a Világbank urai, mindent elárasztanak, elfoglalnak, mindent a magáénak tekint, és nem lehet többé kiverni, elpusztítani őket.
Megnéztük az időjárástérképet, hát nem irigylem magunkat!
A délutáni őrségem az olajozással telt el.
A vámmentes üzlet mellé álltunk, így gyorsan kiugrottam, vettem két karton ásványvizet, és újabb két üveg bort, de most a Dominio de Malpicát viszem haza. Nimródnak megmondtam, hogy nézzen utána a neten, és amikor azt is elárultam, hogy hazaviszem, mert olyan nagyon finom, akkor teljesen bezsongott.
Negyed hétkor indultunk. Már sötétedett, és a várfalon megjelent a kivilágított betlehemi csillag...



Január 3. csütörtök, úton, Cadizi öböl

Édes jó, Istenem, olyan tengeribeteg voltam a hat órában, hogy az nem igaz! Nem tudom, mi lesz a jövőben, visszatérek oda, ahol az első két hajómnál voltam? Istentelen viharban darálunk.
A kabinom a rossz időben. Mire lementem, a kabinom totálisan romokban, viszont az asztalon minden oké. Ez az izé, amit mi elefántbőrnek hívunk, és ez egy nagyon tapadós terítőféle, valami fantasztikus! Ami rajta volt, az meg se mozdult!
Délre rettenetesen elfáradtam az ágyban, ahogyan az irtózatos billegéseket kellett kivédenem. Délben a barba azt mondja, hogy felmegyünk északra, és majd amikor a hullámok "másik oldalára kerülünk", akkor elmegyünk nyugatnak.
Na, most mondom, hogy idióta. Úgy elkezdtünk billegni, hogy az eddigi kismiska volt! Most oldalba kaptuk, rolláztunk rendesen.
Valamelyik spanyol kikötőben volt szerviz, ellenőrizték a pörgettyűs tájolót. A marhája nem a munka után nem rögzítette, és amikor kiszakadt a helyéről a veszett billegésben, hasznosan használtuk fel a hajózási irodalmat, amivel kizéfeszteltük.
Aztán három körül befordultam nyugatra, hál istennek az idő nem követte a kaftán elképzelését, és így maradt szemből, ezért aztán nem billegünk, csak ritkán, igaz, mindössze öt csomóval mentünk.



Január 4. péntek, úton, Sao Vincente körül

A pörgettyűs tájolónk kizéfesztelve. Reggel a barba befordult, és elszabadult a pokol. Másfelé nem lehetett menni, hát billegtünk, mint a veszedelem. Kilencig úgy, ahogy tudtam aludni, innen semmit. Mit csinál az ember, ha megjön a szükség ilyenkor, és pisilni kell?
Átverekszi magát a romokon, a fürdőben az egyik lábat a küszöbhöz illesztem, a másikat a kagyló mellé, a fejemmel pedig nekitámaszkodom a szemközti falnak, mert az egyik kezemmel az ülőkét kell tartani, hogy le ne csapódjon, a másikkal meg irányítok, mert a kagylóba be kell találni. Még azt se lehet mondani, hogy könnyű a hölgyeknek, én is leülhetnék ilyenkor - de ez nem adja magát, az automatizmus az, hogy állok -, de a hajót smucig hollandok készítették, és a vécéülőke mellett nincs kapaszkodó fogantyú, hát kíváncsi lennék, egy hölgy hogyan pisilne ezen a hülye hajón, amikor veszettül billegünk.
Akkor ezt kitárgyaltuk. Hozzá tartozik az élethez ez is. Miként a zuhanyozás is, de az nem nagy vaszisztdasz, mert egyik lábam az egyik falnál, a másik a másiknál (magasak előnyben), és hiába billeg a dög, nem csúszkálok. Ja, kapaszkodó itt sincs, hát amikor végeztünk, csak óvatosan, a síkos műanyag padlón!
Az őrség hasonlóan telt el. Már fájt minden porcikám, amikor felmentem, a derekam minden fájós csigolyája készenlétben volt, hogy bármely pillanatban becsípődhessen. A bokaizületem, és a csuklóm sajgott, annyira igénybe veszi a billegések kiegyenlítése.
És jött a fél három!
Egy irdatlan hullámhegyre úgy kerültünk, hogy jobbra voltunk dőlve de rendesen, és amikor átment alattunk, akkor kezdtünk balra dőlni, magyarán bele a semmibe! Még nézni is borzalmas volt! Azt hittem, hogy most felborulunk! Üvölteni akkor kezdtem, amikor - normális esetben az ember elkezd ilyenkor csúszni -, a padló elfogyott, és elkezdtem "zuhanni" a másik ajtó felé! Közbem a bokám csuszára vett egy kiálló sarkot, üvöltve csapódtam az "alsó" falnak, viszont az életösztön ezt diktálta, hogy örüljek, mert elkezdtünk billenni az ellenkező oldalra, hát nem olyan könnyű feldönteni ezt a telivér korban levő ladyt! A bokám gyorsan bedagadt, de rá tudtam állni, a véraláfutás körül szép színes lett, de nem lett seb, csak egy jókora ütést kaptam.
Van-e, aki csodálkozik, hogy az őrségben ettől kezdve csak ültem, vagy feküdtem a szófán, és rohadtul nem törődtem azzal, hogy mi hova csúszik, és mi minek ütődik, csapódik, miért zörög, csörög?
Este hatra már elmúlt a nagy veszedelem, viszont csak hajnali egyre ígérték a révkalauzt, hát volt egy nyugodt estém.
Megbontottam egy Rioja fehérbort, mert én megérdemlem! (Senorio de la Luz - Fuenmayor, Rioja Alta) Nagyon finom, de mivel nem hűtöttem be, ezért egy pici csalódás volt, de úgy kell nekem!



Január 5. szombat, úton, Setubal.

Egyre ígérte magát a révkalauz, és pontosan akkor szállt is be. Azt mondta a kaftán, akkor keltsem, ha már beszállt. Lecsörögtem, visszajelzett, jól van. Tíz perc múlva érkeztünk, lemegyek, benyitok, hát édesdeden horkol a szófán.
- Itt a pilot, tíz perc múlva kikötés! - üvöltök, ahogyan a torkomon kifér.
- Mi, hogyan? Itt van már a pilot? - riad meg, és látom, hogy dunsztja nincs, hogy hány az óra, és mi az ábra.
A nádasban a Johanna... Hogy tud ez öt perc alatt igy elaludni? Még rajtam is túltesz, pedig az én alvókám is igen híres, és irigyelt családi körökben.
Kettőkor azzal búcsúzott:
- István, fél hétkor kelts. Minden hó vége a laptopomban volt, újra kell mindent csinálnom! - ezzel el aludni.
Nekem megjött a draft surveyor, aztán a stivador, aki a töltőcsöveket szereli, és mondta, hogy nyolckor kezdenek.
A barba munkájától ments meg Uram engem!
Bár az igazsághoz tartozik, hogy nem nagyon kártékonykodott, többet volt hasznomra, mint "káromra", csak így hatásosabb! Mert az úgy volt, hogy fél hétkor keltettem, beszámoltam mindenről, aztán elmentem aludni. Ebédre szépen felébredtem, de az ágyban úgy éreztem, mintha "állnék". Kinéztem, hát az orrunk az égben, a pupán meg majdnem jön be a víz. A kaftány meg a gépészkabinban "rakodott".
A cementrakodón kikötve - István, most nyomjuk ki a 4-es tankokat, mert túl nagy a trimm - számolt be, mint az egy rendes, a szolgálatát átadó tiszttől elvárható.
- Látom - nyugtattam meg, és elmentem ebédelni, mert látván, hogy a cementszállító autók hogyan rakodnak, nincs mit tenni, meg kell várni, amíg kiürülnek. Megkonzultáltam a helyzetet azt olajozóval, és láttam, hogy estig helyre tudom hozni a hajót, hát minek idegeskedjek. Legalább jól kialudtam magam!
Ez az olajozó, annak ellenére, hogy angol nyelv és irodalom tanár, hát nem is tudom. Kinek a szégyene, az ukrán tanárképzésé, vagy az övé, de angolból nem egy nagy durranás. Sok mindent nem ért (és ez nem hajózási szakszavakra vonatkozik). Sok baj persze abból adódik, hogy köszönő viszonyban sincs a hajó dőlésének kiegyenlítése a Hamlet eszmei mondanivalójával. Hát nem nagyon hibáztatom szegényt, mert, ha mondjuk a sógoromat küldeném el ballasztolni, biztosan hasonlóan értené a dolgokat, és ez nem a honi egyetemi bölcsészoktatás hibájaként lenne felróható. Viszont Oleknek ez nem az első hajója, hát valami fingja lehetne a gépházi munkákról, mondjuk betanított munkás szinten.
Este nyolcra minden rendben volt, kiegyenlítettem a hajót, mindenki mehet aludni, csak én nem, mert ezek a népek itten addig dolgoznak, amíg minden cement bennünk nincs.



December 6. vasárnap, Setubal, úton.

A cementrakodó egy várhoz van közel Éjfélkor fogtam magam, és lefeküdtem. Meghagytam, a matróznak, hogy keltsen, ha bármi gubanc van, beállítottam az ébresztést 2-re, és szunya, persze a szófán. Kettőkor kinéztem az ablakon, minden csendes, a kamionok nyomják belénk az anyagot, hát az ébresztést 4-re állítottam, és szunya.
Négykor felkeltem, és már maradtam is, mert már eléggé a vége felé jártunk, és nem akartam, hogy a hajó megdőljön esetleg. Fél kilenckor kész tény volt, hogy kész a berakás.
- István, ha kész a draft survey, lefekhetsz! - mondta a barba, és én szót fogadtam, és azonnal lefeküódtem. Negyed egykor ébresztett a watchman, hogy itt a surveyor. Kiszámoltuk, szokás szerint több volt bennünk, mint amennyit megadtak.
Ebédelni egykor mentem. Jóízűen falatozom, amikor valami istentelen nyekergés jön elő a vészszirénából. Abbamarad, majd újra. Szaggatott, mintha bizonytalan lenne. Fel a hídra. Ott is ez a szörnyű hang. Ezt még sosem hallottam, hát tanácstalanul nézelődtem, mi lehet a riasztás oka. Végre megvan: a raktárakban ég a cement! Muszáj égnie, mert a raktártüzet jelez a riasztó. Így aztán Vova elment, és megnézte, hogy mi lehet a gubanc oka, én meg visszamentem ebédelni. Utána fel a barbához, hogy megtudakoljam az indulást. Tudni való, hogy a terv az volt, hogy délután négyre raknak be, és akkor csak hétfőn reggel van indulás.
- Látod István, ilyen a szerencsénk - kesergett a kaftány. - A te karácsonyod, a szilveszter is menetben volt, most még a miénket se töltjük part mellett, pedig mindenki örült, hogy hétfő reggel indulunk.
Mondjuk, ennek én is örültem, de eszembe se jutott, hogy karácsony van ma is.
Szedik szét a csatlakozókat és a nyomáskiegyenlítőt. - Éjfélkor ünnepelhettünk volna, így meg... - legyintett.
Ennek örömére, vagy bánatára, nem tudom, mi a helyes kifejezés jelen esetben, befejeztem a palack Rioja bort. Kicsit emlékeztet a Hegyalján termett borokra, még Karcsi sógor borának jellegzetes ízét is felfedeztem benne.
Azért délutánra is maradt munka bőven. A raktártetők már nem a régiek, most minden cementrakománynál körbe kell ramnekozni a raktárkeretet és a pontonok illeszkedését (a Ram-Nek egy speciális, kátrányos ragasztóval bekent szalag, amivel jól el lehet zárni a réseket, nyílásokat). Közben a melósok szétszedték a rakodáshoz használt csőcsonkokat meg a nyomáskiegyenlítő tornyot.
Az indulás egyébként dagálykor lesz, este fél kilenckor.
Beszéltem Encsivel, amikor befejeztük, kérdezem:
- Nem kívánsz semmit?
Csend.
- No, semmit?
- Mit kívánjak?
Dimitar tálalja az ünnepi vacsorát a pravoszláv karácsonykor. - Hát kellemes Karácsonyt! - mondtam vigyorogva, mert mint mondottam volt, ebben bőven van részem ezen a hajón!
És kérem, lőn karácsony!
Amíg úgy volt, hogy holnap indulunk, este tízre volt a vacsora belőve. De amint tudjuk, fél kilenckor indulunk, ezért aztán maradt a hat órás vacsora, az egész legénységnek a tiszti szalonban.
Aztán jött a barba. Mondom, még nem vitték el a hajójárót (itt a partról kapjuk, és kézzel mozdíthatatlan, olyan dög nehéz).
- Nem, mert jön a Kikötőkapitány megszemlélni a raktártetőt! - mondja legnagyobb meglepetésemre.
No, még csak ez kell nekem! Hiszen egy pöttyet túl vagyunk rakva, nem sokat, legfeljebb 50 tonnával! Ha ez a hatóság nekem elkezd merülést nézni, akkor megnézhetem magam! Rögtön elkezdtem magamban fűnyírózni vele, és azt találtam ki, hogy a parton várom, s ha jön, letámadom:
- Szép dolog, még a karácsonyesténkbe is belebarmolnak, nem ülhetünk nyugodtan fél órát az ünnepi asztalnál! - mondom majd, és erre a pasi teljesen magába száll, és gyorsan akar végezni, és nem érdekli a merülés, csak az, hogy minél hamarabb végezzen, majd mentegetőzik, hogy nem tudta, meg minden.
- Dehogynem tudta, hiszen le kell adni a legénységi névsort, tudják hogy a legénység orosz, és ma van a karácsonyunk, de ez senkit nem érdekel, mert a tengerész az nem ember, meg minden! - mondom majd, mire ő elkezd mentegetőzni, és gyorsan elhordja az irháját, hogy vissza se néz, nemhogy merülést.
Így kell kivédeni a hatóság packázását!
A kikötőkapitány persze nem jött, de a pilot az másfél órával előbb, hétkor. Hát, ha nem érdekli a merülés... akkor jöhet.
Képösszeállítás a karácsonyi vacsoráról
Hatkor vacsora, szépen megterítve, pohárköszöntő is elhangzott, ekképpen:
- Na prázdnyiku! - azaz: Az ünnepre! Semmi karácsony, semmi otthoniak, semmi más tengerésznek. Más nép, más szokások. Nem kérem rajtuk számon a miénket, de örülök, hogy magyarnak születtem.
Hét előtt öt perccel indultunk.



Január 7. hétfő, úton.

Éppen északra fordultunk, amikor felmentem a szolgálatba. Akkor kezdtünk billegni, de elviselhető.
Ennyi a mai nap.
Nem lehetett dolgozni a hídon, mert annyira azért lityegtünk.
Ja, azért táviratok jöttek:
Az első, hogy érkezéskor nem kötünk ki, valószínűleg horgony lesz belőle. Egy másik hajó megelőz minket, és a kikötői rendelkezések szerint, aki előbb érkezik, előbb köt ki és előbb rakodik. Ez jó. Ezt olvasva a barba azonnal ímélt Alinának Ciprusra, hogy küldje a váltóját. Már a harmadik nevet olvasom, ez a parancsnok mindenki előtt ismeretlen.
Alina visszaüzent azonnal, hogy nem jó, mert vízumgondok vannak (ezt azért nem hiszem, hogy egy hét alatt nem lehet elintézni!)
Este hatkor azt mondja a kaftány, hogy a fejét tette volna a válaszra.
No, ezt azért nem kívánom.



Január 8. kedd, úton.

Ez a nap is hasonló a tegnapihoz. Enyhe lityegés, annyira azért erős, hogy ne lehessen kipakolni a térképeket, és javítani.
Távirat: érkezés, dagállyal bevisznek, ezek szerint kikötve várjuk meg, amíg a másikat kirakják.



Január 9. szerda, úton, Bassens.

A déli hír: 12-én kezdenek, és még aznap kiraknak. Ez kissé furcsa, mert itt sosem dolgoznak ilyen flottul.
A Gironde partjai alig látszanak. megyünk Bordeaux felé. Aztán a másik: hogy az új barba ide jön, és a mostani a következőből megy haza, ami Dunkerque. És mi onnan Lisszabonba megyünk gabonával. Nem csodálkoznék, ha utána újra Setubal lenne.
És aztán az igazság: kikötöttünk, és holnap reggel hatkor kezdenek, és szombaton elválik, fizet-e a hajóbérlő túlórát, vagy várunk hétfőig? Van rá egy kalap pénzem, hogy fizetik a túlórát.
Az érkezés nem valami szép. Sikerült a fennhéjázó, nagyképű, buta franciának megint kiakasztani. Ímélben letárgyaltuk az ügynökséggel, hogy az egyes raktárból kezdjük a kirakást.
Már a rakpart közvetlen közelében voltunk, mondom a a pasasnak, aki irányítja a kikötést, hogy most jó, ebben a helyzetben kell megkötni a hajót, a szivornya pont az egyes raktárnál van.
- Nem, majd én mondom meg, hogyan kötnek ki - mondja a kikötőkapitányság egyenruhás embere, de olyan tenyérbe mászó, undorító arroganciával, hogy attól már kész voltam. És ott kakaskodik, fenhéjáz a parton, felsőbbrendű EU-s állat mivoltában, a hajó előre megy még vagy huszonöt métert, ahogyan ez az idióta mondja, aztán a barba szól, amikor már "jó" helyen vagyunk:
Hajnal a cementrakodón - István 25 métert hátramegyünk!
Na, itt kitörtem, és elkezdtem az idióta állat franciájának üvöltözni. Az meg mint jól nevelt idióta, azonnal a főnökét mószerolta:
- Nem én, a főnököm, a kikötőkapitány...
EU-s erkölcsök és morál...
Beszéljünk másról:
Az őrségben olvastam a "Balkáni barangolások" című könyvet.
Hallatlan élvezettel teszem, mert az ember legalább az apja könyvét olvassa lelkesedéssel! A szokásos: jó, és olvasmányos, lendületes, számomra mindenképpen érdekes, és szép versek vannak benne. De amiért most írok róla, az egy történelmi esemény:
A Várnai csata
Leírja, hogy ott vannak a csata színhelyén, és emlékeznek. Felidéz két leírást a csatáról. Az első Heltai Gáspár: Magyar krónika című művéből, a másik Fraknói Vilmos történész véleménye.
Mindketten leírják, hogy I. Ulászló bátran küzd, és elesik. Mindketten leírják, hogy milyen csúfosan végzi: a fejét egy dárdára tűzi a török, és felmutatja.
Az én forrásom (dr. Varga Tibor) úgy tudja, hogy az ifjú királyt a lengyel testőrség tüzeli fel (és nem a tanácsosai, de ez lényegtelen, én így hívom, ő úgy hívja, nyilván ugyanazokról van szó), akik a diadalból ki a akarják venni a részüket, mert a csata valóban nyerésre áll. És Ulászló király 500 főnyi - mondhatjuk, hogy maroknyi - csapatával ráront a több ezres janicsár csapattestre, és hiába küzdenek vitézül, teljesen reménytelen a helyzetük. A király lovának a lábát egy bárddal elcsapják, az a földre zuhan, az ifjú uralkodóval pedig nyílzápor végez.
És azt is tudni kell, hogy a király fejét egy Kizil Hodzsa (vagy Kodzsa) nevű janicsár vágta le, s teszi a szultán (II. Murad) elé. Az lándzsára tűzeti, s felmutatja a harcosainak, akik üdvrivalgásban törnek ki. Ám a magyarok erről mit sem tudnak, mégis megfutnak! Még 1445-ből is vannak források, amik úgy szólnak, hogy nem tudni, mi lett I. Ulászló sorsa, még akkor is várják, és keresik a királyt.
Aztán a szultán a levágott fejet mézbe tetette, s körbevitték a birodalomban, még a távoli Egyiptomba is eljutott, s 24 harcost is vele küldött II. Murad, hogy láthassák: a szultán ilyen vasembereket győzött le.
Vajon megvan-e az a másik oszlop a várnai csatatéren, amit a török szultán állíttatott? Mert megtette, s ráírta, hogy nem lett volna ez a sorsa a magyar királynak, ha szkíta létére nem szegi meg esküjét római bíztatásra.
(Pedig tudjuk, hogy Ulászlóban egy pöttynyi szkíta vér sem csörgedezhetett, hiszen ő az első uralkodó, akiben nem volt a Turul nemzetségből egy csepp vér sem, még anyai ágon sem! De a szkítaság itt nyilván arra vonatkozik, hogy maga is szkíta, aki szkítákon uralkodik - és ezt II. Murad mondja, nem én! Bár én nem szeretem a "nyilván történelmet" ami azt jelenti, hogy ha nem tudok valamit, akkor leírom, hogy nyilván így lehetett, s ezt aztán, mint a megfellebbezhetetlen igazságot terjesztem, és sajnos tanítják is.)
Azt is tudni kell, hogy Hunyadi levelet ír a vereség kapcsán a pápának, amiben megírja, hogy istenítélet volt, és a megnyert csata elvesztését az esküszegésnek és az érvénytelen koronázásnak tudja be. Az esküszegés: 1444. augusztus 1.-én Ulászló eskü alatt köt békét tíz évre a törökkel, és ezt megszegi - Cesarini Julián pápai küldött pusmogására, felbujtására -, augusztus 4-én kiad egy oklevelet, mely szerint a törököt kiűzi Európából. Persze ne törjünk pálcát az ifjú király felett. Fiatal, és Cesarini kánonjogot oktat, tehát neki aztán el kell hinni, hogy a "töröknek tett eskü nem kötelez". A baj csak az, hogy kötelez, a magyar királyt mindenképpen kötelezi, még akkor is, ha a török is számtalanszor megszegte a nekünk tett esküjét. Szegény az életével fizetett, mert hitt a római erkölcsnek, hitt az EU-s ígérgetésnek. Hiszen azt ígéri az akkori egész Európa: IV Eugén pápa, Jó Fülöp herceg, Velence, Genova, Bizánc, hogy sereggel segítik, csak menjen a törökre! És amikor "szegény bolond" felül a - velünk szemben mindig - hitszegő Európának, már nem tudja meg, hogy Velence és Genova gályái egy aranyért szállítják át a törököt Ázsiából Európába, nemhogy harcolnának ellene!
Azt hiszem, jó és elrettentő példa ő a ma számára, amikor megint tele a padlás EU-s ígérgetésekkel és idegen hatalmak felbujtóinak bömbölése ömlik minden médiából.
Az, hogy miért nem volt érvényes a koronázása, az túl hosszú, de tudni kell, hogy akkor V. Utószülött László a trón várományosa (aki majd Hunyadi Lászlót lefejezteti), s akinek anyja, Luxemburgi Erzsébet, ellopatja a Szent Koronát társalkodónőjével Kottanerné Wolfram Ilonával, és 2500 aranyért elzálogosítja III. Frigyesnél, a későbbi német-római császárnál. A lényeg, hogy a Szent Korona nincs az országban, és nincs érvényes uralkodó (hiába koronázzák meg 1440 májusában a 12 hetes V. Lászlót, ez is érvénytelen, mert nem elégíti ki a koronázási öt követelményt), hát király után kell nézni. A lelki rokonság révén meg is találják a lengyel III. Ulászlót (nekünk majd I. Ulászló lesz). De mivel nincs a Szent Korona az országban, ezért Protomartisz Szent István vértanú fejereklyéjéről levett koronával koronázzák meg Ulászlót, tehát érvénytelen a koronázás a magyar jogrendet (szokásjogot) tekintve. A koronát majd Mátyás szerzi vissza, s királlyá választása után több évvel koronázzák meg nagycsütörtökön, ahogyan Verbőczi, Turóczi és Gyöngyösi Gergely, s nem nagypénteken, ahogyan Bonfini írja. A Szent Koronával való megkoronázása után Mátyásnak minden addig hozott rendeletét meg kellett erősítenie, hogy érvényes maradjon!
A lelki rokonság Nagy Lajos lánya, Hedvig révén áll fenn, aki a házasságkötés feltételeként szabja a litvánok megkeresztelkedését, ami 1386-ban meg is történik. A litvánok számon tartják, hogy a megkeresztelésük a magyaroknak köszönhető, s ez adja a lelki rokonságot (ugyanaz, mint a komaság, ami elsőfokú, házasságot kizáró, rokonságnak számít), ezért a Jagelló házbeli Ulászlót hívjuk meg királynak.
De ezek a tudások nem nagyon forognak manapság közkézen és főleg nem az iskolai tananyagban, mert szorosan kapcsolódik a Szent Korona Tanhoz és magához a Koronához. És ha valaki egy kicsit is belemélyed a magyarok történelmébe a 16. század közepéig, nagyon sok csodálatos dologra akad, amit tűzzel-vassal akarnak még ma is irtani, és mindenképpen tagad a hivatalos történelemszemlélet, pedig ez tartást ad az embernek, identitást a magyarnak. És mivel nem tanítják, biztosak lehetnek benne, hogy nemigen jár az igazság után az, aki megjött a diszkóból, jól belőve, vagy a kocsmából, vagy a shoppingolásból, tehát ezt a lájfsztájlt kell nyomatni a magyar kultúra terjesztésében oly annyira elkötelezett RTL Klubban és TV2-ben.
Vajon miért nem szabad beszélni a honfoglaló magyarok vallásáról? Miért nem szabad beszélni az eredetünkről? Na, persze arról, amit az Akadémia mond - a történész és nyelvész tagozat -, azt lehet szajkózni, még ha olyan egetverő marhaság is, mint a finnugor eredet, de az igazságot el akarják ásni olyan mélyre, amilyenre csak lehet.
Nem beszélnek, a koronáról, az állami berendezkedésünkről, a jogrendünkről, a tekintélyünkről, és arról, hogy Európában csak mi vagyunk, akik nem akartak és nem is hódítottak! Mindössze megvédték a Szent Korona területét, ha valaki elragadott belőle!



Január 10. csütörtök, Bassens.

Apálykor alig látszunk ki a rakpart alól. Reggel elkezdték a kirakást. Aztán egy pöttyet kiborult a bili. Az a miért, amit már többször elmondtam magamról, hogy nem tudok "diplomatikus" lenni, csak a tényeket mondom, és aszerint is cselekszem, ha módomban áll. A tényt pedig most nem jó közszemlére tenni, mert sumákolni kellene, csak erről én nem tudtam. Ugyanis a kaftán most arra játszik, hogy szombaton még itt kell lenni, hát húzni kell az időt.
- Majd telefonálok, ha shiftelni kell - mondta az ügynöknek.
- Nem szükséges, tizenegykor fogunk shiftelni, addigra üres lesz a raktár eleje - kotyogtam közbe.
- Á, majd felhívom... - mondta a barba az ügynöknek.
- De hát tizenegykor már nem lesz mit kirakni - szóltam megint.
Az ügynök el, a barba vörös fejjel mondja:
- István, ne szólj bele, ha az ügynökkel tárgyalok. Te a stivadorral és a foremannal foglalkoz, az ügynök az én dolgom. Szombatig itt kell maradnunk! Ha kiraknak előbb, el kell indulnunk!
- Jó - mi mást mondhattam volna? Persze a szándékát előbb is közölhette volna. Na, mindegy. A baj csak az, hogy máskor meg az a problémája, ha nem foglalkozom az ügynökkel, hanem viszem hozzá. Ha minden igaz, akkor szombaton megjön az új barba, és ő megy haza Dunkerque-ből.

Január 11. péntek, Bassens.

Ez egy jó nap: reggeltől délig raktak, aztán egy-két pötty eső címén becsuktuk a raktárt. És milyen jó, mert húsz perc múlva úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna! A gépkezelők, akik kicsit húzták az orrukat, amikor zárni kezdtünk, mondták is, hogy milyen jó, hogy idejében kezdtük el.
Kétszer nyitottunk, de csak öt-öt percre, aztán újra eső, így a két hollandus este nyolckor el. Ez azt is jelenti, hogy nagyon nagy valószínűséggel csak hétfőn fejezhetik be a kirakást.
És annak ellenére, hogy nyugis nap volt, jól elfáradtam, és nem fogod elhinni, hogy mitől: a térképek javítása viselte meg a lábam. Mert a biztonsági cipőt nem veszem le csak este, mert rohangálni a fedélzetre mégse mehetek papucsban, így aztán egész nap ott ácsorogtam a térképasztalnál, amikor nem a decken voltam, s ez megviseli a lábam. Az a feneség, hogy amíg ott állok, nem is érzem, csak amikor leveszem az MBT cipőt. (Ez a reklám helye, mert megérdemlik!)

Január 12. szombat, Bassens.

Kikötői hajnal. Reggel az idő ránk ijesztett, mert volt egy húszpercnyi eső, de aztán száraz nap. A délelőtt azzal telt, hogy készítettük a javítási jegyzéket, készül a hajó hajógyárba, valamikor április végén vagy május elejére tervezik. Akkor én nem leszek itt, nem tudom, örüljek-e vagy sajnáljam-e? Na, mindegy, eddig sikerült vagy harminc pontos listát készítenem, apró-cseprő munkák, kivéve a raktártetőket, ott van mit javítani.
A rakodás közben ment, az őrséges matróz lement valamiét munkálódni a cementben a raktár végébe. Addig én szolgáltam a járónál. És öt perc múlva megáll egy taxi: megjött az új barba.
A legelső benyomás: remélem nem szokta verni a tisztjeit. Afféle sűrű manus. Mokány, tömzsi pasas, majd szétdurran rajta az ing, a combján is feszes farmer... No, majd meglátjuk. Segítettem behozni a cuccait. Mire felértünk a tulajdonoskabinba kiderült róla, hogy a Catharina-C-n volt akkor, amikor Józsi úr meglátogatta János barátját, és én is átmentem, hogy begyűjtsem a gépészünket. Akkor nem találkoztunk, hát most bepótolhatjuk.
Az új főnök úr örült, hogy csak hétfőn indulunk, mert mint mondta hullafáradt, másfél napja úton van.
De azért hamarosan elkezdték az átadás átvevést, még nem volt délután kettő.
Az új captain hozott egy üveg vodkát, és nekiveselkedtek hárman: a barbával és Vovával.
Én közben a hídon térképeztem, meg a rakodást figyelgettem, és háromkor már azt láttam, hogy a literes whiskyt is megkezdték.
Négykor az üveg elég "tartalmatlan" volt már, amikor shiftelnünk kellett. Ezt muszáj megmondanom, hát bekopogtam:
- Shiftelés, öt métert kell hátra mennünk. Hívjam a kikötőkapitányt?
- Nyet... hukk. Hukk. Nyet. - mondja a barba két percen keresztül. - Kellek én is a shifteléshez? - kérdezi keresztbeálló tekintettel.
- Nem! - mondom, és magamban teszem hozzá: - Isten ments!
Shifteltünk. Utána vacsora. Utána fel a hídra. A következő üveg is megbontva, és megy az átadás-átvétel.
Este fél nyolckor elfogyott a rakomány, most már csak bulldózerrel lehet összekotorni, azt pedig csak hétfőn hoznak a franciák. Gépkezelők el, gyors draft survy, majd lezuhanyoztam, és fel a barbákhoz:
- Rakodás kész, még 360 tonna van bennünk. És nem tudom, holnapra mit terveznek, de én ki fogok menni a városba.
- Ne állj meg az ajtóban, ezt nem szabad! - mondja a mostbarba. - Egy klikket... - tartja az üveget, amiben már alig volt.
- Egy klikk csak - mondom. A városbameneteli engedélyt, bár nem kértem, megkaptam. Beszéltünk pár szót a majdbarbával, kiderült róla, hogy a Lohmann cégnél volt sokáig, és mindig magyarokkal. Olvasd el az 1998-ban a Paduán írott naplómat, benne van, hogyan vette meg Lohmann úr, és mi neveztük át Niklasnak. Ott volt a barba a Lojzi igazgató úr.
Aztán a majdbarba gyorsan el, gondolom aludni, mert mint délben mondta, hullafáradt.
- István! István - csuklik a mostbarba, és majdnem elsírja magát. - Ez narancs... - mondja, és nem esik le a tantusz, csak később, hiszen, hiszen a majdbarba ukrán. - Oranzs... ez oranzs... - sír a mostbarba. - Tudod mi az oranzs? - kérdezi.
- Igen. - mondom. - Az oranzs, az oranzs.
- Jesssz! No! Jesssz... - csuklik, és hosszas beszédet tart, közben el akarta nyomni a cigarettát, de csak körözött a hamutartónak kinevezett mélytányér fölött, ugyanis annak elég szűk a szája ahhoz, hogy egyből beletaláljon. És mondta, mondta, hosszan, és én ott ültem szomorúan, mert egy értelmes szót nem tudtam kihámozni a beszédéből, pedig érdekelt volna. Lehet, hogy az ukrán narancsos forradalmat kommentálta elvtársi szemszögből, nem tudom, ez csak feltételezés.
Kilenc után, a harmadik klikk elől szökve mentem el aludni.
Hát akkor kérem, most nem tudom, hogy hány az óra. Mert remélem, hogy a majdbarba is csak úgy iszik, mint a mostbarba: szigorúan akkor, amikor nincs szolgálat! Ezt nagyon tisztelem benne, komolyan!

Január 13. vasárnap, Bassens.

Hát kérem, reggel kilencig aludtam! Nagyon, nagyon finom volt! Aztán tevés-vevés, kicsit beszélgettem az új főnökkel, kin az látszik egyelőre, hogy jól akar seperni: van már új adminisztrációm, amit eddig nem csináltunk ezen a hajón, de mától igen, hogy a franc essen bele a sok hülye, nem egyértelmű, idióta rendelkezésbe!
Ebéd után megyek a mostbarbához, hogy akkor agyő kedvesem, megyek ki egyet a városba, mivel eddig ugye nem sikerült kimennem. És már mondaná, hogy most ő megy ki, de aztán látom, elmélyed magában, és nyilván arra gondol, hogy itt van a majdbarba, aki tartja a frontot, hát hadd menjek ki. Pedig nem is kérdeztem.
Vova mondta, hogy menjek velük, de mivel nekem internet kellene, ezért inkább egyedül. Nekivágtam, a nagy francia ipari rakpartnak, és mentem, mentem, még mindig mentem, aztán folytattam a menést, és még mindig rakpart, ipartelep, sehol egy senki, viszont mentem, mentem, mentem, amíg egyszer csak, hoppá: egy sztrádán bandukolok! Fölmentem rajta, a hegyre, ott betorkolltunk a régi országútba, és mit ad a Jóisten? Egy buszmegálló! És hova megy innen a busz? Bordeaux központjába! És mikor megy a legközelebbi? Két óra múlva! Ekkor döntöttem: nem kell internet, és gyerünk vissza.
Hazabandukoltam, és kész. Jártam egy jót, és olyan, de olyan szép vidéken, hogy egy fényképet se készítettem, pedig én minden vicik-vacak szarságot lefényképezek, ami csak egy picit is érdekes lehet.
Itthon relax, kész a nap. Este tízkor már ágyban voltam!

Január 14. hétfő, Bassens, úton.

Viszont négykor már megriadtam, ötkor felkeltem, és most negyed hétkor írom a naplóm, a melósok meg arra várnak, hogy hozzanak egy mini bulldózert a raktárba, amivel összekotorhatják a maradék cementet.
De amikor kimentem megkérdezni, hogy miért nem teszik a dolgukat, kiderült, hogy a darukezelőnek nyolckor kezdődik a munkaideje. Aztán amikor megkezdődött a munkaideje, akkor nem ért rá, de amikor ráért, akkor idejött, és betette a bulldózert a raktárba, és még nem volt tíz óra.
Délre kész két raktár, de sajnos nem tudunk shiftelni, mert elkezdődött az apály, és az áramlással szemben tilos! Négykor kezdünk, így elmentünk pihenni. Aztán négykor shiftelés, utána eső, majd zuhogó esőben kirakták a maradék 30 tonna cementet, és a fiúk elkezdték a raktárt mosni.
Én meg el, aludni.
Kilenckor indultunk.

Január 15. kedd, úton, Vizcaya.

Az én őrségemben még ki tudtunk jönni, sajnos. Ugyanis a révkalauz szerint a kis hajók számára lezárják a bejáratot 4 óra múlva, se ki, se be. Aztán reggel nyolckor megtudtuk, hogy miért. Olyan, de olyan rohadt vihar szakadt ránk, te jó ég, hogy az őrület! Gondold el, a barba elment shelterbe (védett horgonyzóhely)! Délután négyre érkeztünk a Belle-Ile mögé, ahol már vagy öt hajó várta az idő javulását.
Jó lenne egy-két napot itt kihúzni.
Este még jött egy kis variálás a rakománnyal: Dunkirkben gondok vannak a berakással, hát lekötnek nekünk Southamptonban kétszer kétezer tonna gabonát, el tudjuk-e vinni?
Ilyen egy jól beállt csap Kiszámoltam, az egyik tétel túl sok, a másik rendben van.
Akkor helyezzük át a mozgatható válaszfalakat, jött az újabb éca.
De az nem mozgatható, mert be van állva a cementtel, el vagyon görbülve, és nem lehet a biztosító csapokat megmozgatni.
Elfelejtették azt a rakományt. Ám a táviratváltások folytatódtak, telefon is volt, mert a hajóbérlőnek szüksége van a mozgatható válaszfalra, és milyen dolog, hogy nem mozog? Ehhez én csak annyit mondhatok, hogy amikor először beszálltam, akkor úgy adták át, hogy évek óta nem mozgatható, a hajóeladáskor az előző elsőtiszt is így adta át. És az előző tulajdonos a mostani bérlő volt, tehát nekik igazán tisztába kell lenni a hajó állapotával. Most persze csak csodálkoznak, és nem értik...

Január 16. szerda, úton Vizcaya.

A hajnali őrségben kijavítottam a maradék hajózási könyveket, így ezzel a munkával végeztem. Egyébként az új barba a mostbarba, az előző már csak voltbarba, tegnap este ötkor megtörtént a hivatalos átadás-átvétel aláírása.
Tízkor arra ébredtem, hogy beindul a főgép, hát eddig tartott a pünkösdi királyság. A kabint teljesen "kizéfeszteltem", mindent eltettem, a széket és a szemetest lekötöztem, hogy nem legyen romokban, ha lejövök majd hatkor. Indulás után az idő elviselhető volt, egészen négyig, akkor jól bedurrant megint. Rettenetesen tele van már a hócipőm ezzel a téli hajózással.

Január 17. csütörtök, úton, Angol-csatorna.

Hajnali fél ötig hánykolódtunk, aztán befordultam a Csatornába, és hátulról kapjuk attól kezdve a hullámokat, hát most elviselhető, uram bocsá' még aludni is lehet! Reggel gyorsan relaxtam egyet, mert amikor hánykolódunk, nem lehet!



Január 18. péntek, úton, Dunkirk.

Ha ezt a Dunkirket meg akarod keresni a térképen, akkor Dunqerque néven találod meg az Angol Csatorna francia oldalán. Ez nyilván az angol elnevezése.
Hogyan jöhet össze ennyi kaki egy nap?
Ez egy nagyon helyénvaló kérdés! Kezdjük a nemkakival: fél tizenegykor felébredtem, kinézek az ablakon, hát éppen jövünk be a kikötőbe. Ezt szeretem, ha az érkezési manőverre sem keltenek. Ezzel a nemkaki lezárva.
Azért kötöttünk ki, mert ugye a mozgatható válaszfalak nem mozognak, és a tulaj nagyon megígérte a hajóbérlőnek, hogy ha kikötünk a hét végére, akkor itt minden mozogni fog, úgy, mint szeptemberben, amikor itt volt a hajón, és fotót készített. Ezt onnan tudom, hogy az újbarbát teledörgedelmezte ilyesmi információkkal, bár ezt én kötve hiszem, mert olyan nincs, hogy ezeket valaki megmozgatta volna két-három éven belül.
Ilyen lett, amit megtisztítottak a matrózok. Nos, jó. Kikötve. A fiúk a raktárban dolgoznak, mint a güzü, hogy meglazítsák az évek óta berohadt csapokat. Megjön az ügynök. Meghozta a csodaműhelyt, a szuperszervizt, akik most megcsinálják nekünk a bulkheadeket. Lemegyünk, amint a két szivar meglátja, hogy miről van szó, francia jólneveltséggel kiröhögnek minket: hogy képzeljük, hogy ők ilyen munkát elvállalnak, és elmennek. Fel az irodába:
- Captain, a műhely emberei nem vállalják a munkát. Ők vasmunkások, tudnak hegeszteni, vágni, meg ilyesmit, de nem cementbányászok.
- Persze, ha efféle Afrikából szalasztottakat küldenek ide... - morgolódik a kaftány. - Algériában örülne, ha luk lenne a fenekén, itt meg ő az úrifiú, aki nem nyúl cementhez.
(Aha, most kezdem érteni, mit jelent az oranzs.)
Az ügynök hápog egy sort, aztán megvonja a vállát. Más céget most éppen nem tud szerezni.
A főnök (innentől nincs újbarba, meg mostbarba) kiadta utasításba, hogy a matrózok fél négykor takarítsák össze a munka szemetét, mert várjuk a raktársurveyort négyre. Megjön is jött, fél háromra. Na, menjünk le vizsgálódni.
Na, most kérem, tessék megfogódzkodni! Senki nem hiszi el, hogy mit talált a raktárban! Cementport! Hát így nem lehet berakni, ki kell mosni, és hétfő reggel jön megnézni. A captain innentől csinálhatott, amit akart - még egy üveg whiskyt is felajánlott -, nincs apelláta, elutasították a hajót.
Jönnek a táviratok tömött sorban, a hajóbérlőtől: miért nem fogadták el a raktárt? A tulajtól: miért nem fogadták el a raktárt, mi a fenét csinálunk mi itten? (Csak zárójelben: a hülye válaszfalával kínlódunk.) Mindketten sürgős magyarázatot várnak a barbától.
- István, mit lehet ilyenkor tenni? - kérdezi a kaftán. - Összecsomagolok, és megyek haza!
- Jó, de várja meg Jürgent, mert itt a távirat, hogy négy körül érkezik - mondom, és mutatom az ímélt.
És közben, amit tegnaptól ígérgetnek, megjött: olyan vihar zúdult a kikötőre, hogy az csuda! Te édes jó Istenem, ilyet rég láttam, pedig már két hónapja vagyok a hajón, és most ez a módi! Rettenetes szél fújt, nagyjából párhuzamosan a hajóval és a rakparttal, de azért orrát előszeretettel nyomta ki, így megerősítettük a köteleket, kiadtunk még kettőt.
A raktárral kapcsolatban kiadta az utasítást: a fiúk este kilencig válaszfalaznak, utána kimossák a raktárt megint. A baj csak az, hogy ilyen ítéletidőben nem lehet magára hagyni a kikötőköteleket! Azt terveztük, hogy minden ajtót bezárunk, és nincs éjjeli szolgálat a járónál. Nos, mit lehet tenni? A kaftány gondterhelt. Azt hiszem, a részemről természetes, hogy felajánlottam, hogy leszek éjféltől őrségben.
- Olekszij lehet éjfélig őrségben, akkor leváltom - mondtam.
Szemmel láthatóan megkönnyebbült a főnök.
Közben jön majd a harmadik kakika:
A barom hajóbérlő lekötött 4500 tonna gabonát. Kiszámoltam a stabilitást, fel tudunk venni 4080 tonnát. Na, most mit fog csinálni a főnök? Mondjuk, azzal tud védekezni, hogy nem adták meg a berakási együtthatót, és nem tudtunk előre kalkulálni. (A rakodási együttható, magyarul a stowage factor, azt mondja meg, hogy egy tonna rakomány hány köbméter, vagy köbláb.)
Így kérem kilenckor elmentem alunni.



Január 19. szombat, Dunkirk.

Éjfélkor mondja a barba (úgy látszik ő adta az őrséget), hogy megjött Jürgen, három órát bóklászott a kikötőben, mire megtalálta a hajót. Holnap, azaz ma bejön, és estére a válaszfalak úgy mozognak majd, mintha mindig is azt tették volna!
- István, a voltbarba az orosz hajón vendégeskedik, ha nem jön haza ötig, kelts fel, át kell menni érte. Ha megjön, hatkor keltsd fel, mert akkor jön érte a taxi.
Na, ebben megegyeztünk, a főnök el, aludni. Én meg próbálok kimenni a deckre, hát nem tudok, mert úgy ráhúzták a kilincset, hogy a fájós csuklómmal nem tudtam meglazítani (pár napja megrándult, azóta fáj). Aztán fél egy után hallom ám, hogy verik az ajtót, mint a hülye, lementem, hát megjött a mi voltbarbánk, hozott magával két barátot: az orosz hajó parancsnokát, meg egy fiatalembert, aki állítólag ott bócman. Ezt nem tudom megerősíteni, de le kell hinnem, mert ott maradt a bejáratnál, önkéntes watchmannak. Senki nem volt szomjas, a bócmant lent hagyták azzal, hogy majd én ajnározom, hát azt leshetik.
Kihasználva, hogy kinyitották az ajtót, megnéztem a köteleinket. Hát, ha délután nem adok ki elől még egyet, akkor már rég állna a balhé, mert átfordultunk volna: az orrkötelek szépen megcsúsztak a csörlő dobján, és csak a keresztkötél tartotta a hajót. Gyorsan part mellé húztam, megkötöttem, és be a kabinba, írni a naplót.
Közben áll a bál a szomszédos gépészkabinban, senki se szomjas, viszont annál hangosabbak.
A köteleket óránként nézem, és mindig utána kell húzni, nem nagyon bírják a szelet és a gyűrődést.
A voltbarba bejött egy kicsit hozzám is, elzengedezte az intelmeit, mint István királyunk Imre hercegnek, és ebből kiderült, hogy ez az orosz barba ugyanabban a háztömbben lakik, mint ő. Hat éve nem találkoztak, hát ezt igazán meg kellett ünnepelniük!
Közben a bócman fiú feljött, halovány hangon megérdeklődte a parancsnokát, nem-e kellene-e hazamenniük, és az eligazítás után tőlem érdeklődött, hogy hol van a tyelevizor? Mutattam, hogy menjen le, ott találja. Két perc múlva jött, hogy lent a gépház van, nem a tyelevizor. Levittem, és megmutattam, hol tévedt el. Nem jobbra kell menni, hanem balra, és akkor nem a gépházba jut, hanem a szalonba. Itt ráeresztettem a tyelevizor készülékekre, tegyen, amit akar, mert én még be nem kapcsoltam ezeket, nem tudom, hogyan működnek, ha videózni akar, vagy DVD-t nézne.
A dajdaj egészen háromnegyed ötig tartott, akkor véget vetettek a zenének, s hazamentek a legények. De Vova és a voltbarba itt maradt nekem, és hallgathattam őket tovább.
Az úgy volt, hogy hatkor kell keltenem a voltbarbát, mert hétkor jön érte a taxi. Negyed hatkor azt mondta, hogy hagyjam aludni, elég csak hét előtt húsz perccel ébreszteni, mert ahhoz hogy kimossa csipát a szeméből elég három perc is. Fél hatkor már nem láttam, elvonult, hogy kialudja magát hat negyvenig.
Hatkor kimentem köteleket ellenőrizni, a raktártetőn bandukoltam, de visszafelé jövet olyan erős volt a szél, hogy nem mertem lelépni a ponton végében (nincs semmi kapaszkodási lehetőség), mert féltem, hogy ha felemelem a lábam, kifújja alólam a másikat, így visszamentem az orrba, és a főfedélzeten jöttem hátra. Édes jó istenem, ha most kint vagyunk, ráadásul üresen! Az utolsó pillanatban kötöttünk ki!
Hétkor megjött a taxi, és íme: már csak egy barba van a hajón!
Nyolckor feküdtem, délben keltem, a szalonban Jürgen és a barba ebédeltek. Megbeszéltük a teendőket, meg megszemléltük a munka menetét a raktárban. Meg kell, hogy mondjam, hogy a fiúk igen tisztességes munkát végeztek, kibányászták a cementet a csapok körül, megolajozták, megmozgatták, lezsírozták, így most már lehet mozgatni a válaszfalat.
A szél nem nagyon csökkent, így aztán megbeszéltük a főnökkel, hogy éjféltől fent leszek a biztonság kedvéért.



Január 20. vasárnap, Dunkirk.

Dunkirk, ahogyan mi látjuk. Éjfélkor azt mondta a barba, hogy akár le is fekhetek, mert a szél csendesült. A baj csak az, hogy kialudtan mit tehetek, nem tudok most még elaludni, így aztán folytattam a térképeim feldolgozását a hídon. És közben igencsak hüledeztem: ifjú titán tengerészek nem tudják elolvasni a térképen a dátumot? Ez persze az Admiralitás hibája is, mert nem egységesen alkalmazza a dátumokat a kiadás feltüntetésénél. Van, ahol az amerikai: hónap, nap, év alakban írják fel, hol a megszokott nemzetközi formában: nap, hónap, év alakban. De hát ezt ránézésre el lehet dönteni, egyszerűen nem értem.
Aztán úgy fél három tájban előrementem megnézni a köteleket, és utána behívott a kabinjába, mert derekasan birkóztak a gépésszel egy üveg whiskyvel, de nem tudtak a fenekére verni (vagy csak nem akartak?). Kétszer ötven grammot leküldtem, fél négyig, négyig beszélgettünk, aztán nyomás aludni.
Tíz után keltem, van mit csinálni, mert kaptunk notiszokat, és jó lenne a térképjavítást befejezni még indulás előtt.
A matrózok végeztek a munkájukkal délre, jönnek, hogy ki kellene menni a tengerészklubba. Nos, ez nekem is jól jönne, elvégre háromtól van nyitva a hétvégén. Valamikor egy felé előbújt a főnök is, közli a rossz hírt: este fél kilenckor pilot, átállunk a berakóra, mert az orosz hajónak elromlott a főgépe, elvontatják, így reggel már szabad lesz a rakpart. Ezért aztán nincs kimenetel a klubba. De lehetett beszélni a fejével, este hétig kiengedte a bandát, csak a bökkenő az volt, hogy hatkor van csak ingyenes szállítás a klub részéről, hát mit lehet tenni?
Taxit hívtunk, bementünk, söröztünk, telefonáltunk, és vissza hatkor, a klub kisbuszával.
Manőver, átállás, mehettem aludni, mert reggel ötkor surveyor jön. De előbb ugye az ember elrendez mindent. Amíg mondta, áthelyeztem a bejáratot a jobb oldalra: kinyitottam a jobb ajtót, és be akartam zárni a balt. Becsukni még tudtam, de a kallantyút ráhúzni már nem ment. Amit én csimpaszkodva (ne felejtsd el, fáj a csuklóm) nem tudtam, azt fél kézzel úgy ráhúzta a főnök, hogy csuda. Kérdem, mit sportolt fiatalkorában, mert az még most is látszik rajta.
Erre a dekorit kapott egy rövid sorozatot, csak úgy döngött!
- Bokszoltam... - mondja. - De már jó régen nem láttam kesztyűt.



Január 21. hétfő, Dunkirk, úton.

Hát, az alvásnak előbb véget vetett Pjotor. Negyed háromkor kopog:
- István, nem lehet elzárni a vízcsapot a parton. Már tele az édesvíz tank, és csak folyik, folyik...
Az anyját! Gyorsan megyek, valóban, egy ócska, ezeréves nyitókulcs, ami elforog a csap csonkján. Próbálgattuk, furfangoskodtunk, de nem ment. No, mit lehet tenni? Felkeltsem a barbát, az telefonáljon az ügynöknek, az a vizes embernek? Előbb le a gépházba, előhoztam a legnagyobb csőfogót, rámarkoltam a csonkra, és most vagy megindul, vagy minden eltörik! Nekiveselkedtem, és csodák csodája: megindult, két perc múlva el volt zárva. Csak én lettem egy kicsit vizes, meg a nadrágom sáros, mert az akna szélére kellett ülnöm, de végül a siker feledteti a bosszúságot. Még azt is, hogy után nem tudtam elaludni, háromkor felkeltem, és most írom a naplóm.
Ömlik a gabona a hajóba. Aztán hatkor elkezdték a berakást, csak úgy nyomták az anyagot, hogy csuda! Sokkal több időt vett igénybe, hogy mi a pontonokat hordozgattuk ide-oda, mint a berakás. A végén még eső is volt, de hál' Istennek, beraktunk, minden raktár tele lett (ettől mindig a frász kerülget: nehogy egy raktárban maradjon üres hely, mert az veszélyes!).
Vacsorára már el is felejtettem a rakodást. Beálltam a zuhany alá, és csak lubickoltam, mindössze a térdemre kellett vigyáznom, hogy a sebet meg ne sértsem.
Milyen sebet? Na, várjál, ezt elmondom:
Rakománysúlyt mentem egyeztetni az irodába.
A pasival, aki odavezetett, elmélyülten dumáltunk, amikor egyszer csak, hopp, eltűnik a talaj a lábam alól, és beleléptem egy kanálisba! Gondolj bele: az út mentén, egy ötven centi mély betoncsatorna fut, az tele vízzel, nincs jelölve, elkerítve, semmi, és a tetejét belepi az erjedő szmötyi, mert ez gabonarakodó, hát mindenféle magvak, pelyva, törek a földön, ami ha vizet kap, erjedni kezd, és jellegzetesen büdös. Én azt hittem, hogy a mocsok alatt ugyanúgy beton van, mint eddig, de nem. Térdig süllyedtem az undorító nyákos lében, a térdemet beütöttem a szélébe, fenékre estem - jó sáros, mit sáros, büdös nyálkás lettem -, a másik tenyerem meg betonkavicsra vágódott, az is sajgott, hát sírni tudtam volna! De káromkodás helyett inkább hálát adtam a Jóistennek, hogy nem lett komolyabb bajom, hiszen nyakam is törhettem volna! Ehhez csak hab a tortán, hogy beszakadt a körmöm, és jól be van gyulladva a gyűrűs ujjam vége.
Szerencsére hajnalban munkaruhát mostam, így volt tiszta overallom, de cipőm nem (mert melóscipőből nincs váltásom), és az is jó időbe tellett, amíg a mocsoktól megpucoltam szegény lábbelim.
Szolgálatba érve éppen a zsilipeltünk, a tengerre kiérve mindenki elment aludni, én meg élveztem a friss tengeri szellőt. Kint a vízen sokkal, de sokkal jobb idő van, mint bent a kikötőben volt!



Január 22. kedd, úton, Angol-csatorna.

Hajómosás indulás után Jót sikerült aludnom, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen kipihentem mentem szolgálatba. Mivel a térképeket sikerült kijavítanom, így aztán nyugodt lélekkel ültem végig a hat órát, csak a szolgálatra figyelve, semmi mást nem csinálva.
Délután félóránként üvöltözött Jobourg Traffic, hogy egy hajó (Ice Prince) elsüllyedt, és pont útba esett, állítólag ki volt bójázva, de nem lehetett látni. Veszélyt nem igazán jelentett a hajózásra, mert vagy hatvan méteres a víz, hát el lehet menni fölötte.
Vacsorára nem járok, hanem éjfélkor eszem meg, a szakács elteszi a mikróba, de most hét után lementem, mert az overallom mosásba volt a tegnapi elsüllyedésből kifolyólag. Hát a szalonban áll a nagy dajdaj. Vaszilnak (az állandóan mosolygó ukrán "maci") van a születésnapja, a negyvennegyedik. Sztolicsnaja vodkával koccintottunk, egy falat tonhalat meg franciasalátát is megettem, ők a "Kutya szíve" című filmet nézték, Bulgakov regényből készült, egy mukkot nem értettem belőle, hát negyedóra múlva otthagytam őket, hogy ne érezzék magukat zavartatva.



Január 23. szerda, úton, Angol-csatorna, Vizcaya.

Még tart a jó idő. Gyenge szél fúj, a hullámok is kicsik, és még az irányuk is jó. Őrségben néhány szakkönyvet kijavítottam, egyébként eseménytelenül telik a nap.
Cselebi mester
A Balkáni barangolásokat olvasva, Mostarnál olvasom, hogy "Cselebi mester" mit és hogyan lelkendezett a városról és a gyönyörű hídjáról.
Nos az idézőjel azért van, mert szintén a napokban jutott a tudomásomra (egy internetről letöltött anyagból), hogy a cselebi írnokot jelent, és nem vezetéknév. Valahogy ilyen formában szólt a bírálat:
Egyre többet hallani és olvasni hogy így cselebi, meg úgy cselebi, de nem mondják meg, hogy melyik, mert a cselebi írnokot jelent, és sok cselebit ismerünk, tehát meg kell mondani, melyikről van szó.
Nem tettem idézőjelbe, mert nem szó szerint így hangzott el, de az értelme ez.
Én azért egy pöttyet vitatkoznék ezzel. Ezt egy kicsit fontoskodásnak érzem (hasonló ahhoz a "fontoskodó, túlmagyarázó-nyelvészkedő humorhoz", amikor a buszon a kérdésre, hogy leszáll-e, az a válasz: nem, röpködök még egy kicsit). Ugyanis én az átlagmagyar, átlagolvasó vagyok, aki az átlagmagyar nyelvet beszéli. És ebben a tekintetben - tetszik, nem tetszik -, vannak nyelvi beidegződések, még ha rosszak is, és aki a szerint jár el, az nem hibázik. Egy átlagembernek ma csak Evlia Cselebi ez egyedüli utazó, török történetíró, akit az iskolában is tanítanak, hát nem lehet kárhoztatni, hogyha valaki nem ismer másokat, akiket a történészek, és a kutatók igen. Ezért ha én leírva látom azt, hogy Cselebi, vagy Cselebi mester, akkor bizony én Evliára gondolok, hiába vannak olyan szépnevűek is, mint mondjuk Ahmed Semaz-ed-din bin Szulejmán ibn Kemál cselebi. (Most olyan vagyok, mint egy médiasztár újságíró, vagy népszerű politikus: rosszindulatúan csúsztattam, de mégse nem vagyok olyan, mint egy médiasztár újságíró, vagy népszerű politikus, mert megmondom, hogy nem kell komolyan venni amit csúsztattam: mert ez a pasi pasa és nem cselebi, de lehetne nem pasa, és akkor cselebi lenne, és nekem akkor is Evlia Cselebi lenne a Cselebi!)
Nem tudom, érthető-e amit mondani akartam? Ha nem, akkor valószínű, hogy nem benned van a hiba...
Sokat gondoltam ma a kisebbik fiamra, vajon hogyan vizsgázott portugál nyelvészetből? Jó, tudom, portugálul vizsgázott, de hányast kapott? Ez itt a kérdés, és csak szombaton tudhatom meg!
Ilyen ez a tengerészélet, kérem.



Január 24. csütörtök, úton, Vizcaya.

A nap, mint tegnap. A szél változott, de nem a kárunkra, ami az irányát tekinti, és az erőssége sem nőtt.
A barbának van egy programja, ami a pihenőidő nyilvántartására szolgál. Mert ilyen hivatalunk is van. Legalább az legyen, ha pihenőidőnek általában szűkében vagyunk. Ez egy csillogó-villogó program: tekintetbe veszi az összes ILO, IMO előírást, és szól, ha nincs meg a megfelelő pihenőideje valakinek. Ez egy ilyen hasznos program! Nos, ilyenkor az ember addig töröl a ledolgozott órákból, amíg a magasságos ILO és IMO elégedett nem lesz, hogy no lám: a tengerésznek megvan a legkevesebb előírt phenője. Ezt aztán a hatóság megszemléli, és nem érti, hogy miért fáradtak a tengerészek?
Nos, ez egy nem tudom, milyen program, ahol a nem tudom, az a törvényességre vonatkozik, de a barba baja, hogy nem lehet a IMO számot átírni, azt az első telepítéskor eltárolja, és nem lehet megváltoztatni.
Hát délután beírtam a miénket (az értőknek: egy mdb állományban volt eltárolva, csak meg kellett keresni és átírni, passz), és ettől a barba nagyon tisztelettudóan néz rám.



Január 25. péntek, úton, Atlanti óceán, spanyol - portugál partok előtt.

A nap, mint tegnap. Csendes az idő, apró hullámok, és megyünk. Kissé megdőltünk, de ez nem a rakománytól, hanem az üzemanyagtól van, egy szárnytankból fogyasztunk.
Ami jó, hogy nem jött meg a következő út, és már nem is jöhet, hiszen hét végén nem nő a fű sem a hajóbérlőnél. Ezek szerint megyünk, a hét végét itt töltjük, és ez nincs ellenemre.
És ez így lesz, vagy nem!



Január 26. szombat, úton, Lisszabon.

Hát kérem, ilyen nagyon régen történt meg velem! Arra ébredtem, hogy áll a főgép, túl nagy a csend. Kinézek, hát mit ad Isten? Ki vagyunk kötve! Na, azért ez már valami, nem? Hagyja a barba tiszt urat alunni, rendes tőle! Ennek örömére, kitakarítottam a kabint, és időnként felmegyek a hídra (teljesen feleslegesen), megnézni, hogy jött-e valami utasítás a következő utat illetően?
Mert eddig semmi, illetve amikor a kaftán a gépésznél lebzselt, kimenetel előtt, hívja a setubali ügynök, hogy úgy hírlik, Lisszabon után Setubal lesz. Nos, ez nem baj, ott szeretek rakodni, és Bassens se rossz, ha nem esőre hajló idő van, ami a hol esik, hol nem kategória.
Holnap én mehetek ki, ígérte a főnök, sőt még ma is, ha bejött. Hogy ez mikor történik meg, nem tudom.
Nos hat előtt visszajöttek, és sikerült a frász hozniuk rám:
Vova kezében nagy csomag.
A silo, ahova beszívják majd a gabonát belőlünk. - Laptopot vett! - újságolta a barba. - 190 euróba került, 250 gigás a merevlemez.
- Veszek én is! - volt az első reakcióm. A frász pedig azért jött rám, hogy ilyen van a piacon, és nekem nincs?! Pedig állandóan nyomják a tévében, hogy én megérdemlem! (Csak azt tudnám, hogy honnan tudják? Hiszen egy árva médiaszakember nem jött környezettanulmányra hozzám, hogy kiderítse: "meg-e érdemlem, vagy nem-e érdemlem-e meg?") Szóval ez hallatlan! Sőt skandalum! Beugrott, olvastam a behajózás előtt, hogy olcsó, 199 dolláros laptopokat akarnak piacra dobni, de egyelőre csak a nyugati országokban. Nézem a számlát, hát 599 € az ára. Hát akkor nem kell. Inkább egy telefonra lenne szükségem, mert ennek a kijelzőjét már nem látom, és előlapot sehol se kapok hozzá, valamint az akku is haldoklik. De ez majd csak holnap történik meg, mert ma már késő van ahhoz, hogy kimenjek, és nem akarok rohangálni. A Vasco da Gama bevásárlóközpont mindig nyitva van.
A gabonarakodón állunk, egy hatalmas siló mellett. Készítettem pár fotót.
Aztán mégis úgy döntöttem, hogy kimegyek. Itt van mellettünk a Lidl, oda érdemes kimenni, hogy megvegyem az apró-cseprőséget. Meg aztán a séta se árt. Nos, ez volt, de kellemes, nem a széles tengerpart mellett futó osztott pályás autóút mellett mentem, hanem bementem a párhuzamos utcába, és ott sétáltam. Nem azt mondom, hogy a legbizalomgerjesztőbb vidék, de azért nem vészes. Egyszerűen szegény negyednek látszik. Ez micsoda? Egy pálmavirág? Séta közben egy érdekes izét találtam: egy pálmából jött elő, volt vagy három méter hosszú, nem is egy, de két kar vastagságú, a vége visszahajlott, és tele volt - azt hiszem, jól gondolom -, virágporral. Azt gyanítom, hogy ez egy irdatlan nagy barka! Amikor már-már azt hittem, hogy eltévedtem, megláttam a német áruházlánc emblémáját, a házak fölött világított.
Bementem, és ha az árak nem euróban lettek volna, azt hihettem volna, hogy Móron vagyok, a benzinkúti Lidlben. Minden pontosan olyan, négy gondolasor, a végében keresztben a csomagolt élelmiszer, előtte a gyümölcs, és zöldség, a bejáratnál a kenyér és ásványvíz, átellenben a boros pult. És az illatszerek is az első gondola belső oldalán... Nosztalogtam egy sort, főleg, hogy az asszonyka rám telefonált, együtt idéztük fel, amikor otthon a Lidlben vásároltunk.
Megvettem az apró cseprőséget: három üveg borocskát, kétféle sajtot, olajbogyót (nagyon szép, nagy szemű feketét találtam), és egy-két, no legfeljebb három tábla keserű csokit. Tudod, mert én megérdemlem... Csak azt tudnám, hogy honnan a francból ismernek ennyire, hogy tudják: én megérdemlem! Mert valóban megérdemlem.
Aztán a vásárlás végeztével bejöttem, és most iszom az első palack vöröset. Azért a vásárló pszichológiája érdekes ám (és ezt nyilván tudja az, aki rájött, hogy én mindent megérdemlek): Egy drága üzletben az öt eurós bor olcsó, és gondolkodás nélkül megveszem, itt meg, mivel a legdrágább is csak négy ötven, hezitálok, amíg rá nem jövök, hogy milyen nevetséges a helyzet... De mivel én megérdemlem, hát megérdemlem. Amennyit én iszom...
Bejöttem, a barba és a gépész a laptopot bűvölik. És mint minden efféle technikai izének, ami nyelvfüggő, megvan a hátulütője: nem vegyen, aki nem beszél nyelvet. Mert az igaz, hogy az üzletben feltették rá az orosz nyelvű Vistát, de ez csak részben fedi le az előre telepített portugál nyelvű rendszert. És mivel a masinához nem adtak telepítő lemezt, nincs mit tenni. Vigyorgok majd, amint Vova az orosz - portugál - angol szótárt bújja, hogy rájöjjön, mit jelent a "Fecha".



Január 27. vasárnap, Lisszabon.

A Keleti pályaudvar Lisszabonban. Sajnos, mivel este tízkor feküdtem, hatkor már kukorékoltam. Azért sajnos, mert a többiek jóízűen húzták a lóbőrt. Elintéztem a reggeli teendőimet, és utána eldőltem egy pöttyet. A barba délben bújt elő, addigra már megebédeltem, és megbeszéltük, hogy kimegyek, és hozok neki egy telefonkártyát. Mire átöltöztem, addigra a gépészkabinban volt, és orosz lelket próbált lehelni az új portugál-angol nyelvű szerkezetbe.
Nemhiába mondtam, hogy az efféle kütyüket, ami nyelvfüggő otthon kell megvenni! Kimentem a Vasco da Gamába.
Elsőként jártam egy keveset, nézelődtem, aztán gyerünk az internetet megkerestem, és nosza, nekiállok a MATE és a Poseidon honlapjának. Odaadtam a pen drive-om a tulajnak, de nem tudtam használni, mert vírusos, és - ez teljesen logikus - a fiatalember nem volt hajlandó dolgozni vele. Így aztán dugába dőlt a tervem, meg én is...
Vettem két pólót, három gatyát és zoknit, hogy ne kelljen üres kézzel hazamennem.
Aztán megláttam a mobil üzletet, és mivel már régen töröm az agyam, hogy kéne egy újat venni, mert a kijelző teljesen karcos, homályos, alig látom, meg amúgy is döglődik, ráadásul a tokja akar szétesni... tovább nem ragozom, mert mindegy, megvettem egyet jutányos áron. Az eladó szépen beszélt angolul, hát biztos voltam, hogy mindenben simán megegyezünk. Jó volt a vétel, mert ugye még a kézikönyv is angol nyelvű, a telefon nyelve alapállásban az, így aztán minden rendben volt. Itthon első volt, hogy feltöltöttem. Amíg a töltőn volt, addig átolvastam a kézikönyvet, ami természetesen portugál nyelvű, és csak és kizárólag portugál.
Lábasnak hívom ezt a műalkotás
Azonnal elkezdtem vizionálni, hogy a telefon is az lesz, de nem, mert angol. Mondjuk az én helyzetem azért más, mint a gépészé, mert amire szükségem van, azt megértem a portugálból!
Egyébként amikor átadtam a főnöknek a telefonkártyáját az irodában volt a laptop, ketten körülülték, és bűvölték, hogy az orosz nyelvű WinXP-t feltegyék rá. A Vista persze nem engedgte, beintett nekik.
A barba kitalálta, hogy meg kell formázni a laptopot, és utána azt tesznek rá, amit akarnak.
Mondtam, hogy ez így van, utána akár ásványvizet is tehetnek rá, mert más nem fog rámenni, és hogy nem sok hasznát veszik a kis komputerkének, az biztos! Mindig csodáltam a számítógépileg "félművelt" felhasználókat, hogy milyen határozott elképzeléseik vannak a formázást illetően, és mily bátran esnek neki.
- István, akkor mit csináljunk? - vakarta a fejét a főnök.
- Két megoldás van: ki kell vinni egy szervizbe, ahol a helyi guruk majd csinálnak vele valamit, de a másik megoldás sokkal egyszerűbb!
Erre a gépész szeme is felcsillant, és egyszerre kérdezték:
- Micsoda?
- Hát a Vova gyorsan megtanul portugálul... - mondtam, mire a mosoly nagyon gyorsan szertefoszlott mindkettőjük arcáról.



Január 28. hétfő, Lisszabon.

Hét előtt felkeltem, valami van a derekammal, vagy az oldalammal, afféle sugárzó fájdalom, de nagyon kellemetlen. Mondtam a barbának, azonnal adott jófajta ukrán kenőcsöt, bekentem, és örömmel tapasztaltam, hogy nem ártott.
A 2000-es EXPO területét most pihenésre használják A melósok jöttek, és kirakták a hajót.
Aztán megjött az order, hogy Setubal - Bassens.
Aztán a barba adott egy lemezt, amin volt vagy tíz vírusirtó, és feltettem a laptopomra, és egész délután szörnyülködtem, hogy egy efféle vírus hogy el tud terjedni egy számítógépen! Úgy emlékszem, hogy 400 körüli volt a törölt trójaiak száma! Amelyik dokumentumomhoz hozzányúltam, annak a könyvtárába bekerült egy könyvtárnév.exe fájl, és ez mondta aztán, hogy: Hello! Ja, az apropóját az adta, hogy ma reggel is azt mondta a másoláskor, hogy: Hello! És ugye ma is 28.-a van, hát félő, hogy minden hónap 28.-án megjelenik, és később rosszabb is lehet. Három trójait talált a vírusirtó: Win32/VB.NAC, Win32/VB.NBB, és Win32/VB.AQT névre hallgatókat. Nem tudom, mivel kaptam, volt egy fertőzött betűfájl is, de az irodai gépen a WINDOWS könyvtárban volt vagy ötven fertőzött ilyen állomány, hát gyanítom, onnan kaptam. Mert ugye a voltbarba mindenféle lopott programmal dolgozik, hát azok között lehet bőven!
Aztán a srácok kimosták a raktárt.
Aztán elmentem aludni, mert pilot csak reggel hétkor lesz, ezért nekem teljes őrség a jutalmam. Amúgy nyugis nap, a barba nyugodt pasas, teljesen maritim típus, követel, de nem hülyeségeket, és amikor lehet, akkor lazítás van, mert minek feleslegesen baromkodni.
Ennyi.



Január 29. kedd, úton, Setubal.

Az már normális, hogy az érkezésre se kell kelnem, és ez jó! Fél Tizenegykor, amikor már ébredeztem, keltett a barba, azzal, hogy kellenék, mert be akarják állítani a rakodócsöveket, és a draft surveyor is jön.
Újra a cementrakodón Setubálban. Felkelés, megmutattam, hogy úgy, mint múltkor, aztán draft survey, ami nagyon laza volt, mert én csináltam, a fiatalember ott volt, kinyomtattam a hajó formuláját, és elment azzal, hogy holnap valamikor találkozunk.
Rogyassza az eget a hajóbérlőre a radai
Délután rakodás. Ilyenkor a ballaszttankok kiürítése a legfontosabb, amíg a hajó seggen ül, és a víz jól hátrafolyik. Igen ám, de amint kiürültek, megdőltünk két fokot, mert a jobb oldali üzemanyagtankban sokkal több a nafta, mint a baloldaliban. És összekeverni nem lehet, mert két különböző minőség! A hajóbérlőt ugye ez egyáltalán nem érdekli, tegyük oda, ahova akarjuk, ő megvette az előírások szerint. Szóval éjfél lett, mire helyrehoztuk a hibát, ugyanazzal a módszerrel, amit akkor alkalmaztunk Razvannal, amikor a voltbarba rakodott és elcseszte.



Január 30. szerda, Setubal.

Éjjel egy után ledőltem a szófára, csak úgy héjastul, de a csörgőt beállítottam kettőre. Kettőkor felkeltem, kinéztem, minden rendben.
Visszaaludtam.
Háromkor kinéztem, minden rendben, visszaaludtam.
Négykor kinéztem, minden rendben, visszaaludtam.
Ötkor felkelek, nézem, hát meg vagyunk dőlve, és orron vagyunk... Ó, hogy az a radai illető rogyassza az eget arra, aki... Úgy kell nekem, minek aludtam.
A szófán eldőlve Újólag elkezdtem kiegyenesíteni a hajót.
Tíz körül megjelenik a fedélzeten Pjotr.
- Tévedésben vagy! - mondom neki, mire ő riadtan néz körül, vajon mit tévesztett el?
- Január vége van, kemény tél, te meg trikóban és papucsban vagy?
Rögtön vigyorrá enyhült az ijedtsége.
- István, tudod, mi az a klosár?
- Hallottam már, azt hiszem, valami öreg vagabundféle pasas.
- Éjjel, amikor aludtál, teljesen úgy néztél ki, mint egy klosár. - mondta.
(Vajon hogyan írják ezt a francia szót? Clochar? Maradjunk a klosárnál, ez legalább jó magyaros, de nem tévesztendő össze a kosárral... jó vicc volt, ugye?)
- Akkor tudom, mit jelent! Hajléktalan a híd alatt! - mondtam, és Pjotr lelkesen helyeselt. Ugyanis a szófán aludtam, héjastul, a fejem alatt egy táska, rajta egy rongyos paplanhuzat, és amilyen szép tud most lenni a hajam, így kissé cementesen, hát összevissza állt. Kész klosár! És persze a kabin ajtó nyitva, hogy ha kellek, ébreszthessen a vacsman. Ezért aztán le is fényképezett, amint alszom, mert ott volt a kamera az asztalon... Délre egyenesek voltunk, a vérnyomásom 130/70, azt nem írom le, mennyi volt reggel hétkor.
Közben van következő út is: pelletet viszünk egy francia kikötőből Lisszabonba. A pelletet a tengerész lópúdernek hívja (apropó, a szleng szavaim közé be kell vennem!), ez növényi őrleményből sajtolt állati takarmány. Jó, könnyű rakomány.
A szófán eldőlve Este kilencre kész a berakás.
A barba azt kérte, hogy legyen meg a 4415 tonna cement, mert ez a maximum, amit el tudunk vinni. Végül 4421-et raktunk be. Megint megvolt a "kicsi botrány", ugyanis a gyári adat mindössze 4327 tonna volt, ami ugye 3 tartálykocsinyi rakományt tesz ki. Ennek ellenére több kerül a fuvarlevélre, annyi amennyi rakományt kiszámoltam. A fiatalember (mármint a surveyor) szeretett volna némi engedményt kicsikarni, de nem mentem bele. Hiszen az a hajóbérlő kontójára menne, és nem lenne fair.
A barba meg volt elégedve a berakással, így aztán most elégedetten ülünk a sejhajunkon, én annál is inkább, mert megbontottam egy üveg fehérbort (mert én megérdemlem, ezt harsogják szerte a világban a reklámok), megvágtam hozzá egy kis kerek portugál sajtot, és most szép az élet, még akkor is, ha elég fáradt vagyok. Mondjuk rohadt fáradt vagyok, de akkor is, az ember jól érzi magát, ha a munka végeztével a barba azt mondja:
- István, this was a very good job!
Ezt azért sose hallottam a voltbarbától, pedig a személyes jellemzésemben kiemelte szövegesen is, hogy a rakománykezelésem kíváló. És mivel a révkalauz holnap reggel háromnegyed kilenckor jön, ezért aztán nem is feltételezem, hogy fel kell manőverre kelnem, addig alszom, amíg jól esik.
Tizenegykor azért ágyba bújtam.



Január 31. csütörtök, Setúbal, úton.

A szófán eldőlve Nyolckor ébredtem. Mire lezuhanyoztam, nem mintha az este nem tettem volna, csak a hajmosást reggelre hagytam, mert nem akartam vizes fejjel elaludni, mert másnap olyankor olyan gyönyörű tud lenni a frizurám, hogy hetedhét országról a csudájára lehet járni, szóval a fürdőből kijövet már járt a főgép.
Ha minden igaz, és nem jön közbe semmi, vasárnap reggel érkezhetünk Bassensbe, és akkor van egy kis pihenős délutánunk a rakodás előtt. De, hol van az még!
A manőver alatt videóztam, fényképeztem. Kissé nehezen engedték el a hajónkat, mert amikor az orrköteleket eldobták, lazán ráhajították a gumiballont tartó szerkezet oszlopára (pedig elég messze volt a parttól), és ezért várni kellett, amíg létrát hoznak, lemásznak, és másodszor is elengedik a köteleinket. Azóta megyünk. A reggeli napfényben csuda szép ám ez a vidék. A hegyek, a vár, a mellé épített szanatórium, három beteget sikerült kivenni, akik a nyitott folyosón figyeltek minket.
Amint elindultunk, a következő hajó már manőverezett is be a helyünkre.



Február

Február 1. péntek, úton.

Mint tegnap. Annyira mozogtunk, hogy ne lehessen semmit se csinálni, meg ne lehessen nagyon aludni, ezért aztán fárasztó semmittevés volt. Valamit dolgoztam azért a hó vége kapcsán, leginkább csak fénymásoltam, mert a masinát nem zavarja a lityegés.



Február 2. szombat, úton.

Mint tegnap, csak kevésbé. Elviselhető, de azért nem csináltam semmit őrségben. Ültem, figyeltem, hallgattam az mp3 lejátszót.
Ja, befejeztem a Balkáni barangolásokat.
Három részes, az első kettő a bulgáriai és a jugó családi út, ez sokkal érdekesebb, mint a harmadik rész, az al-dunai hajóút. Lehet, hogy többet vártam, azért. De nem hiszem, Ugyanis a völgymenet alkalmával nem álltak meg sok helyen, s így élmény sincs igazán. A naplószerű útleírások sava-borsa mindig az, ami velem, vagy velünk történik.
Amikor fölfelé jöttek, akkor már voltak élmények is, események a hajóval. Ezek számomra érdekesebbek, mint a várak leírása.



Február 3. vasárnap, úton a Vizcayán, Bassens.

Hajnal felé már szűköltem, mert a beharangozott ítéletidő kezdte a hajó oldalát mosni, igaz, még csak 5-6-os volt, de egyre jobban fújt a szél, ráadásul déli, és ez billegősre veszi a hajót. Azért tizenegyre már védett helyen voltunk, a La Gironde hatalmas kanyarjában a torkolat után. Beszállt a révkalauz, négyre kikötöttünk. Ha a múltkor szidtam a gall kokasosokat, akkor most el kell mondanom, hogy maximális együttműködésben volt részünk, oda kötöttünk, ahova mondtam, minden a legnagyobb rendben ment. Miért nem lehet mindig így?
A szakács glédában, menne már haza, de a váltója csak nem akar megjönni. Azt mondja, hogy azért megy haza, mert a lánya egy gyorsan jött, muszáj-esküvő előtt áll. Nem is látszott különösen boldognak, miközben eltáncolta, mert ugye mondani legfeljebb csak oroszul tudná, az anyanyelvén kívül. Ő az első szakács, akivel alapjában véve semmit nem beszélgettem, minden igyekezetem hajótörést szenvedett az angol tudásának szikláján. Na, majd a másik, az új! Ő ukrán, így aztán már ukrán többségű lesz a hajó.
Szépen esik az eső, ebben az a nagyon rossz, hogy nem holnap reggel kezdett rá. Attól tartok, holnap már alig lesz.
Jóval később, mint ahogyan vártuk, megjelent Oleh, az új szakács. Fiatalember, és lehet, hogy vele tudok majd valamit beszélni is.
Vele együtt meghozták az új térképkatalógust, meg két notice-t is. Felmentem a hídra, hogy "feldolgozzam" őket, majd holnap nekiállok javítani. Feljön a barba.
- István, ne dolgozz, menj pihenni! - mondja.
- Jó, de most nem vagyok álmos... - válaszoltam, és még két kísérletét elhárítottam, hogy elküldjön aludni. Sejtettem, merről fúj a szél. Mielőtt feljöttem, Vova néhány kört tett, söröket vitt fel a barbához, meg valami kaját is. Nyilván egy kellemes estét akarnak maguknak, és mivel én vagyok az, aki nem passzolok bele a csapatba - nyelvileg -, hát valahogyan el kellene intézni, hogy ne mászkáljak le fel a folyosón, mert akkor belátok a barba kabinba, s valószínűleg nem akarnak meghívni. Ez nem sért, mert nyilván, ők jól el tudnak dumálni, de ha ott vagyok, akkor a gépésznél megáll a tudomány, hát nem alakulhat ki beszélgetés.
Amikor lejöttem a hídról, azt a megoldást választották, hogy bezárták a "lépcsőházra" néző ajtót.



Február 4. hétfő, Bassens.

A szófán eldőlve Fél ötkor kukorékoltam. Ötkor felkeltem, majd visszadőltem, és fél hatig relaxtam. Nagyon kellemes. Van egy újabb technikám is, nem az, amit az agykontrollon tanultam.
Elment Dimitar. A józanész, valamint a tervek szerint, és ha minden jól megy, én leszek a következő, aki hazamegy! Juhééé! Még 37%-a van hátra a szerződésemnek, azaz alig több mint egyharmada.
Most
Olvasom Eckhardt Tolle: "A most hatalma" című munkáját, innen van a más technika. Hallatlanul érdekes könyv, persze annak, akinek van affinitása az efféle filozófiához, gondolkodásmódhoz, világlátáshoz.
Szerinte a "most" valami hallatlanul hatékony fegyver az egód ellen.
Ugyanis az egód az, aki félrevezet, aki kialakít egy hamis személyiséget, aki csapdában tart, aki megbetegít, aki hülyeségekkel áltat, aki depresszióban tart, aki félelmet gerjeszt benned, azért, mert az egó retteg a megszűnéstől, és "ő" tudatában van minden pillanatban a halálnak. Még akkor is fél tőle, ha te magad nem. Az eszköze pedig az a mentális locsogás, ami minden ember fejében jelen van az ébredezéstől kezdve a mély elalvásig, és amit vannak, akik gondolkodásnak neveznek. Pedig ez nem az, ez csak mentális locsogás, egy belső hang, a gondolatok egymásutánja, amit az egód arra használ, hogy a börtönében tartson. Ebben a locsogásban csak két idő van: a múlt és a jövő. Ez volt, azt fogom tenni. Az őseim sumérok, én majd a világ ura leszek. Vettem egy telket, házat fogok építeni. Eltört a lábam, ha majd meggyógyulok. Még a szomszédos pillanat is vagy volt, vagy lesz. Egyedüli fegyver ellene a "most". Ha azt hiszed, zöldséget beszélek, akkor próbáld ki, hogy megállítsad a gondolatfolyamot a fejedben.
Nem tudod megtenni! Igaz? Mert a gondolatot akarod használni ellene.
Akkor tedd a következőt: csukd be a szemed, és mond magadban: "kíváncsi vagyok, mi lesz a következő gondolatom". Tedd meg most, ne is olvasd tovább.
Viszonylag hosszabb ideig csend volt a fejedben, befogta a pofáját az egód.
Sokkal érdekesebb kísérlet: figyeld a belső hangot. Én azt teszem, hogy azt képzelem, hogy a fejem tetején (a forgó környékén) helyezkedem el, és figyelem a locsogót, a belső hangot. Ha rákezdi, akkor azt mondom magamban:
- Hallak... - ennyit, és nem érdekel, hogy mit mond, nem szabad a gondolatot elemezni, ítélkezni, hogy jó, vagy rossz, semmit, csak "észre kell venni".
Próbáld ki most. Csukd be a szemed, és ha elkezdi a locsogást az egód, mondd magadban: hallak, vagy: ne dumálj.
Nálam a következő történik: a hang egyre halkabb végül eltűnik, és hosszabb ideig "nem mer" megszólalni. Az egyszerűen fantasztikus, ahogyan a hang lecseng, és a végén megszűnik, s akkor gyönyörű csend van a fejemben!
Azt mondja Tolle, hogy ez azért van, mert az egód (ezt nagyon nem szabad az elméddel összekeverni!) nem tud mit kezdeni a mosttal. Most nem létezik az egó számára, csak múlt és jövő. A múltból építi fel a személyiségedet, az identitásod, a jövő alapján irányítja a cselekedeteidet. A mosttal nem tud mit kezdeni. Ha meg tudod magad állítani a mostban, akkor nyert ügyed van, mert megtalálod a rést magadban ahhoz, ami az egó emelte fal mögött van, és mindenki keresi: a kapcsolat a mindenséggel, a végtelennel, azzal, ahonnan jöttél, és ahova menned kell.
Mi a csudát tudunk a világról? Tévedések elkerülése érdekében: ez egy mozifilm címe, és amerikai tudósok elmondják mindazt, ami felforgathatja a közeljövőben a világról alkotott képünket. Pár éve ment a mozikban, és alaposan alátámasztja azt, hogy jelenlegi világképünk legalább olyan jól "tudományosan" megalapozott, mint mondjuk az, amelyik szerint a Földet négy elefánt tartja a hátán. Magyarán: nagyon sok új tudás birtokában vagyunk, és ezek közül sok ellentétes a materializmussal. Azzal, ahogyan a világunkat, a minket körülvevő "anyagot" és főleg magunkat elképzeljük.
Ugye C. Jung már a harmincas években beszél kollektív tudatalattiról, ma azt állítják: a kollektív tudat létezik és az agy információkat képes lehozni belőle. És ebben a tekintetben az agy számára nem létezik se tér, se idő! Az információhoz hozzáférhet mindenki, tehát mondjuk egy Jamaikában élő magyar hölgyről meglévő információk bármikor bárkinek a rendelkezésére állnak, csak meg kell hívni. Azért ezt a példát hozom, mert elképesztő volt számomra is, hogy az agykontroll tanfolyam végén mi mindent el tudtam erről a nőről mondani a neve és a tartózkodási helye alapján! Így ezt személyes tapasztalat alapján is mondhatom.
Az említett filmben egy agykutató érdekes kísérletről számol be: ha egy ember ránéz egy kutyára, és ha felszólításra elképzel egy kutyát, az agy ugyanazon része "dolgozik". Ez azt jelenti: az agy, az információk feldolgozása közben nem vesz tudomást a valóságos és az elképzelt dolgokról, minden egy rekeszben van. És az is nyilvánvaló, hogy amivel az agyunkat terheljük, azt feldolgozza, és annak megfelelően jár el.
Ezek szerint véletlenek pedig nincsenek. Mert mindent én intézek magamnak: én teremtem meg az engem körülvevő világot! Minden olyan körülöttem, ami az én személyiségemet tükrözi vissza, ami nekem megfelel (akkor is, ha szenvedek tőle, de ez nem az én hibám, hanem az egómé, aki rabságban tart).
Mondok egy példát:
Fradi drukker vagy, (én Vasas), és az a rögeszméd, hogy az újpesti futballhuligánok az "életedre törnek", rettegsz a találkozástól. Az én vasasos agyamat nem érdekli az Újpest és az ultrák, tehát engem sosem érnek atrocitások a részükről, mert ugyan miért érnének? De te, aki állandóan rettegsz ettől, az agyad feldolgozza az "újpesti futballhuligán mindenütt ott van és verik a fradistákat" rögeszmét (mert az agyad nem tesz különbséget a valóság és az elképzelt között), és a kollektív tudatból lehívja azokat az információkat, ami alapján állandóan megtalálja neked őket. És persze mindig olyan helyre visz, ahol beléjük botlasz (a kollektív tudatból kiszűri, hova kell vinnie "véletlenül"), csak azért, hogy igazolva legyen az egód hülyesége, miszerint "az újpesti futballhuligánok mindenütt ott vannak és verik a fradistákat".
És persze nem érted, amikor beszélgetünk, miért mondom, hogy újpesti futballhuligánok nincsenek, amikor nap, mint nap találkozol velük.
Mert ugye számomra nincsenek, illetve csak hírből ismerem őket, és nyilvánvaló, hogy nekem csak ez számít.
Ez persze csak egy példa volt.
Mert ahányan a Földön élünk, egy-egy külön világunk van, olyan, amilyet az agyunk alkotott számunkra, amilyenben örömünket leljük.
Elment Dimitar. A józanész, valamint a tervek szerint, és ha minden jól megy, én leszek a következő, aki hazamegy! Juhééé! Még 37%-a van hátra a szerződésemnek, azaz alig több mint egyharmada.



Február 5. kedd, Bassens.

Csónakgyakorlat A rémhírekkel ellentétben tegnap csak kilencig dolgoztak (úgy szólt, hogy 24 órában folytatják a kirakást, amíg kész nem lesz), és ma reggel még háromórányit "engedélyezett" a kikötő. Utána a szénrakodóra vagonokban szén érkezik, ezért a cementszállító csőrendszert szét kell szedni, majd valamikor este, legkorábban 17:00 órakor folytatják.
A szakács tegnap jól mutatkozott be. Más a stílusa, mint a bolgárnak volt. A leveseit kicsit sűríti, és vacsorára finom, de olyan finom izét készített, hogy megnyaltam utána mind a tíz ujjam! Majd ki kell kérdeznem, hogyan is hívja, mert nem értettem, de valami "burecski". Lángos tésztába darált húsos tölteléket tesz, és olajban kisüti. Hát mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy fogyókúrás lenne. Darabja egy tenyérnyi volt, hármat kaptam, mind megettem.
Aztán ma se maradt el a tegnaptól: finom rakott krumpli volt, persze teljesen más, amit mi otthon készítünk. A vacsora töltött paprika, és gyorsan főzött utána valami süteménykét, ami erősen hasonlított a darázsfészekhez! Nahát, ez meg akar hizlalni minket?
Ja, nem burecski, hanem csibureki a neve a vacsorának.
Csónakgyakorlat
A vagonok napközben rendesen megjöttek. A munka állt, tizenegykor shifteltünk egy nagyot, majd ebéd, fürdés, és kimentem. A cél az volt, hogy járjak egyet. Nos már vagy tíz lépést jártam a parton, amikor megáll egy autó. Kiszáll két pasas, a mellükre az volt írva, hogy PSC. Nem esett le a tantusz. Mentem tovább, amikor kezdett derengeni: a PSC az a Port State Controll rövidítése, és ezek minket jöttek ellenőrizni. Te jó ég! Milyen jópofa lett volna, ha nem vagyok a hajón! Akkor ennyit a járásról, és visszamentem.
Hárman voltak, két normális, és egy rövid, de annál kekecebb ifjú titán. Már majdnem harminc éves volt, de többször hangoztatatta a captain mivoltát. Kíváncsi lennék, hány percig kommandírozott hajót? Minden lében kanál, és ennek megfelelően ronda undok féreg volt. Még az a szerencse, hogy a másik kettő határt szabott a szaktudásának, és buzgalmának!
Alig volt valami a hiányosságokat felsoroló listán.
Tűzriadó Mindenesetre a szakácsot a kis patkány megtalálta. Ugye Oleg két napja van a hajón. Tegnap becsülettel körbevittem, ahogyan az elő vagyon írva, és óriási szerencsém volt, hogy a parancsnok is látta! Mert a szakács nem tudta, hogyan kell elindítani a tűzoltó készüléket a konyhában. Jó, nem is magyaráztam el neki, mert nem is feltételeztem róla, hiszen megvan az alapfokú tűzvédelmi bizonyítványa. A baj az volt, hogy azt is mondta, hogy nem írt alá semmiféle listát, amit pedig aláírt, hogy megmutattam neki mindent.
Így aztán számomra azt írták elő, hogy kell tartani egy csónakriadót és egy tűzriadót a konyhában. Ezt meg is tettük, amint elhúzták a belüket.
Van róla fénykép is, a mentőcsónak letételéről és a tűzoltó gyakorlatról.
Ennyit a kimenetelemről.
Mert fél ötkor folytatták a kirakást, és ez most már nem fog megállni, csak akkor, ha kész lesz.
Ja, megjött a következő utáni út is:
Ugye most, La Pallice - Lisszabon lesz, utána pedig Setúbalból viszünk cementet Bilbaóba.



Február 6. szerda, Bassens, úton.

Remélem, elkiabáltam az indulást, és csak a holnap reggeli (hajnali) dagállyal mehetünk.
Ki szeret aludni?
A kikötő hajnalban Mert az ábra szerint a tengerész az, aki nem. Tegnap este tízkor a stivador kikönyörögte, hogy shifteljünk, még akkor is, hogyha az árral szemben is. Én meg a barbánál, mert őt a voltbarba megetette, hogy a kikötő nem engedélyezi (ami lehet, de én az efféle infókat másodkézből szerzem, mert sose nekem jelentenek a hatóságok, ügynökségek, hanem a kaftánnak). Egy szónak is száz, illetve shiftelés a vége... de nem akármilyen volt, mert rohadt hosszú farkötéllel húztuk magunk, és a hülye víz befurakodott közénk és a rakpart közé (áramlással szemben haladtunk), és csak nyomott kifelé, csak nyomott! Végül egy keresztkötéllel kellett magunkat part mellé húzni, megmondom őszintén egy pillanatra megizzadtam, amikor láttam, hogy a hajó fara csak távolodik a rakparttól.
Háromnegyed tizenegykor vége, mehettem aludni, tizenegykor le is feküdtem.
- István! Shiftelés! - rontott a kabinba Pjotr két óra felé.
Felkelés, és shiftelés. Most jó volt, mert az áramlattal együtt kellett menni, negyed óra alatt a kívánt helyzetbe húztuk magunkat. Fél háromkor: alvás. Aggódva feküdtem le, hogy mi lesz, ha nem tudok elaludni, de az aggódásom nem tartott két percnél tovább, amikor Vaszil bekopogott:
- Chief, shifting!
Fél hat volt. Azt hiszem, magyarul pangó víznek mondják, amit csak angolul használunk: slack water, ez az az állapot, amikor az apály és dagály között a víz nem áramlik. Most se volt nehéz a hajót a part mellett tartani, húsz perc, és megtettük azt a tizenöt métert.
Hatra végeztünk, ugye ilyenkor már kezdődik a nap, hát az ember nem fekszik le. Tettem vettem, naplóírás (a hajóé!) meg minden. Reggeli után leheveredtem egy kicsit, hogy megtervezzem a napom. Esetleg kilenc körül kimegyek... gondoltam.
- Chief, shiftelés! - ébresztett az ügyeletes matróz tízkor.
Shifteltünk. Kész, ez ma az utolsó előtti, ebben az állásban kirakják az egyes raktárt, majd a kettesbe beteszik a bulldózert, és ha kész, akkor shiftelünk, és befejezik a hármas rakteret. Ennyit a kimenetelről. Bár még mindig megvan a lehetőség, hiszen kettőig ki lehet érni és vissza is, de sürgős dolgom nincs, az a két üveg bor várhat La Pallice-ig, majd ott megveszem.
Emelik be a bulldózert a raktárba Egyébként nem kell sajnálni, mert az tudvalevő, hogy a hajón töltött idő munkaidő, és annak örüljünk, hogy ennek ellenére aludtunk pár órát közben. Képzeld, ha te otthon lefeküdnél a hivatalban kilenctől egyig, hogy most alszol! Ugye nem teheted meg? Mi igen, még annak ellenére is, hogy éjjel van!
Ebédre megint finomságot kaptunk! Burgonyás bundában sült szeletet, és köretnek rántott karfiolt készített ez az Oleg gyerek! Más a karfiolt főételnek készíti, ez meg lazán köretnek adja.
Ebéd után relax, az ilyenkor jó, mert az ember esze a gyomrában jár, csak az a rossz, hogy fél háromkor felkeltett Pjotr:
- István, shiftelés!
Most mondd meg, nem unalmas már egy kicsikét ez a fajta önismétlés? Na, kisifteltük magunkat, és aztán a kirakásnak is lassan vége lett. Berakták a bulldózert, ez meg olyan rohadt nagy port vert a raktárban, hogy minden melós fuldokolva jött fel. Ki kellett nyitni az összes pontont, így aztán egyre csak tolódott a munka befejezése. Előbb hatra ígérték, aztán hétre, aztán nem előbb, mint fél nyolc.
Ugye a hajónak kell egy óra, hogy felkészüljünk az indulásra, és a dagály hétkor tetőzött, így az indulást nem lehetett nyolc utánra halasztani, hát a lehető legjobb megoldást találtuk ki a barbával: holnap reggel.
Így a révkalauz csak holnap reggel hatkor lesz, én meg most már alvásra kész vagyok, mert fél nyolckor így búcsúzott a kaftány:
- István, thank you for good job. (Köszönet a jó munkáért.)
Ezt se nem gyakran hallottam... valahogyan ezek a fajta mondatok más barbák szókincséből hiányoznak. Főleg a németekéből.
Jaj, a vacsorát el ne felejtsem! Sült csirke volt farfalla tésztával. Na, eddig nem kértem semmi tésztát, ha sültet körített vele Dimitar. De ez az Oleg! A tésztát gusztusosan megpirította kis hagymán, muszáj volt megennem! De kenyeret nem ettem hozzá!
Akkor most megyek megint relaxni, és remélhetőleg aludni is tudok!
Ja, és tessék megnézni: sikerült elkiabálnom az indulást! Mégse megyünk ma el, de ha reggel azt írtam volna, hogy itt maradunk, akkor most menetben lennénk. Ezt nem úgy hívják, hogy babona, hanem bölcsesség és élettapasztalat.



Február 7. csütörtök, Bassens, úton.

Indulásra jól beködölt. Aki korán fekszik (fél tíz), és azonnal bele is alszik a relaxálásba, az korán is kel. Fél ötkor kezdtem forgolódni, és háromnegyedkor felkeltem. Felmentem a hídra kávéért, mondván a barba úgy is alszik, de nem. Ült a nappalijában és teázott. Megbeszéltük, hogy nekünk már nem kell annyi alvás, mint a jó erőben levő ifjúságnak.
Jól beködölt reggelre. Ez nem jó, mert a láthatóság ugye. De ahol köd van, ott nincs szél, legalább is nem erős. És ez jó jel lehet, ha kint is ilyen idő van.
A torkolatban egy kicsit bukdácsoltunk, meg lityegelődtünk, a mélytengeri hullámok ráfutnak a part menti sekélyre, és ettől megtörnek, és zabolátlankodnak. Pár percig tartott mindössze. Ez elég volt ahhoz, hogy felébresszen, mert hál' Istennek, vissza tudtam aludni nyolc után. Mentünk, mint a rakéta.
Érkezésre is jól beködölt.
Érkezés előtt megint belefutottunk a ködbe, de amikor negyed háromkor felvettük a révkalauzt, már eloszlott, és négyre part mellett voltunk. Egyébként ritka rokonszenves révkalauz hozott be,nyoma sem volt benne a gallkokas gőgjének, közvetlen, kedves, közvetlen fiatalember.
Kikötés után hamarosan jött a raktár surveyor. Kicsit idegesek lettünk, mert ugye a nyilvánvaló játék: a hajónak várnia kell, de ha a surveyor nem fogadja el, akkor nem a feladó terháre várakozunk. Szerencsére elfogadta, csak nedves, ki kell szárítani, mondta, ami természetes.
Beszáll a révkalauz.
Péntekről szombatra virradó éjjel kezdik a berakást, és szombat dél körül el is mehetünk. Ezek a kilátások, nem rossz, holnap biztosan ki tudok menni, mert a kaftány Vologyával (ez azonos Vovával és a gépésszel) azonnal kiment telefonozni. Ők - szegények - kijárnak, mert nincs olcsó mobiljuk, az ukrán cégek másfél dolláros percdíjakkal dolgoznak. Amikor elmondtam, hogy a Vodafone milyen tarifákat alkalmaz, csak irigykedett, hogy nem csoda, ha én nem járok ki velük telefonkártyát és fülkét keresgélni állandóan.
 Német tengeralattjáró bunkerek a II. Világháborúból. Bejövetelkor is, de innen is jól lehet látni a II. Világháborúban épített német tengeralattjáró bunkereket. Ezeket nem sikerült lebombázniuk a szövetségeseknek. Itt van nem messze Saint Nazaire (ott 1988-89 szilveszterén voltam) és ott is hasonló bunkerek vannak. A szövetségesek az egész várost porig rombolták, csak ezek a bunkerek maradtak meg, holott ezek voltak az igazi célpontok.
Kikötve La Pallice-ben. Végül azt akarom mondani, hogy szép az élet gyerekek!
Kijutottam, megtaláltam a szupervegyesboltot, vettem két üveg bort, meg 4 különböző sajtot. Voltam internetni is, de hiába, mert a memóriabővítőm vírusos, nem tudtam vele dolgozni, így a Jachtoktatás honlapot csak otthon fogom javítani. Küldtem az asszonynak fényképeket, és amikor bejöttem, akkor felhívtam, és együtt néztük. Ő azt, amit megkapott, én azt, amit elküldtem, így internet kapcsolat nélkül is mindketten ugyanazt láttuk, néztük, és ez valami szuper jó érzés ám! Persze közben elnassoltam egy kecskesajtot, és megittam fél üveg vörösbort hozzá.
És még szerencsém is volt. Az internet a tengerészklubban volt, és minimális: 50 eurócent eszmei díjért lehet használni. A memóriabővítőmet viszont ott felejtettem, és vissza kellett érte mennem, de szerencsére megtaláltam.
Éjszakára nem állítunk watchmant. Bezárkózunk, így se tud senki bejönni, még biztosabb is, mintha az ügyeletes lent a szalonban tévézne. És holnap mindhárom matróz neki tud majd állni az egyes bulkheadnek.
Aszondja a barba, hogy holnap majd kimehetek délelőtt. Meglátjuk, mert lenne kedvem, egy kicsit videózni, egy kicsit nézelődni.
Fél tizenegykor feküdtem.



Február 8. péntek, La Pallice.

Az óváros. Nyugodt éjszaka, nyolckor keltem. Vannak elmaradásaim a térképeimet és kiadványaimat illetően, így most azoknak neki tudok állni nyugodtan, sőt a következő útvonalakat is elkészíthetem. De aztán másként alakult, mert jött az ügynök, hogy éjfélkor kezdünk, így aztán a barba azt mondta, hogy most menjek ki a városba, ő majd délután.
Kimentem. Busszal bementem La Rochelle-be. Nagyon kedves város, ódon, középkori hangulatot áraszt, és a házakat látva tudhatod, hogy milyenek voltak az utcák három négyszáz éve. Csak modernek lettek, de a külalak változatlan.
Szép.
A jachtkikötő és a parti sétány Sétáltam, videóztam, fotóztam és vásárolgattam, (bort, sajtot és egy mobiltelefon védőtokot). A sajt telitalálat: itthon kibontottam, hát olyan fertelmesen büdös volt, hogy a pálpusztai kellemes parfüm hozzá képest. Viszont kellemesen rugalmas, és nagyon eteti magát!
Ahány patikát láttam, mindegyikbe bementem, és jártam egy kört, aztán faképnél hagytam őket. A kisasszonykák mindig megkérdezték, hogy mit akarok, de láttam, hogy nincs, és otthagytam őket. És szomorúan megállapítottam, hogy ezek a népek nem hiúak. Ugyanis egy valamire való patikában kell lennie mérlegnek, ahol az egészségesedni vágyó hiú állampolgár leellenőrizheti, hány kilót kell leadnia még (mindig).
Végül türelem mérleget termett.
De az efféle visszapofázó mázsálókkal nem vagyok baráti viszonyban. Ha már dumál, miért nem angolul, vagy lenne rajta olyan izé, piktogram, ami eligazítja a hülye külföldit.
Bedobtam ez egy eurót (nem kettőt, mert akkor vérnyomást is mér a mérleg, ez ilyen francos, és rögtön láttam, hogy több bajom lenne vele), ráálltam, és az egész művelet fél perc után megszakadt, mert mindenáron azt akarta (ahogyan a szavaiból kivettem), hogy a zöld gombot nyomjam meg. De hiába nyomtam, nem történt semmi, csak egy számláló szaladt. Na, nehogy már én írjam be, hány kiló vagyok... gondoltam, és abbahagytam a nyomogatást 41-nél.
Így a ticket azt mutatta, hogy 110 kiló vagyok ruhástul (MBT cipő 1,5 kiló, plusz ruha), és 41 éves. Nahát, hogy megfiatalodtam! És 179 centi lettem. Tekintettel, hogy tavasszal Barcelonában 160-at mért a patika,
Egy festett ház
gyorsan növök, lehet, hogy jövő utáni nyárra elérem a három húszat is...
Mától fogva élénk sms váltásban vagyok az ENSZ-szel! Ugyanis Encsike azt találta ki, hogy az ENSZ nekünk azt jelenti, hogy E(nikő)N(imród)SZ(abolcs), és így írja alá az üzeneteket! Hát nem frappáns?
Na, mire ide értem a naplóírásban, elfogyott a büdös sajt.
Vacsora után (pizzát főzött Oleg), benéztem a szalonba. Egy csecseszép Drakulásos műalkotás volt a műsoron, ami viszont feltűnt, hogy a Vámpiroska (merthogy néni volt a vérszívó) a Lánchíd és a Vár fölött repkedett, és népek a Sikló felső állomása körül rémüldöztek, pánikoltak.
Na, akik estefelé arra járnak, azoknak jó lesz vigyázandani!
Én szóltam!
Éjfél utánra ígérték a másik hajó befejezését, és utána azonnal jönnek hozzánk, és kezdik a berakást. Az ügynök nem győzött sajnálkozni, amiért így belerondítanak az éjszakánkba, sőt, reggel már mehetünk is, hogy a végén én vigasztaltam, hogy azért vagyunk itt, hogy dolgozzunk, s mi annak örülünk, hogy volt egy nyugodt napunk.
Na, erre ő is megnyugodott.
Most el lettem küldve aludni (este hétkor), mert aztán reggelig szabad lesz rakodnom. Hát akkor, agyő!



Február 9. szombat, La Pallice, úton.

Kíváncsi vagyok, mikor jön meg az eszem? Mert, hogy nem vagyok teljesen komplett az tuti! Én marha, beállítottam az órát csörgőre, hajnali egyre, oszt persze, hogy nem jöttek rakodni! Visszafeküdtem, de alvás nuku! Háromig fent voltam, tettem vettem, majd fekvés, úgy fél négy körül azért már aludtam. Vaszil reggel fél hatkor ébresztett, hogy jön a rakodó-berendezés a hajóhoz. Háromnegyed hatkor kezdték el a berakást. Milyen jót alhattam volna, ha nem vagyok olyan lüke, hogy komolyan veszem, amit egy francia mond!
Jön belénk a szotyola.
Viszont a berakás egyelőre minden baj nélkül halad az ő útján. Most éppen tizenegy óra van, s a berakás utolsó előtti fázisában vagyunk. A baj az, hogy nekünk kell a szotyolát elegyengetni, hát nem tudom, meddig tart majd, mikor indulhatunk? Minél később annál jobb!
Nos, háromnegyed kettőre tele lettünk. Úgy volt, hogy félkor azt mondja az ügynök:
- Captain, egykor letelt a darus munkaideje. Hajlandó még 100 tonnát berakni, akkor 2400 lesz a hajóban, és ezzel kész a berakás.
A barba beleegyezett. Ha engem kérdez, akkor én is, mert szerintem az a 100 tonna a legtöbb, amit még felvehetünk. Az anyag jött, a darus azt mondja:
- Finish! Berakva összesen 2410 tonna!
Megyek a főnökhöz. Mondom az eredményt. Elégedett, kinéz, megszemléli, mennyire tele vagyunk.
- Jó, István, írd be a naplóba, hogy a berakás befejezve.
- Inkább azt írom be, hogy a berakást a feladó leállította. Még belénk fér vagy két és fél tonna...
A kaftány vigyorgott, és nem szőröztünk a feladóval. Tele vagyunk és kész.
Képzeld el, ha addig kellene focimeccsre járnod, amíg el nem köpködöd ezt a 2410 tonna szotyolát! Majdhogynem örökéletű lennél e Földön!
Közben felhívott az asszony. Elmesélte, hogyan fogadták az esemesemet. Ugye ebben a műfajban az ember szűkszavú. Megírtam, hogy borozom és sajtot eszem hozzá, és nagyon büdös.
Erre vajon ki mit kérdezett?
Encsi:
- Vajon a sajt büdös, vagy a bor?
Mire Nimród, a borszakértő:
- Hogy képzeled, hogy egy bor büdös legyen! Vagy a sajt, vagy apa az!
Indulás negyed négykor. Kedden délre akar érkezni a barba. Isten tartsa meg jó szokását.
Ez egy jófajta vörösbor!
Megbontottam a következő sajtot és bort. A sajt valami nagyon furmányos, mert a héja a rokfortra emlékeztet, enyhén csíp, enyhén penész ízű (amennyire egy zöld, vagy kék sajt az) és kemény. A belseje, a sajt maga, lágyabb mint a trappista, íze is hasonlít hozzá, meg egy picit az Ilmicire (ami szintén az illatózó sajtok közé tartozik). Persze ezek a "leírások" eléggé haszontalanok, többé-kevésbé hasonlóak ahhoz, amikor a keleti mester megkérdezi a tanítványt, amikor azok valami megfoghatatlan dolgon elmélkednek, és a segítségét kérik:
- Szagoltál már rózsát?
- Igen.
- Akkor írd le az illatát.
Nem lehet. Csak élvezni. És én élvezem is. Ennyi engedtessék meg nekem, ha már nincs alkalmam az otthont, az innen nagyon is irigylésre méltó otthoni életet élvezni. Persze tudom, én... most mindenki azt mondja: na, csak gyere haza, megtudod, milyen is itthon! Nem arra gondolok, amire most te.
Az otthon olyan, mint a levegő. Ha van, nem is veszed észre, és nem is törődsz igazán vele. Csak ha hiányod van belőle, akkor bizony rettentő gyorsan felértékelődik ám!

Február 10. vasárnap, úton.

A mágnesen tájolónk
Tegnap este a fiúk rosszul választottak: a barba feltette a kérdést indulás után:
- Mikor mostok, most, vagy holnap?
Egyöntetű volt a válasz:
- Holnap.
Viszont a kérdés előtt nekem azt fejtegette, hogy holnap, azaz ma pihenőnapot ad a matrózoknak. Amilyen gyorsan lemossák a hajót, olyan gyorsan, a maradék idő pihenő. Ma viszont a raktártetőkre csak egykor került sor, és azok olyan cementesek, hogy csak cementoldóval lehet valami eredményt elérni, így aztán ötig nem is fejezték be a mosást.
A mágneses tájolóban kiégett az izzó, cserekor lefényképeztem. Nagyon jó állapotban van, de holland. Ez azt jelenti, hogy ami más hajókon szép, fényes réz, az itt szép, műanyag. Olcsó hajó, mi úgy hívjuk: minimál hajó, azaz csak a legszükségesebb dolgok vannak meg, ami feltétlenül muszáj a működéshez.



Február 11. hétfő, úton a spanyol-portugál partok előtt.

Még nem is meséltem: indulás estéjén beütött a rossz nyavalya! Borozás közben nyúlok a sajtért, és belenyilallt a hátamba! De olyan erősen, hogy a csillagokat láttam! Ugyanaz a fájdalom, amivel egész Lengyelországban küszködtem, meg előtte, meg utána két éve nyáron. Az asszonyka tudja, hogy milyen volt! Akkor a zsák és foltja voltunk, mert mindketten hasonlóval küszködtünk. (Őszintén, az én fájdalmam volt a kisebb, és mégis, az asszony sokkal strammabbul viselte!) Hamarosan lefeküdtem, de aludni alig tudtam, mert minden mozdulatra kínlódva ébredtem. És a legborzasztóbb az egészben, hogy itt állok gyógyszer nélkül (100-as Contramal segített akkor, aki szedett már, az tudja, hogy ennél durvább fájdalomcsillapító nincs, mert ugye a Ridolt kivonták az esze mentek a forgalomból). Na, most mi lesz?
Az őrség kínszenvedés volt. A hat órás szolgálat derekán hirtelen jött az ötlet, és el is szégyelltem magam saját magam előtt! Agykontroll!
Azonnal lementem alfába, és csak és kizárólag ezzel a bajommal foglalkoztam. Nem sokat változott. Kínlódtam, fájtam.
Viszont már éjszaka tudtam aludni (ugye elalvás előtt volt az újabb gyógyító relax), és örömmel ébredtem. Ébredés után gyógyítás, és a délutáni őrségben már alig-alig éreztem, csak bizonyos mozdulatok emlékeztettek: fáj a hátam. Nem azt mondom, hogy mostanra elmúlt, de csak a tudat van jelen: valami nincs rendben a hátammal, de nincs fájdalom!
A napocska napozásra csábított
Hasonlítsuk össze a két év előtti állapottal: akkor több mint két hónapig kínlódtam, és gyógyszer meg fizikoterápia, mire elmúlt. Most meg 36 óra, és nem fájok! Persze kezelem, gyógyítom, és közben örülök!
Nem lennék őszinte, ha nem mondanám el, hogy azonnal elkezdtem a gyógytorna gyakorlatokat is (csak addig, amíg fájt, addig ezek se mentek, mert a csillagokat láttam), persze előbb agykontrollal le kellett "halkítani" a csillagokat, majd utána már lehetett tornászni is!
Mert azt nem lehet eléggé hangsúlyozni: az agykontroll nem helyettesíti az orvost! Meg kell tenni mindent a gyógyászattal is, és agykontrollal hallatlanul hatásosan lehet rásegíteni. Más kérdés, hogy amikor megáll az orvostudomány, és széttárja a karját, az agykontroll akkor csodákra képes! Ha van hited!



A Duras vidékéről származó borocska címkéje.

Az őrség eseménytelen. Csak annyi jött, hogy várnak minket Lisszabonban, egykor kezdik a kirakást, és hétkor már kész is lesz, és mehetünk Isten hírével. Nem hinném, hogy itt most internet után fogok futkorászni!
Viszont sikerült február elején egy jót napoznom, szélárnyékban 20 fok volt!
Ma este a Duras borvidékről származó palackot bontottam meg. Először csak nézetem, forgattam, mert teljesen más volt, mint a sok bordói. Hogy is mondjam? Hofi szavaival élve a bordói a "föld anyjának föld anyja, azannyja!" típusú. Azaz valami "nagyon komoly", talán túl komoly bor, és ezt mindenáron érvényesíteni kell, akár festékanyaggal is, ugyanis gyanúsan megfogták a poharat, ami festőbor jelenlétére utal. (Mi az átkosban erre a célra othellót, algériai vagy spanyol festőbort használtunk.) Szóval a mai bor könnyebb, színben is üdébb, rubintos, amíg a bordói sötétvörös. Ez frissebb, még akkor is, ha ez 2004-es évjárat, a tegnap befejezett pedig 2006-os volt. És igazán nem akarok hülyeséget beszélni, de mintha egy kis mandula stichje lenne, pedig nem is rizling. Egy szónak is száz a vége: finom kis borocska ez is.
És végezetül meg kell említenem, hogy:
Akácos úúúút, ha végigmegyek rajtad éééén!!!
Eszembe juuut, eeeegy...

Izé... momentán nem jut eszembe, hogy mi jut eszembe, ezért elmék alunni!



Február 12. kedd, úton, Lisszabon, úton.

A híd mellett vagyunk, de a másik oldalon!
No, most vajon el-e kiabáltam-e az indulást? Az érkezés a szokásos. Manőverre nem kellettem, de ez valahogy nem tud nagyon irritálni.
A nagy, új híd "másik oldalánál" vagyunk kikötve, közvetlenül a Krisztus szobortól srévizavé 45 fokban. Állítólag itt is van élet, nemcsak gyár. A hegytetőn lenni kell egy falunak, de ez csak a barbának és Pjotornak lesz kimenetel által elérhető.
Fél délben part mellett voltunk, aztán jött az ügynök:
- Captain, kettőkor kezdenek, és kilenckor ki lesz a hajó rakva.
Közben nekem megjött az UNISAFE-től négy marcona, jó kötésű alak. Semmi gáz, csak a CO2 palackokért jöttek, hogy nyomáspróbára vigyék őket. Azaz csak vitték volna, ha nem lennék holland építésű hajó, így aztán a tervezési szempont az olcsóság, nem a célszerűség. A picinyke tárolóból még csak-csak ki tudnák varázsolni ezeket a böhöm, 130 kilós darabokat, de a picóból a fedélzetre, s onnan a rakpartra juttatni nincs mivel. A parti daru minket rak, nem tud nekik segíteni, és ha kész a rakodás, mindenki elmegy, köztük mi is.
Ez van, de ez nem igazán az én gondom. Az enyém a következő, ami nem is igazi gond:
A krisztus szobor alatt vagyunk!
Azt mondja a kaftány, hogy maradjak még egy hónapot. Az első tisztje, akit szeretne utánam kérni, még a Catharina-C "foglya" nem sikerült hazamennie. Most Kherszonba mennek, és onnan kihajózik. Ha maradnék április 20-ig, akkor már lejöhetne, hiszen két hónap szabadság lesz mögötte.
Nos, felhívtam Encsit (bár magamban már döntöttem, mert fontolgattam, hogy esetleg ezzel a barbával maradni kéne tovább, hiszen amióta külföldön dolgozom, ez az ukrán tengerész a legjobb - nem magyar - parancsnok, akivel eddig hajóztam, és ma már egy hónapi tapasztalat mondatja ezt velem! Encsike, ha nem túl vidáman is, de beleegyezett, mert ez mindenképpen ésszerű, nyár végééig otthon lehetek, esetleg karácsony is az enyém. És egy hónapnyi fizetéssel több, és ez most sokat nyom a latban, amikor Akát a fizetésemből kell helyrehozni, és amellett élni is, ugyebár. (Na, most lehet mondani, hogy csodálkozom majd, ha hazamentem!)
Három csővel szívják belőlünk a szotyolát!
Persze még nincs lezongorázva, mert előbb a tiszt úrnak haza kell érnie, egy hét alatt "kiotthonozza" magát, és utána már gondolkodhat azon, hogy akar-e jönni, vagy se. És ha igen, akkor jön a Marlow, hogy ők akarják-e hogy jöjjön, és azt is megmondják, hogy én maradjak-e. Szóval az egyenlet több ismeretlenes.
Eléggé valószínűnek látszik, hogy hamar kész lehetünk, mert negyed háromkor belénk eresztettek három csövet, és elkezdték szipni a szotyit, szemmel láthatólag emelkedtünk ki a vízből. Sétáltam pár lépést, amennyit a hegy és a kerítések rendszere enged. A "kikötő" végében új rakpartot építenek, elbóklásztam arrafelé, és lefényképeztem a Krisztus szobort kissé közelebbről, és a hídról is készítettem olyan látószögből, ami nem sok turistának adatik meg.
A kilátásaink a közeljövőre nézve egész jók: este átmegyünk Setúbal elé, ott hatig sodródunk, majd hétkor pilot és bevisz a belső horgonyhelyre. A holnapot ott töltjük, holnapután reggel a berakó rakparthoz állunk, és teleszórnak minket ömlesztett klinkerrel, ez olyan szürke izé. Mint a föld. Állítólag valamire használják. Talán a cementgyártásban? Nem tudom. Nekem vinni kell, és nem értekezést írni róla. Viszont Bilbao most fekete ló, nem tudom, melyik kikötőbe megyünk, azt viszont igen, hogy tízszeresen fogok zárkózni!
A hajót pontosan este nyolcra rakták ki. A főnök nem nagyon siet, igyekszik minél hosszabban kihúzni a rakpart mellett, hiszen nekünk csak holnap reggel hétre kell Setúbal előtt lenni, és az út mindössze három és fél óra, ha persze teljes sebességgel megyünk.
Oleg pampuskája. Ilyet kell ennünk a borscshoz!
Valamit kell csinálni ezzel az Oleg gyerekkel! Ma a borscshoz pampuskit sütött, megszórta és megkente fokhagymával, hát olyan, de olyan finom volt! És ezt nemcsak hallomásból tudom, mert volt alkalmam három darabbal bendőséges viszonyba kerülni!
Vacsorára meg nyúlhusi volt, nagyon ízletes, hozzá kását készített, az is első osztályú. Másképp készíti, mint Dimitar, az övé krémesebb, a bolgáré pergő volt (és az se rossz). Azt mondja Oleg, hogy a német parancsnokok a kását "fekete rizs" névvel illetik és utálják.
Mivel negyed kilenckor elhúztam aludni, ezért most nem szolgálhatok tök megbízható adatokkal az indulásunkat illetően, de nem hinném, hogy ez bárkiben is lelki traumát okozna!
Amíg aludtam, a kaftán átadta a leveleimet az ügynöknek. Jó lenne tudni, hogy milyen a lelki beállítottsága annak, aki nem meri megtenni, és mindenféle rémmesét kitalál ezt elhárítandó. Mert a voltbarba ilyen. Az utolsó előtti levelemnél csinálta a pofákat, amikor közöltem vele, hogy odaadtam az ügynöknek. Ezt kivédendő, Dunkirkben a tengerészklubban adtam fel, a saját pénzemen. Jó lenne, ha nem jönne vissza, és ebben egy kissé reménykedem, mert hazautazása előtt pötyögött valamit, hogy az orosz hajókon is jó már a fizetés, és ott ugye csak oroszok vannak, és az sokkal jobb. Neki biztosan, mert folytathatja a pitiáner cároskodását - bár nem tudom meddig, hisz most már nincs párt mögötte (ez vajon biztos-e?), amelyik kihúzná a szarból -, nekem jó, mert nem enné a fene vissza.



Február 13. szerda, úton, Setúbal belső horgonyhely.

A setubali belső horgonyzóhelyen várunk berakásra.
Na, most megmondom az igazat! Indulás 23.10-kor volt. Ezzel nincs tartozásom.
Ugyanazt csináljuk, mint a múltkor: a főnök kijött, én meg sodródom egészen hatig, utána a barba sodródig egészen negyed nyolcig, utána szedi a sátorfánkat és bemegyünk, mert pilot csak negyed kilenckor.
És mit ad Isten? Így is történt. Itt vagyunk, és magamban fűnyírózom a szakáccsal, mert ez már szemtelenség, hogy ma is sütött friss pampuskit a borscshoz! Juszt se ettem belőle. Csak a szívemet fájdítottam.
Belegondolsz-e néhanapján, hogy milyen világban élünk? Gondolok arra, hogy még a WC papírt is számítógéppel (azaz chippel) vezérlik. És mi történik, ha a rendszer összeomlik? Rossz ugye rágondolni is! Tizenegy felé megjelent egy csónak, miként hajdanán a hetvenes években, és megjött az ügynök. Ugyanis a számítógépes rendszere összeomlott, nem kapták meg az íméljeinket, így a hatóság felé nem tudják a szükséges papírokat továbbítani. Ezért lóra kellett kapni, bejönni a horgonyzó hajóra, itt újra beszerezni (és nem kézzel megírni, mert a mi számítógépeink működnek) az összes előkészített iratot, és mehet a különböző irodákba leadni.
Oleg töltött paprikája pampuskával.
Játssz el a gondolattal, mi történne, ha egy hónapra minden, ami komputer vezérelt, megállna! Tömeges halál lenne! A városlakók zöme elpusztulna! Mert a város a tőke, a pénz, a finánchatalom terméke, és a pénzt nem lehet megenni, hát éhínség törne ki mindenütt, pánik és fosztogatás, inkább jobb is nem belegondolni!
A szakácsot meg kell fogni, és agyon kell etetni pampuskival!
Azért az teljes mértékben felháborító, hogy a vacsorához is kitett egy tányérral! Mit képzel ez az ember magárók? Mit tetszik gondolni, mihez adta este? Hát töltött paprikához! A töltelék teljesen magyaros, és ami meglepett, hámozott paradicsomot adott hozzá körítésnek! Finom volt pampuski nélkül is! Persze neki könnyű, mert fogja a súlyzókat és ledolgozza magáról. Én meg fogom a pocakom, és cipelem fel a hídra, hogy leüljek, és csukott szemmel figyeljem, hogyan fogyok.
Hallatlan kíváncsi lennék, hogy ez a barba más hajókon is hasonlóan viselkedik-e vagy se? De velem miért lenne más, mint mással? Ugyanis az már nekem kezd kissé kellemetlen lenni, hogy mennyire igyekszik a kedvembe járni, és kitalálni mindig a legjobb megoldásokat (annak érdekében, hogy minél többet pihenhessek). Most például, éjszakára beteszi Vaszilt horgonyőrségbe, hogy én aludjam ki magam a holnapi rakodás előtt.
Na, akkor mindjárt megyek aludni.



Február 14. csütörtök, Setúbal, úton.

Tengervízzel töltjük a latákat, kannákat.
Valóban az volt, hogy éjféltől kettőig voltam horgonyőrségben, akkor jött Vaszil, és mehettem aludni, de elalvás nem volt fél négy előtt. Igaz, kilencig aludtam, de úgy, hogy többször is félálomig ébredtem, de aztán visszaaludtam.
A rakodás beindult, ezzel együtt megjöttek az illetékesek, hogy a csónakdaruval megcsinálják az ötéves terhelési próbát. A szép az volt, hogy 1120 kilót kellett valahogyan produkálnunk, s ezt csak úgy tudtuk, hogy a csónakba megfelelő számú üres műanyag kannát, és egyéb alkalmatosságot tettünk, és azokat aztán megtöltöttük tengervízzel. Megvolt a súly. Lehet emelni.
Ment, mint a karikacsapás.
Felemeltük, aztán óvatosan letettük. A baj csak az volt, hogy előbb bakot fogott a csónak, mint hogy végeztünk volna. Magyarán a csónaktartó kötél elszakadt, de ez nem érinti a daru terhelési tesztjét, mert az sikeres volt. Hoztunk gyorsan megfelelő vastagságú drótkötelet, igaz kissé rozsdás volt, ezért gyorsan lekeféltettem és bekenettem zsírral, így megmutattuk a surveyornak, aki boldogan lefogadta, hogy most mi azonnal készítünk egy tartókötelet, sőt mindet kicseréljük. Aztán elmentek. Csak ekkor kezdtünk igazán aggódni, mert Vologya, aki a letevéskor elől állt, reccsenést hallott. Megemeltük a csónakot, és ahol az orra bakot fogott, ott bizony volt egy szép kis lyuk. Ezen most kifelé ömlött a víz (ami a tartályokból kifolyt), de attól tartok, ez a tendencia megfordulna, ha vízre tennénk a csónakunkat.
Így most tanakodás van.
A klinkerrakodó
Ha engem kérdeznek, akkor Jürgennek mindent szépen el kell mondani, hogy tudja, mi történt, aztán venni kell egy Trabant karosszériajavító egységcsomagot, és szépen meg lehet reparálni a csónaktestet (ha addig meg nem eszik a tehenek, mint azt tették egynémely Trabanttal, hajdanában).
A rakodás közben gőzerővel megy, plusz két daru is dolgozik. Így aztán nem csoda, ha hat órát adnak a rakodásra. Ebből már sok letelt, már csak 900 tonna klinker hiányzik.
Megérdeklődtem a draft surveyortól, mi is az a klinker, mert nem állja, hogy hülyén haljak meg, és ti se tudjátok meg.
Klinker
Értekezés a klinkerről.
A klinker az cement. A gyártás utolsó előtti fázisában van. Ezt megdarálják, adnak hozzá krétaport, és kész a cement, lehet alapozni, vakolni, toronyházni, hidat verni és mélygarázst építeni.
Aki többet akar ennél is tudni, az iratkozzon be a Kilnkeregyetem Marxizmus-Leninizmus karára.
Értekezés vége.

Azért ez jól ki van ám tanálva, de azt jó lenne tudni, hogy mi benne az ésszerű: ez a klinker nem itt készül, hanem abban a cementgyárban, ami a város másik végében vagy 30 km.-re van innen. Ott, ahol a cementet rakjuk. Ott elkészítik, elszállítják ide, ahol a raktárak vannak, és itt berakjuk. Így, a szállításokkal jól megdrágul, a népek meg fizethetik. Mondjuk azt elfogadom, hogy ezt a tüdőrohasztó púdert nem lenne célszerű egy szanatórium mellet rakni, mert a betegeknek árt. A tengerésznek nem, mert mi ilyen különleges állatok vagyunk.
A setubali hajógyárban áll ez a két hatalmas tanker.
Jól kitették, ide a hajógyár mögé. Hatalmas hajókat javítanak, de azért nem túlzottan szeretnék idejönni javítani, mert itt aztán a klinker rakodón kívül semmi szép nincs.
Délután négyre beraktak, de olyan gyors volt a vége, hogy nem tudtam, hova rohanjak, és mire észbe kaptam, túl voltunk rakva húsz tonnával, és hiába rendeztem el, hogy 5 centis fartrimmel induljunk, mert mire a pontonokat helyre tettük, húsz centit orron voltunk.
Mondom a barbának.
- Hát akkor, István, a legnagyobb merülést elől kell leolvasni... - mondta. Pedig egy pöttyet aggódtam, hogy bajozni fog (a bajozni helyén eredetileg a "problémázni" szó szerepelt, de a szövegszerkesztő ezt ajánlotta helyette, és annyira hülyén hangzik, hogy meghagytam mások okulására), bár meg kell, mondjam, egy normális ember pontosan tudja, hogy akárhányszor főbe is lő engemet, a merülés attól nem fog változni!
Szóval elindultunk, előtte hosszasan lubickoltam a zuhany alatt, de indulásra kimentem, egy kicsit videózni.



Február 15. péntek, úton a portugál-spanyol partok előtt.

Eseménytelen éjjeli őrség, hacsak azt nem említem, hogy megyünk, mint az olajozott menykő! Tizenegy csomós átlagot hoztam, lehet, hogy lassítani kell, mert ki akar vasárnap reggel fél négykor érkezni? A kaftán se, így aztán holnap majd lassítunk.
Délben azt mondta, hogy most már biztos, hogy hétfőn rakunk ki, mert a hajóbérlőnek nincs rakománya, és ezért kussolnak. Különben már megadták volna az új utat. Ebben egyetértettünk, és egymásra vigyorogtunk a várható nyugis vasárnapnak örülve.
Természetesen megjött az új út: Ipswich-be megyünk, és gabonát viszünk Malagába. Ez alapjában véve nem rossz. Csak ha belegondolok, hogy délelőtt, amikor felkeltem és kinéztem, arra gondoltam, hogy mindenhova szívesebben mennék, mint Angliába, akkor telibe találták a vágyaim. De azért nem sikerült nagyon belemászni a lelkivilágomba, mert a főnöknek ezt mondtam, hogy ideje lenne a Földközi-tengerre menni, és élvezni a tavaszt.
Tehát fogjuk élvezni a tavaszt. És hamarabb, mint gondoltam, ugyanis a hajóbérlő, ez a lelketlen banda - hogy vájja ki a holló a szemüket, apassza el a Jóisten a teheneik tejét, és sáskák lepjék el a vetésüket! -, elintézték a vasárnapi rakodást, így aztán hat körül érkezés, kikötés, kirakás, és még vasárnap el is mehetünk. Na most, tessék ehhez szólni? Én nem is tudom, hogy mit mondjak! Illetve tudom, de ilyen szavakat általában nem illik leírni. Viszont Malagában már közel lesz a február vége.

Február 16. szombat, úton a Vizcayán.

Megyünk, ennyi történik. És olvasok. Nagyon érdekes könyvet találtam a letöltött anyagaim között. Bartus László: Feszt van című művét olvasom hallatlan érdeklődéssel. Nem tudom, annak idején felkorbácsolta-e az indulatokat, de ez nem mérvadó, mert ugye én sok efféléből kimaradok, és csak utólag tudok meg sok mindent. Ez a könyv a Hit Gyülekezetéről, szól és kiteregeti Német Sándor sok-sok disznóságát. Ugye róla tudjuk, hogy a vezető lelkész. Hallatlanul jókat röhögök rajta, csak a baj az, hogy sokszor érzem, hogy e mögött bizony sok-sok tönkretett ember sorsa húzódik. Mivel még nem olvastam el, ezért egyelőre csak azt mondom, hogy mit is gondoltam a Hit Gyüliről, mielőtt elkezdtem volna olvasni.
Ugye csak annyit, mint amennyit az átlagpolgár, meg az ATV-n néha-néha megálltam a kapcsolgatással, ha éppen beletrafáltam a Vidám Vasárnap (vagy valami hasonló című istentiszteletbe). Ott az ember mit látott? Lelkes tömeget, zenekart, akik vallásos muzsikát játszottak, néha hallelujázást, ha a "lelkész" valami lelkesítőt mondott. Szóval a mázat. Azt a mázat, ami a hívek jó 90%-át megtévesztette, és megtérésre késztette. Irigylésre méltó közösség. Ez a látszat. De azért valami nem smakkolt.
Ez pedig Németh Sándor úr, a vezető lelkész saját maga.
Az, ahogyan csinálta. Ahogyan a vallásból amerikai módra show műsort csinált. Ahogyan pózol a színpadon, ahogyan vásári árucikké tette Jézust, csicskásává a Szentlelket. Hiszen mindenki láthatta, hogyan utasítja, tedd ezt, tedd azt. Minden megvolt, ami a szektáknak kell: Biblia, sátán, Isten, Ószövetség, csak egy valami nagyon hiányzott, és azt sose tudtam felfedezni a (kevés számú) prédikációban, mégpedig Jézus Krisztust, és a tanítását: új törvényt adok nektek, a szeretet törvényét. Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket. (Vagy valami ilyesmi, én erre emlékszem.) Viszont nagyon sokat hallottam az adakozásra buzdítást.
Én azt hiszem, ez a Hit Gyülekezete nem más, mint Németh Sándor üzleti vállalkozása. Kizárólag üzleti. Ő szállít valamit a szocializmusban semmit nem kapó, de jóra és szépre vágyó üres, vagy kiürült emberi szíveknek: egyfajta közösségi életet, és a Biblia világát. Ennek fejében keményen megvágja a szerencsétleneket, tizedet szed, és adakozásra szólít, s a befolyt pénzből éli világát, mint Marci hevesen.
És ugye "tudunk" sok más mindent is a Hit Gyüliről, hogy az SZDSZ melegágya, vagy fészke, és hogy ki mit tud még, azt én nem tudom, de nyilván mindenki a maga szemszögéből hall meg, vagy nem vesz tudomásul dolgokat. Ha befejeztem az olvasást, akkor visszatérek rá.

Február 17. vasárnap, úton, Bilbao, úton.

A kaftán egész délelőtt siránkozott:
- István, ez nem vasárnap. Ilyenkor az emberek későn kelnek, kényelmesen tesznek-vesznek, jót ebédelnek, délután horgásznak, vagy meccsre mennek...
- Vagy kirakás után egy jót manővereznek... - mondtam vigyorogva.
- Hát, ez az, amit utálok! - mondta, és ebből is látszik, hogy nem egy szakbarbár.
Kirakás Bilbaóban.
Szóval hajnalban érkezés, hatkor már kikötve. Lejöttem aludni, mert azt mondták ugye, hogy nyolckor kezdenek. Ledőltem. Hirtelen megriadtam. Kezdtem magamban örülni, hogy lám-lám! Nem jöttek nyolcra, lehet, hogy csak hétfőn kezdünk, hiszen már tíz is elmúlt! Kinyitottam a szemem, hát tíz perccel múlt fél nyolc. Háromnegyedkor keltettek, hogy megjött a draft surveyor. Gyorsan végeztünk, ez a fiatalember nem lesz szőröző, azt hiszem.
Nem is lett. Oly annyira, hogy kirakás után már minden papír aláírva (hát ilyenkor már a draft survey okát veszti), amikor megjött. A szélt veszettül fújt, a víz hullámzott, ilyen körülmények között legalább 5 centis hibahatárral olvashatjuk le a merülést. Mégis, az eredmény pontos volt, a különbség a berakás és a kirakás között mindössze öt tonna, hát megvan a rakomány.
Az öt tonna, ami hiányzott, azt szerintem "elfújta a szél", szerencsére, nem a hajóra, hanem "elfelé".
Indulás hatkor. Negyed hétkor már zuhanyoztam. Nem panaszkodom, hogy fárasztó lett volna a nap, ha aludni is tudtam volna három órát, akkor minden oké. Így viszont nem volt gondom az elalvással!



Február 18. hétfő, úton a Vizcayán.

Ideki is erős szél fogadott, de szerencsére hátulról, délkeletről jön, mi meg megcélozzuk a Csatorna bejáratot, és északnyugatra hajózunk.
Fesz van
Most megmondom őszintén, hogy meg vagyok lőve. Ugyanis elolvastam Bartus könyvét, és nem tudom, hogyan írjak róla. Valami kedvcsináló lenne ez a könyvhöz, amit az internetről le lehet tölteni. Vagy akár innen is megteheted, ha érdekel: klikk >>>
Lehetne indulatból, mert az ember zsebében kinyílik a bicska olvasván a könyvet, és benne Német Sándor üzelmeit. De ez azért nem lenne tisztességes, mert egyoldalúan vagyok tájékoztatva. És bármennyire is együtt érzek a szerzővel, nem tehetem.
Aztán lehetne politikusan is, mert olyan könyv, hogy bármilyen politikai érzelmű olvasó tőkét tudna belőle kovácsolni.
Aztán lehetne a szerző kálváriájának egy-két részletével, talán még ez a legtisztességesebb.
Mert, ugye amit Hit Gyülekezete és Németh Sándor vezető lelkész a világ felé mutat, az alkalmas arra, hogy a tisztességes, a szépre, a jóra vágyó lelkű embert megszólítsa, megtérítse. Sok értelmiségi belesétált a csapdába, amiből aztán nincs menekvés. Azt hitték, hogy Jézushoz, az Istenhez kerülnek közel, pedig csak egy szektavezető zsebei tömködésének lettek aktív részesei. A szerző ugyanebbe a körbe tartozik, újságíró, értelmiségi, akit meg tudott szólítani Németh Sándor. Megtért, tagja lett a Gyülekezetnek, és belesett a csapdába. Mint tag, nem tudta kivonni magát az agymosás alól, oly annyira, hogy maga is "adakozott", ahogyan azt a hamis próféta elvárta.

"... Mindez csak azért érdekes, mert a hívők egy része azért nem vett télikabátot, mert minden pénzét a gyömrői úti csarnokra költötte. Egyesek eladták mindenüket, és befizették a gyülekezeti ház építésére. Mi nem tudtuk fizetni az OTP-részleteket, annyi tizedet és adományt adtunk a gyülekezetnek. Ezért eladtuk a lakásunkat, kifizettük az adósságot, a megmaradt pénzt befizettük a csarnokba, és elmentünk albérletbe (s nem mi voltunk a leghülyébbek). Miután mindenemet odaadtam, és a gyülekezet alkalmazásába kerültem, öt hónapig fizetést sem kaptam a munkámért. Ami az enyém volt, azt oda kellett adni. Ha nekik dolgoztam, azért nem fizettek..." (169 oldal.)

Tessék belegondolni, hova kell egy embernek süllyedni, milyen agymosásban van része, hogy a huszadik század utolsó éveiben (és nyilván így van a harmadik évezredben is), önként egyházi tizedet fizessen. A gyülekezet tagjainak teljes jövedelme egy tizedéből Németh Sándor dőzsöl, amíg a szerencsétlenek anyagilag tönkremennek, és belepusztulnak az erőn felül megkövetelt adakozásba. Ezt a szerző is végigcsinálta. Oly annyira, hogy leír egy esetet:

"... Ezért nem kellett kötelezővé tenni, vagy adminisztratív úton ellenőrizni a hívőket. Lelkiismereti okból önként és dalolva fizették a tizedet (az APEH boldog lenne, ha ilyen százalékban hajtaná be az adót). A hívőknek már akkor bűntudatuk volt, ha a jövedelmükből nem a tizedet fizették be először, mert meg van írva: "az első zsengéből tiszteld az Urat". Nem illett Istennek azt adni, ami megmaradt. Egyszer a feleségemet nagyon leszúrtam, mert egy ötszáz forintos bevétele után nem fizette be az ötvenforintnyi tizedet. "Átok alá akarsz vinni bennünket? - kérdeztem. - Azt akarod, hogy éhezzünk?" (164. oldal.)

Ami engem a legjobban felháborít, hogy a vallás, az Isten nevében mit meg nem lehet tenni.
Egy kis kitérő: amiért hallatlan veszélyesnek tartom a liberalizmust, az, amiért a kommunista elvek is azok voltak. Annyira szépek, hogy ha egy demagóg, egy diktátor szépen előadja őket, akkor nemzeteket lehet megnyomorítani úgy, hogy a zöme észre sem veszi, hogy csapdába sétálnak. Amikor benne vannak, akkor már tombol a fenevad, mindegy, hogyan hívják: Lenin, Kun Béla, Sztálin, Hitler, Rákosi. Az egyházakról tudjuk, hogy a tanítás ugyancsak alkalmas erre, hiszen az eszme gyönyörű, csak az a kérdés, mire használják?
Az egyházak mind-mind megtalálták, és ha - úgymond - szükséges, akkor mindig meg is fogják találni az erkölcsi igazolást az Ószövetségben bármilyen cselekedetre. (Most nem csak az izraelitára gondolok: az iszlám és a keresztény is ide tartozik.)
Erre most maga Németh Sándor a legjobb példa.
Hogy hova tud süllyedni az ember, ha agymossák Isten nevében, erre itt egy idézet:

"... Ezzel egy időben Németh Géza (református lelkész, Németh Zsolt volt külügyi államtitkár, akkori Fidesz képviselő apja) éppen szektakonferenciát tartott a Reménység Szigetén. A helyszínen már napok óta tüntettek a kisegyházak képviselői. Németh Sándor megbízott, hogy Uzoni Péterrel juttassuk oda a szórólapokat. Közös megegyezéssel a krisnásokat szemeltük ki a feladat végrehajtására. Éjfél után kikapcsolt motorral begurultunk a krisnahívők épülete elé. A kapu zárva volt. Uzoni Péter bakot tartott, én pedig beugrottam a kerítésen. Az ajtó elé helyeztem néhány ezer szórólapot. Kiugrottam, Uzoni Péter pedig - mint a filmekben - gázt adott (a Skodának). Másnap megtudtuk, hogy fáradozásunk hiábavalónak bizonyult. A krisnások még az ellenségükkel sem akartak így bánni. Nem osztották ki a röplapokat, mert az eljárást - mondhatjuk így is - nem találták elég keresztényinek.
Itt meg kell állnunk egy pillanatra: semmi nem menti ezt az eljárást. De az érthetőség kedvéért el kell mondani, hogy mi akkor már nem a Biblia, nem Isten, nem a saját erkölcsi érzékünk, hanem Németh Sándor irányítása alatt voltunk. Amit magunktól soha nem tettünk volna meg, itt lelkiismeret-furdalás nélkül megtettük. A Hit Gyülekezetében szolgálónak - a lázadás gyanúja nélkül - nincs joga önálló erkölcsi döntést hozni. Mindezt át kell ruháznia a vezető lelkészre. Csak így lehet maradéktalanul engedelmeskedni a szolgálati ajándéknak.
(A "szolgálati ajándék" maga Németh Sándor - én) A bizalom arra épült, hogy őt Isten kormányozza, és ezért gyakorlatilag tévedhetetlen (ez volt a katolicizmus reinkarnációja a Hit Gyülekezetében). Rábíztunk mindent Németh Sándor lelkiismeretére, erkölcsi érzékére. Gondolkodni nem kellett, döntésekre nem volt szükség, a felelősség az övé, nekünk elég volt megfelelnünk neki. Ha valamit másképp láttunk, ő azonnal "korrigált" bennünket. Megtanultuk, hogy jobb nem okoskodni. Azt pedig láttuk, hogy a szektakampány szervezői nem Németh Sándor elnyomását akarják megszüntetni rajtunk, hanem a lelkiismereti szabadságot vitatják el tőlünk. Istent elvennék, Németh Sándort pedig meghagynák nekünk. Természetes, hogy Németh Sándor mellé álltunk egy Németh Gézával, egy Gyulay püspökkel szemben. A testvéreink lelkiismereti szabadságáért harcoltunk. A Hit Gyülekezete mindig "magasabb célok" érdekében cselekedett, ami aztán felmentett bennünket minden erkölcsi felelősség alól. Ezért a Hit Gyülekezete tagjai szemrebbenés nélkül hajtanak végre bármit, lépik át a polgári (csupán "evilági") törvényeket, tagadnak le mindent, ha "Isten munkája" úgy kívánja. (Ez nyomon követhető lesz azokban a bírósági perekben is, amelyeket e könyv megjelenése után indítanak ellenem).
Így történt ebben az esetben is: Németh Géza a röplapok miatt rendőrségi feljelentést tett. A gyanú rám terelődött. A kihallgatás során kijelentettem, hogy soha nem láttam a szórólapokat, azok keletkezéséről semmit nem tudok. A vezető lelkész elégedett volt a hazug vallomással, és utasította Karika Gábort, hogy tüntessenek el minden nyomot a székházban. Ha házkutatást tartanak, ne találjanak semmit. Karika Gáborral Hack Péter kerítése mellett égettük el a maradék röplapokat. Utólag nagyon szégyellem magam azért, amit akkor tettünk, és nagyon megbántam. Nincs mentség erre az eljárásra. Ezúton kérek bocsánatot mindenkitől, akinek fájdalmat okoztunk." (88-89. oldal)

És egy tévedést eloszlatandó egy másik idézet:

"... Németh Sándor rendszeresen kereste más pártok szimpátiáját, ha úgy érezte, befolyása csökken az SZDSZ-ben. A párt háta mögött számos kísérletet tett a "kiugrásra". Azért maradt "liberális", mert nem állt vele szóba senki. Pedig a Hit Gyülekezetében időnként feltámadt a keresztény-nemzeti identitás is: a vezető lelkész egy időben Erdélybe járogatott. A Tedisz egyik nyári táborában álló napig hallgattuk, hogy Attila király leszármazottai vagyunk. (Németh Sándornak a "zsidó értelmiséggel" szemben beteges kisebbrendűségi komplexusai voltak. Ez időnként antiszemita kirohanásokban is megnyilvánult. Máskor meg azt szerette volna, ha zsidónak nézik. De nem volt az.)" (50-51. oldal)

S végül, hova jutott Bartus László Németh Sándor jóvoltából, miután az megpróbálta őt betörni, és a szerző kórházba (majd Amerikába) menekült:

"... A székesfehérvári szívkezelés után Sopronba, a neuropszichiátriai szanatóriumba kerültem. Én túlhajszoltságra panaszkodtam, a főorvos pedig a kivizsgálást követően közölte, hogy "ember, magán átment a buldózer". A tünetekből kapásból megállapították, hogy valaki a személyiségem összezúzásával próbálkozott, és a pszichikai ellenálló képességemet "ledarálta". A zárójelentésemben és a diagnózisomban az szerepel, hogy "provokált pszichés egyensúlyvesztés", "gondolkozásában vonatkoztatásos túlértékelések, megtapadások", "önértéktudata jelentősen csökkent", "személyiségében fokozódó izoláció", "szorongás, félelem és rettegés következtében beállt súlyosan depresszív állapot" stb..." (265. oldal)

Más:
Menetben.
Amikor az ember normális körülmények között van, akkor nem lelkendezik nap, mint nap: ma is pontosan járt a HÉV, jaj de jó és halleluja! De ha kimarad egy járat, Demszky nevétől hangos a környék, mindenki anyázik, ki hangosan, ki félhangosan, ki magában. Ám ha huzamosabb ideig rendben van minden, csak sokára tűnik fel, hogy: jé, nincs is járatkimaradás.
Így jártam én a szakáccsal. Már három hete etet minket, és csak tegnap tűnt fel: negyed tizenkettőkor a leves forró! Nem hideg, mint Dimitar esetében. Nála az első nap megírtam (hogy hidegkonyhai szakács...). Ebből is látszik, hogy étkeztetésünk minőségi változáson esett át. A baj az, hogy a minőség egy idő után mennyiségbe fog átcsapni, és akkor sírni fogok! A mennyiség természetesen nálam fog jelentkezni plusz kilókban. Ma is, ez a csirkefogó mit csinált? Na, mit? Úgysem találjátok ki: tortát!
Este:
Mielőtt megmondanám, hogy kinek főzte a tortát, előre kell bocsátanom, hogy a Bodri egy dög. Mert hiába mondom, hogy:
Gyere Bodri kutyááám, szedd a sátorfááádat!
Nem szedi.
Hiába mondom, nem.
És nem, és nem.
Szóval az Alekszejnek van a születése napja, és már négy körül próbált rávenni, hogy whiskyzzek vele egyet, ezt a szolgálat miatt nem tehettem meg. De hat után lementem, és koccintottunk. Na, látod, ez jófajta kis whisky volt, ezt kint vette a városban, ez afféle ital, amit a helyi népek is iksznak... hukk...
És mivel a whisky, ha egyedül van a gyomrodban, akkor nagyon durva tud lenni, ezért megettem a vacsorát. Tudod mi volt?! A lengyel nevét mondom magyarul: piroski (lengyelül: piroszki). Ez a szakács ilyet főzött. Aki nem evett piroskit, az képzeljen el egy bazi-nagy tányér, nagyra nőtt tortellinit, és máris megvan, a mai vacsora.
Hejde: téged bottal verteeek, engem kacagááással...
Az ünnepelt nagyon hamar elhúzta a belit, ment egyet okádni, mert már ebéd óta ünnepli magát, és ez a lábára, a gyomrára, és az agyára húzódott, így aztán nem is nagyon lehetett vele értelmesen beszélni.
Egyébként, eldicsekedett, hogy krisztusi korban van (ezt nem ő mondta, hanem én!): ma 33 éves. Erre rámutattam, hogy Vaszil nemrég volt 44, megkérdeztem Pjotrt, ő mennyi, hát nem fogod elhinni: 55. Erre nagy hangon tiltakoztam, hogy igaz, közel vagyok a hatvanhoz, de nem 66!
És: mér bántak így velüüünk, egyiküüünk se tuuugggya...
Tudod, honnan derült ki számomra, hogy ma buli van?
Onnan, hogy a matróz feltántorgott a hídra, kíváncsi lennék mennyi ideig tartott nekije, és odatartott elém egy könyvet:
- Chief, ma vagyon a születésem napja, és eztet a könyvet kaptam a fiúktól, legyen szíves, írjon bele nekem...
Odaadta. Nézem, hát teljesen elhűltem, hogy mit nem tud egy orosz matróz kapni a születése napjára a többi orosz és ukrán tengerésztől: Omar Khajjam versei! Na, erre fűzzél gyöngyöt kishaver! Képzeld el, amint a srác a cement toszigálása közben Omar Khajjamtól idéz! Ez már valami, nem? Ez azért a kultuszminiszter által is nagyra értékelhető raktártakarítás!
Szóval beleírtam neki, angolul, hogy boldog születésnapot, meg hosszú és boldog életet kívánok neki, és aláírtam, és boldog volt, és nem esett le a lépcsőn, miközben letántorgott.
Na, megyek aludni, itt az ideje.
Végül: gyere Bodri pajtááás, megleszünk egymássaaaal!



Február 19. kedd, úton, Vizcaya, Angol-csatorna.

Csendes, nyugis nap. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, pedig nem is én vagyok a Ferenc Jóska!
Oly annyira, hogy sikerült egy sms-t is küldenem az asszonynak, úgy néz ki, ennek a telefonnak talán valamivel jobb az antennája.
Nem tudom eleget szidni a szakácsot! Ma megint bekavart nekem az étkezésbe, mert ugye a vacsorához megint sütött... Úgy tudnám jellemezni, hogy lángos tésztából rudakat formázott, ezt olajban volt kisütendő és forrón meghintetvén cukorral adta elő az asztalra. Az ízét onnan tudom, hogy egy harapást ettem belőle, és aztán fájó szívvel, de átvittem a tányérom a legénységi szalonba, hogy hízzanak ők, ha én már nem tehetem. Pedig jaj de finom volt!



Február 20. szerda, úton, Ipswich.

Most minden össze fog ellenünk, sőt összejátszik a hajóbérlővel még a tengerjárás is. Történt ugyanis az, hogy megbeszéltük a kaftánnal, hogy nyolcra érkezünk a révkalauz felvevőhelyhez. Éjfélkor kérdezem, mennyit ment? Nos, mivel vele volt az áramlás, ezért 79 mérföldet tett meg.
- A te őrségedben szembe jön majd a víz, hát pont jó lesz az érkezés, még ha teljes erővel is megyünk. - mondta, mielőtt lement volna a hídról. Hát majdnem igaza lett. Fél erőre visszavettem a sebességet, és így mentem 13,3 csomóval, szóval száguldottam, mint az eszement. Csak reggel hatra esett vissza 11,1 csomóra. Nem érdekes, mert a főnök aztán jól érkezett, és fél tizenegykor szólt be a kabinba, hogy ki vagyunk kötve.
Tegnap kiszámoltuk a felvehető legtöbb rakományt, és ehhez az egyik mozgatható válaszfalat előrébb kell tenni. Nos a fiúk nekiálltak, de ez nagyon nem tetszett a hajóbérlőnek.
Captain, miért nem menetben csinálták meg, jött az első idióta kérdés. A laikusoknak: ehhez ki kell nyitni a raktárt, és a raktártetőt mozgató darut kell használni. Ezt lehetetlen megoldani menetben, hallatlan felelőtlenség lenne, és persze veszélyes is. A főnök megadta a magyarázatot ímélben. Na, a béka lenyelve a hajóbérlő részéről.
Captain, átnézve a két előző fuvart Ipswich-ből, most kevesebb gabonát szándékoznak felvenni. Megmagyarázná, hogy miért? Ez a második idióta kérdés már rövid időn belül. Azért mert az a két fuvar nyáron volt, most meg tél van, ment ímélfordultával a válasz. Laikusoknak: télen a hajót a nemzetközi hatóságok nem engedik annyira lerakni, a viharos időjárás miatt biztonságosabb, ha magasabb a szabadoldalunk. Ez azt jelenti, hogy a téli fuvarok alkalmával mintegy 120-150 tonnával kevesebbet vehetünk fel. Na, második béka is lenyelve, de ez már édesebb varangyos volt, mert huszonöt tonna rakománnyal többet vállalt a barba.
Captain, minek vesznek fel annyi ballasztot, ne a kikötőben vegyék fel, hanem a nyílt vízen, és akkor annyival több rakományt vehetnek fel. Ez már nem is idióta, hanem eszement kretén kérdés. A főnök humorosra vette. Jó. Majd kint veszünk fel ballasztot, de ha indulás után felfordulunk, hogyan menjünk ki a tengerre? Kérek azonnali utasítást. Laikusoknak: a gabona színültig megtölti a raktárakat, ezáltal olyan magasra kerül a súlypont, hogy ha nem veszünk fel hozzá mintegy 200 tonna ballasztvizet a duplafenékbe, akkor menthetetlenül felfordulunk az első kanyarban.
Na, ennyi istentől elrugaszkodott, agyalágyult kérdést még nem hallottunk egy nap! De ha azt hiszed, hogy nem lehet megfejelni, akkor tévedsz. Ímhol van az eset, ni:
Állítjuk a bulkheadet.
Cseng a barba telefonja.
- Hello Manuel - hallom, hogy nagy barátságosan köszönti a malagai ügynököt. - Yes... - mondja -, yes... no..., no..., no... - és leteszi a mobilt. Rám néz, csak néz, és egyszerre vadul elkezdi bökdösni a halántékát. - Ma hülye a világ, István.
- Nocsak? - kérdeztem.
- Ez a lökött, azt kérdezi, hogy van-e bulkhed állítva? Mondom, hogy van. De akkor a bulldózer nem tud a hajóban végigmenni! Neki, érted István, azt mondja az idiótája, hogy neki nincs szüksége a bulkheadre, mert csak akadályozza, tegyük ki a partra, és ne vigyük Malagába.
Ez az a pillanat, amikor az ember nem válaszol, csak elkezd röhögni, de kétségbeesésében, hogy ez a vadbarom, ennyi ésszel csak kártékonykodni tudhat, és ennek ellenére nyilván jól meg van fizetve!
De ha minden ellenünk is esküdött össze, a helyiek igen rendes népek, mert ők nem hajlandóak ilyesmiben részt venni. Ezért ma mindössze 600 tonna búzát rakunk be, holnap fél kilenctől este hatig dolgoznak, és csak pénteken megyünk el, nesze neked hajóbérlő!
Hatkor el is húzták a belüket.
Este elkészítettem egy filmet, aminek a címe: Action Mologyec. (Ügyes akció). Alcíme: Move the Bulkhead! (Állíts válaszfalat!) És igen nagy sikere lett, nyolc percben bemutatom a válaszfalállítás minden lépését.



Február 21. csütörtök, Ipswich.

Jelentem, letelt a szerződésem 77%-a. Igaz, pár napja nem erről beszéltem, hanem arról, hogy hosszabbítok majd egy hónapot, de ma ímél jött a Marlowtól, jelesül Mr. Kremerstől, hogy a captaint leváltják áprilisban, és jön vissza Szergej, engem meg csak utána pár héttel tudnak. Hát ebből nem kérek, akkor nincs hosszabbítás, megyek haza a szerződés lejártakor, és így legalább nem kell majd idegeskedni decemberben, hogy karácsony előtt haza tudok-e menni?
Elevátorokkal nyomják a búzát a hajóba.
A főnök kicsit be van rágva, nem érti, mire megy ki a játék, most nem meséltem neki, mert éppen a városba menet mondta, hogy jött az üzenet a Marlowtól, de ha visszajön, akkor felvilágosítom, miről van szó.
Közben a rakodás szépen megy, rám egyáltalán nincs szükség (állandó jelleggel), elég, ha alkalomadtán kinézek, megnézem a merülést, és elégedetten látom, hogy alig raktak be valamit. Na, majd holnap! Egyébként nem sietek.
A főnök azt mondja, elképzelhető, hogy Malagában rakunk be. Valami zúzott követ, ezt tudtam kihámozni az angol magyarázatból, de lesz ez még pontosabb is. Ez a rakomány a Kanári-szigetekre szólna. Nem rossz, nincs ellenemre, ha utána mondjuk Setubalban rakunk be cementet Bassensnek, aztán La Pallice és Lisszabon, és onnan haza... na, hogy kitaláltam?
Aztán megjött a radarszerelő is, valamikor öt óra után, hogy miért nem előbb, ki tudja, hiszen érkezésre rendeltük. Súlyos a baja, nem biztos, hogy meg tudják javítani, ha csak magnetront kellene cserélni, akkor nincs gond, de valami más miatt nincs kép. (Azt mondta a szerelő, hogy MIC a hibás, de ez nekem semmit nem mond, az már inkább, hogy a visszajövő jel feldolgozásánál van a bibi.)
Oleg csiburekit sütött.
Aztán a barbával körülültük a Marlow íméljét, és nekiálltunk értelmezni. A vége az lett, hogy én a szerződésem lejárta után csak pár hetet (hármat) maradnék, ezzel semmi gond nincs. Akkor mégis maradok. A főnöknek viszont tele a - kicsikre való tekintettel, mondjuk úgy, hogy a - hócipője. Ugyanis az értelmezés szerint áprilisban lejön Szergej, és a barbának kellene visszaváltani júniusban, így viszont nem lehetne otthon augusztus 31-én, amikor a 25-ik házassági évfordulója van.
Nos, azt ajánlottam, hogy a legjobb lesz, ha felhívja az illetékes elvtársat a Marlow-nál, mert ő mindent el tud intézni, és szóban könnyebb a félreértéseket és a nem egyértelműségeket tisztázni.
Ma markolóval raknak, mert az összes mozgatható szállítószalag az Arklow hajót rakja. Ők egy nap alatt 11 ezer tonnát raktak be, mi pedig a két nap alatt mindössze 2575-öt. Holnap hasonlóképpen folytatjuk, és indulás csak szombaton hajnalban a magas vízzel. Ez is jó!
A szakáccsal egyre súlyosabbak a bajok, ma megint csiburekit sütött, és ez nem az első eset! Ez a húsos töltelékes "lángos".



Február 22. péntek, Ipswich.

Normál időben ébredtem, fél hétkor zuhany, naplóírás, reggeli. A szalonban találkoztam a barbával. Azt mondja, tegnap este, úgy fél tíz tájban jött egy tengerész, egy évvel idősebb, mint én, orosz nemzetiségű, és szállás kért éjszakára. Ugyanis a hajója csak ma reggel érkezik, és azt mondták neki, hogy a rakparton várja meg. Ez azért aranyos, nem? Kíváncsi lennék, ki intézte? A Marlow? Vagy az orosz ügynökség? Miután a papírjaival igazolta magát, hogy valóban tengerész, és valóban itt kell behajóznia, a főnök adott neki éjszakai nyughelyet. Én már használaton kívül voltam, mert hétkor a kaftán elküldött azzal, hogy ő tartja a frontot este. Így valószínűleg éppen moziztam, mert megnéztem a Tüskevár című sorozatot, mind a nyolc részt.
A szakács szerint, és ez olyan hír, aminek nyugodtan hihetünk, még a konyharádió esetében is (mert a G2 tv csatorna híreiben látta), egy sorozatgyilkos működik Ipswichben, ma éjjel ölte meg az ötödik áldozatát. Mind az öt prosti volt.
- Chief, óvatosan ám kint a városban, este inkább maradjon bent a hajón! - adta a jó tanácsot.
Nem tudom, mit keresnék kint, hiszen nekem nincsen annyi elkoptatni való lábam, amennyi a kimenetelhez kell, és itt nincs európai fizetőeszköz se forgalomban, váltani meg hol lehet este? Szóval borzasztó szövevényes lenne nekem a kimenetel.
Nap közben ment a rakodás. Mivel már a vége felé járunk, ezért a raktár teljes magasságáig rakták a gabonát, és a tetejét trimmelni (elsimítani) kellett. Ezt önként vállaltam, és az ügyeletes matrózzal együtt csináltuk. Hétre fejezték be a berakást.
Közben megjött a radarszerelő is. Szép egy fazon volt ám! Legalább hatezer kilós, nagyjából olyan magas, mint én. A hídra nem volt képes bejönni, csak oldalra fordulva. Ugye ezt a szivart a Furuno UK Ltd. küldte, tehát ő az, aki minden ilyen típusú radart elölről hátra ismer, minden csínját és bínját tudja. Na, mi volt Csínom Palkó első ténykedése? Vagy tíz percig nyomkodta az "ON", azaz a bekapcsolni feliratot, közben érdeklődve nézte körbe-körbe a készüléket, hogy lehet-e máshol is nyomkodni, amitől áram alá kerülhetne? Mivel a hatezer kilója csínos pocak alakjában is megnyilvánult, ezért lehajolni nem nagyon tudott, pedig a felirat alatt, a perem alá szerelve, ott volt a kapcsoló. Hát, ez a szakszerviz nagyon szaknak látszott. A szerelő úrnak több volt a kezén, mint a fejében. Mert mindkét kezének a mutatóujján hatalmas arany pecsétgyűrű, a gyűrűsujjain egy-egy karikagyűrű, és vagy másfél kilós csuklólánc. Nyilván bálba megy a meló után. Így aztán egy báli tréningnadrág és felső volt rajta. A szakszerviz kijelentette, hogy most megcsinálja az izét. Kiszerelte az antennából, a térképasztalon elkezdte a szerelést és a forrasztást, ezáltal a sima dekoritot jól összekarcolta. Bunkó is, nemcsak dagadt... Viszont EU! Persze nem volt képes megjavítani a radart, be kellett vallania, hogy halovány dunsztja nem volt, hogy mi a baja. Azt viszont el tudom róla képzelni, hogy arany bokalánca is van.
A révkalauzt hajnali fél háromra ígérték.



Február 23. szombat, úton.

Este beleájultam az ágyba, nagyjából nyolckor. Úgy aludtam el, mint akit letaglóztak. Már akkor éreztem, hogy megint hülye voltam, mert a gyűrűsizmomtól a fülcimpámig mindenem fáradt, a rekeszizmom és az orrsövényem is izomlázas lesz holnap! Azaz ma. Meglesz a trimmelés eredménye. Az nyilvánvaló volt, hogy indulásra nem kellek. Megriadtam és hallottam, hogy indul a főgép, nyilván két óra van. Aztán visít az ébresztés a hídról. Felkapcsoltam a villanyt, hát látom ám: öt óra van. Hinnye az annya! Most hogyan lesz a szolgálat? Gyerünk fel. Nézem a faliórát: éjfél alig múlt, még csak fél egy van. A tévedés oka: tizenkettő huszonötkor néztem az órát és ez tűnt öt órának, amikor ugye éppen megriadtam.
Őrségben "nyalogattam a sebeimet", csak ültem és ültem...
Azt mondja a barba, hogy úgy kell időzítenünk az érkezést, hogy este hat körül legyünk Malagában. Meglesz, már ami rajtam múlik. Nem vagyok az elrontója semmi jónak, főleg, ha főnöki utasítás.



Február 24. vasárnap, úton, Angol-csatorna.

Az időre nem lehet panasz. Szép holdvilágos éjszaka. Adminisztráltam az éjszakai őrségben.
Ebből lesz a kiskertem az ablakban.
Délelőtt felkeltem, és elővettem az üveg búzámat, kerestem egy neszkávés födőt, kitettem az ablakba, és beleszórtam a magokból, majd vizet öntém rájuk. Ebből szeretnék egy kiskertet. Ki tudja, mi lesz belőle? Az aratásban nem igazán bízom.
Délután "Emergency steering" gyakorlatot tartottunk. Hát, jó közelítéssel, vészhelyzeti kormányzásnak lehet fordítani. A hajólapát fölött, a tengelyre építve található a kormánygép. Ha valami oknál fogva a elromlik a endszer, akkor megvan a lehetőség a "kézi" kormányzásra. Ez persze nem igazi kézi kormányzás, már amiket az ember megszokott a filmekben, hogy a tengerész tekeri a marha nagy kereket előbb tízet jobbra, majd hetet balra, és a hajó megy nyílegyenesen, mert a rendező egy hülye. Itt a kormánygépnek működnie kell, és odalentről lehet két szelep nyitogatásával és elzárásával, egy nyomógomb vagy vezérlőkar segítségével irányítani. Nos mindenki kormányzott egy kicsit, illetve ez volt a terv. Én egyre trombitáltam össze a srácokat, de a barba módosított az időponton, és fél egyre hirdette meg az akciót. Ezzel egy kissé melléfogott, mert nem igazán célszerű a szeparációs zónában pontosan a forduló környékén gyakorlatozni, főleg úgy, hogy a hajó a rendes iránytól 30-40 fokokat eltér. Hamar abbahagytuk, és a gyakorlatot sikeresnek nyilvánítottuk, főleg azért mert a mögöttünk jövő hajók kissé tanácstalanok voltak, hogy melyik oldalról is célszerű minket megelőzniük?
Olvasok

És csak nézek kifelé a fejemből, és hüledezem azon, hogy lám-lám, a dolgok valahogy nagyon is úgy működnek, ahogyan leírtam a "MOST hatalma" című könyv kapcsán. Amit most kezdtem el az Osho könyve, Nimród fiamtól kaptam születésnapomra. Akkor megforgattam, és eltettem, hogy majd a hajón elolvasom. Dunsztom nem volt, hogy miről szól. Viszont az agykontroll tanfolyamon ugye Eckhardt Tolle könyvét vettem meg, anélkül, hogy tudtam volna, miről szól? Most meg nem hiszek a szememnek: ez a második könyv is pontosan azt mondja, mint az első. Osho pontosan arról beszél, mint Tolle. Ami ebben az érdekes, hogy biztosan lenne, aki azt mondaná: teljesen véletlen, hogy ez a két könyv éppen most került a kezembe. Lehetne mondani, de csacsiság lenne, hiszen "tudjuk", amikor valaki kész arra, hogy valamiféle tudás birtokosa legyen, akkor hozzájut a forráshoz, de ha még nincs ráhangolva, akkor nem is találkozik vele. Úgy látszik, nekem most jött el az idő. Egyébként, amiről ezek a könyvek szólnak, (a most jelentősége, a jelen megélése, a pillanatból való töltekezés, a szépség a nyugalom, a csend megtalálása és ráhangolódás) ez a filozófiája a Zen buddhizmusnak is. Mindkét könyv másfelől közelíti meg a témát, Osho könnyedebb, és mégis komolyabbnak tűnik. Aki a nagy dolgokkal is tud viccelni, az "birtokában van a dolognak".
Osho könyvében olvastam az alábbit:
Amikor Mózes összetörte a parancsolatokat tartalmazó kőtáblákat, a zsidók igyekeztek a darabjait megszerezni emlékbe. A gazdagok és a politikusok gyorsabbak voltak, ők a nagyobb törmelékdarabokat kaparintották meg, amiken ezek voltak: "paráználkodj!", "ölj!", "lopj!". Míg a szegényeknek a kisebbek jutottak, amelyeken ezek voltak olvashatók: Ne...", "Ne...", "Ne...".



Február 25. hétfő, úton a Vizcayán.

Az idő továbbra is jó. Nincsenek nagy döghullámok, legfeljebb egy méter magasak, és ezeken billeg a hajó. De mivel a rakományunk búza, és ez, mint említém volt valahol korábban, színültig tölti meg a raktárt, ezért a metacentrikus magasságunk kicsi (47 cm. amíg az előírt minimum 30 centi). Ez azt jelenti, hogy ugye a lengésidő azonos, csak az inga karja jóval rövidebb (mint mondjuk vas rakomány esetén, ahol ez lehet két és fél méter is), tehát a szögsebesség is kisebb. Költőien úgy lehetnénk mondandók, hogy a hajó ring a hullámokon, csak amikor elég nagyot "ring" akkor már kezd kényelmetlen lenni. Ugyanis a vas rángat, mint a ménkű, de biztos lehetsz abban, hogy visszabillen. Míg jelen esetben ez kétségesnek tűnik (de szerencsére csak tűnik), a lágy mozgás miatt, de eddig, jelentem, mindig visszabillentünk.
A délutáni őrségben nagyot beszélgettem. A VHF rádión megszólalt valaki magyarul, siettem válaszolni. Kiderült, hogy Balogh Zsolt szólt bele az éterbe, az Asia Star parancsnoka. Amíg 1998-ban a kapitányit csinálta, addig voltam helyette a Clavigón. Ez egy konténeres hajó, Rotterdam, La Havre, Casablanca, Agadir, Portsmouth, Rotterdam köröket járják.

Február 26. kedd, Atlanti-óceán, spanyol, portugál partok.

Éjjel eseménytelen. Illetve elolvastam Osho könyvét.
Tao: mindig ma van
ez a címe. Hallatlanul olvasatja magát (ha érdekel a téma). Keleten megkülönböztetnek mestert és tanítót. A mester a magasabb fok, illetve nem az, mesternek lenni állapot. Ő olyasvalaki, aki a legmélyebb tudatosságban tökéletes egységgé vált. Ő belépett egy teljesen más dimenzióba, aminek a létezéséről neked halvány sejtelmed sincs. Egyetlen dolgot ismer csupán: a saját legbenső lényét.
A fenti gondolatok a könyv fülszövegéből valók. És amíg erről beszél, addig érdekes is a könyv. De tovább is megy. Mint mesternek, egy kicsit eldurran a pasas agya, és Buddhával, Jézussal, Mohameddel teszi magát egy sorba, de egyúttal tiltakozik az ellen, hogy vallás lenne, amit hirdet.
Őszintén megmondom, ebben igaza van.
Amúgy fingja nincs a férfi-nő kapcsolatról, ezért aztán a házasságot meg akarja szüntetni, de előbb elmond róla egy csomó rosszat, illetve semmi pozitívumot nem tud mellette felhozni, oly annyira, hogy a világ minden baját a házasságra vezeti vissza.
Aztán ami különösen ellenszenves benne, hogy az amerikaiakat valamiféle különleges, átlag feletti embernek tekinti.
Van nekije egy "kis" biznisze is, ebben azért különbözik Jézustól és Buddhától, de még Mózestől is. Indiában van egy húsz hektáros telepe, ahol az "igét hirdeti". Most disznó lennék, ha azt írnám, hogy milyen sokat kell fizetni, hogy oda bekerülhessen bárki is, de nem teszem, mert nem néztem utána. Majd sort kerítek arra is, ha lesz információm, megírom. Viszont azt tudom, hogy a kommuna tagjai ingyen és önként dolgoznak, mert ezt Osho úr leírja.
Reményei szerint ők lesznek az új embertípus első példányai.
Persze aki ilyen, és aki saját költségén odamegy, hogy új ember lehessen, az meg is érdemli.
Persze lehet, hogy igazságtalan vagyok.
Mert Osho úr a kuncsaftjait a fejlett nyugati országokból toborozza (ott van pénz fölösen az efféle tanfolyamokra), és tudjuk, ezekben az országokban sokan vannak, akik útkeresők, mert megundorodnak a fene nagy demokráciától és a finánctőke diktátumától.
Szóval Osho Új Ember megteremtésén fáradozik.
Kifejti, hogy a házasság elavult, kommunákban kellene élni, mint az ő követői az ő telepén, bár ez nem kommuna, de mégiscsak az. Ha zavaros, akkor azért, mert Osho úr elképzelése is az. Mert köti az ebet a karóhoz, hogy ez a közösség csak kommunának látszik, de nem az, csak a külsőségeiben az. Na, nem folytatom...
Most idézek, ebben a témában:
"... Maga az egész ötlet, hogy 'az én gyermekem' szörnyen egoista. A gyerekeknek a kommunához kellene tartozniuk. És a kommunának kellene dönteni arról is, hogy mennyi gyermeket akar; manapság ezt nem lenne szabad a családokra bízni, mert így a világ egyre inkább pokollá válik. Sőt a kommuna határozna arról is, hogy kik a megfelelő személyek a gyermeknemzésre, szülésre. Tudományos módszerekkel választaná ki az apának alkalmas férfiakat és az anyának alkalmas nőket. Nem kell, hogy minden férfi apa legyen, és hogy minden nő anya legyen; anélkül is apáskodhatnának és anyáskodhatnának a kommuna összes gyermeke felett. (Ez egy idióta... Szerintem a tudományos módszer a következő lenne: alkalmas a családom, a haverom, az iskolatársam, és aki többet fizet.)
Ily módon aztán jobb, egészségesebb, intelligensebb, tehetségesebb és szebb gyermekeink lehetnének...
... szerte a világon, ahol felhasználják a tudomány módszereit, jobb teheneket, jobb bikákat, jobb kutyákat, jobb állatokat tenyésztenek ki.
Ugyanez lehetséges volna az emberrel is. Semmi szükség arra, hogy elavult ideákhoz ragaszkodjunk. Ma már megakadályozhatnánk, hogy olyan emberek születhessenek, mint Adolf Hitler, Dzsingisz Kán vagy Nadir Sah, hiszen a hímivarsejtnek és anyai petesejtnek meghatározó szerepe van...
... Az emberiség egész struktúráját alapjaiban kell megváltoztatnunk..."
Ehhez csak annyit teszek hozzá, hogy így akár még árjákat is gyárthatnánk, és ha nincs cigányra meg zsidóra meg szlávra meg mindenféle "szemét népre" szükségünk, akkor nem gyártunk belőlük, hogy a "struktúra" egészséges lehessen. Ja, a kommunavezető majd meghatározza, hogy kiket kell sterilizálni! Hinnye de fasza világ lesz!
Így találkozik, kérem 2008-ban Lenin és Hitler Indiában. Ez azért nem semmi!
Hát egy ilyen szép, új világból nem kérek. Meg az új emberből se.
Szóval ez az Osho nem igazán lopta be magát a szívembe a társadalomkritikájával és céljaival.
Aki ennyire kisisten, új próféta, annak kellene lennie rendes nevének is. Ez így, hogy Osho, nem jó.
Sokkal jobban hangzik a teljes neve, amit a könyv utolsó lapjain olvastam: Osho International, New York.
Ja, hát ez is üzlet?
Persze, az egész üzlet. És kurva jó üzlet, mert vannak szép számmal bentlakói a telepének, a kommunájának, és hizlalhatják a Mr. Osho International bankszámláját.
De bármilyen szép is az élet a dollár habos oldalán, valami azért megkeseríti az ily emelkedett és nagy emberek mindennapjait is!
Ugye az élet állandó ismétlések sorozata.
Megjelent a protestantizmus, a katolikus és protestáns nagyobb ellenségek lettek, mint bárki más.
A szunnita és a síita egy pohár vízben meg tudná fojtani a másikat!
És Osho úr, a nagy guru Indiából, Maharishi Mahesh Jógit a másik nagy gurut, de ugyanabból az Indiából, tudná kiüldözni a világból, mert... mert... hát persze, elviszi a kuncsaftokat!
Sőregi Ottó könyvét is olvasom, ami a Transzcendentális Meditációról és ezáltal Maharishiről is szól. A címe: Bölcsek titka. Nos ad egy kazalnyi információt, csak azt nem mondja el, hogyan kell transzcendensen meditálni. És amíg olvasod, érzed: titkolja a módszert, és közben mindenképpen meg akar győzni arról, hogy neked ezt meg kell tanulni! Nemcsak titkolja, hanem még el is rettent: nehogy megpróbáld magad, mert az nem az, amit Maharishi oktat. És akkor nincs meg az a hallatlanul áldásos hatása. De hogyan kell, arról nincs szó benne.
Jó, tudom, mindenkinek egyéni, saját magára szabott mantrája van, amit csak az oktatótól kaphat meg. Ezt már Józsi úr is mondta. De akkor is!
És persze a könyv végén ott az ajánlat: Sőregi úr, ha tíz jelentkező van, akkor vidékre is elmegy oktatni a transzcendentális meditációt.
Hát persze, ez is jó üzlet.
És ha tudod, hogy az első tanfolyam, a kezdő, 150 ezer forintot kóstált 2007-ben, akkor beláthatod, hogy valóban kell titkolni a módszert, hogyan kell meditálni transzcendensen. Sajnos, ez olyan magas díj, hogy nyugodtan elmondhatjuk: a TM Magyarországon csak a tehetősek "játéka". És ez a legfőbb akadálya, hogy úgy terjedhessen, ahogyan azt a művelőik szeretnék. Kár. Nagyon sokakat kizárnak így belőle, többek között engem is, pedig az érdeklődés megvan bennem, sőt, nagyon is szeretném megtanulni, de ennyi pénzem sose lesz, amit a családtól elvonhatnék.
És ekkor jött Osho.
Természetesen pár szóban elmondja, hogyan kell maharishiul transzcendensen meditálni, és hozzá is teszi: ez Indiában teljesen hétköznapi, mindenki által ismert módszer. Mindössze a mantrádat kell negyed órán át mormolni, ami kétségtelenül ellazulást eredményez, de ez persze hamis megnyugvás, csak önámítás. Hogy ezt meg tedd, nem kell senkihez elmenned, nem kell egy szankszrit mantrát se megtanulnod, elég, ha a saját nevedet mormolod. Ha tizenöt percen keresztül mondogatod, akkor megnyugszol, ez semmi más, mint recept nélkül kapható nyugtató, de semmi köze a meditációhoz. Mindezt kinyilatkozza a saját maga okos kis fejéből, egyetlenegy előadásra alapozva, amit nyilván, még felületesen se hallgatott meg, hiszen az ellenfél sose érdemes meghallgatásra.
Hát kérem, én nem minősítem Osho szavait, hiszen a konkurencia szólalt meg itten, de lám, a módszert hiába titkolják a TM-esek.
Aztán az is látszik, hogy Osho úr a kereskedelmi médiából tanulta a tisztességet.
Szól a szidhikről is, és egyszerűen csalásnak és trükkfelvételnek nevezi a jógarepülőkről készült fényképeket. Így érvel:
"Ha a transzcendentális meditátorok valóban tudnának repülni, akkor mi szüksége volna Maharishi Mahesh Jóginak repülőgépre. Az égvilágon semmi!"
Ez még érv is lehetne, ha nem tudnék bizonyos dolgokat erről a jógarepülésről. Mert Osho úr randán csúsztat, azt sugallja a kérdése, mintha ezek a repülések hosszú-hosszú órákon keresztül tartanának és hatalmas távolságokat ívelnének át. Pedig a levitáció más: felemelkedések és lehuppanások, esetleg pár méteres lebegések mindössze. Nem hiszem, hogy Sőregi úr könyvében levő felvétel - ami őt magát mutatja egy csoportban lebegni -, trükk lenne. És engedtessék meg annyi, hogy Józsi urat, akivel az előző szerződésem itt töltöttem (és tőle származik ez az intenzív érdeklődésem ezek iránt a dolgok iránt), szóval őt szavahihetőbbnek tartsam ebben a kérdésben, mint Osho urat. (Józsi úr részt vett egy ilyen bemutatón.)

Na, hajózzunk is.
A malagai ügynök nagyon el van foglalva a mozgatható válaszfallal. Azt írja, hogy a stevedore cég nem vállalja a kirakást, mert kicsi az egyes raktér nyílása, nem fér be a markoló. Mondom én mindig, hogy embertelen olyan dög nagy kanalakat gyártani, de rám senki nem hallgat. Mert ha másfél köbméterest használnának, akkor nem lenne gond, és három nap alatt azzal is kiraknák a hajót.
Ma már bevonta a hajóbérlőt is, onnan is jött válaszfal ügyben ímél, így aztán a főnök berágott, és nem is válaszol nekik.


Február 27. szerda, úton, Atlanti-óceán.

Gyönyörűséges szép időnk van
Éjjel néztem a kimenő leveleinket, hát azért a főnök küldött választ, de meglehetősen mérgest. Éjjel nem voltam jól. Rázott a hideg, meg fájt a bőröm. Ez nálam mindig lázat jelent. Lázcsillapítót elfelejtettem kérni a hajnali váltáskor, és már lefeküdtem, amikor eszembe jutott, hogy kérhettem volna a barbától.
Ilyenkor mit kell tenni?
Agykontroll. Lementem alfába, gyógyítottam a lázam, majd alvás. Délelőtt, ébredés után is borzongtam, hát ebéd előtt is alfa, lázcsillapítás, a hídon egy óra múlva még egy menet, és kérem, elmúlt.
Ez az izé... ez az elvetemült szakács már megint csiburekit készített. És a kávéhoz krémes volt. Hát menjen a francba az ilyen! Már érzem, hogy hízom. Majd jól fejbe fogom verni, ha sok ilyet fog csinálni.
Szép volt az idő, sokat voltam kint a külső hídon, szépen sütött a napocska.
Őrségváltáskor a főnök aszondja:
- István, hajlandó vagy nekem egy ajándékot csinálni?
- Persze.
- Március 20-án lesz a születésnapom, és nagyon örülnék, ha addigra készítenél rólam egy tízperces videót. Nagyon tetszett a film, amit a bulkhead állításnál készítettél.
Akkor kérem elkészítem a filmet. Ilyet még úgyse pipáltam, megrendelik az "ajándékomat", amit én adjak! De miért ne?



Február 28. csütörtök, úton, Cadizi-öböl, Gibraltár, Malaga.

Az igazság napja lesz a mai, hiszen sok minden kiderül, hogyan tovább? Főleg a miatt várom, mert délelőtt már lesz telefonvonal, és végre beszélhetek Encsikével.
Aztán hiába keltettem magam korán, kimentem a deckre, hogy legyen vonal, várom, várom, hogy jöjjön az sms a vodától, hogy pénz jött a telefonra, semmi. Hívom Encsit: nem lehet, mert nincs pénz a telefonomon, pedig megkaptam az sms-t, hogy azonnal rátesz! Vajon mi történhetett? A nagy baj ilyenkor az, hogy az idegességtől nem látok, és nincs módom, hogy felhívjak senkit, itt ülök tehetetlenül és várom, talán megérkezik a pénz.
Aztán minden megoldódott, mert Encsike tett rá pénzt, beszéltünk is, szóval minden jó, ha a vége jó.
És olyan jó a vége a mai napnak is, érkezéskor kikötöttek, ma mi voltunk az első hajó, a többi horgonyon várakozott, őket csak utánunk hozták be. Ugyanis ma Andalúziában ünnep és munkaszüneti nap van. Ha korábban érkezünk, mi is mehettünk volna horgonyra.
Kikötés Malagában. Majdnem a városban vagyunk!
A manőver alatt végig videóztam, főszereplő a főnök volt.
Kikötés, a barba és Vologya kimentek. Fél nyolckor már a hajón voltak, akkor én mentem ki, de csak sétálni akartam. Nagyon szép város, nyüzsgés meg minden, csak ugye üzlet egy szál se nincs nyitva, na, majd holnap!
Találtam internetet, elolvastam a leveleimet. Az Iwiwen megtaláltak! Ugyanis Encsike egyik "rokona" keresett meg, mert szeretné az asszonnyal felvenni a kapcsolatot. A rokonság foka: Encsi nagybátyja felesége testvérének a fia. A levelet azonnal továbbítottam, és fel is hívtam, az asszonyt, hogy elolvashassa. Mire beértem a hajóra, már beszéltek is telefonon.
Lejelentkeztem a barbánál, meghívattam volt két feles whiskyre, amit elfogadtam. Látszik, hogy volt magyarokkal előbb, mert az invitáció imígyen szólt:
- István, kérsz 50 gramm whiskyt?
Mert hogyan másképp tudná mondani azt, hogy "kérsz egy felest?", nem igaz?



Február 29. péntek, Malaga.

Malagában kikötve.
Korán ébredtem. Fél hétre már a reggeli relaxot is befejeztem. Fel a hídra, beírtam a hajónaplót, főztem kávét, és megyek le a deckre, hogy megnézzem a szolgálatos matrózt, és megbeszéljük a raktárnyitást. Hát kérem Vaszil csücsörög a székben, és békésen hortyog. Elsőnek az orra alá tartottam a friss kávét, hátha megérzi azt illatát, de nem. Aztán mondom neki:
- Hohó! Halihó!
Erre kinyitja a szemét, és akkorát ugrott, hogy majd fellökött, mert két centire az orrától volt az enyém, és röhögtem bele a képibe. Persze ő is elkezdett nevetni, de azért a frász egy ideig még benne volt.
Az önjáró daru nyolcra mellénk gördült. Fél kilenckor megjött az első teherautó. Nos ennek a darunak akkora dög nagy a kanala, hogy két emelés egy kamion. És egyből bele az autóba. Így a daru teljességgel kihasználatlan, mert csak áll, és vár a szállító eszcájgra. Ha megjött, markol kettőt, és újra pihi. Teljességgel gazdaságos megoldásnak látszik ez a fajta kirakás.
Viszont hallatlan nagy nyugi van, és ezt igazán szeretem!
Azért este hatra kiraktak vagy 2700 tonnát, ami végül is nem rossz!
Közben, azért kimentem. Déltől kettőig ebédszünet volt, ezt használtam ki. Az ügynök elmagyarázta, hova menjek, ha a szemüvegem meg akarom nézetni. Az olvasó részen van két függőleges kopás, ami - attól tartok -, rontja a szemet. Nos, a két lencse 463 eurót kóstál, és egy hét, amíg elkészül. Így ez a része elintézettnek tekinthető a dolgaim közül. Aztán vettem két üveg vörösbort, egy sajtot, s elmentem internetbe. Letöltöttem az új mobiltelefonomhoz szükséges programot, amivel csatlakozni tudok a számítógéphez. Fél háromra visszaértem.
Ez Oleg saját kitalációja.
Amikor indultam, tehát délben, megjött a radarszerelő. Teljesen más volt, mint az angol: keszeg, nem volt rajta semmi arany, de ki tudta találni, mi a baja a készüléknek. Valamelyik panel kiégett, addig forrasztott, hegesztett, ragasztott, amíg "munkaképes" nem lett, igaz, csak pár perc időtartamra. Amikor visszajöttem, akkor végzett.
- Tudja, chief, azért forrasztottam meg a rossz panelt, hogy ellenőrizni tudjam a többi alkatrészt. Minden jó, de ez hamarosan ki fog égni, pár percen belül. - És valóban két perc múlva nincs kép, és a radar füstölt. - Hétfőn jövök, hozom az új alkatrészt, és beteszem. - mondta.
Azért egy szerelőnél sokkal jobb, ha fejében hordja a lényeget, és nem a kezén.
Vacsorára megint Oleg saját kreációját kaptuk, készít egy omlettet, arra sült krumplit, csirkehúst, egy kis párolt gombát tesz, és felcsavarja. Hozzá frissen szeletelt zöldséget ad: paprikát, paradicsomot, uborkát. És a tetejére persze tejfel kerül!



MÁRCIUS

Március 1. szombat, Malaga.

A markoló alig fér be a raktárszájba.
Reggel nyolcra ígérte magát egy darus, aki ki fogja szedni a búzát az egyes raktérből, és átteszi a kettesbe, mert - úgymond - a cég, ami intézi a kirakást, elutasította, nem hajlandóak ilyen keskeny raktárnyílás mellett dolgozni.
Akkor jó. Akkor jönnek mások.
És jöttek.
Ugyanaz a stivador, aki munkaidőben nem volt hajlandó kirakni, az szombaton, maszekban, persze külön díjazásért elvégezte. Ez kicsit ismerős eljárás, csak nem tudom, honnan...
Viszont a munkához nem volt elég a darus, kellett egy mutogatós bácsi is, aki egészen mást mutogatott, mint amire te most gondolsz. Azt mutatta, hogy a darus mit csináljon, hogy betaláljon a raktárba. Ugyanis a markoló olyan bazi nagy, hogy ez valóban teljesítmény! Nyolctól tizenegyig dolgoztak, ennek az időnek a zömét az tette ki, hogy a matrózaink összekotorták azt a gabonát, amit már nem ért el a markolókanál.
A barba kiment, ha bejön, akkor én kerülök sorra. Ma valami ruhafélét szeretnék vásárlandani.
A malagai Katedrális
De egy dolog, hogy az ember mit is szeretne, és a másik, hogy mire van lehetősége. Mivel egy rövidnadrágot akartam venni, ezért elmondhatom, hogy volt lehetőségem az El Corte Inglésben egy igen jó minőségűhez jutni, potom 128 euróért. Tudom, sokan csodálkoznak, hogy miért nem kaptam rajta, de hát ez van. A reklámfeliratok hiába üvöltik, hogy: nahát, itt a tavasz, egy fia könnyű ruhadarabot nem kínálnak, télit meg nem akarok venni. Így aztán ma is hiába mentem. De nem adom ám fel, legkésőbb otthon veszek magamnak mindent, ami kell. És mi ebből a tanulság? Nyári ruhádat otthon ne feledd, még ha télre mész hajóra is!
Jó, de azért nem ezzel indult a napom, kint a városban, mert elsőként megnéztem a helyi főtemplomot, ami a hangzatos Malagai Katedrális névre hallgat. Tél vége ide, a csillagászati tavasz első napja oda, a városban nyüzsögnek a turisták. A Katedrális előtti téren a bárok és éttermek teraszai zsúfoltak, az idegenek csodálkoznak a Püspöki palota cifraságán, és a Katedrálist bámulják. Sajnos ez is, mint oly sok más városban, körbe van építve, a szűk utcákból nincs rálátás, nem lehet jó fényképezőállást találni, csak a részleteket lehet megmutatni.
A malagai Katedrális oltárja
Be is mentem. A turistáktól belépőt szednek, a magas renoválási költségekre hivatkozva. A templom hatalmas, három hajós, középen a kórus gyönyörűen faragott padsorai, ami persze csak az oltár felé nyitott.
A templom hátsó terében egy hatalmas tacepao, vagy tíz táblán mutatják be Európa történelmét. A katolikus egyház tevékenységét persze kiemelve, Jézus megfeszítésétől napjainkig. Két magyar vonatkozása van. Az első Attila katalaunumi csatája. A franc tudja, hogy miért, de itt azt írják, hogy Attila győztes csatája, minket meg azzal etetnek az akadémikusok, hogy "legfeljebb döntetlen". (Az itteni szöveg így szól: "451. Atila vencido en campos Catalaunicos".) A másik pedig 1001-re datálva a magyar egyház megalapítása, ami meg így hülyeség, és nem igaz, mert ezerben a pápa csak elfogadja azt a tényt, hogy Istvánnak már jól működő egyháza van, Rómának az égvilágon semmi köze a magyar kereszténység kialakulásához. A pápa csak kérhet és jelenthet István királynak (később a magyar királyoknak) vallási kérdésekben, de nem utasíthat. És ez így volt egészen a tizenhatodik század közepéig. Gondold el, a cölibátust csak az 1500-as évek második felében vezetik be Magyarországon! Így aztán érthető, hogy Szent László legendájában a bihari püspök lányáról beszélnek, és ez nem "hülyeség", hanem megfelel az igazságnak. (Ha most azt mondod, hogy a váradi püspökről van szó benne, akkor vedd figyelembe, hogy ebben az időben László még nem király, és a váradi püspökséget ő alapítja koronázása után, és a bihari püspökséget helyezi át oda.)
Térplasztika, ha jössz egy kéz, ha mész egy madár.
Na, a katedrálist megnéztem, és utána mentem vásárolni.
Útközben találtam egy jópofa szobrot, vagy inkább térplasztikának nevezném. Ha a katedrális felől mész, akkor egy hatalmas kezet látsz, mintha egy óriás nyújtaná kézfogásra. Ha az utca másik végéből jössz, akkor úgy látszik, mintha egy galamb, vagy valami efféle madár lenne.
Este beszélgettünk a barbánál, vittem egy üveg vörösbort, jó órát téptük a szánkat, és mentem aludni.



Március 2. vasárnap, Malaga.

Futóverseny. Nyugi van, édes jó Istenem, olyan szép nyugi van, hogy hajón ilyenre nem is emlékszem. A barba reggel megkérdezte, hogyan menjünk ki a városba.
- Én úgy tizenegy körül mennék, és kettőre bejövök - mondtam.
- Remek, István, ez nekem pont megfelel! - mondta.
Feltöltöttem a kamerát, elemet tettem a fényképezőgépbe, és kimentem, hogy megnézzem, amit Malagában érdemes - a teljesség igénye nélkül -, hiszen két korlátom van: az idő, és a lábam teljesítőképessége.
Így visszatekintve, meg vagyok elégedve a teljesítményemmel. Elsőként egy futóversenybe botlottam, azt hiszem, hogy zömmel női verseny lehetett, mert fiút elvétve láttam, főleg családi csoportban. Az persze úgy van, hogy amikor a tömeg derékhada elkocogott előttünk, az ellenkező irányból jött egy szirénázó motoros, és utána futott egy női hölgy, aki az első volt a nagy futásban. És egy perc múlva jöttek a többi hölgyek is, futva, lihegve, a tömeg meg tapsolt, és bíztatott.
Picasso szülőháza.
Innen megkerestem a római kori színházat, a Gibralfaro erődítmény bejárata mellől jól rá lehetett látni. A gondom az volt, ha bemegyek az erődrendszerbe, elmegy az összes időm, mert hatalmas, a hegygerincre felkúszik, ha végigjárom, akkor biztosan szép a kilátás meg minden, de nem marad erő és idő a városra.
Így aztán azt kértem az "Illetőtől", hogy mutassa az utat Picasso szülőházáshoz. (Az "Illető" - a családi szóhasználat szerint -, a Pocket PC, és a benne levő I.go program, ami egy elektronikus térkép, GPS-szel, és el lehet vele mindenhova.) Megtaláltam, fénykép, videó, és kis pihenés. Megálltam egy asztal közelében, okosan néztem a mögötte dumáló női matrónára, aki végül hozzám intézte szavait, és közben az orrom alá tolta a papírkáját, hogy írjam alá.
- Ideírjam a nevem? - kérdeztem magyarul, erre a matróna átment szipirtyóba, és biztosan csúnyákat mondott, hogy itt hiába tépi a száját valami politikai szervezet nevében, én marha külföldi vagyok, és úgy teszek, mint...
Persze én sehogyan se tettem, csak próbáltam kisilabizálni a választási plakátot.
A Plaza de Toros, ahol a bikaviadalokat tartják
Megtaláltam a Szent Santiago templomot is, ahol Picassót keresztelték. Aztán újra a Katedrális, és a püspöki palota következett (videóra vettem a déli harangszót), és máris a személykikötő bejáratánál voltam. A városi parkon végigsétáltam, lementem a tengerpartra, Malaguetába. Már most is tömeg volt, hát mi lehet itt nyáron? Tömegnyomor a köbön! Keringtem egy sort, megtaláltam a Plaza de Torost, ahol a bikaviadalokat tartják. Gyönyörűséges plakát hirdette az érkezésünk napján (február 28.) tartott viadalt, és tíz méterrel arrébb grafiti: torreador = asassino, azaz torreádor = gyilkos.
Na, nem messze láttam egy gyógyszertárat. Gyerünk, nézzünk mérleg után, kíváncsi voltam a súlyomra.
Benéztem, ott a mérleg. Nem is tűnt nagyon bonyolultnak. Ami plusz szolgáltatás volt, hogy aszondja: megméri a magasságomat is. Nézem, hol a magasságmérő? Sehol. Nézem a plafont, hátha ott van egy infra akármi. Nincs. Hátha a lecsüngő virágtartóban van? Nincs. No, akkor vajon hol? Mindegy. Ráálltam, egy ötven centest beledobtam. Na, mostan, ez egy olyan mérleg volt, hogy volt a tappancs, amire ráállsz, abból egy kisebb oszlop jön, úgy nagyjából a hasadig, ez ráadásul enyhén hajlik feléd, a tetején egy izé, ami olyan széles, mint a mérleg. Ez az izé rendelkezett két darab "gombszemmel", és alatta volt a kijelző, amin az utasítás volt, futó szöveg formájában. A városi parkbanDe a gombszemű izé olyan volt, hogy miatta, ha ráálltam, már semmit nem tudtam elolvasni, ami a kijelzőn volt (a pocakról most nem beszélünk). Így az ember várja, hogy mond valamit, de semmi duma, hanem egyszerre az a gombszemű izé elkezdett emelkedni, és ha nem kapom a fejem hátra, hát jó állon gyúrt volna. Szépen elment egy centire az arcom előtt (két rúdon volt, ami teleszkóposan emelkedett ki a mérleg oszlopából), feljebb ment, hát látom, alul is van két gombszeme, az pedig piszkosul néz, sőt világít. Kicsit liftezett le, s fel, aztán visszahúzta a fejét magába, és kiadta a jegyet. MBT cipőben 181 centi vagyok (még nem értem el a három húszat), de a súlyomat nem árulom el, viszont ha bementem a hajóra a szakácsot felpofozom.
Ebédre borscs volt, de a pampuskiért fegyelmi jár. Nem ettem, és a vacsorára sütött almás pitéből sem. Ettől függetlenül disznó a pasas. És gondold el, kapott 25 kiló lisztet, és ezt mind el akarja sütni! Sajnálom, de ebben nem lehetek partnere. Ha rám számít, mind rá fog száradni, de ugye nem egyedül nekem főz. Most majd úgy néz ki, hogy a tiszteknek főz, a legénységnek süt. Bízom benne, hogy a hátralévő másfél hónap alatt a két kilót, amit fölszedtem, azt le tudom adni.



Március 3. hétfő, Malaga.

Korán keltem. Fél hatra már túl voltam a zuhanyon, a reggeli relaxon is. Rakodás nyolckor, tízkor már álmos voltam. Minden rendben ment, fél ötre kirakták a hajót.
Közben megjött a következő fuvar tulajdonosa. Ő a feladó, az átvevő, és az egész lebonyolítója. Megnyugtatott, hogy nagyon szigorú lesz a raktár ellenőrzésénél, mert semmi búza nem maradhat a raktárban. Három különböző minőségű zúzott gránitot viszünk, és ha elkezd benne kikelni a vetés, akkor baj van. Így aztán nagyon megdörgedelmezett bennünket, de megnyugtatta a barba, hogy nem lesz semmi gond. Holnap reggelre ígértük, hogy a hajó készen áll a berakásra, de nem lesz száraz. Ez csak az egyes raktárrészbe kerülő gránit esetében jelent gondot.
Nos, a kirakás után átálltunk a berakó rakpartra, így a ballasztmenet mindössze tizenöt perc volt. Közben majdnem összetörtük az úszódokkot, mert az orrunk vagy húsz centire tőle söpört el fordulás közben. A pilot a helyzet "alacsonylatán" volt, és nem látott ki belőle. Azért minden baj nélkül átálltunk, és a mozgatható válaszfalakat hattól fél tízig átszereltük. Utána kezdték a matrózok a mosást, de annak a végét már nem vártam meg, mert inkább lefeküdtem. Holnap lesz dolgom elég.



Március 4. kedd, Malaga, úton.

Most, amikor írom, az úton még nem biztos, de előreláthatólag így lesz. Hatkor keltem, mert fél hétre ígérték magukat, hogy jönnek megnézni, milyen a raktár, így aztán hét előtt öt perccel meg is jöttek. A szigorú átvétel azt jelentette, hogy fentről belenézett az árutulajdonos, és megkérdezte, hogy tiszta-e?
- Természetesen! - mondtam, bár ezt kellett volna válaszolnom, hogy nem, mert ekkor hülye kérdésre hülye választ adtam volna. A rakodás körül vannak némi gubancok, de azt el lehet simítani, legalább is remélem. Majd ha beraktunk, akkor jelentést teszek róla. Ugyanis az egyes raktárba 1500 tonna megy, a kettesbe 2000 és a hármasba 1000. Ebből a laikus is láthatja, hogy orrnehezek leszünk, de azt hiszem, ilyen dög nehéz matéria esetén meg tudom oldani azzal a gondot, hogy minden raktárban hátra rakatom a gránit zúzalékot. A hármasba olyan búzaszem nagyságúra őrölt megy, a kettesbe, mint a durva kősó, az egyesbe, mint a finom porcukor. Ebből is következik, hogy a látszat csal, mert a legnagyobb kupac az 1000 tonna, és a legkisebb az 1500 tonnányi rakomány.
Ami viszont igen nagyszerűnek tűnik: péntek este érkezünk, ez biztos, mert ha korábban, akkor minden őrségben lassítok. És akkor lehet, hogy szombaton nem raknak, vasárnap biztosan nem, így a hét vége mindenképpen Tenerifeszentkereszt felsőn lesz (Santa Cruz de Tenerife). Ugyanis az északi, a kereskedelmi kikötőbe állunk, az alsó a személykikötő.
Na, kérem: minden a legjobban alakult! Fél lábas fartrimm, hát ennél jobb nem kell. A főnök nagyon örült, mert az előzetes számítások szerint két méter húsz centire kellett volna orra buknunk, és ezt sikerült "leküzdeni". Aztán egy kicsinyt kiborult a bili. Nem tudom egyelőre, hogy mi történt, de vagy egy órát küzdött a barba a helyiekkel, mert ránk akartak verni valamit, majd holnap beszámolok róla. Nyolcra jött a révkalauz. Én negyed kilenckor már aludtam.



Március 5. szerda, úton, Atlanti-óceán.

Ezt a hidegtálat kaptuk vacsorára.
Éjjel kijöttem Gibraltárnál. Az fantasztikus ám, hogy ez a szoros milyen időjárás választó! Az Alborán tengeren gyönyörűséges idő, friss szellő, a másik oldalon, a Cadizi öbölben pedig északkeleti vihar volt! Szerencsére ez hátulról jött.
Ja. A fiúk egész nap a raktártetők réseit pucolták a búzamaradéktól. Merthogy azt nehezményezte a feladó, hogy a raktártetőről búza esett volna a rakományba, amikor zártunk. A barbának sikerült kivédenie, mert azt mondta, akkor nem indul el, hozzunk P&I surveyort, és a vesztes majd fizet. Ezt a feladó nem vállalta, így eljöttünk, a rakománypapírokon (mate's receipt) annyit kötött ki, hogy érkezésre legyen a hajó búzamentes.
Az lesz.
Még annyit, hogy nagyon szép hidegtálat kaptunk vacsorára. Nemcsak szép volt, hanem jó is.



Március 6. csütörtök, úton.

Zöldell a búzám
"Amióta falun tartózkodtam, úgy jön nekem, mintha kelletinél valamicskével több frivolitás uralkodnék dámáink társalgási modorában." Írja Kemény Zsigmond 1846. július 31.-én a Naplójában. Mit szólna szegény, ha felszállna egy villamosra és belehallgatna, mondjuk három, rágón kérődző ifjú, a középiskolából hazatérőben levő majdnem hölgy társalgásába, midőn a bármiről társalognak? Sajnos nincs meg az egész Napló, csak részlet volt letölthető a Mercator kiadó honlapjáról. "Július 27kén" kezdődik és "augusztus 19ke" az utolsó nap, hogy az ő helyesírásával adjam közre.
Szépen zöldell a búzaföldem. Nagyon kedves ám a szívemnek, sajnálom, hogy csak most találtam ki. Legközelebb hozok valami zöld növényt magamnak.



Március 7. péntek, úton, Tenerifeszentkereszt (Santa Cruz de Tenerife).

Kikötött személyhajó Tenerifében
A kikötő.Továbbra is viharos az idő, az összes - velünk azonos fajtájú - hajó mindössze hat csomóval araszol északnak. Mire végzünk, valamikor kedden, akkor kérem tessék elmúlni!
Este valamivel korábban érkeztünk, mint vártuk. Ugyanis már délelőtt elkaptuk a Kanári áramlatot, és nem kellett betartani a térképen szereplő szeparációs zónát, így aztán egy órát nyertünk.
Negyedtizenegykor part mellett voltunk. Most először kért meg a főnök, hogy jöjjek manőverre, de csak a hídra, mert a kikötőbejárat nagyon szűk és erős az áramlat, hát kormányozzak én. (Ebből az értő tengerész már tudja, hogy nem Tenerifeszentkereszt (Santa Cruz de Tenerife) felsőn, hanem alsón kötöttünk ki. Ez annyit jelent, hogy az elérhetetlen messzeségből a város mintegy tízpercnyi sétára van! És délután nem dolgoznak, és holnap sincs munka, hát a Jóisten megadta, hogy kimehessek, mert Koledával nemigen sikerülhetett volna. De jó, hogy elkotródott, vissza az övéi közé!
Azért bevallom férfiasan, hogy tartottam egy kicsit a kormányzástól. Mert az egy dolog, hogy gyakorlatom van bőven, sokkal több, mint általában bármelyik tisztnek, hiszen öt évig voltam matróz, ebből kétszer hazajárón, ahol napi hat órát voltunk kormányon, de az is igaz, hogy utoljára 2001-ben tekertem az Isartalon, szóval kiestem a gyakorlatból. De sokkal könnyebb volt a helyzet, mint a főnök elmondta a délutáni rémmeséjében. A rossz az, hogy erős az áramlat a kikötőbejárat előtt, ami meg nagyon szűk, utána egy derékszögű forduló jön, és amint a hajó áthaladta, az áramlás megszűnik. Na, szépen bejöttünk, szépen kikötöttünk, és szépen megszemléltük a rakományt, hogy nem potyogott-e bele búza. Jelentem, nem. Azaz azt jelentem, hogy a sötétben nem láttunk. Na, majd holnap megmondom az igazat.
Gyors sms az asszonykának, hogy megjöttünk, és hamarosan csengett is a mobil. Kiörvendeztük magunkat, hogy milyen jó ha halljuk egymást (de ez nem közhely, hanem valóság, mert ilyenkor mindig feltöltekezem lelkileg!).



Március 8. szombat, Tenerifeszentkereszt (Santa Cruz de Tenerife).

Ez a Tenerifeszentkereszt nagyon tetszik nekem. Ha Mikes Oroszcsíkra magyaríthatta Rusze városát, akkor én is megtehetem ezzel a spanyollal, hát nem?
Az Operaház Tenerifében
A személykikötőben két óriás cruiser áll.Isten éltesse a hölgyeket a Nemzetközi Nőnapon. Encsit felköszöntöttem egy sms-ben.
A kikötőbejárattól nincs messze a helyi operaház. Úgy látszik az ausztrálok Sidney-ben stílust teremtettek, mert nagyon arra hajaz az itteni is. Jó lenne látni az oslói új operát, amit akkor építettek, amikor a HAV Andromedával ott jártam 2004 februárjában. Azóta nyilván elkészült, az is a kikötő mellett, a tengerparton van.
A barba tízkor kiment Vologyával, miután a gépész megreparálta a főgépet. Azért ez a szivar hallatlan jó szakember ám! Csak többet tudna angolul annál, hogy "da és nyet". Ha bejöttek akkor én mehetek, de attól tartok, ez kissé csúszni fog. Kettő után egy konténeres hajó érkezik, és ahhoz, hogy a kikötőmedencében megfordulhasson, ahhoz nekünk 50 métert hátra kell shiftelnünk. Ha elment, akkor meg vissza. Remélhetőleg, a probléma áthidalható valami frappáns megoldással.
Így is volt. Majdnem öt óra volt, mire ki tudtam menni. Addigra a nagy vásárlási roham lecsengett. Két böhöm nagy személyhajó ontja magából a vásárolni vágyó népeket. Ugyanis mást nem nagyon lehet itt csinálni. Az idő még nem, alkalmas a fürdésre, és mi látnivaló van itt, azt nem tudom.
Ez egyúttal azt is jelentette, hogy az üzletek zöme zárva, ami nyitva volt, azok a drága butikok, a divatos márkaboltok, ami azt is jelenti, hogy méregdrágák. Még mindig rövidnadrágba hajtok, így aztán ahol volt remény arra, hogy kaphatok valamilyet, oda benéztem. A Levis boltból röhögve jöttem ki, mert az, hogy egy 5 eurós farmer rövidnadrágért 100-at kérnek, tényleg vicc. Végül Springfield nadrágot vettem, igaz, nem rövid, de így már nem sajnálom a barna kordbársony nadrágom szárát levágni, és negyed perc alatt átalakítani! Még egy pólóval is gazdagabb lettem.
Miután dög unalom a sétálós-vásárolós utca bezárt üzletekkel és néptelenül, ezért amint megvettem mindent, bejöttem. A barbánál megittunk két whiskyt, aztán alvás.



Március 9. vasárnap, Tenerifeszentkereszt.

Pupaparti
PupapartiIsten éltesse a hölgyeket a Nemzetközi Nőnapon. Encsit felköszöntöttem egy sms-ben.
Pontban nyolckor ébredtem, fél kilencre mentem reggelizni, de csak egy szelet sajtot ettem, hogy ne üres gyomorra igyam a kávét. A szakács jól megfenyegetett, hogy nem lesz ebéd. Ez nem különösebben érdekelt, mert kettőkor kezdi el sütni a saslikot, és pupaparti keretében fogunk felzabálni mindent. Ez a whiskyre is vonatkozik, meg a borra, de a sörre is.
És így lőn.
Csak az volt a kellemetlen, hogy hideg, északi szél fújt, ezért fel kellett öltöznöm, pulóvert vettem, meg téli zoknit, de a levágott szárú barna nadrágban voltam.
Volt nekem egy Maciej nevű lengyel parancsnokom. Ő mondodtta volt:
- István, ha egy lengyel azt mondja, hogy nem iszik, akkor az hazudik, vagy beteg.
Nos, valami hasonlót lehet elmondani az orosz nyelvű tengerészekről. Ezt szoktam mondani a volt szovjetekre, mert ugye ma ukrán, meg litván, meg minden, de mind oroszul beszél. A mostbarba is szereti a tütükét, már reggel elkezdte az alapozást, délutánra vidám volt, este meg hallatlanul jó kedvű (de mindvégig tudta magát tartani). Amikor itt állunk, nincs munka, az idő jó, akkor lazít egyet, a menetben mindig szorosan tartott gyeplőn (már ami az alkoholt illeti).
Finomat ettünk. Ez az Oleg gyerek időnként alkot valami csudát: a padlizsánt vékony szeletekre vágja hosszában, megsüti, megkeni fokhagymás majonézzel, két szelet paradicsomot fektet az egyik felére (hosszában felezi), és a másikkal beborítja, és kap még egy kis majonézt. Hát ez valami hallatlanul finom izé. Aztán készített tojáskrémet, franciasalátát, meg sült csirkecombot, volt zöldség, olajbogyó, és vidámság. Ahogy fogyott az ital, úgy nőtt a vidámság. A végén olyan vidámak voltak, hogy Aljosa (a nyolc-tizenkettes watchman) nagy vidáman felborult a székével, és zuhanás közben már horkolt. A földön kényelmesen összegömbölyödött, és innentől nem lehetett semmit kezdeni vele. Ott aludt héttől egészen kilencig, akkor hárman felemelték, és becipelték az óljába.
Este beszéltem Encsivel, a népszavazás eredményéről számolt be. A vizitdíj és a többi sarc eltörlésére 80% körüli szavazatot adtak le. Az történt, ami várható volt. Most erre föl meg majd az történik, hogy nem történik semmi. Mert ugyan miért? Ugyan kit érdekel a választók véleménye? Ettől a megzavarodott, maga se tudja, mit akar néptől egy ilyen kormánynak semmi félnivalója sincs! A pénzre szükség van, azt mindenképpen beszedik, ha nem így, másképp, sőt, akkor majd meg is fejelik egy kicsit, hogy megmutassák, ki az úr a szemétdombon. És meg is mutatják, és a létező szocializmus ötven éve alatt megroppantott gerincű nemzet meg szépen kussol, és tudomásul veszi, hogy az elvtársak még mindig jobban tudják! És amikor a választás előtti évben megint elkezdik az osztogatást, majd mindenki megint szépen rájuk szavaz, mert senkit nem érdekel se a jövő, se a múlt, és mindenki feledékeny és hallatlanul hiszékeny. Majd nézd meg, hogy a most nagy pofájú, és a vizitdíj ellen szavazók akkor majd, hogyan pitiznek és megmagyarázzák, hogy azért be kellett vezetni, mert ugye szegények...
Jó, hogy nem vagyok otthon.



Március 10. hétfő, Tenerifeszentkereszt.

Tenerife
Már több mint háromnegyede letelt a hosszabbított szerződésnek is! A kirakás halad, én is kihaladtam a városba úgy tizenegy körül. Vettem még egy pólót. A rakodást hamar "letudtuk", hétre el is mentek, meg én is aludni. Ahhoz, hogy...
A jó büdös fene essen bele... haldoklik a laptop? Nem tudok írni, mert állandóan kikapcsol.



Március 11. kedd, Tenerifeszentkereszt, úton.

Három mondat után el kell mentenem, amit írtam, mert minden rendszer nélkül leáll a laptop.
Éjjel bunkeroltunk, átálltunk egy másik rakpartra, ott vettünk üzemanyagot.
Fél háromkor indulás.
Hétig voltam, a barbát még nem keltettem, de feljött magától.
A sebességünk nem a legjobb, alig jön ki 10,2 csomó.



Március 12. szerda, úton, Atlanti-óceán.

La Corunában leváltják Vaszilt. Péntek késő este érkezünk, és hétfőn kezdenek berakni. Ruszlán jön vissza, ő váltja az ukrán matrózt.



Március 13. csütörtök, úton, Atlanti-óceán.

Jó időben megyünk, csak a nagy döghullámokon csúszkálunk. Vaszilnak kissé megkomplikálták a hazautazását, mert Londonon keresztül, a Gatwickről a Heathrowra át is kell mennie, aztán szállodát kell magának kerítenie, így az utazása két nap lesz Kijevig.



Március 14. péntek, úton, La Coruna.

Remélem, nem kiabáltam el az érkezést. Tegnap és ma jó volt a sebességünk, így az eredetileg számított 23.00 óra helyett 20.30 körül érkezhetünk!
Nos, jelentem, nem kiabáltam el, de csak tíz után vittek be, mert előbb egy óriás tankert hoztak ki, és azt meg kellett várnunk. Így aztán negyed éjfél volt, mire kikötöttünk. A parton ott volt Ruszlán, kicsit nem akart megismerni, de amikor eltekintett a loboncomtól, és normális hajat képzelt a fejemre, akkor már vigyorgott.
Érkezés előtt bekopogott Vaszil.
- Chief, tegye DVD-re a fotókat, amit készített! - nyomott a kezembe egy lemezt. Az a kérdés, hogy van-e mivel, fel se merült a kis fejében. Majd valami megoldást találunk. Valamikor rákérdeztem a barbánál, miért van az, hogy már a második ukrán tengerésznél látom, hogy Kazahsztánban születtek?
- Biztosan a szüleik krími tatárok voltak - mondta. - Őket Sztálin egyetlen éjszaka Kazahsztánba deportálta. Az egész népet, mind egy szálig, egyetlen éjszaka! Nos, ezért van az, hogy annyi ukránnak Kazahsztán a születési helye. Ráadásul Ruszlán vezetékneve is mutatja, hogy tatár származású. Vaszilé orosz, ő nyilván vegyes házasságból született.
A délutáni őrségben több ímél érkezett. Az egyikben a Marlow új felépítését (átszervezés volt?) adják hírül, a másik meg... nos az megnevettetett bennünket. Ugyanis a francia ügynök buzgólkodott. Kiszámította, hogy ha hétfőn kezdenek rakni, akkor este hatkor készen vagyunk, és indulunk, akkor csak szerda hajnalban leszünk a La Gironde torkolatnál. Nos, a barátunk azt kérte, hogy kedden éjfélkor vagy szerda 00:01-kor érkezzünk, mert akkor még szerdán ki tudnak rakni, ha később kötünk ki, akkor csak 22-én lehetünk készen, mert 20-án 00.00-tól 21-én 24.00-ig a kikötő sztrájkol. Így aztán mi rohanjunk, ahogyan a torkunkon kifér, hogy kirakhassanak.
Hát normális az ilyen?
Most nem arról beszélek, hogy meg se érkeztünk a berakó kikötőbe, akkor hogyan beszélhetünk a kirakóba való érkezés pontos idejéről, hanem mit gondol, ki fogjuk hagyni ezt a lehetőséget? Hiszen az életünk rohanás, egy kis pihenő nem jön rosszul! (Jó, most nem a mostani három hét végéről beszélek, mert ez mesebeli volt, ilyen nincs, ezt tengerész el nem hiszi, hogy háromszor is pénteken érkezünk és hétfőn kezdenek - jó, Tenereife nem teljesen illik bele). Na, a barba azt mondja, hogy őt semmi számolgatás nem érdekli, amíg anyagilag nem teszik érdekeltté a dologban, addig minden megy a maga útján, ahogy esik, úgy puffan, (persze nem hátráltatja a dolgokat) de semmi extrát ne várjanak tőle.



Március 15. szombat, La Coruna. Nemzeti ünnep.

Ahogyan az egy jól nevelt, nacionalista, soviniszta, szélsőséges, délibábos, nemzeti mélymagyarhoz illik, feltettem a kokárdát. Mert erre az ember lelkének van szüksége, és nem érdekel, hogy mások mit mondanak, mit cselekszenek. Himnuszkor a kezem sose teszem a szívemre, mert ez azt mutatja, hogy nem vagy magyar, mert nem ismered a mi szokásainkat. Ezt mi, magyarok, sose tettük! Ez teljességgel idegen (még ha valóban nagyon szép) viselkedés. És nem vinne rá a lélek, hogy egyszer is azt mutassam: ebben az országban idegennek érzem magam.
Jé, most, hogy visszaolvastam, látom, hogy valóban nacionalista, soviniszta, szélsőséges, délibábos, nemzeti mélymagyar vagyok! Nem baj. Jól érzem így magam.
Esik az eső.
Sötét fellegek ülnek a város felett, hát nem tudom, hogy ez a nap arra lészen-e fordítva, hogy megismerkedjem a turista látnivalókkal? De az eső a draft surveyort biztosan nem rettenti el. Remélem, akkor jön majd, ha már lecsendesedett. A tegnapi időjárás-jelentés mára fene nagy vihart mond, és valóban, a barométer zuhan, és a front a közelben lehet.
De hiába vártuk, nem jött a surveyor. Teljesen kész, csupa idegbolond voltam, mert minden jobb, mint a reménytelen várakozás. Amikor érzed, hogy hiába vársz, de muszáj, nem mehetsz el, mert nem mehetsz...
A barba persze kint, így aztán azzal nyugtatgattam magam, hogy amíg ő odakint van, addig úgyis itt kell lennem. Azt találtam ki, hogy megcsináltam a draftsurveyt, és ha jön a pasas, akkor odaadom neki, hogy írja le. Ha normális, akkor megteszi, ha nem akkor megpofozom. Amikor bejött a barba, megegyeztünk, hogy kimegyek, és ha jön az őrült spanyol, akkor ő elintézi. Előre bocsátom: nem jött.
Szóval kimentem.
Halaszhajók kikötveMost elmondom, hogyan lehet az Illetőt (elektronikus térkép) felhasználni testgyakorlásra:
Tehát kiértem a kikötőből, és beírtam, hogy az El Corte Inglésbe akarok menni. Na, jó, de kettő áruházat adott ki. Na, most melyiket válasszam? Kiválasztottam a szimpatikusabbat, és megkerestem. Meg is találtam gond nélkül. De ez az áruház irodaháza volt, ahol egy gramm krumplicukrot se lehetett venni, nemhogy valami könnyebb ruhát. Beírtam a másik áruházat, hát a dög visszavitt oda, ahonnan indultam, és oda 100 méterre volt a bevásárlóközpont és az áruház.
Vettem szép farmer bermudát, könnyű pólót, meg egy elosztót a konnektoromba. És a szupermarketben egy üveg fehérbort és némi kecske sajtocskát.
Este beszélgettünk egy órácskát a barbánál, megittam két pohár vörösbort, ős is ugyanannyit, de ő már háromnegyed üveg ginnel vezetett, és hozzá egy palack tonikot is befalt. Amikor elköszöntem, már nagyon nem volt szomjas.



Március 16. vasárnap, La Coruna.

La Coruna térképe

Valójában A Corunát kellene írnom, mert mindenütt azt látom, sőt, még az Illetőben is így van benne! Itt nyilván a régi, a galíciai név lett hivatalos, mert a gallegóban a névelő ugyanaz, mint a portugálban, azaz "la" helyett "a" és "el" helyett "o". Délben felébredt a barba, és ebéd után kiment a szakáccsal. Én relaxtam, és utána alukáltam egy jó órányit. Arra ébredtem, hogy a főnök dobog a lépcsőn. Felmentem, és megbeszéltük, hogy mehetek Isten hírével, jövök, amikor jövök.
Na, nem készültem én hosszabb sétára, mint három-négy óra.
Nagyon kellemes hely ez a város.
Csak a felét fedeztem fel. Egy félszigeten fekszik, a kikötő felőli oldalon sétáltam, a földnyelv másik oldalára, ahol a tengerparti plázs van, nem mentem át.
John Lenon szobraSétáltam a parkban, megtaláltam John Lenont. Ott ült egy kőtalapzaton, és a gitárját szorongatta. És ezt teszi, amióta felállították a szobrát. Aztán az obeliszk mellett bementem az óvárosba. Sétálós utcák zömmel, mert olyan keskenyek, hogy autóközlekedésre gondolni se lehet. A halászkikötő mellett elsétálva megtaláltam az Alkotmány terét, a régi városházával, előtte egy lobogórúd, két ágyú őrzi az állami lobogót. Van egy kereszt is a téren, a tövében friss virág és koszorúk; a hazáért elesett hősök emlékére állították.
A Szent Santiago templom mellett jöttem le a kis dombról, és értem a Maria Pita térre, a Puerta Realon keresztül. Ez a Maria egy harcias nőszemély lehetett, mert lándzsával a kezében ábrázolták szoborba, és a talapzaton bronz dombormű mutatja, amint a várfalon hősködik, az ellenség meg hull lefelé a létráról.Maria Pita szobraTisztára, mint Dugonics Titusz, de gondolom ezt a Mariárát az állam nagyobb becsben tartja, mint a miénk a mi nándorfehérvári hősünket (emlékszik-e valaki bárminémű hivatalos megemlékezésre, rendezvénysorozatra, előadásokra 2006-ból?). A kormány ennyire tartja a nemzetet, ennyire büszke a történelmére, a hőseinkre, hogy magasról tettek és tesznek rá. (Mert nem hivatalos rendezvényekről, előadásokról tudok.)
A téren egy gyönyörűséges palota van, afféle kormányhivatal, szépen tatarozva.
Innen nyílik egy keskeny utcácska, ott folytattam a sétámat. Az volt a furcsa, hogy a redőnyök lehúzva, az ablakok fatáblával borítva, és a házszámok vörösen világítottak.
Hoppá!
A történelmi városrész utcájában a legősibb - történelmi - foglalkozást űző hölgyek is helyet kaptak! Még nem indult be a nagyüzem. (Gondolom, itt meg lehet találni az összes, nemrég az EU-hoz csatlakozott, és csatlakozásra váró, valamint a soha nem lesz EU-s nemzet leányait.)
Maria Pita térUtána beültem egy étterembe, ettem egy sült sonkát salátával és sült krumplival (a spanyolok nagyon büszkék a sonkáikra, de arra, amit a disznók viselnek!), majd vissza a hajóra. Útközben még olyat is láttam, hogy egy üzlet neve az volt: El Rey del Jamón, azaz a Sonkakirály. Valahol olvastam, hogy a sonkáért tartott disznókat makkon, és kizárólag makkon nevelik. És ezt hivatalból ellenőrzik, és akkor a legmenőbb kilója úgy 80 euró körül van. Nos abban mindenki biztos lehet, hogy az a sonka, amit ettem, nem ez a kategória, de amúgy igazán finom volt.
A csiburekit, amit vacsorára sütött Oleg, nem ettem meg.



Március 17. hétfő, La Coruna, úton.

Fehér, fahomlokzatú, érdekes házakViszonylag gyorsan, fél ötre berakták a hajót. Aztán draft survey, várakozás rakománypapírokra, indulás csak fél hétkor. Maximális sebességgel is csak hajnali egyre érnénk a BXA-hoz, de annyira nem igyekszünk, csak normállal megyünk. Így nem valószínű, hogy 19-én kirakják a hajót. És akkor 20-21 sztrájk, 22-23 hétvége és Húsvét, hát remélem a legjobbakat.
A hajót kiadták time charterba, ami magyarul időbérletet jelent. Egy hónapon keresztül pörgünk majd Bilbao és Pasajes között, az előbbiből szenet viszünk az utóbbiba. A két kikötő között a távolság 58,5 mérföld, hát egy őrségbe belefér (és reményeim szerint ez a barbáé lesz). Én majd rakodom kifelé és befelé, és este tízkor lefekszem és reggel hatkor kelek, miközben a hajót átvitték két kikötő között. Ez az én tervem. Még nem egyeztettünk a főnökkel. De így adja magát. Berakás Bilbaóban reggel nyolc és délután 5-6 között, után indulás, éjjal Pasajes, reggel kirakás, este indulás, éjjel Bilbao, reggel berakás, este indulás, éjjel Pasajes... nem folytatom, mert ezt tizenötször tesszük meg és belefáradnék mindet leírni.

Indulás La Corunából. A forgalomirányító torony és az erőd. És természetesen április 15-én haza akarok menni és utána még vagy öt út lesz. Most viszont megyek aludni, mert holnap hajnalban írom a naplót és álmos vagyok.


Március 18. kedd, úton, Vizcaya.

Szembe kapjuk a hullámokat.
Az első mondatot még leírom, és most megyek aludni. Jó éjt kedves mindenkinek.
Finomat aludtam, negyed tizenkettőkor ébredtem. Oleg megkérdezte, hogyan kérem a pizzát vacsorára? Mondtam, hogy:
- Tészta nélkül.
- Az nem megy. Kecsöppel vagy nélküle?
Így aztán fájó szívvel lemondtam a vacsoráról, mert amúgy nagyon finoman készíti. A levegő lehűlt, hajnalban már 12 fok volt, hiába, ez már nem a Kanári szigetek, vagy dél Spanyolország.
Egész nap vártuk, hogy értesítsen az ügynök, mi a helyzet, semmi. Mert ma tárgyal a szakszervezet az illetékesekkel, és ma dől el a sztrájk végleges sorsa. Közben persze jöttek az ímélek, hogy menjünk, mint az olajozott mennykő, mert ha nem, akkor nem tudnak kirakni holnap.
Erre visszaímélt a barba, hogy a rossz időt szembe kapjuk, a sebességünk egy csomóüval csökkent, csak 9,5-et megyünk, és az érkezés két órát csúszik.



Március 19. szerda, úton, Bassens.

Kikötve Bassensben.Hajnal négyre értem a BXA bójához. Horgonyzás, majd fél tízkor indult a barba. Amikor a főgép beindult, persze felébredtem a zajra. Később fel is mentem a hídra, mert érdekelt, hogyan alakultak a tárgyalások, elvégre ez jelentősen befolyásolja a következő napok menetét.
Nos, semmi hír. Sehonnan, mindenki kussol. Felvettük a révkalauzt, már majdnem felértünk Bordeaux-ba, amikor jön a főnök.
- István, rossz hírem van. Nincs sztrájk, elmarad. Reggel kezdenek, estére kiraknak.
- Hát, akkor abban bízzunk, hogy csak a holnaputáni magas vízzel mehetünk el! - mondtam. Nesze neked nyugalom, nesze neked, húsvét. Na, mindegy, mit lehet tenni?
- Este tizenegykor gyere fel a kabinomba - mondta a kaftán. - Akkor otthon már 20-a van, egy órával előbb járunk, és akkor már lehet ünnepelni a születésnapomat.
Így is tettünk.

Sztolicsnaja vodkát ittunk.



Oleg készített lazacos és kaviáros palacsintát, egy adag rákot is megfőzött, és végül volt sertéssült hagymás főtt burgonyával. Ezeket a főnök vette, nem a kajapénzből készült. Aztán volt mivel koccintani is, természetesen. Sztolicsnaját bontott a barba. Nem értem ám, hogy van ez a kiváló orosz vodkájuk, és akkor isszák azt a sok osztályon aluli, moslék whiskyt a hajón. Mert ez igazán finom volt ám! Legfeljebb az ára lehet húzósabb, nem tudom, mert még semmit nem rendeltem.
Szóval érkezés után vagyunk. A manőver kicsit elhúzódott, de kikötöttünk, és jött a draft surveyor. Fiatalember, gyorsan akartunk végezni, de aztán egy kicsit belé tenyereltem a szarba. Még nem tudom, meddig ér, lehet, hogy el is süllyedünk benne?
Lazacos, kaviáros palacsinta.Ugyanis végigszondázta Ruszlánnal a tankokat, és mit ad isten? Az egyes duplafenék tele volt. Ez 118 tonna vizet jelent, ami még nem volna baj. De hogy ez rakományként jelentkezik, az már igen! Ugyanis, La Corunában ezt a tankot üresnek számoltuk, és nem mértük meg, hanem a ballasztnaplóba írt adatokat alkalmaztuk. És akkor jön a kérdés: ki a hunyó? Az első számú a barba, mert ő visz el minden balhét. A kettes számú én, mert nem szondáztuk le a tankokat draft surveykor La Corunában. Ugyanez a felelősség van az ottani surveyoron is, mert elfogadta, amit mondtam. Aztán a kápó, aki felügyelete alá tartozik a gépház, és az összes tevékenység. És végül az a matróz, aki szondázott.
A legnagyobb kakiban a főnök van, mert egyszemélyi felelős. Én még mondhatom, hogy a szokásos eljárást végigjártam. Ugyanis nem járhatok utána minden szondázásnak. Ha ezen a hajón mindig így volt, hogy a matróz szondázik és jelent, akkor a szokásos és elvárható módon tettem a dolgom. A kápó hasonlóképp gondolkodhat.
De draft surveykor nem szabad kihagyni a tankok mérését, nem hivatkozhat senki arra, hogy kérem elhittem, bemondásra, ezért a spanyol surveyor is nagyon bajba kerülhet.
Szóval most várom, hogy a főnök magához térjen, és megbeszéljük, mit csinálunk. Mert lehet ugye:
Megy a kirakás Bassensben.
1. Lehet sumákolni kétféle módon. Talán meg lehet vezetni a surveyort, mivel elég fiatal. Egyszer úgy, hogy kiszivattyúzzuk a kérdéses tankot, és azt mondjuk, hogy nem nyúltunk hozzá. Ekkor a konstansnak nagyjából mínusz húsznak kell lenni, és azt mondjuk, hogy na, ugye, tegnap üres volt a tank, és mi telinek vettük, biztosan a szondacső van eldugulva. Aztán lehet úgy sumákolni, hogy azt mondjuk, mivel úgyis tele van, ezért túlfolyatjuk, de csak nem fog jönni a víz, és nagyjából másfél óra lesz, amire megtelik, és azt mondjuk: na látod, tegnap is üres volt, de telinek számoltuk, hát javítani kell a kezdeti surveyt.
2. Aztán lehet igazat mondani. Megmondani a valót, hogy La Corunában nem ellenőriztük a surveykor, dunsztom nincs, hogyan kerülte el a tank a kiballasztolást, de ott üresnek számoltuk, és ha most tele van, akkor sokan megütik a bokájukat, köztük a kollégája a spanyol SGS surveyor. Tehát próbáljuk meg elmismásolni a dolgot, ez a mennyiség nem vehető észre úgysem, hogy hiányzik.
Én ez utóbbira szavaznék, mert nem nagy kedvvel vágnék át senkit, hogy magunkat mentsük. De persze a barbán múlik minden.
Mivel a múltkor leárpázták a búzámat, ezért azt zokon vehette, mert elkezdett a tövénél sárgulni. Lehet, hogy jön az aratás ideje? Akkor már csak egy nüánsz hiányzik, a kalász. Mert a nélkül elég nehéz a betakarítás, illetve lehet, de minek? Tehát úgy gondoltam, hogy most akkor vetek árpát (ha az, mert csak annyi, hogy apró, sárga kis micsodából bújnak elő a zöld füvek). De most rutinosan, nem szivacsba ültetem, hanem földbe. Ezért kimentem, hogy szerezzek földet. Ez a kikötőn belül reménytelen vállalkozás volt, mert csak az összegyűlt por és koszhalmokon burjánzott a fű. Kimentem az országút mellé, és a fű alól összekapartam nagyjából félzacskónyit. Arra gondoltam, ha a fű olyan szépen nő benne, akkor az én gabonámat is tudja táplálni.



Március 20. csütörtök, Bassens, úton.

Megy a kirakás Bassensben.
Kirakás rendesen, nyolckor kezdték és hatra el is felejtettük, hogy itt is előfordultunk. És a draft survey (lelkiismereti gondom) hamar megoldódott, ugyanis a rakodás végeztével a surveyor így jött be:
- Ugye az egyes középső tank üres volt?
Na, erre mit lehet válaszolni? Hát persze azt, hogy üres, még akkor is, ha nem, és nem volt lelkifurdalásom, mert tisztán látszott, hogy a srácot aztán a tények érdeklik a legkevésbé, ami jelen esetben a lehető legpozitívabb hozzáállás a dolgokhoz. Ezért aztán a megadott időben indulhattunk, azaz este nyolckor.




Március 21. Nagypéntek, úton, Bilbao.

Már kiszállt a révkalauz, amikor átvettem a szolgálatot. Kimentem a Vizcayára, és befordultam Bilbao felé. Úgy számoltam, hogy kettőre ki leszünk kötve. Hajnali hatkor még minden normális volt, ami egy normális tengertől elvárható.
Kilenckor littyentünk először. Tíztől rendszeressé vált, így aztán alvás nuku.
Lementem ebédelni. A szakács és a konyha romokban. A falból kiszakadva a 350 literes fagyasztóláda, a kambúzában egy frizsider a sarkaiból kifordulva, szárnyaszegetten hevert a polcoknak dőlve.
A szakács behozta a hallevest.
- Chief, csak leves van, másodiknak egyen hideget.
Elém tette a sajtot, a szalámit, a lekvárt. Csak vajas pirítóst ettem, elvégre Nagypéntek van. A hal úgyse hús, így nem vétettem a böjt ellen. (A böjt a Magyar Tudományos Akadémia szerint ismeretlen eredetű szó, más, normális embernek pedig ősrégi, magyar. Ez is egy közvetlen bizonyíték ám arra, hogy honfoglaló őseink keresztények voltak.) Lekvárt nem ettem, mert az egy littyenés után előbb a szakács ölében kötött ki, aztán levetette magát a földre és ott úgy öngyilkolta meg magát, hogy az üveg miszlikbe tört, a meggylekvár meg kiömlött.
S ezzel együtt tévésztárok lettünk!
Ugyanis az esti híradóban mutatták, hogy milyen borzasztó vihar süvölt végig az északi spanyol partokon, és azt mondták, hogy a tengerészek... szóval bemondattunk, csak azt nem tudjuk, hogy mit! Pedig derekasan álltuk, hogy a jó büdös franc essen bele, aki ilyen időt ránk szakasztott!
Ezer kilométeres szélben kötöttünk, ehhez egy olyan szerencsétlen pilotot fogtunk ki, hogy az csuda. Ez az ember képes volt féltized másodperc alatt az alábbi parancsokat kiadni:
Ezt a szénrakást kell áthordanunk Pasajesbe
- Kormányt teljesen jobbra, kormányt középre, kormányt teljesen balra, kormányt teljesen jobbra...
Megvártam az utolsó utasítást, amikor kifogyott belőle a levegő, és azt végrehajtottam. És közben olyan veszekedett hangon üvöltözött, hogy mindig meg akartam kérdezni, kire haragszik, a barbára, vagy rám? Nem telt bele egy óra, és már majdnem part mellett voltunk. Ez azért volt, mert amikor már hozzásimultunk a rakparthoz, akkor elkezdett vezényleni, és kivitte a hajót vagy kétszer is a kikötőmedence közepére. Ennek ellenére kikököttünk. És akkor jött a meglepetés. A meglepetés egy hegyes, begyes, faros, csöcsös menyecske volt, aki az itteni ügynökünk lesz egy hónapig. Ezzel aztán kész a dicséret, mert amiket mondott, az ilyen kellemes megjelenésű hölgyhöz nem nagyon illik.
Azt mondta, hogy ha esik, ha fúj, egyik nap berakunk Bilbaóban, másnap kirakunk Pasajesben, visszajövünk, és ez tizenötször még így fog történni. Egy nagy halom szén van a rakparton, azt kell nekünk áthordani. A rakomány súlyát nekem kell megállapítani draft survey-jel.
Na, majd meglátjuk.
Érkezés után kitakarítottam a kabint. Összegyűjtöttem a whiskys virágföldet, mert a nylonzacsek, amiben földet szereztem volt az árpának, kiszakadt. A barba nálam tárol egy tartalék üveg whiskyt, nos az leszállt a földre, összetört az üveg, és a tütüke beitta magát a virágföldbe. Kidobtam, pedig milyen jó lett volna látni a részeg árpát, amint előbújik a földből, és azt vonyítja, hogy: "Azt énekeljük, pajtikám, hogy: csak egy kislány van a világon..."



Március 22. szombat, Bilbao, úton, Pasajes.

Na, most mit csináljunk? A fender eltörte a hajókorlátot.
Remélem a turistalátványosság megszűnt, már ami irtózatos szelet illeti. A tévében mutogatták, hogy a helyi népek kint vannak a mólón, és fényképezik a dühöngő tengert. Most, fél hétkor, amikor beírtam a reggelt a naplóba, úgy tűnt, hogy jelentősen csökkent.
Azzal kezdődött a nap, hogy zuhog, mintha dézsából öntenék. Nyilván nem nyitunk raktárt. Megjött az "on hire surveyor", ő az, aki ellenőrzi a hajót: raktárakat, felméri az állapotot, és ha valami kárt okoznának, ő dönti el, hogy az már megvolt-e amikor a hajót átvették, vagy valóban ez alatt az időszak alatt történt. Felméri az üzemanyag mennyiségét, szóval ilyesmi.
Aztán elkezdtük a berakást. Gyorsan megtelt a kettes raktár, a hajó süllyedt, a víz is csökkent, lévén apály, és hamar megtörtént az első gubanc: ez a rakpart nem kis hajók számára készült. Ide óriás ömlesztettanyag-szállítók jönnek, és a fenderek is hozzájuk vannak méretezve. Nos a fender alá kerültünk, és az beszakította a korlátot. (Laikusoknak: a fender jó közelítéssel egy autógumi, amit lelógatnak a rakparton, és az eltartja a hajót, nem engedi a betonfalon surlódni. Nos, kis hajónak személyautó gumi a fenderje, nekünk teherautó gumi, a nagyhajónak meg óriásdömper kerekére való, irdatlan méretű, és ez már erősebb, mint a hajókorlát, és ugye a gyengébb hajlik vagy törik.)
Fél kettőkor jelentettem a főnöknek, hogy a hajó berakatott Isten segedelmével és a hatalmas önjáró daru harminc tonna űrtartalmú kanalából kifolyólag.
Gyors csukás, majd hívjuk a pilotot, negyed háromkor indulás. Remélem, holnapután korábban mehetünk el, hisz nyolckor kezdhetik a berakást, nem úgy, mint ma.
Érkezés negyed kilenckor, kilencre kikötve.
Jött az ügynök, és jött a draft surveyor. Na, ezt nem magyarázom, hogy miféle helyettes, mert az igazi valahova elutazott, a helyettese beteg lett, ez meg a helyettes helyettese, aki csak leszondáz, leolvassuk a merülést és kész. Majd induláskor a legigazibb jön, és kiszámol mindent.
És most jön a horror!
Mert induláskor az egyes középső tank üres volt, most pedig 80 centi víz volt benne. Na, erre kössél csomót! Nem, ne erre, inkább a lyukra a ballaszttankon. Ugyanis csak ez az egy lehetőség maradt, hogy van egy szép lyuk a fenekünkön, de ez most a hajóé. És ez teljesen másképp működik, mint az átlagemberé, mert ugye az hermetice zár, ha a fürdőkádban csücsülsz, a hajó fenekének a lyuka pedig nem zár hermetice, hanem beengedi a tengervizet.
Így holnap a főnök felhívja a hajótulajdonost, és elmondja neki, hadd kapjon 1. szívszélhűdést, 2. gutaütést, és 3. hülyét, és keressen rettentő lóhalálában egy hajógyárat, ahol lyuktalaníthatják a fenekünket. De ez nem olyan egyszerű, mert akkor fel kell mondani a szerződést a hajóbérlővel, annak a spanyolokkal az időbérleti szerződést, akik majd jól kitérnek a hitükből, de más népek vallási életével mi nem nagyon foglalkozunk, mert ilyen liberálisak (szabadelvűek) vagyunk. Persze ez biztosan ok a bérleti szerződés felfüggesztésére.
Akkor most az a kérdés, hogyan tovább?
Ilyen izgalmas lesz a szerződésem vége? Ki hitte vóna?
Ma éjjel nincs vacsman, bezárkózunk, és úgy csicsikálunk. Holnap meg majd hatkor jönnek, és este hétig fognak szöszmötölni a hajóval. Akkor most aludjunk, mert Arany is megírta, hogy: vecserom, vecserom, everybody szpaty... (aki tudja, folytassa!)



Március 23. Húsvét vasárnap, Pasajes, úton.

Az indulási manőver után feljárt a víz a próvára
Ötkor már megriadtam, fél hatkor hallottam, hogy Pjotr elkezdi a raktárt nyitni, háromnegyedkor felkeltem. Így legalább a maroktelefont az ébresztőkor, hétkor, gyorsan le tudom állítani. Viszont az időjárás még nem múlt el, most azt tanálták ki odafent, hogy havazzon Pasajesben! És ha odafönt így döntöttek vala, akkor idelent havazik vala. Na, de ebből elég! (Én is úgy zárom a "fejezeteimet", mint Anonymus a Gesta Hungarorumban.)
Tegnap este Ruszlán belázasodott, és meghűlt, ami egyáltalán nem csoda, hiszen tegnap is volt időjárás, az indulási manőver zuhogó esőben, aztán ahogyan kifordultunk a rakpart mögül a hullámok elkezdtek először csak spriccnizni, hamarost meg már fel is jártak a próvára, hát mindenki olyan nagyon, de rettenetesen elázott, hogy az csuda. És ugye azt mondanom se kell, hogy a nyár még várat magára, sőt a tavasz se igazán van még jelen.
Az, hogy ma Húsvét van, számomra onnan derül ki, hogy látom a keltezés után, mert ugye pravoszláv környezetben ma nincs ünnep. Viszont, hogy egyenlítsek: én meg azt nem tudom, hogy ők mikor ünneplik az idén. ETA palkát a házfalon
De lehet, hogy megtudom, bár a főnökön látszik, hogy nincs sok dunsztja az efféle valláshoz köthető ünnepekről, dátumokról. Tegnap volt az "angyalnapja". Ha nehezen is, de kiderítettük, hogy ez a névnap. Van kicsi zavar a fejében, mert azt mondja, hogy az ő esetében minden rendben van, mert a neve napján van Szent Valerij, meg a fia is Szent Dimitrij napján ünnepli a sajátját, de vannak, akik nem az "angyalnapon". Ez az, ami nem kristálytiszta, hiszen a naptárban benne vannak a névnapok, és amikor benne van, akkor kell tartani. Gubanc csak a nem keresztény nevek esetében lehet, amikor nincs megfelelő szent a naptárban akinek a nevét viselik (Nimród, Szabolcs). Lehet, hogy a kommunisták szerteszórták a szentektől a névnapokat? Tőlük nyilván kitelik, és ha kérdezed, mi okuk lenne, akkor az, hogy összezavarják a fejeket, és összekuszálják azt, ami a múlttal kapcsolatos. Mert a cél az, ami a finánctőkéé is: "a múltat végképp eltörölni".
A házak erkélyein sok helyütt baszk lobogót látni
Hétkor elkezdték a kirakást, és folyamatosan ment. Időnként kinéztem, hogy rakodnak-e, de rakodtak, ezért nem kellett foglalkoznom velük. A délelőtti kávé után a barba kiment Vologyával, utána én voltam a soros. Elég sokszor voltam Pasajesben, de az első alkalmat kivéve mindig a kikötő másik oldalán. (Ez egy kétágú hosszú öböl, mindkét oldalán rakpartokkal, és megkerülni az öblöt gyalogosan esztelenség. Aki ide érkezett, az itt van, aki túlra, az ott van, és passz.) Szóval kimentem, azzal a céllal, hogy elmegyek majdnem a kikötőbejáratig, Pasai Donibane végéig. Ez az a kisvároska, amit bejövetelkor a baloldalon látunk.
Csak bandukoltam, időm volt, meg hidegem is volt, azaz fáztam egy kissé, mert ma ugye tél van, havazással, esővel, és hülye vad széllel. De beérve a városkába (ami természetesen csak egy kerülete, városrésze a modern Pasajesnek) már jobb volt. A tengerparti házak
Csuda kedves, egyutcás település, végig a tengerparton. Egy házsor homlokzata a tengerre néz, és a házak hátsó frontja, vagy az utcai bejárat a keskeny, macskaköves utcára.
A villanyrendőr türelemre szoktat!
Természetesen meg kellett oldani a gépkocsi közlekedést, de ahogyan elnéztem, az úttest nem része a Pasajes körgyűrűnek, mert van vagy két méter széles az úttest. Ide küldenék egyhónapos gyakorlatra minden idióta gyorshajtót otthonról, hadd tanulják meg, mi a magyarok istene, illetve itt tán helyesebb a baszkok istenéről beszélni, gyanítom, itt ő van érvényben. Lefényképeztem, hogy legyen bizonyítékom: az út kezdeténél villanyrendőr, és alatta: 10 percenként. Azaz piros 10 percig van, és zöld is. Bolond autósnak itt elmúlik az idege... És persze kerékvetők között kell menni, hogy ne lehessen a gyalogosokat zavarni. Buszsáv nincs, mert ahol nincs busz, oda minek?
Két ház közötti bejáró, hát... azt hiszem, nekem szűk lenne.A baszk lobogó
Ez kérem egy nagyon nemzeti negyed. Úgy fel van lobogózva, mintha nem is Spanyolországban lennénk. Minden erkélyen, ablakpárkányon baszk lobogó (vörös alap, benne egy fehér kereszt - az oldalfelező pontokat köti össze -, és egy zöld, ami a sarkokat átlósan). Menetközben felvetődött bennem a gondolat: ha nálunk a nemzeti oldalra azt mondják, hogy magyarkodnak, akkor ezek itten baszkolódnak?
A baszk lobogóA baszk lobogó Persze sok, függetlenséget követelő, plakátot is láttam, egy falra festettet le is fényképeztem. Menetközben megtaláltam azt a házat, ahol Victor Hugo lakott egy ideig, az most múzeum. Végigmentem a sikátorokon, sok bár és kocsma akkor nyitott, az éttermek ablaktábláit is levették, és sokan böngészték az étlapot. A baszkolódók meg is éheznek, ezek szerint.
Megtaláltam egy keresztet, nagyon régi, a tizenhatodik századból való, és annak emlékére állították, hogy a hazájukat védő baszkok 814-ben jól elverték Nagy Károly inváziós hadait. Ez jó hír, még így a történelmi távlatokat is figyelembe véve, a messzi múltból.
Az indulási manőver után feljárt a víz a próvára
Kellemes séta volt. Sok fényképet és videót készítettem. Kétórányi mászkálás után mentem vissza a hajóra. Fél ötkor vége a kirakásnak, jött a draft surveyor, a továbbiakban Haritz, mert ez a becsületes baszk neve. (Hogy az élet ne legyen komplikált, ezért a helyettesét is így hívják, ez egy igen megbecsülendő szokás errefelé, mert csak egy nevet kell megtanulni. Milyen klassz lenne, ha bevezetnék köztelezően: egy cégnél mindenkit Istvánnak kell hívni, és passz. Egy multi könnyen megcsinálhatná, mert nekik mindenütt nyalják a sggkt a kormányok.) Megcsináltuk, majd manőver és indulás. Kint rossz idő lévén csak a kijáratig hozott a révkalauz, ott megadta az utasításokat, és kiszállt. Kimentünk. Odakint nem volt olyan rossz, mint vártuk. Manőver után lementem.
- István, csak érkezésre kellesz. - mondta a kaftán.
Ezzel aztán jól el is rontotta a pihenésem, mert nem mertem elaludni, ugyanis ebben az esetben manőver után nem jön álom a szememre egyhamar. Nos, azért lefeküdtem, és kicsit aludtam is. Éjfél előtt húsz perccel szólalt meg a duda, hogy menjek a hídra.



Március 24. Húsvét hétfő, úton, Bilbao, úton.

Nos, mivel este tíz után megint tombolt az ítéletidő, így aztán a révkalauz csak a móló végénél szállt be. Nem volt túlságosan stabil(a móló az volt, csak a pilot nem), lévén itt is húsvét. És ez az idióta végig jajgatott, hogy miért akarunk mi kikötni, menjünk horgonyra, most nagyon veszélyes, meg minden. Kétszer próbálkozott, nem sikerült neki, utána a főnök úgy döntött, hogy akkor horgony, és öt perc múlva úgy, hogy mégis part mellé. A révkalauz csak jajongott, hogy hülyék vagyunk, ha ilyen időben kikötünk. Ráadásul nem is mehettünk a helyünkre, mert ott egy hajó volt. Vagy kétszáz méterrel előbbre kötöttünk ki. Fél tizenkettőkor kezdtük, és fél kettőre voltunk a part mellett, úgy, ahogy. A pilot, mint akit seggbelőttek, úgy rohant el, amint két kötél a parton volt. Az látnivaló volt, hogy itt nem lesz rakodás, reggel nyilván shifteléssel kezdjük a napot.
És így is lőn.
Az éjjel úgy döntöttem, hogy én picike porszem vagyok a világ nagy-nagy fogaskerekei között, és nélkülem is megy minden a maga útján, és ha nem veszek tudomást a problémáról, akkor végül is nem létezik. Mindezeken felbuzdulva, nem állítottam be semmi ébresztőt, kelek, ha kellek. És így is volt. Háromnegyed nyolckor a barba dudál a hídról, és kezdetét vette a nap.
Azzal, hogy senki nem tudott semmit, és mindenki másra mutogatott.
- Miért foglalt a rakpartunk, miért nem állhattunk oda? - kérdezte a főnök a csecses-begyes menyecskét, persze csak telefonon.
- Captain, miért nem álltak hátrább, a másik hajó elé? - kérdezte a faros-boncos ügynökhölgyike. (A boncos palóc tájszó, és a vastagcombúakra mondják).
Miért, és hogyan, mikor és merre, miért, mikor, merre? Ezek a kérdések zsongtak körülöttem. De az ügynöklány csak nem került elő, mert már a pilotállomást is kikérdeztük, mikor, merre, meddig?
- Nemsokára ott az ügynök - adta meg a választ egy kedves női hang.
Aztán megjelent a rakparton a csecses-faros kocsija, de ő maga nem szállott ki belőle, inkább felhívta a hajót, hogy mindjárt jön a révkalauz, és shiftelünk. Igen, de hova, hiszen a helyünk olyan, mint a vasúti klotyó: foglalt. És első lépésként valami történt: a daru elkezdte a szenet átpakolni, előre, hogyha hátramegyünk, akkor legyen mit berakni. Na, ez valami!
Aztán révkalauz, és elkezdtük a kötélmanővert főgép segítségével.
Ne tessék elfelejteni, hogy közben jéghideg, zuhogó eső, és ezer kilométeres szél könnyítette a manővert. Mindenki olyan rohadtul elázott, hogy csuda! Ilyenkor nem rossz ám a hídról nézni, hogyan teszik a dolgukat Laokoonék a próván. Mert a két matróz úgy belegabalyodott az orrkötelekbe és a springekbe valamit az oldalirányú (brest line) kötélbe, hogy alig lehetett kivenni, mivel birkóznak éppen. Végül, mint aranytartalék, a főnök engem is bevetett, szerencsére ekkor már sütt a napocska, és csak a szelecske fútt, de az bizony piszkosul. Na, egy szónak is száz a vége, hátramentünk, és fél tizenegykor elkezdték a berakást.
Akkor elkezdtünk kiballasztolni, de ugye ahhoz, hogy a teljes vízkészlettől megszabaduljunk, szükségeltetik kilenc teljes óra. Elvégre 1400 tonna tengervizet kell kiszivattyúzni! Na, most mi lesz? Hiszen az ítéletidő miatt, és a shiftelés miatt csak két tankot ürítettünk ki érkezés után, hiszen kell a merülés. Úgy oldódott meg a dolog, hogy azt mondták, délután kettőig dolgoznak, akkor átmegy a daru a mögöttünk levő hajóhoz, és este nyolckor vissza hozzánk. Ennek nem örültünk eszeveszetten, mert így hajnalban érkezünk Pasajesbe, viszont lesz időnk a rendes kiballasztolásra. Nyilván, hogy ne végezhessünk időben, ezért délután négy negyvenkor már itt volt a daru, és fél hatra berakott minket. A draft survey olyan, amilyen. Ilyen hullámos vízben lehetetlenség pontosan leolvasni a merülést.
Aztán a lyukas tank tele van, nyilván annyival túl is vagyunk rakva, azaz 12 centivel. Reméljük a legjobbakat. (Azért nem izgulok a túlrakottság miatt, mert a téli merülés helyett a nyárira raktuk a hajót, és egy hét múlva már a nyári merülés lesz érvényben.)
Hát ennyi a mai nap, illetve még el kell menni, és el kell jutni Pasajes közelébe, akkor lesz vége a napnak.
Akkor még azt is elmondom, hogy fél egy körül bóklászok a jeges szélben, élvezve a zuhogó esőt, megnéztem a mögöttünk levő hajót. Talán már ócskavasnak se jó, de még megy, úgy tűnik.
A barba ott volt a decken, és megkérdezte, mikor indulunk.
- A daru fél kettőkor átjön magukhoz, és 20:00-kor folytat minket. - mondtam neki, és a 20:00 ugye angolul úgy hangzik, hogy twenty hundred (azaz húsz száz).
- Nem lehet, mi sose dolgozunk 20:00-ig, csak este nyolcig (never till twenty hundred, only eight p.m.)
Most le lehetne hülyézni, de nem teszem, mert ez ugyanaz, amiről párszor szóltam a naplómban. Ha valaki belenő egy mértékegységrendszerbe, idősebb korában szinte lehetetlen átváltani egy másikra. Bizonyos angolszászok 8 a.m. és 8 p.m. (azaz reggel nyolc és este nyolc) alakban mérik az időt, és nem használják a 24 órás beosztást. A húsz órát legfeljebb csak a kezükön tudnák átszámolni, hogy mennyi p.m.
Indulás este hétkor, kicsit dülöngéltünk, de egyáltalán nem volt vészes.
Éjfélkor szólalt meg a duda, hogy mehetek a hídra, érkezünk.

Március 25. kedd, úton, Pasajes, úton.

A manőver elég nyugis volt, ha eltekintünk attól a borzalmas mennyiségű víztől, ami a felhőkben van, és az most mind leesett. Hát, nem tudom, hogyan lesz a továbbiakban, de ha így megy, hogy mindenegyes manőverkor bőrig ázunk, a végén ki köti ki a hajót? Mert ugye Ruszlán tegnapelőtt, ma Ljosa (Ljosa = Aljosa = Alekszej) van dögrováson. A barba vitézül kezeli őket.
A gyáriak megjöttek hajnali fél hétkor, hogy meghatározzuk a rakományt. Egy kicsit megint túl vagyunk rakva, hát teljesen megáll az eszem, hogyan lehet olyan körülmények között, mint Bilbaóban van, egy rendes draft surveyt csinálni?
Nyugis nap egyébként. A barba kicsit kiment, akart mindenfélét venni, de itt a szépségen kívül nem sok minden van, ha a kocsmákat nem számítjuk, meg az apróka boltokat, amiket meg kellene előbb találni.
Vologyának ma odaadtam a videóimat, amiket itt készítettem a hajón. Most aztán bőszen mozizik.
Este háromnegyed hétkor vége a kirakásnak. Jött a draft survey. Ezt hamar összedobtuk, és utána kérdem Haritzot:
- Van baszk zenéd?
Megnyúlt pofával néz rám, mint akinek nagyon belemásztak a baszk öntudatába.
- Hát persze! Egy csomó.
- Kellene valami népzene, ha tudnál kölcsönözni egy-két CD-t.
- Népzene? Adok egy teli DVD-t! A legjobb együttesünk műsorából!
Így aztán most izgatottan várom a holnapi érkezést vissza Pasajesbe, és azt, hogy Haritz barátunk be váltja-e az ígéretét.
Ezután a barba hívta a révkalauzt.
Volt több pilotunk is.
Az első nyolc óra tízkor nem jött. A második fél kilenckor nem. A harmadik kilencre mondta az érkezését, a következő kilenc húszra ígérte, és fél tízre megjött. A hatalmas kunszt az egészben, hogy mindegyik már útban volt hozzánk, amikor hívtuk őket. Úgy látszik, Madridból jöhettek, mert különben mi tart ilyen sokáig, nem? Én persze nem rostokoltam a hídon végig, ez a kaftán dolga, ő viszi a hajót. Viszont Pasajesben én kormányzok, tehát meg kellett várnom, amíg kiérünk a nyílt vízre. Utána mentem feküdni, volt már fél tizenegy is mire ágyba kerültem. No, most nem érdekelt, hogy kelt-e érkezésre, vagy se, uzsgyi az ágyba!
Ja, megint annyi víz jött az égből manőver közben, hogy csuda! Érdekelne, honnan tudják az égiek, mikor manőverezünk, mert csak alatta esik. Előtte nem, és mire a fiúk elvonultak, addigra megint elállt.



Március 26. szerda, úton, Bilbao, úton.

Nem volt teljesen nyugodt az alvás, mert egy-egy nagyobb billenésre felriadtam, de azért mindig vissza tudtam aludni. Ez így ment egészen fél hétig, akkor meg már láttam, hogy nem kellek érkezéskor kormányra, nyilván "jó" időben érkeztünk.
Berakás Bilbaóban. A markolókanálba 30 tonna szén fér!
Fel a hídra, megnéztem a bejegyzést, reggel négykor kötöttünk ki.
Nyolcra megjött a darus, és elkezdték a berakást. Most, amikor írom a naplót, reggel, remélem, hogy dél körül elmehetünk, és akkor lenne egy esténk is egy éjszakánk is és egy nappalunk is Pasajesben.
Persze ahogy elkezdték a berakást, eleredt az eső, és megint viharossá erősödött a szél.
Aztán megjött az ügynök.
De nem a faros-begyes, hanem egy búsképű lovag, alighanem Don Quijote de la Bilbao.
Nem mondott semmit a menyecskéről. (Lehet, hogy jár neki is egy szabadnap, hiszen a Húsvét hétfőt végig "dolgozta"?)
Féltizenkettőre "beraktam" a hajót, a barba oda volt a gyönyörűségtől, mert ezt szeretné minden alkalommal: Bilbaóból a lehető leghamarabb megszabadulni, hogy Pasajesben minél hosszabban állhassunk.
Így délben jött a révkalauz, és eljöttünk.
A pasajesi bejárati lámpa
Indulásnál a barba felhívta a legénységet a hídra, és a következő szózatot intézte hozzájuk:
- Fiúk, A1-es körzetben hajózunk (azt jelenti, hogy állandóan VHF körzetben vagyunk). Sosem vagyunk messzebb, mint 20 mérföld a parti mentőalakulatoktól. Ha valami történik a lyukas ballaszttank miatt, akkor jobb, ha felkészültek vagytok, és az értékeiteket egy helyen tartjátok, amit gyorsan magatokhoz vehettek szükség esetén.
Szózat vége.
Ennek az oka az, hogy hiába üzengetünk a tulajnak, nagyon nem akarózik tudomást venni a lyukunkról. Persze, persze, likas a tank, mondták, meg is oldjuk majd a problémát, de most nagyon nehéz lenne felmondani a hajóbérleti szerződést. Hiába kérte a főnök, hogy küldjenek Bilbaóba búvárt, csak nem akarják meghallani, és intézkedni. Mert ha jön búvár, és megállapítja, hogy van egy lyuk (ne adj Isten, egy repedés, mert az sokkal rosszabb) a fenekünkön, akkor azt neki hivatalból kell jelenteni a Kikötőkapitányságnak, aminek viszont hivatalból le kell állítani a hajót.
És ugye, ebben a fene nagy demokráciában, meg ebben a csupa csudagyönyörű, EU-nak nevezett vállalkozó-mennyország gittegyletben minden, de minden fontosabb, mint az ember. Csak a pénz, az a rohadt krv@ profit számit csak, nem érdekes, hányan döglenek bele, a lényeg, hogy a bankár pénztárcája vastagabb legyen. De persze nekem a fejem veszik, ha szemetesnaplóba elfelejtek bevezetni egy szemétkiadást.
Ilyen szűk a pasajesi bejárat. Sziklák között kell bemennünk.
A kaftán áthozta a hajót, az érkezésre persze felmentem. Addigra már megint dühöngött a 7-es, 8-as vihar. És itt bizony a pilotnak ki kell jönnie, mert a bejárat rettentő keskeny és sziklafalak között kell behajózni, hát jó időben is ők kormányoznak, nemhogy rosszban! Ma például három teljes kört tettünk meg, mire beszállhatott. Azért körözünk ilyenkor, hogy amikor "hullámárnyékot" csinál a tengerjáró, akkor a kis csónak viszonylag "csendesebb" vízen tud megközelíteni. De ez ötször nem jött össze, csak hatodikra sikerült. Így aztán csak negyed hétre kötöttünk ki.
Azt hiszem, mondanom se kell, hogy viszonylag tiszta égbolt volt, amíg a tengeren jöttünk, de beérve, amikor elkezdtük a kikötési manővert, nekieredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna!
Hát ennyi történt ma.



Március 27. szerda, Pasajes, úton.

Érkezési manőverünk persze esőben volt.
Ímél jött Madridból, miszerint a hajóbérlő képviselője eljön megnézni a hajót, és elviszi a főnökömet egy vacsorára (vagy ebédre, mert vacsorakor menni kéne már Bilbaóba). Tegye. De a bulkhedek akkor is maradnak, ahogyan a barbát ismerem. Ugyanis már megint az a gond, és az ímélváltások tárgya, hogy túl sok mozgatható válaszfalunk van, és miért nem a parton vannak? Megmondom őszintés, hogy az nekem is jobban tetszene, mert egyszerűbb lenne berakni a hajót.
Tegnap, amíg a révkalauz próbált beszállni, vagy öt hajó jelezte, hogy jönnek, érkeznek, mikor jön a pilot? Köztük a Nadin volt az első, nekik azt válaszolták, hogy jöjjenek a bejárati bójához (ez, mintegy egy mérföldre van a bejárattól), ők a másodikak, utánunk hozzák be őket. Egy mérföldre északra várakozzanak a sorukra. Nos szegények nyilván várakoztak, bele is unhattak, mert reggel hatkor megyek a hídra, hogy beírjam a naplót, hát ott van mellettünk a pilotcsónak. Mit keres ez itt ilyenkor? Nézelődöm, hát látom, mögöttünk a Nadin épp akkor köt ki. Ha ők a másodikak voltak, hányan lehetnek még kint?
Egész nap randa, esős idő, de annyi víz ömlött az égből, hogy az már skandalum.
A jelzett időben megjöttek a madridiak, itt voltak, megnézték a hajót, fényképezgettek, tárgyaltak, aztán elmentek ebédelni, a barbát hiába hívták, nem ment, inkább elugrott egyet telefonyozni az asszonynak.
A daru döglődik, lassan megy a munka, azt mondta a stivador, hogy este 9-kor végezünk. Ez nem jó. Már az, hogy ezt mondta, mert ez itt azt jelenti, hogy biztosan nem kilenc előtt, de hogy mikor, azt a jó ég se tudja. Azt is mondta, hogy nincs pilotszolgálat, olyan rossz az idő odakint. Az tény, hogy a hajók nem mozognak, van amelyik rakodik, de amelyik menetkész, az a rakpart mellett ácsorog. Nem szeretnék most kint lenni.
Kirakás vége fél nyolc. Nincs mozgás a kikötőben, a barba rákérdezett, mi újság?
- Mindjárt utánajárunk az időnek, és meglátjuk. - volt a válasz. Nem telt bele öt perc, elkezdték a hajókat hívogatni. Fél órás különbséggel ígérték nekik a révkalauzt. Ránk majd éjfélkor kerül sor. Így le a kabinba, és csak pihentettem a szemem, nem (akartam) aludni, de azt hiszem, ez mégis sikerült. A főgép indulására azért felébredtem. Éjfél előtt fel a hídra.
- Semmit nem pihentem - mondja a barba, és ezt el is hiszem. Éjfélig semmi.



Március 28. péntek, Pasajes, úton, Bilbao, úton, Pasajes.

Akkor rákérdezett a főnök. Még fél óra, és itt lesz, kaptuk az ígéretet. Valóban, bejött egy autószállító, és onnan hozzánk szállt át. Egykor kint voltunk, a szél lecsendesedett, persze 3 méteres hullámok még voltak. Lementem, és viszonylag gyorsan elaludtam. Arra ébredtem háromnegyed nyolckor, hogy állunk. Megbeszéltük a teendőket a főnökkel, és miután megvizitált minket a faros-begyes, elment aludni. Nekem csak az a gondom, hogyan lehet a hajót négy óra alatt berakni, és kiszivattyúzni a ballasztvizet, amihez 8 óra kell. Azt hiszem, kicsit lassítom a berakást, és vagy kétszáz tonnával túlrakom, és majd a berakás után is folytatjuk a kiballasztolást.
Vár az autótároló fölöttAztán másképp alakult, mert majdhogynem kiszívtuk a tankokat a berakás végére. Tizenkettőkor kész volt, és azonnal indultunk. A délutáni őrséget nem engedtem, hogy a barba csinálja végig, lezavartam pihenni, hiszen én aludtam az éjjel, ő meg kilencig talpon volt az egész éjszakai szolgálat után. Gyönyörűséges időnk volt, na, tetszik látni, kérem szépen, az ilyet szeretjük: húsz fok, sima víz, majdhogynem szélcsendes. Csak mire Pasajes elé értünk, beborult, szemerkélt, elkezdett a szél is fúni, és beindult a "hullámosodás".
Este fél hatra érkeztünk a pilot beszállóhelyre, és fél hétre ki voltunk kötve. Gondolj bele: fél egykor még itt voltunk, és este fél hétkor már itt, újra! Azért ez nem semmi. Kész TÜZÉP teherautó a hajó, mi meg a szeneslegények. Gyors draftsurvey, és kész. Pihenés van az egész vonalon, ki-ki, ahogyan szereti. Én a fotóimat rendezgetem és fotóvideót készítek belőle. Ezek fotókból készített filmek, amiket egy DVD lemezre teszek majd rá otthon.



Március 29. szombat, Pasajes, úton.

Tök nyugi van. Hatra nyitva a raktárak, és hétkor, amikor felkeltem, látom, hogy visszafelé kezdte el a darus kirakni a hajót, ez csak annyit jelent, hogy azzal kezdte (egyes raktár) ami a végére szokott maradni. Ez persze nem világrengető baj, csak a rakodás végén várnia kell majd, hogy a pontonokat Pjotr elrendezze.
Ilyen időben szeretünk dolgozni: süt a nap, kellemes a hőmérséklet!A barba kiment Vologyával, és a hajónak "eszközölt" kézi vásárláson kívül vett magának egy DVD lejátszót, mindössze 29 euróért, olyat, ami mindent tud, mindent lejátszik, amit mi otthon csak számítógépen tudunk megnézni: filmet, fotókat, zenét (ez mondjuk fölösleges nekünk otthon).
Ki hinné, hogy lehet így is: süt a nap, gyönyörű az idő, kellemes a hőmérséklet: 21 fok, pontosan nekem való idő!
Fél ötkor draft survey, és indulás. Fél hatkor kint voltunk a vízen. Ez az itteni draft survey, ezen a járaton, a következőképpen néz ki: Bilabaóban én csinálom. Nem csinálok kezdeti draft surveyt, mert tudom mennyi a konstans, tudom mennyi üzemanyag van a hajóban. Ezután kiszivattyúzzuk a ballasztot, és megsaccolom, mennyi ballasztvíz maradt a hajóban, és ez alapján kiállítjuk a fuvarlevelet. Ezután megérkezünk Pasajesbe, ott jön a survyor, leolvassuk a merülést, lemérik a ballaszttankokat. Ekkor már tudom, hogy "jól-e saccoltam-e", és tudom, mennyit lehet kirakni. Amikor kész a kirakás, akkor megcsináljuk a végső draftsurveyt, és ekkor megmondják mennyit raktak ki, és mennyi maradt a hajóban, mert sose rakják ki teljesen a rakományt. Ezek afféle hiszem, ha akarom draft surveyek. Aztán eljön az utolsóelőtti fuvar, mint a mostani. Ekkor majd, kirakás után, megmondja Haritz, hogy az utolsó fuvar fuvarlevelén hány tonna szén legyen, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi van a hajóban. Ugyanis az óriás bulkcarrier szállítólevelén levő mennyiséggel kell egyezni az általunk elhordott rakománnyal. És isten bizony, nálunk senki nem eszik szenet, ezért az nem igen érdekel senkit, hogy mi alkalmakként mennyit rakunk be, csak az, hogy meglegyen az a szénmennyiség, amit a nagyhajó hozott.
A markolókanál előtt egészin kicsinek látszomÍgy aztán nem kell senkinek sajnálni, amikor azt mondom, hogy minden nap két draft survey van, mert olyan is. Egyébként a kétHaritz lemásolta a hidrostatikus táblázatainkat, a tanktáblázatainkat, és elkészítették a maguk draft survey programját, és valóban, a merülést beírjuk, az üzemanyagot, és a vízmagasságokat a ballaszttankokban, és máris megvan az eredmény nekik is, akárcsak nekem, mert ugye én ezzel a programmal dolgozom, amióta megvan az Illetőm.
A szakács megint finomat készített: halat subában. A halra reszelt főtt burgonya jön, és arra majonézes cékla. Ez persze inkább hidegtál, mint főtt étel. Oleg persze azt mondta, hogy ez "fish under jacket". A barba finomította, hogy ez bizony nem dzseki, hanem ukránul suba. Ez valamiféle nagykabát, mondta. Ekkor mondom, mi is ezt a szót használjuk a juhászok hordják, meg minden, kifordítom, befordítom, mégis suba a suba...
- Ez az, hát persze, nálunk is ezt jelenti!
Ma a halat halkonzervből szerezte, de lehet sózott heringből is készíteni. Este hétkor nem tudtam a szemem nyitva tartani, lefeküdtem, azzal, hogy csak lazítok egyet. Úgy is fejeztem be, hogy friss vagyok, kipihent vagyok, és azonnal elaludtam. Tizkor felriadtam, vécére menve láttam Bilbao fényeit, ez azt jelenti, hogy hamarosan érkezünk. Na, mi lesz velem éjjel, hiszen nem fogok tudni visszaaludni? Ezen töprengtem, aztán...

Március 30. Bilbao, úton, Pasajes.

... aztán kinyitom a szemem, nézem hány óra van: hajnali négy. Még félóra szundi, aztán felkelés, utána vissza egy jó kis lazításos relaxra, és ötkor felkeltem, most írom a naplóm.
Gyeny hujovi
Tehát minden szép és jó... lenne, ha nem fújna már megint az a hülye szél, most délkeletről, itt a rakpart mellett hátulról kapjuk, hát az a jó benne, hogy hátulról jön, és ez a szénport majd elviszi, és nem a felépítményre hordja, mint eddig.
A markolókanál előtt egészin kicsinek látszom Negyed hétkor megjelent a barba a kabinomban, ami teljességgel szokatlan tőle.
Aztán mondotta volt, hogy minden órát átállított, az enyémet kivéve. Így negyed nyolc van, és ilyentájt látni nem teljesen szokatlan.
Jöttek rakni.
Azt mondja a foreman, hogy 3000 tonna rakomány van a parton. Felhívtuk a draft surveyort Pasajesben. Azt mondja Haritz, hogy 3000 tonna hiányzik a tételből, ennyit tegyünk a szállítólevélre. Akkor jó. Azt a 3000-et berakjuk, és tízkor el.
Még jó, hogy reggel nyolcra minden ballaszt ki lett pumpálva.
Jön a barba.
- István, ha csak 3000 tonna a rakomány, akkor ilyen időben kell ballaszt is. Szólj Oleknek, hogy nyomja tele az egyes és a négyes tankokat.
Hát bizony ez kemény három óra, még jó, hogy a rakomány távol van a hajótól, és sokkal lassabban megy a berakás.
A merülési mérce teljesen víz alatt vanNa, most jövök én: elkezdtem aggódni, azért, mert a parton csak van még rakomány, és mi gyanúsan telünk meg. Még jó, hogy jött a stivador, leállítottam a berakást. Már 100 tonnával túl voltunk rakva.
- Gyerünk a főnökhöz - invitáltam a fiút (elvégre legfeljebb 50 éves a srác).
- Nu, mit csináljunk? Van teli négy ballaszttank, ez 700 tonna. Túl vagyunk már rakva 200 tonnával. Ahhoz, hogy a ballasztot kinyomjuk kell négy óra.
Vakarózik a főnök, meg a stivador...
- Rakjunk be a hajóba még 15 kanállal, az 380 tonna körül van, és passz. (A stivador szerint csak 25 tonna szén fér a kanálba egyszerre, nem harminc). Utána kiballasztolunk és elmegyünk. Nem kell várni senkinek.
Ebben maradtunk. Beraktunk, eláztunk, de úgy, hogy az csuda! Nekem csak a zoknim nem lett vizes, mert ez az MBT cipő a cipők csúcsa, még ilyen szempontból is! Alig ázott be! Szuper!
Aztán kicsit nekem felment a pumpa, mert az utolsó kanál felét a pontonra tette a darus, és egyúttal meg is döntötte a hajót. Így a fiúknak szerzett másfél óra kemény különmunkát, mert az egymásra tett pontonok csatornáit teletette szénnel, a ponton tetejéről is le kellett tolni, mint afféle negatív hólapátolóknak.
Érkezünk Pasajes elé, szép napsütésben. Abba a nyílásba kell betalálnunk.Aztán azt se szívderítő látni egy tengerésznek, hogy a hajójának a merülési mércéje teljesen víz alatt van, a plimsollból se látszik semmi, sőt a középső merülési mércéből se... Rossz érzés, még akkor is, ha tudom, hogy 70 centit fogunk kiemelkedni, és minden rendben lesz! Két óra szivattyúzás után olyan állapotban voltunk, megállapíthattam a rakomány súlyát, és indulhattunk. Az nem megy, amit a Haritz mondott, hogy azt írjuk a szállítólevélre, amit ő mond, mert hogyan néz az ki, hogy eljövünk 3000 tonna szénnel, és a parton maradt még négyszáz, ami nem fért már belénk? Így aztán a szokásos 4350 tonna körüli rakománysúlyt írta rá a főnök.
Ez megoldva. Jön a pilot. Indulási manőver.
A pilot adja az utasítást, a barba meg kormányoz, meg szaladgál ki, nézi, hogyan mennek a dolgok. Átvettem a kormányt.
- Orrsugár kormány balra - adja az utasítást, amikor indulunk el a rakparttól. - kormány 20 fokot balra.
- Kormány 20 fok balra - mondom neki vissza.
A jobboldali 'kapuőr'. Ilyen sziklák között kell elhajóznunk, és elég közel! - Kormány teljesen balra!
- Teljesen balra! - válaszolom.
- Nem, nem, nem balra, teljesen jobbra! - kiabálja szinte kétségbeesetten. - Jobbra, jobbra...
- Teszem jobbra - mutatom, de persze időbe telik, míg a mutató és a kormánylapát átér. Már átért a kormány, amikor durr! A farunk a rakpartnak csapódott. A hang alapján biztos voltam, hogy a vas elkenődött.
Manőver után lementem. A muráda bizony befelé dől, és két oszlop, ami eddig egyenest állt, az most alul kiszakadva a fedélzetből, felül megrepedve, ha kikötöttünk, jobban lehet majd látni.
Ennek ellenére a manőver után sikerült belealudnom a relaxba. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeretem tiszta. Ugyanis manőver közben azt csináltam, amire utasítást kaptam. Az igazság az, hogy ilyenkor én se nem látok, se nem hallok, magyarán nem kísérem figyelemmel, mi történik, csak a kormánylapát mutatójával foglalkozom, hát nem is igen tűnt fel, hogy éppen ellenkező utasítást kellett volna kapnom.
A baloldali 'kapuőr'. Ilyen sziklák között kell elhajóznunk, és elég közel!Érkezés este.
Felmegyek a hídra, már látjuk a révkalauz csónakot, amikor csatt! Elmegy az áram. Nem blackout volt, mert a főgép ment, de a GPS-ek, a radarok, a komputer, a kormánygép, feldobta a talpát. Szerencsére, mire a pilot beszállt, már minden működött. Ekkor mondta a barba Vologyának ami a címben van, hogy gyeny hujovi. Az angol ezt fucken day-nek mondaná, a magyart meg tanáld ki. Amikor a pilot beszállt, azonnal átadtam a kormányt, és egész manőver alatt hozzá se nyúltam, betartva a barba tanácsát: ma már semmihez se szabad hozzányúlni.
Kilencre kikötve. Végigfotóztam a bejövetelt, szép esti napsütés volt, de bent a kikötőben már felhős. Még Bilbaóban beszélgettem a stivadorral, és ő mondta, hogy ez az erőmű naponta kétezer tonna szenet zabál fel, hát mi éppen a napi fogyasztást hozzuk, nem sok tartalékot halmoznak fel velünk! És ugye semmi más lehetőség nincs a szén idejuttatására, mint hajóval hozni, és az erőmű mellett kikötni. Ugyanis olyan nagy itt a helyszűke (az erőmű a sziklás domboldalra épült), hogy újabb utak építésére nincs nagyon lehetőség, ezért aztán hiába tud egy nagyobb hajó 50 ezer tonna szenet kirakni a túloldalon, nem lehet áthordani erre az oldalra teherautókkal. A legésszerűbb ekkora hajóval, mint mi vagyunk, hordani a napi fogyasztási szükségletet.
Azt is mondja az ügynök, hogy 14-én lesz az utolsó fuvar, mert bezárják az erőművet. Akkor meg minek jöttek Madridból és tárgyaltak arról, hogy kiveszik egy évre a hajót, a hajógyár után? Na, majd meglátjuk.



Március 31. hétfő, Pasajes, úton.

Javítjuk a csattanás látható jeleit...Korán keltem, ötkor már ébren voltam, fél hatkor felkeltem. Kipucoltam az MBT cipőt, mert kiverte a só, és nagyon nem szeretném, ha emiatt idő előtt tönkre menne. Kötve hiszem, hogy van rajtam kívül valaki, aki annyi gondot fordítana a melóscipője karbantartására, mint én itt.
Aztán elkezdték a kirakást, de az első két és fél óra csak a halott csókolgatása volt, mert a daru döglődött. Így bevetették a másik, tartalékot is. Az idő továbbra is pocsék. Hol hétágra süt a nap, hol zuhog. A barbának szerencséje volt, mert elkapott egy háromnegyedórás napsütéses időszakot, amíg kiment telefonálni a "my lovely wife"-nak, azaz hőn szeretett asszonyának. De csak azért volt napsütés, mert téli dzsekiben ment. Ha pólóban, akkor biztosan elkapta volna a zuhé!
Délelőtt Vologya három másik sráccal megcsinálta a törött és elgörbült oszlopot és bordát.Javítjuk a csattanás látható jeleit... Fatuskókkal, ékekkel, gerendákkal kiácsolták és igazi, lenini nagykalapáccsal visszakényszerítették a helyére. Mintha új lenne! Isteni keze van ennek a manusnak! Csak egy kicsit jobb lenne angolból, akkor biztosan jobban összebarátkoznánk, mert emberileg sincs kivetni való benne. Nagy dumás, jó dolgos, vidám, meg minden.
Én nem mentem ki, viszont valóban hasznosan töltöttem a napot, mert befejeztem a térképek javítását, ami már nagyon nyomasztott. Így naprakész vagyok minden munkámmal, készülhet a váltóm. Vajon megint Miki jön le? Akkor szegényt nagyon megszívatták, mert februárban hajón szeretett volna lenni.
Ja, a draft surveyorral beszéltem, aki szintén mondta, hogy április 14-én bezárják az erőművet, egy kéthetes karbantartásra, de a szenet addig is hordani kell.
Este kilenckor indultunk. Bent finom, csendes víz, kint hülye döghullámok.
Viszont az elalvásban nem nagyon zavart.



ÁPRILIS

Április 1. kedd, úton, Bilbao.

Egy jókora bulk carrier áll előttünkNegyed háromkor megriadtam, hogy veszettül billegünk. Akkor már látszottak Bilbao fényei. Hétkor keltem, most másik rakparton állunk, ez egy hullámtörővel beljebb van, védettebb hely, és forgalmasabb is. Dunsztom nincs, mikor kezdik a berakást, mert mellettünk ezer teherautó üresen várakozik, és nyoma sincs annak, hogy bárki el akarná őket zavarni, vagy egy darut akarna a hajó mellé telepíteni. Viszont előttünk áll egy marha nagy dán hajó, több, mint kétszer olyan széles, mint mi. Mi ugye 13 méter vagyunk, ők 32!
Mire kiballasztoltunk, és kinyitottuk a raktárt nagyon úgy nézett ki, hogy mi, mint a legkisebb hajó, itt állunk elhagyatottan, senki se törődik velünk, jaj nekünk, mit tegyünk most?
Fél tízkor a főnök úr is felkelt, és abbéli reményét akarta kifejezni, hogy a hajó félig be van rakva, de sajnos nem. Felhívott valakit az ügynökségen, valószínűleg a begyes-farost, mert mindenféle hülyeséget mondott, de a lényeg azért kihámozható volt: este nyolckor kezdenek berakni. Jó. Addig el vagyok, mint a befőtt.
És olvasok
amint az a jól nevelt befőttől elvárható.
Most a változatosság kedvéért a Várnai csatát, csak most Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története című munkájából. Ez egy kis kiegészítés ahhoz, amit a múltkor írtam.
A Hunyadiak és a Jagellók korát Fraknói Vilmos írta meg, és hallatlanul érdekes olvasmány!
Először is: itt is olvasom, hogy szegény királyunk, I. Ulászló fejét egy bizonyos Khodsa Kizr vágta le, ez a név már biztos, mert most olvasom, nem előadásban hallottam, és a hallott nevek leírása nagyon is bizonytalan.
Valójában sok és nem sok újat olvastam. Ez érdekes. Mert a fő vonal az természetesen ugyanaz, de rájöttem bizonyos csúsztatásokra dr. Varga Tibornál. Mert amit tőle hallottam, az egyértelműen az volt, a királyt támogatandó EU-s flotta nemhogy megakadályozta volna a törökök átkelését, hanem még ők szállították át fejenként egy aranyért Murád seregét.
Nos, Fraknói azt írja, hogy:
"A hajóhad, a mely hivatva volt, hogy átkelését megakadályozza, ezen feladat megoldására képes nem lehetett. Ez a hajóhad összesen csak huszonegy gályából állott, a melyekből nyolczat a pápa, ötöt Velencze, négyet a burgundi fejedelem, kettőt-kettőt a görög császár és Ragusa küldöttek. Ezek részben a Dardanellák szorosában, részben a Bosporuson foglalván állást, hatvankét kilométer hosszu vonalon voltak szétszórva. E mellett a görög császár a Bosporus európai partját megszállani elmulasztván, lehetővé tette, hogy azt Khalil basa az európai török tartományokból egybegyüjtött sereggel elfoglalhassa; már pedig a strategia egyik elemi tétele az, hogy az ellenséget, mely egy folyam mindkét partjának ura, átkelésben hajókkal megakadályozni lehetetlen."
És ezután leírja, hogy a Konstantinápolyban megtelepült genuai kereskedők szállítják át hajóikkal a török seregeket jó pénzért. Persze most senki ne várja, hogy mea culpázzak, mert ezek a genuaiak is csak EU-s kereskedők, akik az anyjukat is eladnák jó pénzért.
Ez azért teljesen más, mint amit az előadásban hallottam! És hogyan is mondta dr. Varga Tibor? Nem idézet, de valahogyan így: ha hallunk valamit, akkor kérdezzünk rá a forrásra, mert szépet mondani igen könnyű, csak nem biztos, hogy igaz.
Az viszont kétségtelen tény, hogy Ulászló mindenképpen szavatartó akart maradni, Fraknói munkájából egy határozott és végtelenül becsületes, fiatal, nagyreményű király alakja rajzolódik ki, akiből (ő írja) nagy királyunk válhatott volna. Az ország helyzetének kuszasága, a bonyolult nemzetközi viszonyok, cselszövések, hitszegések, árulások teremtettek olyan helyzetet, amiben többszörös "esküszegővé" vált, de én úgy gondolom, akarata ellenére. Ceasrini bíborosnak bizony nagy szerepe volt abban, hogy az ifjú királyt "megvezette" aki aztán hol így, hol úgy esküdött...
Érdekes, amit Hunyadiról olvastam, és efféléket bizony nem nagyon tanítottak és nem is tanítanak, mert a királyságunk, országunk, nemzetünk nagyságát és félelmetes hírét mutatja:
Egy francia püspök Jeruzsálemből azt a hírt kapta, hogy Egyiptom és Szíria szultánja halálra rémült, amikor hírét vette, hogy Hunyadi délre indul, és meghagyta a hajóhadai parancsnokának, hogy adja fel Szíria védelmét, hogy legalább Egyiptomot megvédhessék!

Dolgozzunk: fél ötre jött egy óriás mozgódaru, amihez két bulldózer hordja a szenet, és elkezdték a berakást. Ez meglehetősen lassú módja a munkának, hát dunsztom sincs, mikor fejezik be a hajót.



Április 2. szerda, Bilbao, úton, Pasajes, úton.

Elolvasva is a dátumot hosszúnak tűnik a nap, hát, majd meglátjuk. A berakásnak 00:20-kor lett vége, ébresztettem a barbát, kiszámoltam a rakományt, megírtam az összes naplómat, és zuhany, és majd alvás is lesz, de előbb befejezem a naplóírást.
Hadd szúrjak be egy idézetet - mert szerintem az ilyesmi mindenkit érdekel -, amit a magyar nép honfoglaláskori nyelvéről olvastam a tegnap említett munkában:
"Ebben először is meglepő a családi viszonyok jelölésére szolgáló szavak bősége. Az oly szavak, mint feleség, vagy hitves, monogamiára mutatnak, az úr használata a férj helyett a férfi patriarchális kormányára a családban. A bátya és öcs, a néne és huga, a déd, ük, szépapa, a szüle, egyveng szavak mint a családi kötelék szorosságát és amellett egységét tanositják. Megvan a közös származás tudata is; "nem-es" az, ki valami nemhez tartozik. És hogy az egész nemzet nem tartotta magát másnak egy nagy családnál, annak emlékét fenntartotta az a maig és csakis nálunk élő szokás, bátyának, öcsnek vagy nénének szólitani az idegent is."
És még egyet:
"Még Nagy-Lajos korában is bőrpánczélt viseltek a magyar katonák. "Ha ez a kordován ruha nagyon elkopott, ujat s ismét ujat tesznek fölébe, úgy hogy erőssé és védelmezővé válik." A pánczélnak a törökben szaut a neve, és Vámbéry igen szellemesen kimutatja, hogy a magyar szűcs eredeti értelmében nem más, mint bőr-pánczél készítő."

Most jobb látószöget kerestem, ahonnan ezt a templomot lefényképezhetemEgyelőre ennyi, és megyek aludni, mert rám fér, lévén hajnali negyed kettő. Reményeim szerint legalább hat óra alvás jut, hiszen odaérünk, bemegyünk, satöbbi.
Ideértünk, bejöttünk, satöbbi.
A satöbbi: kikötöttünk, a draft surveyor a parton várt, gyorsan leolvastuk a merülést, és mire a raktárak kinyittattak, már le is szondázott a pasas Ljosával. Aztán ügynök, forman és kezdődhet a kirakás. Nyolc előtt öt perccel el is kezdték.
Délelőtt kimentem, körülnéztem kicsit San Sebastianban is, mindössze 4 buszmegálló, vettem ezt-azt (ez: vörösbor, az: vörösbor). A főnök úr addig is a sebeit nyalogatta, mert ugye ő fél egykor lett kirúgva a pihe-puha ágyikóból, és azóta talpon volt. Most abban reménykedik, hogy hét körül elmehetünk, akkor éjfélre Bilbaóba érhetünk, és visszazökkenhetnénk a rendes kerékvágásba. Nem mondom, ránk is fér.
De mégse így történt, mert nyolc óra tízkor indultunk, így Bilbao majd kettő felé lesz, én meg háromnegyed hétkor kelek csak.



Április 3. úton, Bilbao, úton, Pasajes.

A főnök és én.Hajnali egy ötvenkor kötöttek ki, én fél háromkor riadtam meg, és fél négykor felkeltem. Hatalmas köd volt, alig láttam az orromnál, de azt azonnal láttam, hogy nem ott állunk, ahol tegnap. Két ormótlan híddaru között, amelyikből az egyik minket fog rakni. Nyolc tizenötkor kezdtek, de azt azonnal láttam, hogy nem fognak olyan hamar végezni, mint a másik mólón. Ugyanis itt ennek a harmincéves amerikai böhömnek csak egy picinyke, húsztonnás markoló kanala van, hát igyekezni kellene, hogy legyen teljesítmény is. És az is látszott elsőre, hogy ma nem fogok annyit rohangálni, mint máskor, ugyanis olyan nyakig érő mocsok és sár van, mintha... mintha... nem is hasonlítok, nehogy megsértsek valakiket azzal, hogy ezekhez az állapotokhoz hasonlítom.
Na, hál' Istennek eljöttünk. De hiába hálázgatok, újra ide jövünk, mert ezt a tételt el kell szállítani, tetszik, nem tetszik. De ne foglalkozzunk ezzel, Anonymus szavaival élve: na, de ebből elég! Örüljünk annak, hogy süt a nap, a tenger sima, és gyenge keleti szellő viszi magával a kéményünk füstjét. Elég mocskosak vagyunk a kéményfüst nélkül is. Nem is tudjuk, mikor mostuk le utoljára a hajót, így a matrózok most e nemes foglalatosságban mélyülnek el. Ruszlán a fedélzetet locsolja, Pjotor a felépítményt öntözi, Ljosa pedig a híd és folyosók padlójáról próbálja levakarni a szenes mocskot.
Vova és én. Kezdek besokallni!
Ez azt jelenti, hogy még egy picinyke erősítés kell, lesz egy jó kis medicinlabdám, amit a fejemről levágott szőreimmel fogok megtölteni. Levágom a szakállam, és nyári fazonra metélem a loboncomat. Olyan szép leszek, mint az útlevelemben vagyok, bár azért már majdnem letartóztattak, mert hiába mondtam, hogy nem vagyok bűnöző, azt mondták: ilyen fejjel majd lesz! Ez persze nem igaz, de vannak magasabb polcokon ülők a kis hazában, akik nem mondanak igazat, és nekik se lett semmi bajuk, hát akkor én mitől féljek.
Este megittunk két vodkát a barbánál. Koktélnak ittuk, felhígítottuk egy kissé. Cranberry leve volt a főnöknek, dunsztom se volt, hogy mi fán terem, és miféle, amit iszom. Kénytelen voltam a szótárt segítségül hívni. Nos, hogy mindenki megtudja: tőzegáfonya levet ittunk, ezzel mindenki pontosan tudhatja, hogy milyen volt az íze! Dumáltunk egy sort, készítettem "búcsúfényképeket". Olyan voltam, ilyen lettemMegbeszéltük, hogy jó lenne, ha mindketten visszajönnénk, mert igen jól kijövünk egymással. Azt hiszem, ez megoldható, ha az Isten és Alina úgy akarja, valamint mi ketten. Ebből egy a biztos: én így szeretném. Azt hiszem, az a tény, hogy a főnök már nem nagyon akar visszamenni (vagy ha igen, már nem nagyon mondja), annak köszönhető, hogy ezen a hajón akadnak plusz pénzek, ami azért nyom a latban.
Készítettem magamról egy fotómontázst, egymás mellé tettem két képet, amikor leérkeztem a hajóra (Nizzában várakozom a Johanna C-re, ez valóban az első napi állapotom!), és egy ma készültet. Jelentős különbség tapasztalható, a hajamat és a szakállamat illetően... Ahogy elnézem a két fotót, ha mindkét kolléga elkezdené növeszteni a haját négy hónapig, kettejüknek se lenne fele annyi, mint nekem!



Április 4. péntek, Pasajes, úton.

Már délután négy van, de nem merem leírni, hogy úton, mert nincs túl sok remény arra, hogy ma elmehetünk. A "rendes" darunk rendesen elhalálozott egy - remélhetőleg - rövid időre, és a tartalék az képes volt a kettes raktárból kiszedni a szenet egészen fél négyig. A másik négykor már a hármast szokta kirakni. Szóval, lassan megy, nem tudom, milyen hülye napunk lesz holnap?
Az erőmű szenesudvara, és ott vagyunk mi is!Viszont ma reggel nyolc körül, mikor már sínen volt minden, kimentem egy egészségügyi sétára. Kinéztem a hajóról egy kanyargós utat, ami felvisz a hegyoldalon, de sajnos az út az elején drótkerítéssel le vagyon zárva, hát nem mehettem arra. Az út az erőmű fölött vitt, és jól ráláthattam a hajóra, de ami elképesztett, az az erőmű széntelepének a mérete volt! Legalább 15 méter vastagságú szénréteget tárolnak, bulldózerekkel nyomják szét, és töltik fel a "szénudvart" Van egy traverz az udvarban a szállítószalag egy lába, azon jól lehet látni, milyen magasan volt felhalmozva a szén, mert addig beállt a rácsok közé. Fénykép persze készült, azon jól lehet látni.
Így aztán Pasai Donibanéba mentem megint, persze teljesen más úton. Most a domboldalon levő lakótelep felvégén értem be. Ez csak egy lakótelep. De mint ilyen, érdekes. Mennyire más, mint egy hazai! Az első, ami szembetűnik: ez nagyságrendekkel tisztább, mint amit vártam! Nem mediterrán viszonyok között tiszta, hanem abszolút mércével mérve, bármelyik norvég, vagy német városka megirigyelhetné! Amitől majd hanyatt estem: találkoztam egy tartálykocsival, és a mellette bandukoló munkás, egy nagynyomású slaggal mosta a járdát! Szegény, szegény Budapest, mikor leszel tizedennyire mocsoktalan! Itt is láttam grafitit: az ócska raktárépületek falán, de a mellette lévő új épületen egy vonást sem!
A környéken nagy kincs a megművelhető terület, hiszen hegyes, sziklás vidék, minden talpalatnyi helyre szükség van. A lakótelep mögötti erős kaptatót teraszosan hasznosítják, de még a házak közvetlen közelében levő kicsi sávot is befogták afféle veteményeskertnek. Ami megint csak ellentétes: a kiskertek afféle nyomortanyáknak látszanak. Lerobbant bádogviskók, töredezett girbe-gurba palatetők, ezek meg olyanok, hogy otthon minden tisztességes kertövezetből kibulldózereznék valahányat!
A Mária 'kápolnánál' A felfelé kanyargó út a középiskolához visz (azt hiszem, 8 osztályos lehet), teljesen a domb tetején van. Hogyan járhatnak oda a gyerekek, hiszen kint van, messze kint van minden lakott helytől. Nos kérem, amíg erre bóklásztam, vagy nyolc iskolabusz ment el mellettem, és vitte fel a gyerekeket!
A lakótelep felső határán mentem végig, amikor megláttam valami érdekest, ekkor leereszkedtem. Ez pedig egy kis kápolnának látszó valami volt. De nem az, mert terméskövekből volt (itt-ott habarccsal megfogatva, hogy le ne omoljon) afféle valamikori barlang lehetett, talán remetelak? Benne egy Mária szobor, koszorúk, és égő mécsesek, hát biztosan minden nap látogatják. A háta megett találtam egy táblát is, most nem mondom meg mi volt ráírva, előbb megtanulok baszkul, és utána lefordítom. Addig álljon mindenki fél lábon!
Kilenckor már a hajón voltam. Hamarost megjött a rendelt élelmiszer. Most finom szalámit kaptunk, és a főnök ráadásnak két palack helyi bort. Az egyiket megkaptam, de hogy milyen, nem tudom elárulni, mert hazaviszem, hogy Nimród fiam bővíthesse a spanyol borokkal kapcsolatos ismereteit. Inkább megbontottam egy másikat, egy palack Viña Cumbrerót Riojából, 2004-es crianzát. Azt tudom, hogy a Rioja az borvidék, és igazán jó minőséget jelent, a crianzáról dunsztom sincs, hogy micsoda, a 2004-re még emlékszem.
A pasajesi ügynök a parton várja a hajótA barba beszélt Alinával a Marlownál, és megbeszélte vele, hogy csak Pasajesből legyen váltás, mert Bilbao erre nem alkalmas az idő rövidsége miatt (és olyan mocskos helyen vagyunk, hogy kétlem, egy kicsit magára adó taxis bejön ide a hajóhoz). Ez viszont azt jelenti, hogy egy nappal előbb vagy utóbb, mert Bilbao páratlan napok, Pasajes páros napok.
Amilyen szemét az ügynök, tegnap hozott négy notiszt, pedig három napja fejeztem be a térképeim kijavítását, most kezdhetem elölről. Így azt a trükköt alkalmazom, hogy ráírtam: érkezett április 8-án, a szakkönyveket kijavítottam, azokba április 10-et írtam, és nyilván fogok térképeket is javítani (na, nem túl sokat), hogy az érkező tiszt láthassa bennem a maximális jóindulatot, és azt, hogy csak az idő hiánya miatt hagyom rá a térképek javításának zömét. Ennyi persze teljességgel elfogadható, mert a hazamenők nem nagyon szeretnek már ezzel foglalkozni, a lejövők meg - új seprő mindig jól seper -, csak legyintenek: ugyan, hagyd már, persze, hogy kijavítom őket.
Azt mondja a barba, hogy most, mivel van friss árú (és milyen gyönyörű minden!) holnap tartunk érkezés után egy pupapartit (ezért kell holnap nagyon igyekeznem a berakással, hogy minél korábban indulhassunk), ahol "kihajóznak" minket, Vologyát és engem.
A rakodás este hét után csodálatos módon felgyorsult, nyilván a helyi melósok sem akarnak nyugdíjba menni innen, rakodás végeztével. Szóval este negyed tizenegykor jelentettem a főnök úrnak, hogy ki vagyunk rakva. Így még egy viszonylag normális indulás is volt, mert a révkalauz azonnal jött, fél tizenegy után már a nyílt vízen voltunk.



Április 5. szombat, úton, Bilbao, úton, Pasajes.

Az amerikai monstrum híddaru.Háromnegyed négy volt a naplóba beírva érkezésre. Én persze hétkor keltem. Ma még az is jó volt, hogy a darus már nyolc előtt egy perccel belénk zúdította az első markolót! Ha nem fog sokat fecsegni, akkor fél délre végezhetünk!
Van nekem egy MBT cipőm (www.mbt-info.com, van magyar nyelvű oldaluk), erről már zengedeztem sokat, most a másik oldala következik: ha ez a dög elkezd csúszni, akkor csúszik, de piszkosul! A decken téblábolok, a fiúk a járóval vackolódtak, hátra kellett lépnem, és ott pechemre egy csőborítás volt, vagy harminc centi magas, aminek a két oldala lejtős. Ezen a nedvesség, az apró szénporszemcsék, és a csúszós talp összes negatív hatása kumulált, és úgy hanyatt vágódtam, hogy az csuda! A jobboldali forgómra estem, ott viszonylag jól ki vagyok párnázva, hát csak megütöttem magam, és a bal csuklóm horzsolódott fel. Az egészben az a nevetséges, hogy éppen a tiszta overallomban pompáztam a fedélzeten, és most ugye hátulról inkább szeneslegénynek nézhetnek, mint valami nett és elegantos tiszt úrnak...
A markolókanalat taró sekli (félszem) két hónapos kopásaA berakás most valamivel előbb véget ért, mint tegnap, de mit lehet tenni, nem lehet annyira felgyorsítani, hiszen ez egy ősrégi matuzsálem, mint említettem csak 20 tonnás a kanala. Mint tegnapelőtt említettem volt, ez egy amerikai daru, ami úgy harminc éves, hogy a hetvenes évek második felében kapták az amiktól. De ma lefényképeztem az alig látható tábláját, amin ott az építési évszám: 1956. Annyi idős, mint a barba. Azért a főnök látszik fiatalabbnak! Egy kicsit rám ijesztettek, úgy tíz óra tájban. Jött két szerelő, hogy akkor ők most darut fognak javítani. Mondom, hogy az Isten szerelmére, várjanak egy órát, akkor már nem hátráltatják a hajót. De nem lehetett eltéríteni őket, csak kicseréltek egy seklit a teheremelő kötélen, amivel a markoló kanala van hozzáerősítve a drótkötélhez. Azért a drótkötélről nekem eddig kicsit más elképzeléseim voltak, mert ez legalább 48-as vastagságú, én eddig hajón 32-essel találkoztam nehézdarun. Szóval a sekli, amit levettek, baromira el volt kopva. És mindössze két hónapja tették fel, ahogyan a szerelők elmondták.
A daru 1956-ban készült a tábla felirata szerintA rakodás elején majdnem szívszélhűdést kaptam a meglepetéstől: a foreman beszélt angolul! Isten bizony! Gebedjek meg, ha nem igaz! Emberek, a melós, angolul tudott spanyolban! Ez azért már valami, olyan igazi EU-s izé...
Rögvest meg is kérdeztem tőle, mit jelent a crianza, lásd a tegnapi borügyi bekezdést. Hát, ha nem is elsőre, de hamarosan a megfejtést is megkaptam: ez kérem, nem véletlenül a 2004-es számot előzi meg a címkén, évjáratot jelent, ha jól vagyok tájékoztatva.
Ilyenkor, berakáskor nincs sok szabadidőm, az elején úgy egy órányit hagyhatom őket magukra, amíg feltöltik a kettes raktárt. Nos, ez alatt az idő alatt elkészítettem a váltóm számára egy kis sillabuszt, amiben leírtam, hogyan kell Bilbaóban berakni a hajót.A saslik megsült, Oleg csak ellenőriz, Vologya és Pjotr sütötték. A főnök nagyon örvendett, és kérte, hogy Pasajesre is készítsek ilyen leírást, mert én már nagyon offé vagyok, és ennél jobban ne m lehet a hajónkat berakni, hadd tudja a váltóm is alkalmazni az eljárásomat. Persze megteszem, de lehet, hogy beadom szabadalomként, és EU szerte levédetem.
Nos, beraktunk, eljöttünk. Indulás után ledőltem egy kicsit, amikor felkeltem, a combom jobban fájt, de elviselhető. A főnök úr adott valamilyen kenyőcsöt az otthoni medicina készletéből, ami nem ártott a combomnak, de a szembe dörzsölve baromira tud csípni. És ugye én annyira nem tudok oroszul, hogy el tudnám olvasni, hogy ne vigyük a szembe. Persze az is igaz, hogy ennyi eszem lehetne, de még nem nőtt be a fejem lágya, majd ha bácsi leszek, akkor már tudni fogom.
Érkezés: mint az induláskor, csak itt valamivel kevesebb a vitorlás. Mi lesz itt nyáron? Meg vannak ilyen izék, evezősök, akik otthon nem látott csónakokban nyomják a testedzést és a sportot, sokan ülnek benne, és van kormányevezősük is, aki állandóan kiabál a többiekkel. Ezt alkotta Oleg ma estére: saslik, franciasaláta, paradicsom, kivi, lazacos pirítós, sült burgonya, és sült padlizsánba tekert paradicsom, de ez nem látszik a tejfel alattEzek változó sokaságban fordulnak elő a csónakokban: négytől tizenkettőig, de lehet van többes csónak is. Eleddig csak a kikötőben láttam őket húzni az igát, de most ideki, a nyílt vízen is akadályozzák a hajózást. És ez még a kisebbik baj, de a szűk csatornában is ott vannak. Így aztán, mint egy mentőautó, ha nem i s szirénázva, de harsány dudaszó kíséretében jöttünk be a kikötőbe. Azért az edzőnek nem kell nagyon kiabálnia, amikor egy csónak mögött elkezdünk dudálni ám! Szemmel láthatólag visszatér az evezési kedv, és csónak ilyenkor mindig beindul.
Bejöttünk, kiköttünk.
Estére pupabuli volt előirányozva, de mivel hűvös északi szél fú, ezért a tiszti szalonban tartottuk, csak a pupán sütöttük meg a saslikot faszénen. Hű, de finom volt! Készített Oleg hozzá franciasalátát, majonézes, sült padlizsánba tekert paradicsomot, sült burgonyát, paradicsomot, kivit, és egy szelet lazacos pirítóst. Mindezt egy tányéron helyezte el. Volt vodka, sör és a végén whisky is, én maradtam a sörnél. A kolléga urak nagyon jól elbeszélgettek, oroszul, én meg figyeltem, próbáltam követni, és ha nem is értettem mindent, de tudtam, miről is van szó.
Esküszöm, nem voltam éhes, amikor felálltam az asztaltól.



Április 6. vasárnap, Pasajes, úton.

Kép a tegnapi buliról, Vologya felvételeTegnap kitanáltam, hogy a hídon levő tévét lehozom a kabinomba. Vologya már el is készítette a megfelelő erősségű tartószerkezetet. Jó ám hogy ilyen friss vagyok, lehetett volna a szerződésem utolsó napjára is időzíteni! Na, majd ha visszajövök!
Valójában nem lenne különösebb nap, ha nem borult volna ki a bili estére.
Az úgy volt, hogy tegnap a pupabulin Ljosa úgy is tett, ahogyan a barba mondta neki, nem ivott, mindössze kóla nevű rozsdaoldót. Igen ám, de utána, valamikor tizenegy után kitanálták, hogy kimennek a legközelebbi vendéglátóipari egységbe, ami igencsak közel van. Ebből kifolyólag a pasinak a keze lába remegett reggel, és vörös szemekkel bámult a kávésbögréjébe, mintha onnan jönne a megváltás. A kaftán kilenc körül elkapta, felvitte a kabinjába, megmérte a vérnyomását (195/120 volt, a pulzus 110), és utána majdnem felpofozta - atyai jóindulattal - és megpróbált a lelkére, beszélni, hogy ne tegye, mert jó esetben itt döglik meg, rossz esetben egész életére agyalottyant lesz az agyvérzés után, félholtan élheti le az életét tolókocsiban.
Egy szép és modern tengeri mentőhajóAztán kérem öt negyvenkor jött a stopa (gépápoló), hogy életbevágó, hogy telefonáljon haza, mindössze fél óra kell neki, hogy elintézze. Kiengedtem.
Na, most ő az, aki eddig egy kortyot se ivott, mert ha iszik, akkor irtó barom lesz - állítólag -, ezért aztán önkéntes rozsdaoldó kúrán volt minden pupbulin, csak lónyálazott, sose fogyasztott semmi alkoholt.
Ez alkalommal annyit telefonált, hogy az agyára ment, és a rakpartot teljes szélességében lefoglalta, mondván, hogy ő most jön be, és ehhez élettérre van szüksége. Ehhez hozzá kell tenni, hogy már a révkalauzt vártuk, amikor eszembe jutott, hogy nem láttam Oleket, ezért aztán elkezdtük keresni a manőver előtt, de sehol. Végül együtt érkezett a pilottal, csak különböző irányból.
A barba összehívta a legénységet a hídon, és ezt gyorsan bevéstem a naplóba, mint Safety Committee Meetinget, és kihirdette: mostantól az ISM érvénybe lépett, és senki nem kap ettől kezdve egy gramm alkoholt se, aki pedig a városban berúg, az megy haza azonnal. (A SC Meeting afféle EU-s, kommunista-szocialista baromság: összejön mindenki, és hazudunk. Vagy inkább nem jövünk össze, és csak jelentést írok arról, hogy mit hazudtunk. Hát most mond meg, nem ez a "létezett szocializmus"? Ugyanis ki az az elvetemült állat, aki egy nyolc fős hajón nem a pupán dumálja meg az aktuális gondokat, hanem ehhez egy meetinget hív össze? Ahogy azt a kretén amerikai - aki az ilyesmit erről az oldalon ránk zúdítja -, elképzeli...).
Egy gépkocsi a donibanei főútonNa, kérem hát, tessék megmondani, van nagyobb állat az alkoholistánál? Két hülye miatt az egész legénység "szenved". Mondjuk én nem, mert a meeting után lejöttem, és megbontottam az utolsó előtti boromat, egy riojai 2002-es évjáratú Sotonovillost. Ez nem ivás, amit én itten művelek, hanem kezelés, én ugyanis gyógyszerként fogyasztom, a koleszterin ellen. Az előző palack négy nap alatt fogyott el, tehát két deci se jutott egy napra. Miért nem elég más marhának is ennyi? Jó, ettől nem gabalyodik össze a nyelvem, nem okádom tele az ágyamat, és nem hugyozok bele a cipőmbe, mint az általános a menő alkoholistáknál.
A főnök úr kétszer is kint volt a városban, ő valóban telefonyozott az asszonyának, és még azt is megengedem, hogy megivott egy sört. Miért nem lehet ő a példa? Ő is tengerész (ráadásul nagyon jó), ő is szereti az italt. Ő is megissza, de csak akkor, amikor itt az ideje, sose munkaidőben, sose más rovására, és sose eszméletlenségig.
Legközelebb én fogok kimenni, mert az nonszensz, hogy ne járjak ki, csak ő! Átment San Pedróba, ehhez átkelőhajót kell igénybe venni Donibanéból, mert az a bejárati csatorna túlpartja. Ezt majd én is megteszem, és ott is körülnézek.
Este még moziztam, megnéztem a Tüskevár első két részét.



Április 7. hétfő, úton, Bilbao, úton.

Hajnali fél hatra túl voltam a reggeli relaxon, és a cihelődéssel járó maceratúrán, és írom a Naplót. Vologya meg ballasztol. Úgy látszik, hajnali egykor még nem lehetett lelket verni az olajozó úrba.
Aztán a berakás is elkezdődött, és azonnal látható volt, hogy ma nem Pasajesben vacsorázunk. A daru körzetében szén egy gramm se, és egy bulldózer hordja alá mindössze, hát csak a jó Isten tudja, mikor végzünk ma.
Bilbaóban rakodunk az ősrégi amerikai daruval.A főnök úr Olex és Alex lelkére beszélt, megtoldva azzal, hogy szigorúan tilos partra lépniük addig, amíg visszavonásra nem kerül a helyben járás... kész hadsereg leszünk a végén. De a legkevesebb, hogy ezt meglépte a főnök. Az ombudsman meg fogja be a száját, és jöjjön a részeg disznó helyett dolgozni.
Aztán délben jött a fekete leves: délben elmentek kétórás ebédszünetet tartani, az indulást nem teszem ötnél előbbre! És mindezek tetejébe, hideg szél fúj rám, ha kint vagyok a parton.
Hatkor sikeredett elindulni. Ugye én négytől a parton tébláboltam a rakodás befejezése ürügyén, így nem tudtam, minő fontos üzenet érkezett. A hajóbérlő azt írja, hogy 12-én adják vissza a spanyolok a hajót, így keresnek rakományt. Bilbaóból lenne 3 fajta árpa Rotterdamba.
Nos ezen én teljesen felháborodtam, mert így sikerült a hülye angoljainak teljesen belerondítani a hazamenetelembe. Ezt rögtön el is mondtam a barbának, aki megígérte, hogy intézkedik. A baj az, hogy még hét napi gyógyszerem van, és már régen megmondtam, a hazamenetel április 15-ei időpontja nem 15-e plusz-mínusz négy nap, hanem csak mínusz lehet.
Akkor most megyek, és nézem tovább a Tüskevárat.



Április 8. kedd, úton, Pasajes, úton.

Gorka a bárban, egyedül sapekbanEz azért hülyeség! Kettőkor felébredtem, most írom a naplóm, hamarost megpróbálok újra lefeküdni. Teljesen meg vagyok keveredve ezzel, hogy így lerövidült ez a timecharter, és 12-én befejeződik. Mindent szépen megterveztem, naprakészen, mikor mit csinálok, most meg itt állok a teljes bizonytalanságban. Felháborító. Csak az ad némi vigaszt, hogy lehet, előbb otthon lehetek!
Megnéztem a Tüskevár végét, meg a Tenkes elejét, és négykor lefeküdtem, és bizony jól tettem, mert hamarost elaludtam. Egészen reggel hatig tudtam, akkor felébredtem arra, hogy Ruszlán járót készít, öt perc múlva kizörgetett azzal, hogy itt van Gorka, a segédsurveyor. Gorri baszkul vöröset jelent, és a Gorka ebből van, valószínűleg Piroskát jelenthet, mert az alsegéd surveyor feje bizony szinte világít, olyan vörös a haja. Bár nem sokat mutat belőle, mert állandóan sapkát visel. Oly annyira igaz ez, hogy Vologya szombat este lefényképezte az egyik bárban, és ott is a fején volt. Szerintem ebben alszik, és hajmosáskor se veszi le.
A "jó" darunk dögrováson van, a régivel rakodunk, hát nem sok jó néz ki mára. A jó azért van idézőjelben, mert a jó is bűn rossz, csak teljesítményre jobb, mint a ma is használatos híddaru. És látod, azt írtam, hogy darunk. Annyit jártam ide, hogy már hajónkhoz tartozónak érzem...
Itt a buszmegálló Pasajesben, ahol leszállunk, ha  avárosba jövünk.
Kati...
Ma megint írt a Kati.
Hogy ki ő, dunsztom sincs. Egy Kati, aki ha ír, állandóan a fodrászának néz, s küldözgeti az sms-eit, hogy mikor menjek hozzá.
Ma ezt kaptam:
"Györgyikém, pénteken 10-re tudsz-e jönni? Jó lenne! A múlt héten voltak Németből, azért nem hívtalak..."
És erre ezt válaszoltam:
"Kedves Kati, én még mindig István, a tengerész vagyok. Sajnos pénteken Bilbaóban rakunk be szenet, ezért semmiképp se tudok menni. Üdv: István"
Hát erre nem válaszolt Kati. A választ persze azért küldtem, hogy tudja meg Kati, félre ment az sms, és elküldhesse a fodrászának.
Délelőtt kimentem, mert a barba talált egy hallatlanul bő áruválasztékkal rendelkező kínai boltot. Ebben az a jó, hogy minden olyan jó minőségű, mint az ára. Meglutriztam magamnak egy egeret a laptophoz, és egy euroscart csatlakozót a dvd lejátszó és a tv közé. Remélem a legjobbakat, és azt, hogy minden működőképes lesz.
Az egérvásárláskor ugye egyik kezemben az egér, a másikkal kotorászom a táskámban, keresem a pénztárcámat. Nem találom! Egyre idegesebb lettem, letettem a táskát a pultra, és úgy néztem bele, és nem akartam elhinni, hogy elveszhetett! Hiszen az előbb még megvolt! És benne az útlevél, és az otthonról véletlenül elhozott adókártyám, na, majd rohangálhatók az iratok miatt, gondoltam magamban.
Sírni tudtam volna.
Az eladó meg néz, mint aki nem érti, hogy mi bajom van. Biztosan azért nem érti a helyzetet, mert kínai, és ott ilyenkor harsányan röhöghetnek, és nem idegesek.
- Nem találom a pénztárcám... - mondtam majdnem sírva.
Úgy látszik, Kínában ilyenkor az emberek valóban röhögnek a másikon, mert ez a boltos vigyorgott rajtam. Szemét egy kis csaj, nem?
- Nem azt keresi, ami a másik kezében van? - kérdezte tört angolsággal.
- Hogy? Mi? Micsoda? - kérdeztem, és nézem, hát valóban. Az egérhez fogva ott a pénztárcám. Akkor jó. De nagyon jó ám, rájönni, hogy mégse dűlt össze a világ, és a napocska szépen süt, és a madarak csicseregnek, meg minden. Szóval arra, hogy mégiscsak szép az élet! (Csak én vagyok hülye, de ez magánügy.)
Lengyel hajó, még a szocializmusból...A váltásommal kapcsolatban ímélt a barba Ciprusra, de nem válaszoltak. Gyanúsan kussolnak, más esetében ilyenkor már nyüzsögnek.
A hajóbérlő mindenáron ránk akarja sózni az árpát Bilbaóból, de nem tudjuk azt a mennyiséget felvenni, amit megad. Vagy többet, vagy kevesebbet (mert ugye három különböző tétel van, és abból az egyik nem megy).
Itt áll egy hajó, a szemközti rakparton, és idézi a "régi szép, szocialista időket"! Még mindig Polsteam a kéménygallérja és az oldalán is ez a felirat. A különbség csak annyi, hogy most ocsmány ronda szegényke, csupa rozsda, amíg akkoriban szépen le volt festve.
Kiraktak, eljöttünk, most megyünk, és holnap kora hajnalban megérkeznek a többiek, amíg én alukálok a pihe-puha ágyikómban, aztán ha megáll a főgép, mindenki lefekszik, és én leszek egyedül fent, mert majd nem tudok aludni.



Április 9. szerda, úton, Bilbao, úton.

Na, megint nem merem leírni, hogy Pasajes, mert igaz, hogy kettőkor kikötöttünk, illetve -tek, és igaz az is, hogy egészen hatig háborítatlanul aludtam, és az is, hogy most hátrább állunk és a szén hajó közelben van, tehát minden adva van ahhoz, hogy délben induljunk, csak a daru nem. Mert most egy másik amerikai ősmonstrummal kellene rakniuk, ami megmakacsolja magát, és élve az egyén emberi jogok adta mozgásszabadságával, nem mozog. Hosszantilag, mert amúgy minden okés. De hát nem rakhat a tengerbe, előbb a kettes raktár mellé kellene jönnie, de nem. És senki nem tudja, mikor.
A daru alól fényképezem a hajótEgyébként megint a tiszta, létezett szocializmusban érezhetem magam.
Reggel fél nyolckor jött egy pasi, aki lehajtotta a daru hídját. Nyilván neki van csak hídlehajtó bizonyítványa érvényes orvosi alkalmassági vizsgával és politikailag is le van káderezve, mert hidat hajtogatni csak úgy nem lehet mindenkinek, mondjuk a darusnak.
Aztán nyolc körül megjött a darus, aki elkezdett szentségelni, hogy a hármas raktár körzetében nincs rakomány, hát hogyan rakjon oda? Nyilván úgy, hogy bulldózerrel odatolják. Ez tiszta sor. Ekkor telefonyozott egyet, és hamarost megjött az illetékes elvtárs, akinek joga van telefonálni annak, aki majd bulldózert küld. Mert a darus elmondása alapján megszemlélvén a helyzetet, nyilvánvaló volt számára is, hogy itt sürgős beavatkozásra van szükség. Telefonyozott bulldózerért, mert csak neki van bulldózerhívogató vizsgája, a darusnak nincsen. A bulldózer megjött, és most bulldózeri a szenet a hármas raktárhoz.
Bulldózer tolja a darut...Aztán a darus felment a darura, és nem jött oda 2-es raktárhoz, mert a daru nem akart. Ekkor telefonozott valahova, és megjelent egy egészen másik szerelő, neki nyilván van előre- és hátramenetjavító vizsgája és politikai alkalmassága is.
Most már minden sínen van, csak még azt nem tudjuk, hogy mikor kezdünk rakodni, mert csak annyi információ van, a "mikor lesz kész?" kérdésre, hogy:
- Én nem tudom, csak azt tudom, hogy javítják. - és ezt mindenki tudja mondani, bárkit kérdezek. Így aztán nem töröm magam azzal, hogy a rakparton sétálva várom az illetékes elvtársat, akinek van vizsgája, hogy megmondja: kész a daru. Ugyanis vagyok annyira rufkós, hogy meghallom, ha az első kanál szén belezuhan a raktárba, meg úgyis beleremeg a hajó, tehát még a süket első tisztek is észlelhetik. És akkor majd felbattyogok a hídra, és beírom a naplóba: 10.00 commenced loading, azaz berakás elkezdve.
Addig meg szerkesztgetem a videóimat.
És lőn: tízkor felballagtam, és beírtam, mert addigra sikerült elérni, hogy a darut a ketteshez varázsolták. Ez úgy ment, hogy szereltek, szereltek, szereltek, aztán jött egy bulldózer, az megtolta a darut, annak feléledt az előremeneti villanymotorja, és elsomfordált oda, ahova a spanyolok gondolták, és most rakodnak. De az előre- és hátramenet szerelő nem ment el, ő most állandó készenlétben van a daru közepén, hátha kell a szakértelme. Ja, meg itt állomásozik két darab lapátnyik is, akik a daru sínjéről lapátolják el a koszt. Nem azt csinálják, hogy megtisztítják a vágányt teljes hosszában egy óra alatt, hanem itt ácsorognak, és ha a daru megint haladni akar, akkor majd két méteren kosztalanítják az útját! És ezek itt többet keresnek, mint otthon egy egyetemi oktató! Őrület, hogy mennyi léhűtőt fizetnek itt a nagy semmire.
Azért van ám, ami itt is pozitívum! Mert ne csak a rosszat mondjuk, mert azt mondhatná még valaki, hogy részrehajló vagyok. Lehet, hogy sok mindenben lazák, pontatlanok, nem figyelnek a dolgokra, azért ebben hallatlanul precízek, mindig halál pontosan betartják, sose késnek le róla, mindig odaérnek, és ha azt mondják, hogy lesz, akkor arra mindenki mérget vehet, hogy semmilyen körülmények között nem halasztják el.
Már a rakodás vége felé járunk, a hajó le van rakva.Szóval egészen pontosan, ahogyan azt korábban mondták, háromnegyed tizenkettőkor elmentek kajálni, és kettő tízkor folytatták a rakodást. Az ebédidőt még egyszer se mulasztották el, és nem késnek le róla sose!
Délután jött a szemetes, előkelően: a MARPOL Service. A főnök (a gépkocsivezető) egy baszkolódó manus, mert nagy patrióta, hiszen aki legazemberezi a spanyolokat, és azt mondja, hogy no gúd, az biztos nem egy lojalista royalista. Tőle tanultam: eskarri gasko! Ez annyit tesz baszkul, hogy köszönöm.
Délután fél öt után befejeztük a berakást, még a draft surveyt csináltam az Illetővel, amikor majd föllökött valaki. Nézem, hát a pilot. A főnök is egyre jobban össze tudja hozni a rakodás végével a pilotot és az indulást.
Ugye én nem kellek a manőverekhez, ezért csak hallomásból tudom, hogy ma éjjel, az érkezéskor végig jó idő volt, csak amikor megérkeztek a rakparthoz, kezdett zuhogni az eső. Indulás előtt beálltam a zuhany alá, hogy ha ezt a manővert megússzák, legalább én "ázzak bőrig". Nos, végeztem a tisztálkodással, néztek ki az ablakon, hát látom ám, hogy Ruszlán és Pjotr nagykabátban zuhanyoznak, és közben húzzák a köteleket!
Hát ilyen nincs! Egész nap lógott az eső lába, csak a pilottal jött meg a zuhé!
Na, holnap hajnalban felmentem a hídra, és látom, még éjfél előtt megérkeztünk! Ez nem semmi! És mivel a naplóba az időjárás kódjának 61-et írt a barba, valószínűleg esőben manővereztek, ugyanis a 61 gyenge, de folyamatos esőt jelent.



Április 10. csütörtök, úton, Pasajes, úton.

Isten éltesse a kisebbik nagyfiamat a fennállásának negyedszázados évfordulója alkalmából. Istenem már ő is 25 éves! Pedig nemrég még körülöttem totyogott, lassan meg én totyogok majd körülötte.
Fél ötig aludtam, de fél tíztől, és ez több mint elég.
Donibane, ezt a képet Vologyától kaptam.Furcsa érzésem van. Mivel tegnap lekötötték a következő utat, valahogy olyan érzés, hogy újra tengerészként fogok dolgozni. A volt tengerész kollégák pontosan tudják, milyen érzés ez, ugyanaz, mint amit a hajógyárban eltöltött egy, másfél hónap után érzett a tengerész a kifutás előtt. Hiszen nekem a hajózásból most csak annyi jutott, hogy párszor kikormányoztam a hajót Pasajes kikötőjéből, és mentem utána rögvest aludni. Gyakorlatilag az összes éjszakát átaludtam, éjszakázni sose kellett, csak a főnöknek!
A hajóbérlő lekötötte a következő utat. Ugyebár, ha a barbával találgattuk az utat, mindig arra gondoltunk, hogy mivel hajógyárba kell sietnünk, ezért is találta meg a Bilbao - Rotterdam fuvart a bérlő, hogy északon adhassa át a hajót. A mentőhajó beállt mellénk az úszódokkba.Erre most - mivel a három tételes gabonát nem tudjuk felvenni -, ezért Nantes-ban rakunk be Leixoesnak. Na, most hány óra van? Ráadásul jól orra leszünk bukva, mert ugye az 1 C. tank továbbra is lyukas, hát azt nem lehet üresen hagyni. Pedig egy hátsót kellene megtölteni a stabilitás miatt, és akkor minden ok.
Úgy remélem, hogy Nantes-ból megyek haza. Mondjuk 12.-én ide megérkezik a váltóm, és együtt átmegyünk a Loire menti városba, és onnan Párizson keresztül én haza, ő meg Portugáliába. Aki tudni szeretné, hol van Leixoes, annak megmondom, hogy egybe van épülve három város: Porto, Matosinhos és Leixoes, és ez utóbbi a nagy kikötője a térségnek. Az utolsó MAHART hajómmal, a Csokonaival voltam itt 1993-ban, és végigélveztem Matosinhosban a halászfesztivált, a Sao Sebastiao ünnepet.
Nincs kedvem semmihez. Nem találom a helyem. Óránként caplatok a hídra, és nézem, jött-e ímél a Marlowtól. De eddig hiába. Sehol semmi hír a váltásomról. Így aztán nincs kedvem sem dolgozni, sem dögleni, nincs kedvem bent lenni, de kint se, mi a jó fityfenéhez kezdjek?
Mellettünk van egy úszódokk. Ma beállt egy gyönyörűséges szép mentőhajó, kedvem lenne felmenni és megnézni, de sajna ISPS-ből kifolyólag a bejárás ma már nem egyszerű.
A barba meg azt mondja, hogy Ikertől tudja, hogy a lengyel hajó (tegnap írtam róla, a Polsteam) azért van itt, mert eladták a törököknek, és most fogják átlobogózni és személyzetet váltani. Hogy ki ez az Iker? Az ügynökünk, így hívják, még akkor is, ha nincs ikertestvére. Ő is, és Haritz is sáros egy CD-vel, amin baszk zene van. Minden nap emlegetem nekik, és mindig megígérik, hogy holnap, azaz 12-én, az utolsó napon megkapom. Már összeszedték, a komputerben ott sorakoznak, csak a lemezt kell megírni... Hát remélem, beváltják az ígéretüket mindketten. Ha így lesz, baszkul köszönöm meg (eskarri gasko), ha nem kapom meg, akkor oroszul mondom majd, hogy igyi na huj. Ezt nem fordítom le.
Egész délután esik az eső, hol csendesen, hol "hangosabban". Most az utóbbi van. Miután a daruk döglődtek egész nap, hát elhúzódik a kirakás, mindjárt nyolc óra, és csak most kezdtek a hármas raktárhoz. Aztán annyira haladtak a dolgok, már ami a daruk rosszaságát illeti, hogy bennünk hagytak egy nagy rakat rakományt, és így voltunk háromnegyed tizenegykor kint a tengeren.



Április 11. péntek, úton, Bilbao, úton, Pasajes.

Sűrű nap volt. Hajnali négykor felébredtem, látom előttünk Bilbao fényeit, na, sínen vagyunk, jókor érkezünk, gondoltam és visszafeküdtem. Fél nyolckor ébredtem, Ruszlán mér kinyitotta a fél raktárt. Ebben valami nem teljesen gömbölyű ám! Ugyanis ha négyre Bilbaóban voltunk, miért most nyitja a raktárt? Fel a hídra, hát látom: kettőkor a pilotállomás utasította a hajót, hogy hatkor legyen a hullámtörőgátnál. Ja, így mindjárt más. Háromnegyed hétre kötöttek ki, logikus, hogy még nem nyitották ki teljesen a raktárt. Hát, a barba nagyjából akkor mehetett feküdni, amikor keltem.
A berakás időben, nyolckor kezdődött. Minden jól beindult, bár az esőnek nem kellett volna, de az is, sajnos. Könnyedén beraktam a hajót. Először sikerült úgy, ahogyan a barba mindig is szerette volna: fél tizenkettőre kész volt. Még abban is szerencséje volt a főnöknek, hogy az ügynök csak tíz után jött, így alukálhatott egy kicsinyt. Közben megjött a tanuló révkalauz, akit még régen (március végén) jeleztek, hogy eljön velünk, mert látni akarja a Pasajes bevezető csatornát.
Berakás kész, indulhatunk.
Elmentem lezuhanyozni, ebédelni, és utána fel a hídra:
- Főnök, nyomás aludni, én viszem a hajót Pasajesbe.
Hát nem kellett még egyszer mondanom. A barba zuhant le az óljába, és aludt, mint a bunda fél ötig.
A Malagában fotózott tábla szövege.Én meg a révkalauztanonccal beszélgettem. Értelmes férfi volt. Megmutattam neki egy Malagában készült fotómat, amit egy hősi emlékmű talapzatán fotóztam, és kértem, fordítsa le (mert a "fueron sacrificadas" kifejezést nem igazán értettem). A szöveg nagyjából ez: A 49 áldozat emlékére, akik a haza és a szabadság iránt érzett szeretetből feláldoztattak ebben a városban 1831 december 11-én. Hozzátette, hogy ebben az időben Napóleon valamelyik pereputtya bitorolta a spanyol trónt. (Tehát ezek a hősök a kelekótya és megalomán francia diktátor ellen harcoltak, mert aki világuralomról álmodik, arra a legenyhébb kifejezés, hogy kelekótya). És ettől kezdve sok mindenről beszélgettünk: a népéről, a baszkokról, meg a magyarokról. Több meglepetés is ért a beszélgetés alatt.
Rákérdeztem, hogy mi az eredete Spanyolország nevének, a hispán, spain, espanolnak. Azt mondja, hogy a föníciaiak nevezték el a félszigetet, és a név nyulat jelent, mert "nyilván" sok nyúl volt akkor erre.
Aztán elmeséltem, hogy Kézai azt írja a kódexében, hogy a Attila a catalaunumi ütközet előtt egy csapatot küldött az ibériai félszigetre hogy megvívjanak egy bizonyos Miramona szultánnal. Miután a csapat hosszadalmas harcokba keveredett, és "lekésték" a catalaunumi csatát, féltek visszajönni Attila seregébe, ott maradtak, és mivel a vezetőjüket Spánnak hívták, ezért kapta ez a föld a Hispánia nevet.
- De chief, ide az arabok csak 712- körül jöttek! - mondta a révkalauz.
- Igen, a hunok meg 451-ben vívták a csatát - mondtam.
- Akkor nem harcolhattak az arabok ellen...
- Hát persze, de ez csak legenda - mondtam.
És amikor arról kezdett mesélni, hogy a spanyolok ősei (azok, akik a mai spanyol királyságot megalapították) Pannóniából származnak, majd hanyatt estem, de nem ettől, hanem hogy ezek a vizigótok voltak.
- Hogy mondta? - kérdeztem?
- Vizigót... - hallottam megint.
- Írja le! - kértem.
Leírta, így: visigod.
Én meg egész eddig abban a hiedelemben voltam, hogy a vizigót kifejezés tipikus magyar megnevezés, és arra utal, hogy ezek a gótok víz mellől származnak.
- De hát ezek hunok voltak... - mondtam. - a hunok alatt harcoltak... és a nomád szokás szerint, aki elfogadta a hunok főségét, azt befogadták maguk közé. És azt is hallottam valahol, hogy a hunok keresztények voltak. - mondtam bizonytalanul.
- Azt nem tudom. De azt biztosan tudjuk, hogy a vizigótok azok voltak, akik az ötödik században bejöttek Hispániába.
Azannyát, hogy miket meg nem tud az ember!
Azért erre a beszélgetésre ne nagyon hivatkozzon senki tudományos történelmi munkájában...
(Utána is néztem Szilágyi Sándor történelmi munkájában, és ott olvastam, hogy: "Még Attila is emlegette, hogy az akkor már Gallia déli részében és Hispaniában megtelepedett vizigótok az ő szökevény alattvalói...". És a vizigótok valóban keresztények: ariánusok voltak. És csak úgy gondolkodom: lehet, hogy ezekről írt Kézai? Hű, de bonyolult az élet!)
A borosüveg zsákvászon borítása. Fél hatra értünk a pilotállomáshoz.
Hat tízre kikötöttünk.
Jött Iker, és adott egy DVD-t tele muzsikával. Zömmel mindenféle zene, amit ő szeret (U2-tól Shakiráig) de van rajta vagy háromórányi baszk zene is! Most is azt hallgatom. Hogy te is tudd, hogy milyen albumot hallgatok, ide másolom: BENITO LERTXUNDI - HUNKIDURA KUTTUNAK 2.
A barba kirohant vele a városba, amikor bejött adott némi pénzmagot, mondván, hogy bónusz a charter végére a Bergétől. Isten tartsa meg jó szokásukat.
- István, te szereted a jó bort, gyere, igyunk egy pohárral. - invitált a főnök. - Kaptam két palackkal, gyere, bontsuk meg.
Nem kellett kétszer mondania. Elővett egy palack fuenmayori Rioját. Ez már előlegezi a minőséget. Rioja nincs messze baszkföldtől, mintegy 150 kilométer, és az egyik legjobb spanyol bortermő vidék. Egy palack Siglo volt, az üvegen zsákvászonborítás, arra ragasztva a címke. Természetesen crianza volt. Na most: a pilot szerint nem azt jelenti, hogy évjárat, hanem azt, hogy minimum fél évig hordóban érlelték. Na, itt az ideje a nemes elhatározásnak: otthon utána kell járnom ennek a crianzának. A bor nagyon, ismétlem: rettentően finom volt.
- István, nekem teljesen mindegy, hogy 50 centes papírdobozos bort iszom, vagy ezt... - mondta a barba, és ettől kezdve elborzadva néztem, hogy nyeli ezt a nemes nedűt, mint kacsa a nokedlit, nem is ízleli, csak nyomás le a gigáján keresztül.
Istenem, pedig milyen finom bor volt! Sűrű, illatos, zamatos, nehéz, simogatta az ember ínyét, körbeudvarolta a nyelvem, ahogyan belélegeztem csodálatos illata volt, lassan felkúszott az orromba, és lassan, lassan átjárta a tüdőm.
Ez meg zutty.
Méghogy papírdoboz...
Rettenetes!
Gondold el, hogy még a parafudógja is számozott volt!
A borosüveg hátsó címkéje kinagyítva. Aztán megjött Vologya, na, ettől hamarabb elfogyott, de legalább azt mondta, hogy: hűha, de finom! Beszkenneltem a borospalack "ruháját" és a hátsó címkén ezt olvasom: Criado 12 meses en barrica de... azaz 12 hónapon keresztül hordóban érlelve. Tehát a crianza valóban azt jelenti, hogy hordóban érlelt bor.
Aztán megbontottuk a másik bort is. A kettő ég és föld, de a barba szerint semmi különbséget nem lehet érezni. Meg kell őrülni! A másik is Riojában termett, de sokkal könnyebb, vékonyabb bor volt. Na, mindegy. Finom volt ez is.
Kati megint
A Kati megint jelentkezett. Láttam, hogy hívott negyedtizenkettő körül. Ezek szerint nem mentem el, hogy megcsináljam a haját. Nem értem, hiszen megírtam neki, hogy pénteken Bilbaóban szenet rakunk be, nem tudok elmenni. Azért kimentettem magam egy smst küldve a sikertelen hívás ürügyén:
"Kati, miért nem keresed meg Györgyike igazi számát? Látom, hívtál, de szénrakodás közben nincs nálam a mobil. Most már úton vagyunk Pasajesbe. Üdv: István a tengerész"
Kíváncsi vagyok, mikor keres legközelebb. Ezt egyszer már eljátszottuk valamikor Karácsony környékén, de pontosan nem emlékszem. Kíváncsi lennék, mit szólna Kati, ha "megcsinálnám" a haját? Mert én legfeljebb arra vagyok képes, hogy géppel fél centisre vagy kopaszra vágjam a hajam, hajad, haját...
Más:
Délután ímél jött a Marlowtól, hogy "dolgoznak" a váltásunkon, ez nagyjából azt jelenti, hogy eddig semmit se csináltak, itt a hétvége, ne szórakozzunk velük... Nincs sok reményem arra, hogy Leixoes-ig hazamehessek.



Április 12. szombat, Pasajes, úton.

A Pasajesből kivezető útonElérkezett hát az utolsó út vége, letelt a mandátum, este elindulunk Nantes-ba. Ahhoz persze le kell zárni néhány dolgot, így reggel megjelent az SGS surveyor, aki a gépházban felméri az olajkészletet, aztán a rakodás befejeztével megnézzük a raktárakat, hogy esett-e valami kár, s jegyzőkönyvezünk mindent. Aztán mehetünk isten hírével. És megyünk is, bele a vakvilágba, mert sajnos a váltásról semmi hír, és ez számomra mindent bizonytalanná (és egyben érdektelenné) tesz. Így aztán nagyon nem érdekel Nantes, nem érdekel Leixoes, csak az, mikor és hova jön a váltóm, mikor és honnan mehetek haza? Rohadt dolog ám a bizonytalanság! És ugye az irka szerint csak 3 napom van, mert 15-ig szól a megállapodásunk. Ez persze megint olyan EU-s dolog, hogy a szerződés részemről kötelező, de a Marlow azt tesz, amit akar, nekik semmiféle felelősségük nincs.
A kanyargós sétányonNa, mindegy. Vágjunk jó pofát az egészhez, és röhögjük ki a Marlow-t, hogy milyen pácban vannak, mert váltót kell szerezniük számomra, és nem találnak, és ez milyen kellemetlen nekik, mert így világos, hogy szarul végzik a munkájukat, és ez most kiderül, és éghet a bőr a pofájukon! Hihi és haha! Úgy kell nekik! Nekem meg minden plusz nappal több a pénzem, mint amire számítottunk!
A világ egyik szép vége
A barba ugye az első ember a hajón, ez azt is jelenti, hogy nekem meg kell várnom, amíg bejön a hajóra, csak utána mehetek ki. Ma is így történt.

- István találtam internetet a központban. - mondta, mert tudja, hogy gyakorta keresek.
A ház alatt megy az 'országút'...- Köszönöm, most nem megyek. - válaszoltam, mert minek? Nincs semmi fontos és halaszthatatlan dolgom, és csak azért adjak ki 2,5 eurót buszra, hogy ott legyek? Fél egykor kimentem, de csak egy sétára, Donibanéba. Ez egy hallatlanul aranyos kisváros, és most azt terveztem, hogy nem állok meg a városka végénél, hanem kimegyek a "felvégen" és felderítem a tengeri fokhoz vezető utat, hiszen állandóan látni ott valakit, ha nem késő éjjel jövünk-megyünk.

Így is tettem.
A kis öböl, a hajdani bálnafeldolgozó telepRendes kiépített út visz, biztonsági korlát van, ahol veszélyes meredek van az út mellett, drótkötélhálóval van megerősítve a sziklafal, ahol veszélyes törmelék hullhat a sétálóra. Úgy hiszem, ez természetvédelmi terület is lehet. Útközben legalább három forrás mellett mentem el, és a sziklafalon is sok a csurgó. A sziklák néha fantasztikus rajzolatot mutatnak, egyszer a rétegződést mutatva, máskor a homokkőrétegben furcsa, szél vájta mélyedéseket látni. Növények, virágok mindenütt... A sok-sok meredek szikla között hirtelen egy kis öböl fölött visz az út. Az öbölnek kavicsos a partja, és lassan mélyül, kiválóan alkalmas hely a fürdésre. Hamarost egy táblát találtam, és erről kiderült, hogy valaha mire használták ezt a helyet a lakosok. Akkoriban (a XVI. századról van szó) sok volt még a bálna a Vizcayán; most, az illendőség kedvéért így írjuk le: Bizkaia, mert a szó baszk eredetű és ők ekképpen vetik papírra. Szóval ebben az öbölben, ahol a víz és a part erre kiválóan alkalmas, az elejtett bálnát partra vontatták, és itt dolgozták fel.A hajdani bálnafeldolgozó telepet bemutató rajz Még lehet látni valamiféle épület romokat, alapokat, de talán nem abból az időből származnak, ki tudja. De én azt képzelem, mert így szebb az élmény. Ez a rész volt a legtávolabbi, ahova eljutottam, lehetett volna még mennem tovább is, hiszen nem mentem ki a világítótornyokig, de az embernek határt szab a (rossz) lába. Majd legközelebb, hiszen bízom benne, lesz legközelebb... Mert egyre biztosabbnak látszik, hogy a Berge ki akarja venni a hajót egy évre, és akkor hat hónapot itt fogok tekeregni!

Levideóztam a dombtetőn levő forgalmi lámpát, ami a ki és bejövő hajóforgalmat szabályozza, és a pilotcsónakból távirányítják. Lassan visszaindultam. Hogy legyen fogalmad arról, milyen kevés hely van errefelé építkezésre (a sziklás hegyoldal szab gátat az ember terjeszkedésének), elmondom, hogy az út egy kis darabon egy ház alatt megy. Vagy inkább mondjuk azt, hogy egy lábas ház emeleti részét az út fölé építették, ahogyan tetszik.
Az egyik sziklánál, aminek az aljában forrás fakad
Negyed négy körül értem vissza a hajóra, és hamarosan a kirakást is befejezték. Most, annak ellenére, hogy hét vége van, bulldózert is tettek a raktárba, és melósok lapáttal meg alkalmas eszközökkel kitakarították a raktárt, mert ugye ez az utolsó fuvar. A draft surveyortól megkaptam Haritz által készített DVD-t, így most kérem el vagyok látva baszk zenével, van vagy egy gigányi! Csak egyedül Benito Lertxunditól 12 órányi zeném van! Pontosan 150 dal! A film alá már ezt tettem. Csak éppen azt nem tudom, hogy a szöveg illik-e a filmhez, mert a zene hangulata nagyon is passzol. Remélem, nem tévedtem nagyon, és nem nevetséges.. Persze ha igen, akkor sincs nagy baj, hiszen baszkul csak a baszkok beszélnek, mi meg magyarok vagyunk - sőt, sokkal magyarabbak, mint a 10 században, ezt dr. Kiszely István előadásából tudom, és ha valakinek, akkor neki igazán hiteles a szava! - és ugye közöttünk a baszkul tudók aránya eléggé alacsony. Csak a miheztartás végett: ezt egy lengyel tudós, Sztefanski professzor, a Varsói Egyetem rektora adta közre, az európai mitokondriális DNS vizsgálat eredményei alapján (amit 1 400 000 emberen végeztek el). Pilmenyiki volt a vacsora A Kiszely kijelentés arra vonatkozik, hogy a magyar génállomány ma nagyobb százalékban van jelen, mint a tizedik században, és ez azt jelenti, hogy az őslakosok és a betelepültek: a svábok, rácok, oláhok, tótok, poncichterek genetikailag is elmagyarosodtak, nemcsak nyelvükben és viselkedésükben. A magyar génállomány a hunoktól a kunokig terjed, azaz a hunok, aztán az avarok, akik az első honfoglaló hullám voltak, aztán Árpád magyarjai, utánuk a jászok és a kunok. Akik utánuk települtek be, ők azok, akikre azt mondjuk, hogy elmagyarosodtak.

Érdekesség: ugyanez a helyzet a keltákkal is, jóval nagyobb ma az arányuk, mint a 10. században volt!

Este kilenckor indultunk, mert a raktármosást meg kellett kezdeni még a kikötőben, a raktártetőket nem lehet szenesen visszatenni a helyükre. Sajnos előbb nem mehettem aludni, ugyanis a

Manővernél én kormányzom, és én viszem ki a hajót a szűk bejáraton. Már igen jó gyakorlatom van, és élvezem is.

Vacsorára pilmenyikit készített Oleg (ezek a méretes tortellinik), burgonyás és gombás töltelékkel adta, és jól megtejfölözte, én megszórtam csípős pirospaprikával, isteni volt, csak az a baj, hogy nem kimondottan fogyókúrás.



Április 13. vasárnap, úton, Nantes.

Éjfélig nem aludtam, mivel a séta után egy órát szundítottam, nem ment az elalvás. Így az őrség nagyon hosszú volt. Hatkor a barba is panaszkodott:
- István, gyakorlatilag nem aludtam, elszoktam tőle - mondta, mert ugye én sokat aludtam menetben, de ő sose, csak kikötőben, most meg billegtünk, meg bólogattunk, néha ütött a hajó.
Délután lassítani kellett, hogy dagálykor érkezzünk, és egyből vigyenek be. A Loire-on csak ekkor van hajóközlekedés, mert néhány helyen nem elég mély egyébként. Este tízkor kikötve.
Fél tizenkettőre a válaszfalak beállítva, és mehettem aludni.



Április 14. hétfő, Nantes, úton.

Megy a berakás, száll a porLaza délelőtt, mert az ügynökség csak 13 órára rendelte meg a berakást. Tízkor jött a surveyor, meg volt elégedve a raktárral, átvette, így már csak a berakás van hátra.
Délelőtt ímél a tulajtól. Egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy ezek meg vannak hibbanva. Egyszerűen nem vesznek tudomást a lyukas ballaszttankról, és a hajógyár időpontját is kitolták. Ezek szerint június elsején semmi esetre se lehetünk kész, és ugrik a szénfuvar. És azért is, mert a hajó október 26-ig a jelenlegi bérlőnél van, és ez után mi lesz, nem tudják. Szerintem azt se tudják, hogy most mi van.
Kicsit sajnálom a szénfuvar füstbe mentét.
Dupla szemüvegbenAmi viszont (kicsit) pozitív, hogy a Marlow érdeklődik a leixoesi érkezés és indulás időpontjáról. Reményeim szerint oda jönnek a váltók (mert ugye Vologya is megy haza, nemcsak én).
A berakás megy, mint az ágyba szarás a gyereknek. Két csővel lövik belénk a búzát, vagy rozst, vagy árpát, de mindenképpen gabonát. Azt azonban nem énekelhetjük, hogy tiszta búza, tiszta árpa, tiszta rozs, mert eszméletlen mocskos, illetve poros, és csak úgy száll! A szemüvegem azonnal elhomályosította, viszont a szállongó pernyétől a koszos üveg se véd meg. Mi a megoldás? Hát az, hogy nem mászkálok a rakodás környékén sokat. Mert ugyan minek? Senki nem szól egy jó szót se, ha ötven tonnával többet berakok (csak a barba, de ő akkor se szól, ha ötvennel kevesebbet), akkor mi a fenének törjem magam? A franciák berakják a hajót, azért vannak, mi meg elvisszük, azért vagyunk. Én csak arra ügyelek majd, hogy annyit legyünk orron, amennyiben a főnökkel megegyeztünk.
Sötét fellegek a berakás végén, lesz-e zuhé, vagy se?Amúgy meg jól megfáztam tegnap este. Nem csoda, hiszen reggel hatkor néztem a hőmérőt, hát mindössze hat fok volt, az esti se több mint nyolc. A torkom kapar, erre a barba adott valami elszopogatós mycint, ami a torkomon segített egy pöttyet, de az orromat nem állította el. Na, ezt sikerült szalonképesen kifejeznem. A kaftány szerint Oleg, ha kész a berakás, készít nekem valami szörnyedvényt, amit meg kell innom, és utána ágyba, jót fogok izzadni, és mint aki újjászületett, úgy kelek majd fel éjfélkor. Felkeni mindenképpen fel fogok, az állapotom meg majd kiderül. Egy kefekúra is hasonló eredménnyel járhatna, csak akkor utána nincs éjféltől szolgálat, és amúgy se vagyok hozzászokva. (Az ifjabb olvasók kedvéért, a kefekúra a következő: fogsz egy üveg pálinkát, vodkát, whiskyt, megy egy hajszálat, és addig iszol, amíg a hajszálat kefének nem látod. Ez kihozza a náthádat gyökerestül, az biztos!)
Kitaláltam, hogyan védjem a szemem a szállongó pelyva és por ellen: a szemüvegemre rá tudok venni egy porvédő szemüveget, így aztán nagyon fájintosan nézek ki!
Nahát, a Marlow hülye!
Azt kérdi a hatökör, hogy mi a helyzet velem, haza akarok-e menni? Ki tudja, ilyenkor hány óra van? Mert nekem dunsztom sincs.



Április 15. kedd, úton.

Továbbra is meg vagyok fázva. Viszont a barba csak egykor ébresztett, így aztán legalább egy kicsit tudtam aludni. Ezt a vajas tejet iszom, persze előbb elkeverem benne a vajat.Ám teljesen logikus, hogy a főnök hétkor váltott le. Így reggeli előtt találkoztam Oleggel, és vele készíttettem népi ukrán kuruzslást, mert a főnök szerint ő tudja, hogyan kell izzasztószert kotyvasztani. Én ilyenkor otthon, forró boros teát iszom, azért mert: 1. népi, 2. megizzaszt, 3. jó ízű. Na, itt van, hogy Oleg mifélével kúrált: tejet forralt, és abba egy kevéske szódabikarbónát tett, valamint egy darab vajat. Passz. Ez fog gyógyítani. Meglátjuk! Amíg iszom, nézem a Tüskevárat.
Délben kaptam mindenféle gyógyszereket a főnöktől, magamtól meg agykontrollos kezelést. A kettő majd kigyógyít a bajomból, mert bizony délben már csúnyán köhögtem, a köhögés viszont szinte belemetszett a torkomba, nagyon rossz volt. Az agykontroll után még nem kellett köhögnöm, és az orrom is sokkal kevésbé folyik.
Vacsorára megint vajas, forró tejet kaptam italnak, iszom én, még akkor is, ha a jó isten tudja... lehet, hogy ettől fostam délután. Bár nemigen...
Most estve lévén megyek Tüskevárat nézni és vajas tejet innya. Átlagban két estémbe kerül, amíg egyszer végignézem a film mind a nyolc részét. Már vagy hússzor láttam mindet, de még nem unom! Hja, kérem, akinek van ideje ilyesmire!



Április 16. szerda, úton.

Most, a hajnali őrségváltáskor azt mondtam a főnöknek, arra a kérdésére, hogy hogyan érzem magam:
- Nem a legjobban, de e legjobb orvosság egy ímél a Marlow-tól, természetesen pozitív tartalommal.
Bízom benne, hogy megjön, mert tegnap egész délután ott ültem a rádióvevő előtt és lestem, vesz-e ímélt? Ugyanis nálunk nincs internet, hanem egy Globe Wireless elnevezésű rendszer működik, ami rövidhullámon dolgozik, adja veszi az íméleket, és rohadt drága. Főleg akkor szoktam mérgelődni, amikor idióta irodai alkalmazottak úgy küldik az íméleket, hogy minden előzményt idéznek, és az utolsó egy ötoldalas, aminek a lényege: "minden oksika, köszike, puszika", és ez vagy 150 eurót kóstál, mert ez a szolgáltatás igencsak drága!
Tizenegykor felkeltem, zuhany, izzadás, aztán köhögés, meg minden, ami egy erős megfázással együtt jár. Már csak abban bíztam, hogy a kaftán jó hírrel vár a váltást illetően. De nem. Lejött valamiért Vovához, és csak annyit mondott:
- Silence... - azaz csönd. Kezdek ideges lenni. Aztán fel a hídra, persze délben. Vologya fogad:
- Ímél a Marlowtól! Olekszij megy haza...
- Micsoda? Ő?! És te? És én?
- Erről semmi.
Megáll az ember esze! Ez egy igen idióta nap lett. Egész nap pörögtek az ímélek, a barbát félóránként hívtam a hídra, a végén már nagyon dühös volt. Egyébként ő is az a típus, aki nyugis, de ha bepörög, akkor üt-vág, nem néz semmit és senkit. Így ma majdnem szétverte az egyik Inmarsat-C készülék monitorát.
Imígyen történt:
A portugál ügynök üzenetet küldött, miszerint igazolná vissza a barba, hogy ma 14-kor érkezünk. Ettől a főnök teljesen kiakadt.
- István, mi a fenének hívtam őket fel Nantes-ből, miért küldtem az indulási táviratot, miért küldtem ma hajnalban a napi pozíciós jelentést? Minek, ha ezek a barmok nem olvassák el? - dühöngött még egy sort, összetépte az üzenetet, és lement. Egy óra múlva a másik Inmarsat-C készüléken is megkaptuk ugyanezt a táviratot.
Elolvasom, a logikám az volt, hogyha megismételték, akkor talán mégis kellene válaszolni, mert fontos lehet. Elolvastam a főnök jelentéseit is, abban semmi nem érthető félre, reggel fél hatkor érkezünk, holnap. Akkor mi a fenének kérik ezek, hogy erősítsük meg, hogy ma 14.00-kor érkezünk? Vajon mi lehet az oka? Nézem a telexet, olvasom, hát megvan! Tipikus esete annak, amikor valaki trehány, és slendrián, és azt hiszi, hogy kiválóan beszél angolul, de azért képtelen magát világosan kifejezni. Arról lehet szó, hogy azt kérik, délután kettőkor a hajó adjon még egy utolsó pozíciós jelentést, hogy annak alapján eldönthessék, hogy mikor kezdik a kirakást. De ezt hiába is próbáltam a főnöknek elmagyarázni, már elöntötte az agyát a szar, üvöltözött, csapkodott, majdnem szétverte a monitort, és azt harsogta, hogy nada csitaty moji messzadzsi... (azaz el kell olvasni az íméljeimet...) Fogta magát, és ímélt a hajóbérlőnek, hogy adják meg a portugál ügynöknek, reggel fél hétkor érkezünk, mert azok nem olvassák el, amit a hajó küld. Szóval azért a főnök angol tudása sem az a tökéletes. Persze ennyit mindenki hibázhat, még én is, hiszen az én első értelmezésem is az volt, ami a főnöké, csak én revideálni tudtam a magamét, ő meg berágott, és ilyenkor se nem lát, se nem hall, csak izzik, és kivágja a biztosítékot maga körül.



Április 17. csütörtök, úton, Leixoes, a kihajózó kikötő!!!

Éjfélkor nézem a hídon, mi a helyzet? Hát kilenc csomóval megyünk. Azt mondja a főnök:
- István, tízkor lesz pilot, és este hatkor kezdik a kirakást.
Leixoes-ban, a kihajózó kikötőben, szép, csendesen zuhogó esőben...Ez annyiból nem rossz, hogy egy éjjel biztos, de a nem jó az, hogy éjjel egyig fognak dolgozni. No, nem baj. Megbeszéltük, hogy kimegyek orvoshoz. Az jó, hogy nincs lázam.
Megjöttünk, tizenegykor part mellett. Felmentem, az ügynök ott volt, és amint végzett, vitt orvoshoz. Oda már vidáman mentem, mert megjött a hír: jön vissza Miki, holnap 23.20-kor érkezik Frankfurt felől. Az orvosnál elláttattam, kaptam jobb orvosságot, mint szedtem, bejöttem. Beszéltem az asszonykámmal, megörvendeztettem a hírrel. Szombaton utazom, így aztán nem érint a pénteki közlekedési sztrájk.
Szép az élet gyerekek, még akkor is, ha zuhog az eső, és éjjel egyig dolgoznak, ami majd egy hülye állapot lesz, mert nyitni, csukni ötpercenként nem a legjobb. Ez akkor is igaz, ha emiatt viszont nagyon úgy néz ki, hogy itt töltik a hétvégét. Szívből kívánom, de hál' Istennek, engem már nem ez dob fel. Ja, az élet milyenségéről meg lehet kérdezni Oleket is: törölték a váltását. Ez is rohadt egy állapot, amikor az ember beleéli magát a hazamenetelbe, és aztán semmi. A váltójának nincsenek készen a papírjai, valami vizsgája nincs meg. Ő egyébként kóterban (fogság, szobafogság, fogda, azok kedvéért, akik nem részesedtek a honvédségi sorállományság örömeiben) van, nem mehet ki, mert akkor berúgik, és ilyen alkalmakkor nagyon hülye, oly annyira, hogy még a kimenőjogáért fellépő ombudsmanba is beleköt, meg minden.
Készülök a váltásra, teszem rendbe, illetve inkább naprakészre az adminisztrációmat.
Aludni csak éjfélkor mentem, mert eső ide, eső oda, az ember (én) nem tud nyugodtan aludni, amíg nem tiszta a helyzet.

Április 18. péntek, Leixoes.

Zuhog az eső...Ha meg akartam volna várni az eső végét, még mindig ébren lennék. Reggel nyolc óra, és mintha dézsából öntenék. Még ilyen esős március-áprilist nem értem meg, igaz, nem is hajóztam folyamatosan ebben a körzetben. Mert március 14-e óta állandóan itt vagyunk, a Vizcaya időjárását élvezzük (még akkor is, ha ez a kikötő nem tartozik oda). A pasejesi révkalauz mondta, hogy a január és a február teljesen száraz, márciusra jönnek meg az esők, és áprilistól megint száraz időszak jön. Nos, ez nem tűnik most teljesen száraznak.
A délelőtt nyugis. Számomra. Valamikor tíz után úgy hozta a sors, hogy kiraktak három markolónyi gabonát, és utána megint esőszünet. De azóta nagyon beindultak, egyig két teherautó is elment mellőlünk! Ha így megy továbbra is, lehet, hogy a rakodás végén szállok vissza, augusztusban?
Elkezdtem csomagolni. A főnökkel telefonszámot és ímél címet váltottunk. Azt tervezi, hogy elhozza a feleségét Magyarországra, mert még alig volt külföldön. Egyszer (a rendszerváltás után) két napot Isztambulban, és előtte egy évet Kabulban (Afganisztán, háború) katonai kórházban. Az asszonyka altatóorvos. Nos, azt hiszem, egy szovjet katonai kórház orvosai háborús időben nem igen mennek turistáskodni a megszállt és ellenük harcoló országban. Így ezt a külföldet nem is igen kell külföldnek venni. Bár nem tudom. Nyilván nem az én szempontomat kell figyelembe venni.
Így aztán Magyarország nagy élmény lehet a számára. Az ajánlataim közül a Balaton tetszett meg igazán a főnöknek, így azt javasoltam a tó mellett üssenek tanyát (és sátrat, mert a feleség kempingezni szeret) és onnan csillagtúraszerűen felfedezhetik az országot.
Ma elkezdek csomagolni. Csak nem nagyon fűlik hozzá a fogam. Pedig kéne. Ugyanis holnap ilyenkor már a repülőn ülök és megyünk Frankfurtba. Ott át kell szállnom.
Ebéd után kiment a főnök, a szolgálatos matróz intézte a kirakást, ami abból állt, hogy megmondtam melyik pontont nyissa ki, és ha esett az eső becsukta, ha elállt, kinyitotta. Öt körül a főnök és Vologya megtértek a hajóra, és mehettem ki. Először nem akartam, de miután az egész délutánt csomagolással, és kétségbeesésekkel töltöttem, mert sehogyan se fér el a holmim, ahogyan lejöttem. Végül is kimentem, mert láttam, muszáj beszereznem egy bőröndöt.
Kimentem.
Érdekes ám egy 17 éve látott városba visszajönni! Az ember először tanácstalan, hova menjen, merre keresse az üzleteket, aztán, amikor megtalálja a kályhát, akkor minden beugrik, és minden a helyére kerül. Az én kályhám a Mercado (piac) fedett csarnoka volt. Két dolog tűnt fel: az új, nyitható híd és az új villanyos.
A híd:
Nagyon francos, dizájnos meg minden. A gyalogjáró fedett, így nem esik felülről ránk az eső, Csak ha szél van, akkor oldalról. Nagyon megijedtem, amikor elhagytam a hajót, mert rájöttem, a zsebkendőim a munkás holmimban maradtak. Na, a hídon nem kellett, mert akkora volt a cúg, hogy mindent kifújt belőlem... A végén az egyik kezem a fülemre kellett tennem, mert attól tartottam, hogy mire átérek begyullad.
Aztán ami szintén dizájnos, az, ahogyan a gyalogos a hídra feljut. A hídpillérek környékén vannak gyalog fel- és lejárók. Középen lift van, és azt körbe gyalogolva fel lehet közlekedni a hídra. A lift olyan, mint nálunk. Nem működik. A körbegyalogjárda még olyanabb! Ugye jobb és bal oldalon lépcső van, elől és hátul meg gyalogjárda köti össze a hegymászásban megfáradt népek itt szusszanhatnak. Most nem a szusszanáson van a hangsúly, hanem az úszáson. Ugyanis a portugál szakmunkások válogatott gyöngyei a járda peremét magasabbra alkották, mint a közepét. Így most, esős idő lévén, minden víz középen gyűlik össze. Pedig csak egy szintező hogyishívják kellett volna.
A villamos:
"Sajnos" modernizálták. Valahonnan jön (a régi végállomása a Mercado mellett volt). És kétvágányú lett. Nagyon szép, meg modern, de a réginek hangulata volt! Az egy kocsiból állt, mindenik más fazonú, színű, díszítésű volt. Az Matosinhos és Porto között járt. Ez a modern meg a Sárkányok Stadionjától jön ide (Estado do Dragao), ami köztudottan az FC Porto nagyhírű focivállalatának a tuladona.
Találtam egy kínai üzletet, vettem egy gurulós bőröndöt, remélem, hazáig kibírja.
Visszajöttem, becsomagoltam, úgy néz ki, öt csomagom lesz!
Most már jöhet Miki, mert megkaptam minden papírt, ami a kihajózáshoz kell, készen vagyok.



Linkajánló:  Limba.com  A Magyar Huszár honlapja  Viribus Unitis, az Osztrák-Magyar monarchia hadihajója  Hajó.lap.hu  Mexikóikonyhal.lap.hu