| Gyengénlátóknak | Nyitó oldal | Irodalomkodásom | Naplóim | Történelmem | Tengerészkedésem | Aka, a falum | Szakácskodásom | Rádióm | Humor | Oldaltérkép | Kapcsolat |
HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA:PRIWALL (2)MÁJUSMájus 29. szerda. Reggel í-mél jött a Marlow-tól, miszerint holnap utazom Le Havre-ba. Ez persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis még nem tudják, hogy mikor érkezik a hajó, és nem tudják, hogy mikorra foglalják le a jegyet. Ám késő délutánra úgy-ahogy sínre került minden. Ami még nem történt meg: nem a kikötőig, hanem csak Párizsig intézték el az utazást, onnan jussak el Le Havre-ba, ahogyan tudok. Azt hiszem, elég nagy fiú vagyok, hogy megoldjam. Közben megváltoztattam az í-mél címem, mert őrület, hogy milyen mennyiségű SPAM jön. Amelyik a legmeglepőbb volt: Schuck Tónitól, aki megküldte a vakok levelezőlistájának kivonatát, az "Aranka piros autója" című írásom kapcsán. Érdekesek voltak a reakciók. Voltak, akik nagyon "kikérték" maguknak, hogy a vakok nem ilyenek, persze legtöbben magukra vonatkoztatták. Többen reagáltak a könyveimre, ami azt is bizonyítja, hogy olvasták. Tetszettek is, és érdekes, hogy ráéreztek, melyek az élmény ihletésűek. Felhívtam Bartusnét, hogy kiderítsem, mi újság a hajón. Hóki megy haza, Gáti Lucó lesz a barba. Kristó Nagy István megkapta a "Na, gyere ide, édes fiam..."-at, és azt mondta, hogy írni fog róla. Izgatottan várom. Azt hiszem, a naplót már csak a hajón folytatom (Hajón: este kitaláltam, hogy a neten nézek vonatot magamnak Párizsból Le Havre-ba. Találtam is kettőt.) Május 30. csütörtök, Budapest, Párizs, Le Havre. Reggel í-mél jött Tsaggiristól, megadta a le havre-i ügynök telefonszámát és í-mél címét. Azonnal írtam nekik, kaptam is választ, megígérték, hogy a vonatnál várnak. Ezt sikerült elintéznem. Tsaggiris azt is üzente, hogy legalább 100 eurót vigyek magammal az utazási költségekre. Természetesen jóval többet hoztam, ezt teszem akkor is, ha megvan a jegyem a hajóig. Az utazás, legalább is, ami a repülőutat illeti, normális volt. Megérkeztem a Charles de Gaulle repülőtérre, felvettem a csomagomat, s igyekeztem kitalálni, hogyan jutok be Párizsba a Saint Lazare pályaudvarra. Volt egy térkép, amin a közlekedési útvonalakat tüntették fel. Egy kedves kis hölgy is tanulmányozta, megkérdeztem, tud-e angolul, de francia volt, ami azt jelenti, hogy a világért se... Valami autóbuszmegálló volt az ajtó előtt, kimentem, megkérdeztem a jegyárusítót, hogy beszél-e angolul, de a pasas francia volt, tehát dehogy is tud... Egy taxit láttam nem messze, attól meg se kérdeztem már, hogy tud-e angolul, mert francia volt, de kicsit beszélt (pedig nem is volt arab, ami errefelé elég ritka). Megbeszéltük, hogy bevisz a Saint Lazare pályaudvarra negyven perc alatt. Ez jó, gondoltam, mert lehet, hogy elérem a 19:30-as vonatot. De a sztrádán több dugó visszafogott, végül az út egy óra tíz percig tartott. Úgy döntöttem, hogy a tarifa körülbelül 40 euró lehet. Amikor az óra ötven felé közelített, már kíváncsi voltam, mennyinél állunk majd meg? A számla végül 56 volt, hatvanat adtam, a Marlow úgy is kifizeti Egy keveset láttam Párizsból. Átmentünk a Diadalív alatt, a háztetők felett megláttam az Eiffel torony kandikáló csúcsát, és Champs Eliseé végét is láttam. A Bulevard Saint Lazare végén volt az állomás (ki hinné...). Szép, dög nagy pályaudvar, és legalább két pici táblán angolul is volt felirat. A jegyet franciául vettem meg, mert a hölgyike azt se értette, hogy beszél-e angolul. A vonatjegy mindössze 28 eurót kóstált, és megnyugodtam, hogy a százas valóban elég ahhoz, hogy a párizsi reptérről eljussak a tengerpartra. A vonat fél órával az indulás előtt már bent állt, felszálltam, de mivel intercity kinézete volt, ezért aggódtam, hogy nem kértem helyjegyet, tehát megkérdeztem egy fiatal (húsz körüli) pártól - ők nyilván tudnak angolul, mert biztos tanulnak a középoskolában -, hogy kell-e helyjegy? A "nespa" nyilván nem azt jelenti, hogy kell, ennyire tellett a franciák angol tudásából. Persze ezt is csak akkor nyögték ki, amikor obligatőr rezervaszión felől érdeklődtem... No comment. A vonat másodperc pontosan indult, és úgy is érkezett. Egy taxisofőr várt az állomáson. Éjfél után már a hajón voltam. Május 31. péntek, Le Havre, úton. Mindenkit ismerek a hajón, kivéve egy matrózt, Képes Imrét. Golyán Gyuszi, és Polgár Józsi tavaly nyáron is itt volt, a szakács, Für Kálmán akkor jött, amikor hazamentem, Bartus Pisti és Gáti Laci régi ismerősök.  A
hajó cementet rakodott, borzalmasan porzott a berendezés,
ócska, régi masina...Hajnali kettőig intéztük a papírmunkát, mert reggel az ügynöknek le kell adni a hó végi elszámolásokat. Háromnegyed hatkor keltem. A berakásnak fél tízre lett vége, átálltunk egy másik rakpartra, hogy ülepedjen a cement. Hóki, a német barba négykor ment el. Utána költözködés, Gáti a parancsnoki kabinba, én az elsőtisztibe. Este tízkor indultunk (állítólag), de akkor én még aludtam. JÚNIUSHűvös van. Otthon hozzászoktam a májusi nyárhoz, éjjel fáztam a hídon, be kellett fűtenem. A napi program: rendezkedés, eltettem a holmijaimat a kabinban. Laci sokat panaszkodott a fáradtságra, öreg már ezekhez a hajókhoz, főleg német barbával, aki nem dolgozik, mindenbe beleköt, ha ki talál menni a fedélzetre, akkor legjobb "tudása" szerint összekócolja a dolgokat, majd hőbörög, ha nem megy simán valami. Nekem is kellene váltanom. Már én is érzem, hogy fáradt vagyok. Jó lenne nagy hajóra menni, ahol ha kevesebb is a pénz, de nyugi van. Június 2. vasárnap, úton. Isten éltesse Nimród fiam a születése napján. Hát már ő is megélt egy negyed századot! Azt hiszem, egyelőre ez a naplóm nem lesz "olyan izgalmas", mint a Lys Carrieren írott. Hála Istennek. Ez azt jelenti, hogy nyugi van! Az előző hajómon három és fél hónap alatt nem ettem annyi finomat, mint itt az elmúlt napokban. Für Kálmán nagyon jó szakács, és ami a lényeg, nincs napi kajakeret, nem kell spórolnia, és azt figyelni, hogy mennyit "költött" már a hónapban. Azt nem lehet mondani, hogy ez egy "hübelebalázs", fiatal átlagéletkorú hajó. A szakács a legfiatalabb a maga harmincnyolc évével. Június 3. hétfő, úton. Szépen megy a verkli, nincs semmi különös. Június 4. kedd, úton. Hűvös, ködös, párás az idő. Semmit nem tudok a foci VB-ről, még a nyitómeccs eredményét se. Június 5. szerda, úton. Ráharaptam egy programra, a Windows Media Makerre, miután a digitális fényképezőgépem alkalmas rövid videók rögzítésére. Persze a Nikon más formátumot használ, így semmit nem érek vele, otthon szét kell nézni a neten valami konvertáló programért. Ötpercnyi VB jutott ma, bejött a tuniszi tévé, s láttam a Németország-Írország meccs utolsó pár percét. De ez elég volt, mert ekkor egyenlítettek az írek, volt öröm! Azt hiszem, a legénység fizikailag legjobb állapotban levő izma: a videónéző. Éjfélkor, amikor készülődtem szolgálatba, még bambultak valami horror-baromságot. Június 6. csütörtök, úton. Már azt hittem, hogy nem lesz miről írnom, de "hál' Istennek", ma kitört a pánik: Jön a főnökLaci beszélt a főnökséggel, és megtudta, hogy Sete-be érkezik Herr Meyer, a tulajdonos. Ez nem is lenne baj, ha nem maradna vagy három hétig! A hajó készül hajógyárba, augusztus elején Rigába mennek a vasmunkára, majd egy német hajógyárba a gépészeti javításokra. Nos a tulaj úr ezt készíti elő.- Oda a hét vége, Pistikém -, fogadott Lucó szomorkásan a hídon, amikor délben megérkeztem, hogy leváltsam. Persze már tudtam, mert Kálmán, a szakács elmondta, mint a sütőrádió felelős szerkesztője. - Miért nem tudott Brestbe érkezni? Most lett volna egy nyugis hét vége, így meg rohangálás, szaladgálás hajnaltól éjfélig. Ezt elhiszem, mert tavaly nekem csak egy rövid munkanapnyi együttlétem volt vele, de akkor az árboctól a gépházig, a fartól a hajó orráig mindenütt előfordult mintegy három perc alatt. S teszi ezt a maga 69 évével. A Wotánt (erre gondolt Hóki parancsnoknak, de kiderült, először életemben, hogy már öreg vagyok, és Herr Meyer elutasított), és a másik hajóját már eladta, és mindenki azon aggódik, hogy a javítás után a Priwall is erre a sorsra jut. Jellemző, hogy tavaly nyáron, ha szóba került, Laci a sorsát csak a Priwallon tudta elképzelni, most meg többször pedzegette, hogy átmegy egy nagy hajóra a HMS-nél. Engem ez nem különösebben érint (mármint a hajó sorsa), a javításra valószínűleg jön vissza Toró, az állandó elsőtiszt. Június 7. péntek, úton. Nyugi van, csak az idő durrant be, de legalább hátulról jön, ami igen ritka tünemény. Június 8. szombat, úton, Sete. Ocsmány esőben manővereztünk, természetesen délben. Az eső miatt ezután nyugi volt. Csak hétfőn kezdik el a kirakást, kedden mehetünk el. A város nincs messze, csak kinek van kedve ilyenkor kimenni? Megjött a főnökA taxi négykor állt meg a hajó mellett. A hídon "térképeztem", fél öt felé "letópláltam" a szalonba, ahol éppen fánkot evett, és milyen jóízűen! Tíz perc alatt elárasztott minden szükséges tudnivalóval.Augusztusban megyünk hajógyárba, legvalószínűbb Riga. Hóki hazautazása nem volt éppen leányálom: Le Havre-ban kiment a repülőtérre, és ott közölték, hogy nem indul egy gép se, mivel sztrájk van. - Legközelebb mikor indul? - kérdezte. - Holnap - jött a készséges válasz. - Biztos? - Nem... Különben se volt nagy kedve Londonon keresztül utazni, mert a Heathrow-ra érkezett volna, és a hamburgi gép a Gatewayről (vagy fordítva) indul. Így felhívta a vállalat egyik menedzserét, aki kocsit bérelt számára, és azzal ment haza, több mint tíz órát vezetett. Mr. Meyer megvacsorázott, befalt vagy hat fánkot (ebéd maradék), megevett egy flekkent (vacsora), megittunk egy üveg bort, és begubózott a kabinjába. Dolgozni nem tud, mert a csomagja elveszett, s benne vannak az alkatrészek, amit hozott. Június 9. vasárnap, Sete. Herr Meyer és Fürge (a gépészünk) nekiestek a segédgépnek, én egész nap a térképekkel és szakkönyvekkel foglaltam el magam. Jött két darab Notice to Mariners, ezek tartalmazzák az egy hét alatti változásokat a hajózási "adatbázisban", a térképeken, a világítótornyok jegyzékében, és az Admiralitás által kiadott egyéb szakkönyvekben. Így, hogy kaptunk két darabot, nem utálatos munka a javítás, a kettővel estére végeztem is, minden ki van javítva, még a "pilotkönyvek" (Sailing Directions) is. Belenéztem két VB meccsbe is, de így, hogy nem vagyok "naprakész", elég unalmas. Még akkor is, ha a kicsi (Japán) elkalapálta a nagyot (Oroszország). Herr TulajA megszólítása Captain, hiszen egész életét végighajózta, mint parancsnok. Végre egy német tengerész, akiről csak jót mondhatok! Totál normális fej, közvetlen, nyoma sincs benne az "übermencs"-nek, nála természetes, hogy tudja mikor, és hogyan kell használni a "kérem" szót, és azt is tudja, mikor jár köszönet valakinek, és ki is mondja, s csodák csodája: a gyűrű még mindig az ujján van.Délután megjött a bőröndje, de összetörve. A pasas teljesen kiakadt, de nem tudott mit tenni, mert egy taxisofőr hozta, aki csak a karját tárta szét, többet nem tudott angolul, amikor megmutatta a beszakadt aljat. Majd holnap, mondta, az ügynökkel megreklamáltatja. Éjjel egyig szórakoztak a gépházban. Én tévéztem, néztem a választást (Legislation 2002), mondjuk másra nem is volt lehetőség, mert minden adó ezzel volt elfoglalva. Nyert a jobboldal, jelentős fölénnyel (a szélsőjobb nélkül is), az előzetes várakozást is túlszárnyalva. Június 10. hétfő, Sete. Hatkor elkezdték a kirakást, hétvégén, és ma is őrült szél van, szerencsére nem a hajóra hozza a cementet. Délelőtt készítettem az öregnek három felvételt a generátor álló és forgó részéről, meg egy alkatrészről, és színesben kinyomtattam. Hallatlanul boldog volt. Később kitalálta, hogy a bőrönd aljáról is készítsek, és azt az ügynöknek adta, hogy azzal reklamáljon. Nagyon örvendett, és többször jól hátba vágott sűrű "köszönöm"-ök kíséretében. Ez egyébként a stílusa: ülünk a szalonban, kávézunk, beszélgetünk, megböki a lábam, erre "okosan" figyelek, de a matrózoknak magyaráz, persze felém fordulva, közel hajol, és mondja a magáét, másnak... Hamar meg lehet szokni, csak akkor csodálkozik el az ember, ha hozzám hajol, és hozzám is beszél. Mondja, mondja, be nem áll a szája, elveszi a félig tele kávés csupromat, feltölti, megissza, és visszaadja a bögrét... Délután már alig álltam a lábamon, olyan álmos voltam. Valami történt velem, mert álomszuszék lettem, állandóan aludnék, és menetben is kialudtam mindig a teljes pihenőidőt, sose ébredtem előbb, mint a mobil csengése. Fél háromkor azt mondta Lucó, menjek, feküdjek le, kilenckor jövök, mert hajnali háromig dolgoznak. Öt perc múlva már húztam a lóbőrt. Szépen kipihenve ébredtem, hatkor, fél hétkor lementem vacsorázni. Lucó fáradtan leült a szalonban, és mesélni kezdi a délután történteket: Háromkor megjött a kantinnak rendelt sör, ásványvíz, cigi, de természetesen akkor jött az ügynök is, meg három, talpig egyenruhás fazon, akik a Port State Controll képviseletében jöttek megvizitálni a hajót, és ilyenkor alapos ellenőrzést tartanak. A hídon mindent rendben találtak, csak akkor lepődtek meg, amikor a műszerek ellenőrzésekor összehasonlították a mágneses tájolót a pörgettyűssel. (Laikusok kedvéért: a pörgettyűs tájoló "pontosan" az északi irányt mutatja, ezzel van az automata kormány is összekapcsolva, erre navigálunk, és általában az eltérés a kettő között nem nagy, normális körülmények között. Mondjuk 5-7 foknyi eltérés természetes.) - Captain, itt az eltérés 129 fok... - mondja az egyik hivatalos ellenőr, meglehetősen elképedve. Lucó azonnal feltalálta magát, bár hallatlanul meglepődött: - Hát persze, hisz nyitva a raktártető, és a nagy tömegű vas ott van fél méterre a mágneses tájolótól. Fejcsóválva, de elfogadták. Amikor elmentek, az öreg, Herr Meyer, kért egy injekciós tűt Lucótól. - Feltöltöm a gyrót (pörgettyűs tájoló) folyadékkal. Aranyos! A főnök pár órája kikapcsolta, és nem szólt Lacinak, naná, hogy olyan nagy volt az eltérés! Nem búsultam, hogy nem vehettem részt az ellenőrzésben. Most még várható ISM (International Safety Management) ellenőrzés, ebben még sose volt részem, nem tudom milyen, de biztosan nem leszek sokáig tudatlan. Este kilenctől voltam szolgálatban. Június 11. kedd, Sete, úton. Hajnali háromkor feküdtem le, mert addig dolgoztak, de az ébresztőt beállítottam kilenc óra harmincra, mert akkor kezdődött a Dánia - Franciaország meccs második félideje. Egy szép napMintha hájjal kenegettek volna, amikor megláttam, hogy a dánok 1-0-ra vezetnek. A második félidőben aztán kaptak még egyet a gall kakasosok, és mehetnek haza, azzal a boldog tudattal, hogy a VB-n minden csapattag házi gólkirály...Innentől kezdve, minden franciától megkérdeztem, nagy sajnálkozva, hogy mi történt a VB favorit csapattal? Amiket ezek mondtak! Főleg az edzőre... Meg a csatárokra... Itt volt a csapattal Anglia, Olaszország, és Franciaország idei gólkirálya... Azt sajnálom, hogy a shipit elszalasztottam. Meg este már nem jött a TF1 és nem nézhettem a "Tous ensamble" című műsort, a napi összefoglalóról. Eleinte Herr Meyer is rendkívül boldog volt, ami az eredménynek köszönhető. Később már durcás lett, amikor a gépházban befejezte a generátorjavítást, és kiment a fedélzetre megszemlélni a hajóját. Gondolom, jobbra számított. Rozsdásak vagyunk, koszosak vagyunk, mindenre rákötött a cementpor... Beszélt Lucóval, kifogásolta, hogy vasárnap csak egy ember dolgozott a tutajon, és javította a hajó orrát, viszont két ember egy napig reparálta a raktárvilágítás egyik lámpáját. Lassan, keveset dolgoznak az emberek, volt a mondandója. Ehhez csak annyit: vasárnap reggel én is előre mentem, hogy a tutajon dolgozóknak segítsek, a fedélzetről adjam, ami kell a munkához, a tutaj kötelét átkötni, elvinni, ha kell. Lásd, Lys Carrier... De nem volt rám szükség, így aztán elmentem térképezni. Persze igazságtalan lennék, ha nem mondanám el, hogy ezek az emberek, akik ma ötven fölötti matrózok, tíz éven keresztül rendben tartották a hajót, de nemcsak ők, a hajó is velük öregedett. És tíz éven keresztül a németek, a tulaj is, és a parancsnok is maximálisan elégedettek voltak velük. Most egy kicsit olybá tűnik Herr Meyer morgolódása, hogy kifacsarta az embereket, már nem a régiek, hát el lehet dobni őket. Persze azt is hozzáteszem, ha igaz! Mert Lucó lehet, hogy túlságosan mellre szívta, amit az öreg csak úgy, mellékesen megjegyzett. Nem tudom. Estére rám tört az "álomkór", így aztán zuhany után elaludtam, éjfél után öt perccel Lucó ébresztett... Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte. Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy "készüléktelen" antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással... Délután kettőkor volt a manőver. Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics). Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá. Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk. Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni. Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül. Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta. Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt. Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.  Június
16. vasárnap, úton. Délben
sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg
vezetésével a raktártetőt festették.
Készítettem két fényképet, amin
jól látni, hogy a tenger nem látszik.Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország - Írország meccset 3-2. Estére egy órás "mondial" műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken. Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden. Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt? - Az még Napóleon idejéből való - válaszolta. - Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot. A nyugati kikötő, az Arzenál - hadikikötő - nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.  A
kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó
torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet
kezelésében van. Tengerészeti Múzeum
is van benne.Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek. A dokk mögött már a város van. Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után. A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.  Éppen
az olaszok "tragédiája" volt műsoron, akik 1-0
után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen.
Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között
négy "kiscsapat" van: Szenegál, Törökország,
Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik,
új értékrendet hoz a labdarúgásban.Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás. Június 19. szerda, Brest. Délre az öreg feladta a küzdelmet, a második segédgéppel végeztek, de a harmadikról nem tudták levenni a kuplungtárcsát, így ahhoz szervizt hívtak, ők holnap reggel jönnek. Idő van, mert a rakodással csínján bánnak, reggel 8-tól délig, s 14-18-ig raknak. Csak ma este végeznek, ha igaz, s ráadásul itt is rakunk be El Ferrolnak (spanyol kikötő) ócskavasat. Lucó be van indulva.Közeleg a névnapja, és ezt kakaspörkölttel akarja megünnepelni, s készül a piacra, hogy vegyen egy igazi gall kakast. Az ügynökkel megbeszélte, hogy holnap reggelre taxit küld, aki kiviszi a piacra, ahol megveheti.Ennek örömére jól besöröztünk este. Június 20. csütörtök, Brest. Jelentem, megvan a kakas. Két darab, plusz egy fácán. Tizenegykor rohant ki Laci, taxival ment-jött, s bevásárolt. Ha minden igaz, akkor holnap lesz a napja, hogy elkészíti Kálmán. Az öreg dolgozik, mint a megszállott. Ez nem is lenne baj, de Lucó kezd kiakadni tőle. Félóránként megtalálja, hogy ide jöjjön, oda menjen, ezt csinálják a matrózok, ott dolgozzanak. Én nem zavartatom magam, teszem a dolgom, ha szükség van rám, akkor majd szólnak, de még nem szállt rám senki... A szerviz bejött reggel kilencre, leszedték a tárcsát, és tízkor már el is mentek. Százötven eurójába került Herr Meyernek. Hatra befejezték a kirakást, este tízre átálltunk a berakó rakpartra, a hajógyár dokkja mellé. Van egy kupac ócskavas, és egy rakás ócska horgonylánc és horgony, amit El Ferrolba kell vinnünk. Június 21. péntek, Brest. Hétre kinyitottam a raktárt. Tíz perc múlva megérkezett két markolós autódaru, de Laci nem engedte elkezdeni a berakást, ugyanis egy kis probléma miatt aggódott: ha felülre teszik a horgonyláncokat, akkor nagyon megemeli a rakomány súlypontját, és a stabilitást alaposan lerontja. Ehhez azt is tudni kell, hogy a rakomány pontos súlyát nem adták meg, így számolni se nagyon tudunk. Negyednyolckor megérkezett egy kedves, antipatikus francia, aki elkezdett üvöltözni az ügynökkel és a rakodásvezetővel, hadonászott, szaladgált, mint az eszelős. Kiderült, az a baja, hogy nem kezdték el a berakást hétkor, kikelt magából, hogy mit képzelnek, a hülye stabilitás miatt nem dolgoznak, kit érdekel a hajó, csak az a fontos, hogy a rakományt berakják. Tíz perc múlva elviharzott, a szegény ügynök meg csak nézett, és szomorú volt, mert azzal fenyegetőzött - ahogyan később elmondta -, hogy szállító felbontja a szerződést az ügynökséggel. Nagyon a szívembe tudtam zárni az üvöltős franciát. Estére elkészült Lucó kedvére a kakaspörkölt, isteni finom lett, Kálmán kitett magáért, az öreg is megnyalta mind a tíz ujját utána. Éjfélig beszélgettünk, söröztünk. Korea kiejtette a spanyolokat is, így már a lengyel, portugál, olasz, és spanyol skalp is az övék. Remélem, a németeket is elkalapálják. Június 22. szombat, Brest, úton. Fél tízkor Herr Meyer elment, mi pedig kettőkor indultunk. Most nyugi van. Dordrechtbe jön, és hozza a kaját, mert már igen szűkében vagyunk mindennek. Este még jött a tévé, így láttam az összefoglalót a Törökország - Szenegál meccsről. A franciák utolsó reménye is elszállt, mert a második csapatuk is kiesett. (A szenegáli játékosok a francia bajnokságban légióskodnak...) Június 23. vasárnap, úton. Beindultak a rövid utak. Hétfőn érkezünk, innen elmegyünk Dordrechtbe, majd cementtel Le Havre-ba. Ebédre fácánleves volt, nagyot "alkotott" Kálmán, bizony erre lehet mondani, nem úgy, mint Knézi szokta volt mondani a meccseken: a játékos nem alkotott maradandót a pályán... Vacsora után beszélgettünk, söröztünk. A téma: a családi beszélgetések. Lucó dobta fel, mert nagy bánata, hogy nem tudja összehozni a családját egy kis beszélgetésre. A többiek egyetértettek, én nem tudtam beszállni a közös panaszkodásba, mert nálunk ez a gond nem létezik, hál' Istennek. Június 24. hétfő, úton, El Ferrol de Caudillo. Szerencsém volt: hajnalban horgonyt dobtunk, így tudtam délig aludni. Nem volt szerencsém: ha bevittek volna, akkor kimehettem volna a városba.  A
pilot este fél tízkor jött, de még világos
volt, sőt napsütés. Gyönyörű
az út a kikötőbe. A la corunai öbölből
egy keskeny szoroson át lehet megközelíteni,
ahol, egy kis kikötő, és egy hatalmas haditengerészeti
bázis van. A szoros legkeskenyebb részén két
hatalmas erőd őrzi a bázist. Még a XV.
századból való, mintegy húsz éve
költözött ki belőle a haditengerészet.
A parton ki lehetett venni azokat a horgonyokat, amikhez kötelet
meg láncot erősítettek, és megfeszítve
lezárták a bejáratot. Azon egy hajó
se ment át.A szorossal szemközt az ágaskodó daruk mutatták, hol a kikötő. Ahogyan közeledtünk, jobbra-balra egyre több látszott a városkából. Felkúszik a dombra, festői látványt nyújtott. A hadihajók a kikötő két oldalán pihentek. Este már nem nyúltak a rakományhoz. Június 25. kedd, El Ferrol, úton. Nyolckor kezdtek, és hamar lehűtötték a lelkesedésünket: két daruval kezdték a kirakást, és biztosítottak, hogy nem kell félnünk, estére befejezik. Jelzem ettől féltünk. Laci tízkor kiment, hogy megvegye a névnapjára a pacalt, a borjúlábat és a bélszínt. Mint kiderült, a családban három Gáti László van, a kakast az unoka Lacika egészségére ettük, a fácánlevest a Kislaci (fia) tiszteletére, és 27-én köszönthetjük őt.  Amikor
bejött, felöltöztem, és kimentem. Az indok:
egy pötty tej, vagy sűrített tej sincs a hajón,
így viszont hogyan igyam a kávét? Ha "nesz"
lenne, akkor még elmegy, de ez a vékony német
kávé bizony melegítve borzadály tud
lenni, ha nincs semmi, ami simává tegye.Most okos voltam, az edzőcipőben mentem ki, így nem is fájdult meg a lábam, mint Brestben. Kedves városka. A haditengerészet uralja, a hivatalok palotákban, úton-útfélen, laktanyák, és a hadikikötő. Nem vették szívesen, ha fényképeztem, de meg lehetett találni a megfelelő látószöget, hogy a bejárat mellett strázsáló ágyút, az ilyen-olyan admirális emlékét őrző emlékoszlopot lefényképezhessem. Felmentem az egyik sikátoron egy "főbbutcának" látszó útra, és végigsétáltam. Jó lenne tudni, hogy a spanyolok hogyan tartják magukban a lelket, mert mindenféle üzletet találtam, csak élelmiszerboltot nem. Végül egy előzékeny seòora elvitt egy mellékutcába, és megmutatott egy picurka boltot. Completa nuku, de volt sűrített tej, így nem kellett bemennem üres kézzel. A szakács majoránnát is kért, de így nem értették, majd némi artikulálás után sajnálkozva rázta az eladó a fejét: - mejoranna no hay. Egy szupermarketet is találtam, fent a domb tetején, de ott se "hay mejoranna...". Egy kocsmában tévét láttam, és abban a reményben, hogy a németeket verik, beültem egy sör erejéig, aztán amikor a német góllal elszállt minden remény (az enyém is, meg a koreaiaké is) szépen besétáltam. Hétkor indultunk, de azt nem vártam meg, lefeküdtem. Június 26. szerda, úton. Fúj az északi szél, a hajó üt, üresek vagyunk, nem mertem elővenni a komputert. Június 27. csütörtök, úton. Az Angol csatornában szép az idő, most pótolom a naplómat. Dordrechtben már várnak, mint a messiást, szombat hajnalban érkezéskor nekünk esnek, és indulunk is, nyilván a vasárnapot vízen akarja töltetni a cég, hogy hétfőn már Le Havre-ban rakodjunk. A hó végét készítem. Június 28. péntek, úton. Este érkezés Rotterdam elé, kialudtam magam, mert holnap nagy bolondokháza várható. Június 29. szombat, úton, Dordrecht, úton. Hajnali egykor érkeztünk. Hóki már a parton volt, meghozta az élelmiszereket és a negyedéves rendelést. Herr Meyer valamilyen hivatalos megbeszélés miatt nem tudott jönni. Kikötés után, ahogyan már ez lenni szokott, megjött az úszódaru, és összeveszett a rakodásvezető az olajos bárkával, hogy kié az elsőség? Végül a daru ránk kötött, és a bárka a farunkhoz állt. Természetesen azonnal elkezdték a berakást. Cementet raktunk daruval, markolóval! Ez nem lehetett igaz! Még az volt a szerencsénk, hogy nem volt szél, így csak mérsékelten lett koszos a hajó a berakás végére. Természetesen Hóki nem tudott a hajó mellé állni a furgonnal, így jó messziről kellett behordani mindent. Négyre azért végeztünk, utána segítettem a szakácsnak elrendezni az élelmiszert. Lucó elment aludni, azzal, hogy meghagyta, hatkor ébresszem. Mivel alig aludt, ezért hagytam, hét után bújt elő az óljából, utána mehettem én is pihenni. A rakodást magára vállalta, én meg nem erősködtem. Ebéd után megnéztük a VB meccset, a harmadik helyért, jó volt, a törökök is hajtottak, a koreaiak is, mindkettőnek a legjobb VB szereplése volt a tét - ilyen jó kisdöntő ritkaság, mert általában két búval bélelt vesztes imitálja a focit -, a tütyők 3-1-re verték a házigazdákat. Közben berakták a hajót, vacsora után zuhany, és alvás. Valójában egy kellemes nap volt számomra, egyáltalán nem húzós, köszönet a barbának. A Lys Carrieren ez a nap hosszú lett volna... Este 22:00-kor indultunk, hagytuk, hogy a cement tíz órát ülepedjen. Június 30. úton. Viszonylag jó idő fogadott a tengeren, de hamar bedurrant, nyugati 6-7-es volt. VB döntő a Doveri szikláknálKissé szomorú voltam, hogy a VB döntő a szolgálatomra esett, de azért el lehet viselni az ilyesfajta sorscsapásokat...Ám egy óra két perckor megjelent a hídon a szakács egy tévével - az egyszerűség kedvéért mondjuk: az övével (aki szereti a pontos adatokat: Toró, az állandó elsőtiszt tulajdona, aki hazautazásakor átadta Horácznak, hogy használja, ő meg Kálmánra hagyományozta kihajózásakor) - összeállítottuk, és nézhettem a brazil - német meccset. Az is igaz, hogy csak fél szemmel láttam az első félidőt, mert közben mentem át Dover előtt, és aki ismeri, az tudja, hogy a világ legforgalmasabb hajózási pontja, nagy a keresztforgalom, a kompok jönnek-mennek, ebben az idényben sok vitorlás is akadályozza a forgalmat, hat hajó előzött - mi csökkentett sebességgel mentünk, mert nem siettünk: Le Havre-ban csak 3-án délután kezdenek kirakni -, közben ott a meccs is ugye, és azt is követni kell. De mivel írom a naplóm, ebből mindenki láthatja, hogy sikeresen vettem az akadályt, a második félidőre áthaladtam a Dover-Calais vonalon, így nyugodtan nézhettem. A meccsről: a focisták megverték a labdarúgó szakmunkásokat. Ronaldo megmutatta, hogy ő ma a világ egyik legjobb focistája. Volt egy szemfüles gólja, afféle Albert gól, rácsapott egy kipattanóra, és egy briliáns lövése tizenhat méterről. A németeknek semmi esélye nem volt ezen a meccsen ez ellen a brazil csapat ellen. Kevés volt az akarat és a favágás. JÚLIUSArra ébredtem, hogy a főgép veszettül jár hátra. Megvártam az óracsörgést, aztán kimentem a folyosóra. Odakint ramaty idő volt, zuhogott az eső, de már part mellett álltunk, már megint a belváros közelében vagyunk, az ügynök szerint negyven perc kocsival... Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört. Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt. A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt. Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón. Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon... Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak. Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka. Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős... Laci már aggódik... A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját. Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.  A
hajót "full and complet, Masters option"-nel adták
ki. Azaz a teljes hajóteret vette ki a szállító,
annyit rakhat be, amennyit csak tud, de a parancsnok, ha úgy
látja jónak, előbb leállíthatja
a berakást. Az ok egyszerű: vasárnap, amikor
indulunk, csak ötméteres víz lesz, ehhez a merüléshez
kell kikalkulálni a stabilitást, nem valószínű,
hogy a hajót tele lehet rakni. Az csak hab a tortán,
hogy apálykor beleültünk az iszapba, és
mivel érkezéskor elkezdtek rakni, mint a megszállottak,
ezért a dagállyal már fel se tudtunk úszni.
Ez azért volt baj, mert így nem tudtuk kiszámolni
a merülés alapján, hogy mennyi ócskavasat
raktak be (az alapján meg lehetett volna állapítani
a rakomány sűrűségét (a szállító
54-es stowage factort adott meg), és Laci nem tudta teljes
biztonsággal megmondani, hogy meddig rakhatják be
a hajót.Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta. Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt. A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően. Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet. Kinagytakarítottam a hidat. Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon. Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére. Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a "gubanc", hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is. Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet. Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja...
Távolban egy(?) fehér vitorlaLucó érkezés előtt egy órával feljött a hídra. Aggódva
figyelt egy többé-kevésbé folyamatos fehér
sávot a part közelében. Később
jól kivehetően három csoportra szakadt: minimum
3 millió vitorlás volt, valami versenyt rendeztek,
és természetesen a folyóra vezető csatornát
is ellepték. A radaron, mint három, lassan úszó
sziget, olyannak látszottak. Látványnak fantasztikus
volt, de közöttük lavírozni már nem
volt az! Lassíts, fordulj, gyorsíts, térj,
lassíts, ez ment vegy háromnegyed órán
keresztül, és közben Laci mondta a magáét,
hogy miért most, miért itt van ez a csomó vitorlás...
Azért bejöttünk.A pilot beszállt, én készítettem pár klassz képet Cobh városáról, valami fantasztikus kisváros! Színes, egyemeletes házak, gyönyörű templom a domboldalban, a rakparton nevezetes bár: a neve Titanic, itt kötött ki és vett fel utasokat utoljára a szerencsétlen sorsú hajó, mielőtt nekivágott volna végzetes útjának.  A folyón hét mérföldet mentünk, elhaladtunk néhány apró település előtt. Az egyik mólójához egy fehér jacht volt kikötve. Azt mondja a pilot: - Ezt a jachtot kibérelte egy német társaság egy hétre, de el se mentek, mert a móló másik oldalán álló kocsma igen megnyerte a tetszésüket. A tulaj meg boldog, mert nincs semmi költség, és a hajó hozza a pénzt. Négyre érkeztünk, azonnal elkezdték belénk nyomni a finomított cinkércet. Tizenegykor indultunk. Állítólag, mert nyolckor lefeküdtem, és amikor felkeltem, már menetben voltunk. Avilesbe megyünk, hétfőn érkezünk, a kirakás után Bayonne (francia), majd Goole (angol kikötő a Humberba ömlő Ouse folyón). Onnan már a Baltira megyünk, a kieli csatornán át, ott beszáll Hóki, Lucó hazamegy, mi pedig Rigába, hajógyárba. Július 20. szombat, úton. Csendes nap, semmi nem történt. Délután notice-okkal foglalkoztam. Július 21. vasárnap, úton. Hajnalban a frász tört ki, és még mindig dobog a szívem! Lucó lement az őrségből, és gondoltam, bekapcsolom a komputert. Kapcsolom, de hiába! Jézusom! Első mindig a pánik, ez természetes. A második, hogy hol javíttatom meg a gépet. A harmadik, hogy az ember elkezd gondolkodni: Ha az adapter ledje nem világít, akkor még az se nem kap áramot, nemhogy a komputer. Kipróbáltam egy másik konnektort, egy harmadikat, most se világít, tehát máshol van a bibi. Új zsinórt tettem az adapterre, világít, a nootebook működik, a kőbánya lezúdult a szívemről! Július 22. hétfő, úton, Aviles. Lucónak mindig keresztülhúzzák a számítását. Már javában számolja, hogy mikor érünk Kielbe, mert akkor biztosan jön Hóki, ő pedig megy haza. Erre reggel négykor azt mondja a pilotállomás, hogy dobjunk horgonyt.  Mondom
Lacinak őrségváltáskor.- Jaj, Pistám, dehogy is! Az ügynökség megmondta, hogy érkezéskor kikötünk. Felhívja a kikötőt, hát neki azt mondták, hogy sajnos, meg kell várnunk, hogy eljöjjön a hajó a helyünkről. Ilyenek ezek. Nem hajlanak hétfőn arra, amit az ügynökség pénteken mondott. Este hatkor kikötöttünk, megcsináltuk a draft surveyt, így holnap reggel nyugi lesz. Beszéltem az asszonnyal, nagyban üríti a szekrényeket, három szatyor ruhát levitt a Vöröskeresztnek, de még fordul egyszer. Kell is a hely, meg könnyíteni is kell a szekrényt, ha tologatni akarják, amikor elkészülnek az ablakok. Jövő hét végére ígérték, Szabolcs ablakát, az erkélyajtót az ablakkal kicserélik műanyagra, tolóajtó készül a szobánk és a hall közé. Július 23. kedd, Aviles, úton. Napközben házőrző voltam, Laci elvégezte az utolsó simításokat is a vásárlásain, az unokák megkapták a hatezredik ruhácskát, és a tizenhétezredik játékot. Valaki lopja a térképeket! Ugyanis készítem a Goole utáni utat, Seahambe megyünk, onnan Rostock, ha igaz, és ehhez kellene az Északi tenger középső része átnézeti térképe. Katalógus szerint meg van, de valójában nincs "meg van". Kétszer átlapoztam az összes térképet, egyenként kézbe véve, hogy meggyőződjem róla, hogy nincs. Meggyőződtem. Mondom Lucónak, erre felmegyünk, biztonság kedvéért még átnézünk két fiókot, de nincs. Hiányzik a komplett szett, amivel Angliából Dániába lehet hajózni. Pedig meg volt. Laci decemberben rendelte meg, be is katalogizálta, most meg nincs meg. Ez skandalum! Hétkor lefeküdtem, éjfélre már menetben voltunk. Ha Hóki visszajön, akkor úgyse tehetem meg, hát most kihasználom, ha Laci elküld aludni. Július 24. szerda, úton, Bayonne. Randa, ocsmány, nyúlós időben érkeztünk, minden elvesztette a színét, csak egyhangú szürkeség, a víz, az eget beborító felhők, a pára, minden-minden szomorúságot árasztott. Hideg is van, a plázson senki volt, pedig nagy élet lehet itt nyáron... Csak mi voltunk vidámak, mert érkezéskor bevittek. Persze a szokásos: a tengerészklub öt kilométer, a város legalább tíz. A tenger viszont karnyújtásnyira, pedig folyón van a kikötő. Holnap reggel kiderül, hogy mi az a "chipboard", mert azt rakunk be. Érkezés előtt távirat jött a HMS-től, hogy Toró behajózásra kész, kérdezi, mikor jöhet. Én szívem szerint azt mondtam volna, hogy Kielbe, de Laci nem foglalkozik váltásokkal, biztosan nem hívja fel Hókit. Nem baj, ha megjön, az első dolgom lesz, hogy megbeszéljem vele, mikor és honnan mehetek haza. Rigába jó lenne elmenni, mert még nem voltam. Viszont attól tartok, hogy onnan nem váltanak, hanem csak Németországból - Bremenből(?) -, ahol a gépészeti munkákat végzik. (Hóki - azaz a német barba - a nevét onnan kapta, hogy amikor átvették a hajót, és a magyarok megismerték, kedves volt velük, mint a hupikék törpikékkel a gonosz Hókuszpók, s ez rövidült le Hókira. Azóta már megkedvelték egymást kölcsönösen.) Július 25, csütörtök, Bayonne. Nagyon tudom utálni az ilyen rakodást: félóránként elered az eső, rohanás raktárt csukni, de nem lehet, mert a daru belelóg, meg kell várni, míg végez az emeléssel, addig meg elázik a kötegelt pozdorjalemez, mert ezt jelenti a "chipboard". Reggel nyolctól este hatig kilenc esőszünetet jegyeztem fel. Encsivel is beszéltem, szorgalmasan lomtalanít, ha éppen nem alszik. Rájött az alvóka, és rá is fér szegényre, mert nagyon kiszipolyozzák az iskolában, mint minden tanárt minden iskolában. Szabolcs menne le Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe bringával, de kiderült, elhoztam a pincekulcsot, és most nem tudja kinyitni. Július 26. péntek, Bayonne, úton. Reggel is nyálkás volt az idő, de nyolcra minden felszáradt, kisütött a nap is, nem volt akadálya annak, hogy befejezzék a berakást. Délre végeztek is, délutánra maradt a rakomány kiácsolása, hogy meg ne csúszhasson, ha hajó dülöngélne a nyílt tengeren. Kora reggel, amikor befejezték a második réteget - rétegenként három köteg magasan raknak - akkor Laci megnézette velem a merülést. Utána elkezdte kiszámolni a merülés alapján a berakott mennyiséget. Mondom neki: -Ezerkétszázhatvan tonna. De ő csak számol, a végén kijött vagy 1150. Van úgy, hogy az ember agya nem áll rá az egyszerű módszerekre, amikor bejáratott sínen működik. - De Laci, a rakomány most hat sor magasan van. Tíz lesz, tehát ez hat tizede a teljes mennyiségnek. Kétezeregyszáz tonnát rakunk be, hatszor kétszáztíz tonna az 1260. Ezen meghökkent. Ez a hátránya annak, amikor a hajó az ember kisujjában van, és nem képes másképpen gondolkozni, mint ahogyan megszokta (az ömlesztett rakományok esetében). Este fél hatkor indultunk. Mrs. Genrich nagyon hallgat a seahami rakományról, szerintem már nincs szó róla. Akkor pedig jövő hét végén a Kieli-csatornában leszünk, s jön Hóki, Lucó pedig megy. Már napok óta mást se hallok, hogy milyen jót horgászik majd, meg hogyan szüretel, és mit játszik majd Laci papa az unokákkal, meg mit csinál a házon... Teljesen érthető. Július 27. szombat, úton. Szép az idő, délután térképeket javítottam, aztán olvastam. Lucó hozott le három érdekesnek látszó könyvet: A Viktort, ezzel már végeztem, a Maffiaregényt, és Hitlerről egy könyvet. Most pár napja a Bartus Lászl által írt Maffiaregényt olvasomÉrdekesnek indult.A szerző szerint ez nem riportkönyv, hanem "regény" a valóságról, valóságos helyszínekkel és valóságos szereplőkkel. A könyvnek nincs kiadója, helyette: a szerző magánkiadása. Nincs benne évszám, így nem tudni, mikor jelent meg a könyv. Ami a regénységét, a kerettörténetet illeti: borzalmas. Peter, a magyar származású izraeli anyagot gyűjt Johnnak, amerikai rendező barátjának, aki a magyarországi szervezett bűnözésről, a maffiáról akar filmet forgatni. Ennek ürügyén leveleket irkál, és mellékel egy-egy fejezetnyi anyagot. Nem kellett volna belevennie ezt a silány kerettörténetecskét, ami hemzseg a naiv propagandától, nyilván úgy gondolta, hogy ez emeli a regény "irodalmi" értékét. Egy apróság, de ami számomra igencsak fontos: a magyar "író" nem tudja, hogy Munkács nekünk - mármint magyaroknak - magyar város? Magyarán, rossz néven veszem tőle, hogy Mukacsevót ír. Le kellett volna írnia, hogy mivel találkozott a magyar alvilágban, és kész. Úgy is az a lényeg. Amit elmondtak neki, és amihez hozzájárultak, hogy leírja, az magában is nagy "durranás". Amiért érdemes elolvasni a könyvet: az alvilág kitálalt. A "gyanútlan" olvasó csak néz, hogy mi minden zajlik körülöttünk: rendőri korrupció, zsarolások, prostitúció, pénzmosás, olajszőkítés, gyilkosság, és minden, ami a szervezett bűnözéssel együtt jár. Ennek következtében megtudjuk, hogy a magyar rendőrséget nem a BM irányítja, hanem az orosz-ukrán maffia. Az egyenruhások közül Sándor István rendőr alezredes (Papa), Tonhauser László KBI (Központi Bűnüldözési Igazgatóság) osztályvezető, és Kis Ernő rendőrtábornok (a Duce) a legnagyobb maffiózók, de Doszpot Péter nyomzó (volt MSZP-s képviselőjelölt) is nekik dolgozik. A szerző feltételezi, hogy Pintér Sándor belügyminiszter is tudhatott a kétlaki tevékenységükről (bár ő feloszlatta a KBI-t, és ezzel "eltűntek a jó pozícióból" az alvilágot védő rendőrök). Õk azok, akik az alvilággal karöltve gátolják a nyomozásokat: akik fizetnek nekik, akikkel közösen üzletelnek, azok mellett harcolnak az ellenlábas bandák ellen. A magyar rendőrség korruptsága számára mindennek a teteje, és John barátjának írott levelében pozitív példaként az amerikait állítja, mondván ott az ilyen elképzelhetetlen. Kretén. Több olyan esetet is leír, hogy rendőrök elfognak egy bűnözőt, és átadják kivégzésre az ellenlábas maffiának. Megtudjuk, hogy Szemjon Mogiljevics (Száva) és Leonyid Sztecura (Loncsik) vagy Leonyid Goldstein, ha izraeli útlevelét nézzük, van neki görög is, de a görög nevét nem tudni, a két orosz maffiafőnök Budapesten, nekik van minden csoport alárendelve, a "katonáik" afganisztáni veteránok, volt KGB-sek, Ukrajnában munkanélküli, nyomorgó szerencsétlenek, akiknek a legnagyobb büntetés, ha pár hónapra (ne adj' Isten: végleg) hazaküldik őket. Kiderül, hogy a pilisszentlászlói bombagyárat és a budapesti robbantásokat Dietmar E. Clodó nyakába akarják varrni, a nyomozás csak erre megy ki, mert Loncsikék, a tettesek, Papával vannak jó kapcsolatban. Nem akarom leírni, hogy mi-mindent tudunk meg, a lényeg az, hogy az olajbotránytól a merényletekig mindent elmondanak, ki miben bűnös, és közben kiderül, hogy a magyar rendőrség a világ legrothadtabb, legkorruptabb szervezete. Ír a maffiaharcokról, Kisbandi - az alvilág pénztárosa - gyémántcsalásáról, az olajosok küzdelmeiről, ír Seresről akit lenyelt és maga alá rendelt az orosz maffia csakúgy mint Boros Tamást, és arról, hogy a videókazetta-vallomása - amit mindenki megnézhetett a "112" című tévéműsor egyik adásában (de lehet, hogy a Kriminálisban láttam) -, megtanult szöveg, amit a rendőrség hozott össze, érdekeinek megfelelően, illetve alvilági érdekeknek megfelelően. Elmondja, hogy ki lőtt rakétát a Secret Night Clubba Óbudán, és miért lőtték le Prisztást az Evező utcában... Leírja, hogy a Fradi is a maffia ellenőrzése alatt van, Simon Tibort ők futatták... A maffia buktatta meg Novák Dezsőt, és miattuk volt sikertelen Varga Zoli, mert nem tudta mellettük megvalósítani a gazdasági elképzeléseit, amivel talpra akarta állítani a klubot. Sok-sok szereplőt nem lehet megkérdezni, mert már az Isten színe előtt magyarázzák a bizonyítványukat, de hogy ki kit tett el láb alól, és hogyan, azt bizony leírja a szerző, és kiderül, hogy a rendőrség orránál fogva vezette a lakosságot, olyan sikereket produkált, amilyet az alvilág elvárt, vagy engedett. Olvashatunk benne Magda Marinkóról, akit Boros Tamás azzal etetett, hogy Boross miniszterelnök rokona, és el tud mindent intézni rajta keresztül, és a szerb csak akkor jött rá, hogy egy szó se igaz mindebből, amikor életfogytiglant kapott. Kiderül, hogy Szávának jó barátja Juszt László (így már érthető számomra, hogyan akadt olyan gyorsan Frey Tamás ominózus riportalanya nyomára...). Sok-sok tényt sorol fel Bartus úr 400 oldalon keresztül, így aztán a vége felé sajnos már unalmas a könyv. Az ember feje zúg a sok névtől, az időpontoktól, az események négy-ötféle megvilágításától (bár nem érdektelen, ahogyan megmutatja a dolgokat). És néha az ember feje nem zúg, hanem kong, mert valami hiányérzete van, érzem, hogy valami hiányzik, mert mindez így leírva: félkarú óriás. Hogy mi hiányzott, akkor jöttem rá, amikor egy fél mondatot olvastam a könyvben: a Korda villában (Korda György énekes) több neves MSZP-s (pl. Csintalan) és SZDSZ-es (pl. Hack) politikus is részt vett a "Korda villa titka" c. rendezvénysorozaton, és a rendezvényt Tasnádiék biztosították. (Megjegyzem: az idei választások után Tasnádi azonnal kiszabadult a vizsgálati fogságból...) Gondolom, az alvilág és a politikusok kapcsolata tabu az író úr számára. Pedig anélkül nem működik maffia egyetlen országban sem. Bartus úr könyvéből legalább az kiderül, hogy a politikusaink makulátlanok - kormánytól függetlenül -, ebben az egyben különbek vagyunk a többi országnál... Végül is a könyvben felsoroltakat lehet hinni, és elutasítani, hiszen ez csak egy "regény". Ám ha valaki leteszi a voksot amellett, hogy ez a magyar valóság, egy dologról ne feledkezzen el: ez az éremnek azon oldala, amilyennek a maffia, az alvilág engedi, vagy akarja magát bemutatni. Nyilván a tények az érdekeiknek megfelelően vannak kiválogatva, csoportosítva és elmondva, s mint ilyen, remekül alkalmas arra, hogy hangulatot keltsen. Nekem is többször kinyílt a bicska a zsebemben olvasás közben. Egészen biztosan lehetne ugyanezeknek a "tényeknek" alapján írni, íratni egy vagy több könyvet is, ami szerint a magyar rendőrség az orránál fogva vezeti az alvilágot: Papa, Tonhauser, Doszpot és Kis Ernő urak maguk a megtestesült ártatlanság. Azt hiszem, a kérdés csak az, ki írja, illetve ki íratja meg? Mi pedig vagyunk azok a balekok, akiket az orruknál fogva vezetnek, miközben semmi nem változik. Egy azonban biztos: nem célszemélyek, és nem gyilkolnak bolti eladókat, nem rabolnak ki kórházi ápolónőket, nem zsarolnak buszsofőröket, nem robbantanak fel kisnyugdíjasokat, s a maffiától minden pedagógus nyugodtan alhat, amíg nem akarnak tisztességtelen úton és gyorsan meggazdagodni a kémia korrepetálásból. Július 28. vasárnap, úton. Isten éltesse Szabolcs fiamat neve napján! Remélem, sikerült a bringát előkeríteni a pincéből, és jól érzi magát Kapolcson, és a többi helyszínen a Művészetek Völgye rendezvényein. Olajtengeren hajózunk az Angol csatornában. Július 29. hétfő, úton. Apa ma hetvenöt éves. Isten éltesse az öregemet! Remélem, hogy a hátralevő éveit szellemi frissességben és (viszonylagos) egészségben éli le. Mrs. Genrich azt szeretné, ha este tízre megérkeznénk a Humber torkolatához, akkor van magas víz, de sajnos ez nem "kívánságműsor". Este Lucó beszélt az öreggel, és ebből kifolyólag kissé szomorú. Ugyanis még keresik a rakományt, hogy ne üresen menjünk Németországba. A mostani ábra szerint követ vinnénk Lübeckbe, de oda általában Rekefjordból megy a hajó, és ez azt jelenti, hogy rá kell tenni a barbának pár napot a hazaérkezésre. Lübeckben viszont jó világ lesz: megjön az élelmiszer, másfél tonna festék, a fedélzeti sztór és a főgépalkatrészek. Cipekedhetünk, mint a málhás szamár... Július 30. kedd, úton, Goole. Hajnalban levettük a sebességet, hogy hat körül érkezzünk, ne kelljen horgonyt dobni. A déli őrségváltás idejére érkeztünk a zsiliphez. Olyan manőverünk volt, amilyet még sose láttam: A zsilip előtt megfordultunk. A folyóparthoz mentünk, kiadtuk az első springet, és azon fordultunk be. Dolgozott az orrsugárkormány, járt a főgép, de a hajó alig fordult, olyan erős volt az áramlás. Húsz percbe telt, mire valahogy becsúsztunk a zsilipbe. Végeztünk az első lépéssel. A kapu nyitása után vagy száz métert haladtunk, jött az első derékszögű forduló, jobbra. Ezt követően újabb nyolcvan méter után derékszögben, de most balra. Újabb száz méter, újabb derékszögű forduló, megint jobbra. Már unalmas, de újabb százötven méter, és jött az utolsó forduló, most balra, de hogy megfűszerezzük egy kicsit, híd zárta le az átjárót a kikötőmedencébe. A hidat elforgatták, s átmentünk rajta. Jobb oldalon volt harminc centi, baloldalon csúszott a hajó a kéziballonokon, miket kilógattunk, hogy a hajóoldalt megóvjuk. Ehhez persze tudni kell, hogy ezeket a fordulókat úgy kellett végrehajtani, hogy a hajó közepe felfeküdt mindig a rakpart sarkán, és ezen a ponton fordultunk. A hajót kettőre kötöttük ki. Délután elkezdték a kirakást, de hatkor elmentek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a pozdorjalemezek teljesen eláztak volna. Július 31. szerda, Goole. Esős nap. Állandó csiki-csuki. Ez számomra nem okozott különösebb lelki törést, de Laci, aki már többé-kevésbé összecsomagolt, egyre nehezebben viseli annak a terhét, hogy esetleg nem tudunk éjjel elmenni a magas vízzel. Délután, nem törődve az esővel kimentem, és bevásároltam a születésnapomra. Na, nem ajándékokat, hanem amivel megvendégelem a személyzetet: 4 csomag panírozott mirelit kalamárit, paprikákat (egy piros, egy sárga, egy zöld), paradicsomot, uborkát, fejes salátát, de igazi Feta sajtot nem kaptam (még hamisat se), mert görög salátához kellett volna. AUGUSZTUSTele van a hócipőm az órámmal. Bár legendás hírnévre tett szert a hajón: még senki nem tudta eltalálni, mennyit mutat, amikor negyedtizenkettőkor előbújtam a kabinomból. Állandóan megáll. Nem az első eset, már kétszer elvittem javítani, ráadásul a Seiko márkaszervizbe, de nem tudtak rajta segíteni. Pedig szép, és megbízható típus: Seiko 5 automata. Tegnap hoztunk az Argosból katalógusokat, és kinéztem magamnak egy szép órát. Az Argos Angliát és Írországot behálózó katalógus-áruház, a legolcsóbban itt lehet megbízható árukat vásárolni. Istenem, mikor jutunk el ide Magyarországon? Kinéztem egy Rotaryt, és megvettem a 11345 sorszámút. Svájci, és ez mindent elmond róla. Nincs benne földrengés-előrejelző, se barométer, és nem vízhatlan százezer kilométer mélységig, valamit az űrben se nem lehet vele sétát tenni. De: elegáns, és mutatja az időt (római számokkal) és a dátumot. Végre minden tisztázódott: Laci beszélt Herr Meyerrel, és megvan a váltások ideje és helye: Laci Rostockból megy haza Gyuszóval, őt Bandi váltja. Én átmegyek a hajóval Liepajába, és érkezés után megyek haza, kell a kabinom egy szerelőnek, és fedélzeti tisztre nincs szükség a hajógyárban (hál' Istennek, mondom...). Augusztus 2. péntek, Goole, úton. Írhattam volna tegnapra is az indulást, mert pontosan 00:00-kor kezdtük el a manővert. Kifelé kissé gubancosabb volt, mert a sötét miatt nem lehetett úgy felmérni a part távolságát, de így is csak egyszer történt meg, hogy a bulba fél méterre közelítette meg a rakpartot, én pedig az orrból kihajolva kézzel elértem a szállításra várakozó konténereket. A zsiliptől kezdve eseménytelen volt az út, ha nem számolom a sok-sok esőt, meg hideget. Valami van velem, mert amíg a többiek "télibe" öltöznek, addig én, ha hosszúnadrágot veszek, akkor izzadok, mint egy ló. Így sortba és atlétatrikóba járok a hídra. Gyuszó egész nap búval bélelten jár-kelt. Érthető. Hazamegy, és egyszer s mindenkorra vége a hajózásnak. Már elmúlt 58, így is nyugdíjas, ez volt az utolsó hajója. Persze az is lehet, hogy azért kedvetlen, mert szeptemberig számolta a hajót, s most elesik másfél havi pénztől. Nem tudom, nem nyilatkozik. Augusztus 3. szombat, úton, Jelsa, úton. Kellemes születésnapot kívánok magamnak. Immár ötvennegyedszer! Bár a fiúknak azt mondtam, hogy harminc múltam, azt mondták, hogy ez biztos igaz lehet, mert már jó régen mondhatom magamról. A fiúk részéről a gratuláció folyamatosan, déltől kávéig zajlott, kivel mikor találkoztam. A kalamári csak holnap lesz, mert az érkezést vacsoraidőre tettük, és jobb, ha nyugi van ilyen nevezetes alkalmakkor! Hát ez be is jött. Hatra érkeztünk Jelsa City elé. Úgy saccolom, hogy lehet 0,357 lakosa, az elmúlt tízmillió évben elhunytakat is beleszámítva... Van egy félig elbányászott hegy a zúzdával meg a rakpart, és kész. Még mooringman (ő veszi el a kikötőkötelet, és teszi a bakra) se várt. Kiugrottam a partra - jó, kikecmeregtem a kis pilotlépcsőn... - és elvettem a springet, mire lélekszakadva megjött két melós, és átvették a köteleket. Az egyiket kikérdeztem, hogy mire számíthatunk? Két és fél óra alatt beraknak, de csak azért ilyen lassan, mert az egyik fajta követ csak két óra alatt tudják összeszedni. A másik 1700 tonnát negyven perc alatt berakják... Nem semmi! Lucó kikötés után elküldött aludni: - Menj el aludni, Pistikém, úgyis éjfélkor jössz szolgálatba... Mire a három pontot kimondta, már a kabinban voltam. Így aztán nem tudok beszámolni arról, hogy milyen bolondokháza volt, hányszor kellett a hajót kötelekkel húzkodni, mert a rakodó-berendezés csak a hajó széltében tud mozogni, hosszirányban nekünk kell. Nos, a naplóba Lucó 22:45-re írta be a berakás végét (19:15-kor kezdtek!) Mire felkeltem az éjszakai szolgálatra, már menetben voltunk. Augusztus 4. vasárnap, úton. A pilot lusta volt, tíz mérfölddel előbb kiszállt, mint ahogyan a térképen jelezve van. Azért ki tudtam jönni a fjordból. Befejeztem a következő könyvet is: Katona Miklós: A magyar Duna-tengerhajózás regényeHasznos és jól megírt olvasmány. A valaha hajós (folyami), ma újságíró szerző leült Juba Feri bácsival, és elbeszélgetett a magyar tengerhajózás nagy öregjével. Többé-kevésbé róla szól a könyv, az ő élményei kerülnek papírra, és mivel az élete volt a hajózás, a tenger szerelmese volt (és ma is az), emlékei nyomán kirajzolódik egy hajdani sikeres vállalkozás, a Duna-tengerhajózás története, amit a szocialista hozzá nem értés (Duna-tengerhajózás), és a privatizációs harácsolás (magyar hajóépítés), és szemérmetlen rablás (magyar tengerhajózás) teljesen megszüntetett.Feri bácsi, amúgy Dr. Dr. Capt. Juba Ferenc, az életét tette fel a hajózásra. Amint tehette, beállt tengerésznek. Ezt tette akkor, amikor már nyolc félévet letett sikeresen a pozsonyi egyetem orvosi fakultásán. Ugyanis akkor került a Felvidék vissza Magyarországhoz, s első útja a Tengerészeti Hivatalba vezetett, s kérte a behajózását. A Duna gőzösre került. 1944-ben megszerezte az államtudományi doktorátusát (mezei joghallgató volt a pécsi egyetemen, azaz nem kellett előadásokra járnia, csak vizsgázni ment haza a hajóról), majd 1950-ben az orvosit is befejezte. Bekerült a Tengerészeti Hivatalba, majd 1955-57-ig a DETERT igazgatója volt. 1961-ben pártvonalon támadást intéztek ellene, minek az lett az eredménye, hogy Ausztriába disszidált. Nem maradt hűtlen a hajózáshoz: a Hommeric személyhajón vállalt orvosi beosztást, majd a Walter Herwig német halászati kutatóhajón ugyancsak orvos volt. Később Sankt Pölktenben kórházi főorvosként dolgozott, onnan ment nyugdíjba. A rendszerváltás előtt, 1987-ben a magyar hajózásról összegyűjtött tárgyi emlékeiből Komárom városának múzeumában megnyílt a Klapka György Múzeum Magyar Tengerészeti Gyűjteménye. Miközben feltárul előttünk Juba Ferenc élete, megismerkedünk a magyar Duna-tengerhajózás hőskorával. Bemutat egy tipikus járatot, Budapestről indulva, le, egészen Alexandriáig, és vissza. Nekem ez a rész felidézte a Hévíz motoroson töltött kilenc hónapomat, mert ha nem is Budapesttől, de Braila, Galatz és Reni dunai kikötőktől Alexig ugyanezeket én is megismertem. A szerző az adott kikötő, táj kapcsán be-beszúr hasznos részeket, melyek háttérül szolgálnak a jobb megértéshez. A könyv lapjain kibontakozik a magyar tengerészek hősies erőfeszítése a II. Világháborúban, a németek számára végzett hadiszállítások nehézségei, teljes embert kívánó megpróbáltatásai. A kötetben a Duna-tengerjáró (és a többi) hajóinkról bőséges képanyagot talál az olvasó. Amelyikről fellelhető, azt hiszem, mindegyikről van: az elsőtől (Budapest) az utolsóig (Székesfehérvár, lajstromból törölve: 1986. augusztus 4-én, azaz ma tizenhat éve. Milyen érdekes: sok hajón hajóztam, de szívemnek egyik legkedvesebb tengerjárója a Fehérvár volt, amihez nagyban az is hozzájárult, hogy akkor egy igen kiváló, bajtársias csapat jött rajta össze! Pedig 1976-77-ben már voltak sokkal modernebb hajói is a MAHART-nak.) Úgy gondolom, a kötet nemcsak a tengerészeknek érdekes. Hiteles korrajz, embereken, sorsokon keresztül bemutatva. A kötet lapjairól köszönnek a híres tengerészek: Kádár Ferenc, Rühl Lajos, akiket én a főiskolai tankönyveim címlapjáról ismerek, Potzner Frigyes, az egyedüli Kossuth-díjas tengerészkaptány (aki "rokona" Lucónak), és sokan mások, akiknek a neve az én korosztályomnak sajnos már nem mondanak sokat, de érdemesek arra, hogy ne felejtse el őket az utókor. Nekik állít méltó emléket a kötet, amikor "elsiratja" a magyar tengerészetet és hajógyártást, aminek a sírásója a hozzá nem értés, az akaraterővel párosult hülyeség (párt támogatással), s az utolsó fejezetként a '89 utáni rablás, amikor szántszándékkal tönkretesznek egy páratlan szakértői gárdával rendelkező hajógyárat, hogy aztán - mit értéken alul? -, fillérekért privatizálhassák. Nincs jövője a magyar hajógyártásnak, hazudták szemérmetlenül, miközben ezekben az időkben a révkomáromi szlovák hajógyár nem tudott eleget tenni a sok-sok német megrendelésnek, holott ők jóval hátrányosabb helyzetből indultak. Nincs jövője a Duna-tengerhajózásnak, makogják arcpirulás nélkül, amikor Hollandia hatalmas pénzeket invesztál a folyam tengeri hajózásba, 1600 tonna hordképességű hajókat építve gazdasági számításokon alapuló érvek alapján, mert nekik a fillér is számít, míg a mi volt "hajózási vezetői és szakértőgárdánk" milliárdokat tékozolt el, és vágott zsebre. Annak, hogy DDr. Capt. Juba Ferenc nekem "Feri bácsi", megvan az oka: A Jaminaországtól az Óperenciáig című könyvem elküldtem az öregnek, és igen meleg hangú levélben köszönte meg, mellékelve az akkori kutatásainak (a magyar tengerészet legkorábbi emlékei) fénymásolatát. Telefonon is beszéltünk, és megkért: szüksége lenne a valaha magyar lobogó alatt levő összes hajónak a lajstromozási adatára, de csak azok vannak meg, amelyek 1962-ig kerültek be a "nagy könyvbe". Mivel akkoriban gyengélkedett, így engem kért meg, hogy az 1962 utáni adatokat írjam ki, amit meg is tettem, és elküldtem az öregnek. Ami furcsaság: ez már a második könyv, ami a magyar tengerészet múltjával foglalkozik, a másik a Nautica, a fiumei akadémia története, Horváth József hajóskapitány nagyszerű munkája, és egyiket se tengerész írta, mindkét szerző folyami, dunai hajós volt. Szép időben hajózunk, nagy reményeket fűzök a holnap délutánhoz, mivel az idő kiderült, remélem, tudok fényképezni Helsingör és Koppenhága előtt. Szépítjük a hidat, kitakarítottuk, mint az mindig szokás, ha parancsnokváltás van. Szabolcstól SMS jött, megköszöntött a születésnapomon, jól érzi magát a Művészetek Völgyében, összeismerkedett Cseh Tamással. Augusztus 5. hétfő, úton. Achimot nem hívom fel, hiszen bolondokháza elé nézünk, és arra nincs szükségem, hogy ide jöjjön, és ne legyen öt percünk nyugodt beszélgetésre. Hajnalban Skagent kerülgettem, a dán csücsköt. Hát volt forgalom... Délután fél kettőkor érkeztünk Helsingör elé. Lucó feljött a hídra, helyet foglalt a radar előtt, belőtte magának, és közölte, hogy nyugodtan fényképezzek. Kétszer se kellett mondania. Ha a hajót csak ő tudja átvinni, akkor én nem gördítek elé semmiféle akadályt, hanem nyugodtan fényképezek. Nincs semmiféle lelkiismereti problémám. A srácok szerint, ha Hóki van ilyenkor szolgálatban, akkor is feljön. Jó. Ilyen típus, tegye, ha ez jó neki... Átmentünk a szoroson, jó másfél órát navigáltam, amikor érkezünk Koppenhága elé. Jött, átvette a navigálást, én fényképeztem. Csak azt nem értem, hogy öt óra tájban miért morgolódott, hogy elment az egész délutánja? Önként vállalt (felesleges) túlóra volt, nem ildomos zsörtölődni miatta. Hóki állítólag hajnali kettőre jön. Gondolom azért, hogy senki ne aludhasson. Augusztus 6. kedd, úton, Rostock. Na, többé-kevésbé bejött minden. Kikötéskor itt várt Hóki és Herr Meyer. Ugyanis valakinek vissza kell vinni a bérelt kamiont... Háromnegyed háromkor lett vége a manővernek, mondanom se kell, hogy zuhogó esőben. Totál eláztam. Utána behordtuk és eltettük a kaját, a főgép alkatrészeket majd reggel daruval emeljük be a hajóra. Háromnegyed ötkor elmehettem aludni. Csak úgy héjastól dőltem le. Fél kilenckor keltettek, mert megjött a hajógyári festék: csekélység, mindössze három és fél tonna. Elmondhatom, hogy átmozgattam eltunyult izmaimat. Közben megjöttek a tűzrendészettől, a kézi tűzoltó készülékek ellenőrzésére. Megnézték a CO 2 palackokat, ötöt ki kell cserélni, volt a verdikt, mert már idősebbek, mint tíz év. Darabja vagy nyolcvan kiló, hát őrület volt kiszedni a hajó orrában levő CO2 helyiségből. Közben ki és behajózások: megjött Banditó, és elment Lucó valamint Gyusza bácsi. A kirakás hattól folyamatosan ment, ez csak azért volt érdekes, mert porzott a kő, mintha cement lenne. A radarszerelők, akik a folyami radart kidobták, és helyette egy 15 ezer eurós modern radart szereltek be nyolctól csinálták a káoszt a hídon. Azért kettő felé megebédeltünk. Közben felhívtam Achim barátomat, persze a mobilja kikapcsolva, a lakásban senki, lehet, hogy nyaralnak. Hogy ne legyen unalmas, napközben is érkezett egy kamion 400 liter festékkel, ez a hajó rendelése volt, megjött a sör, a cigaretta, és amikor Herr Meyer elment, Hóki megfejelte még húsz kartonnal a sört, nyilván nem akart, hogy az öreg lássa, milyen készlettel megyünk Liepajába. Amint alkalmam volt, kikérdeztem Hókit, hogy mi a tervük velem? - Pénteken megy haza -, volt a válasz, aminek igencsak megörültem. A délután nagy részét a hídon töltöttem, a radarszerelők tartottak "oktatást" a radarról. Nekem igazán tetszik, van egy trackball (egy golyó, ami a kurzort irányítja), és három nyomógomb. A "pop up" (lenyíló) ablakokban legfeljebb három választási lehetőség van, ezekből lehet választani a három nyomógombbal. Szegény Lucó! Látom lelki szemeimmel, ahogyan szidja, mert ilyen komplikált (pedig halál egyszerű), mennyivel jobb volt a hatvanas évek radarja... Herr Moeller csak hab volt a tortán, mert senkivel nem foglalkozott, csak a barbával. Õ a cégnél a hajókkal való kapcsolattartásra kijelölt munkatárs. Hozott három láda ISM cuccot, szép piros és fekete színű dobozban vannak, de ha nincs hozzá joystick, nem igazán érdekelnek. Estére dög fáradt lettem. Beszéltem Encsivel, már bent vannak az ablakok, remélem, mire hazamegyek, mindennel készen lesznek. Azért este kilenckor kimentem a hajó mellett levő kikötői boltba, és vásároltam némi édességet a családnak. Augusztus 7. szerda, Rostock, úton. Van már némi elképzelésem arról, hogy Hóki mennyire veszi ki a részét a hajón a "munkákból". Ugye indulás óta (1992) ő a parancsnok. Ma reggel, már elindultunk a kikötőből, jön, hogy mutassam meg, hogyan kell beállítani a régi radaron, hogy a sebességet a GPS-ről olvassa. Aranyos. Tíz év alatt nem volt érkezése, hogy utánanézzen.  Olyan
izomlázam van, hogy csuda, köszönhetően
a festékek elrámolásának.Délelőtt Hóki beszélt Mr. Hansennal, és intézkedik, hogy holnaputánra intézze a Marlow a váltásomat. Hát ez is elérkezett! Lesz pár napom a nyárból, otthon töltöm a 26. házassági évfordulónkat, régen volt, hogy otthon voltam! Tavaly a Priwallon töltöttem, 2000-ben a Kambón, 1999-ben a Petrán, 1998-ban a Paduán, és ezek szerint az utolsó együtt töltött évfordulónk az 1997-es volt. Augusztus 8. csütörtök, úton, Liepaja. Megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Hallatlanul "titkos" helyen vagyunk, a szovjet időkben ez "top secret" terület volt, lévén hadikikötő. Most csak egy irtózatosan lerobbant "hajógyár". Minden lepusztult, minden romos, kitört ablakok, beomlott tetők, csálén lógó ajtók mindenfelé. Az biztos, hogy Herr Meyer megtalálta a legolcsóbb hajógyárat a környéken. Bejövetelkor egy forgatható hídon jöttünk át, szerencsésen érkeztünk, mert naponta 14-15 óra között van csak nyitva. A híd szerencsétlen több mint száz éves, de még az eredeti mozgató szerkezet nyitja-csukja. Azt hiszem, nagy szerencse, hogy nem a szovjetek építették... Kikötöttünk, megjött a vizsgálat és a hajógyár, felmérni bizonyos munkákat. A raktártetőket szándékukban állt kivenni, de nem volt daru, és mire lett, addigra elment a kedvük.  Az enyém se szárnyalt, mert nem akart megjönni az utazási telex, mikor és merre megyek haza? Ám a közmondásnak igaza van, mert ami késik, nem múlik, 7 után végre kinyomtatta a telexet a printer. Holnap, azaz 9-én Riga - Varsó - Budapest útvonalon megyek haza. Igaz, hogy a gépen 14. 40-kor indul, és reggel nyolckor jön a taxi, de Liepaja és Riga között 200 kilométer a távolság, hát nyilván kell ennyi idő, az ügynök már csak tudja! Holnap este, már otthon folytatom a naplóm! Augusztus 9. péntek, Liepaja, Riga, Varsó, Budapest. Milyen szép leírni: már itthon vagyok, itt folytatom a naplómat a megszokott helyemen, a komputerasztalon áll a laptop. Persze addig még történ egy, s más: Kora hajnalban keltem, fél ötkor, mert be kellett fejeznem a csomagolást, és főleg a takarítást. Magamba töltöttem négy bögre kávét, zuhany, átöltözés, és vártam az ügynököt. A lett nyolc óra az fél kilenckor lett, mert az ügynök akkorra érkezett. Kocsiba szálltam, búcsút intettem a hajónak, s ezzel letelt a januárban aláírt hat hónapos szerződésem második fele is. Az ügynökkel sokat beszélgettünk, ő nem lett volt, hanem orosz. Ebből aztán az következett, hogy nem igen szidta a helyzetüket, pedig az ő szemszögéből biztosan lett volna miért! Ha másért nem, azért, amiért másodosztályú állampolgárok, sőt, még csak nem is állampolgárok! Lettországban csak lettek az állampolgárok, az oroszok csak lettországi lakosok, és ilyen útlevelet, személyit kapnak, ha kérik. Máshoz nincs joguk. Ezzel nekem nincs túl sok bajom, mert az oroszok erőszakkal oroszosították a balti köztársaságokat, tehát nyilván most ők isszák a levét az akkori politikájuknak. Még azzal sincs bajom, hogy másodosztályú állampolgárok az egykori gyarmatosítóik. A bajom azzal van, hogy az oroszok gyerekei is - akik esetleg lélekben már inkább lettek, mint oroszok -, ugyanebben a cipőben járnak, ha jól vettem ki a fiatalember szavaiból. Ha nem igaz, akkor az ő lelke rajta. Mindegy. Az ügynök nem panaszkodott, levezette a kétszázhúsz kilométert, közben dicsérte az országot, hogy milyen szép (igaz), milyen tiszta (nagyon igaz), milyen jók az utak. (Szegényke, neki ezek az utak jók! Persze ő a szovjet állapotokhoz viszonyíthat, ahhoz képest lehet, hogy jók.) A reptéren vettem két üveg Riga Balzsamot, hasonló az Unicumhoz, de szárazabb. Eseménytelen repülés után érkeztem meg a varsói repülőtérre. Hallatlanul ronda, hallatlanul zsúfolt, nem túl jó a tájékoztatási rendszer, túl sok a vámmentes üzlet, tolongás, lökdösődés, csak egyben viszi a világszínvonalat: a büfé árakban, pofátlanul drága minden, mint otthon is, mint a frankfurti reptéren is, meg mindenütt. Pontosan szálltunk le Ferihegyen. A minibuszban elszégyelltem magam: még én szóltam egy rossz szót a lett utakra. Ami Pesten van, igazán megérdemli a "balkáni" jelzőt. Azért hazadöcögtünk. Óriási a rumli a lakásban, minden csupa por, semmi sincs a helyén, hétfőn még jönnek a melósok, hogy befejezzék a kőművesmunkákat. Vacsorázni elmentünk a közeli, nemrégiben nyílt Rozmaring étterembe. Hallatlanul kellemes hely, udvarias kiszolgálás, remek konyha, szolid élő zene, finom, házi pálinkájuk van, és a számla is kifizethető volt. Jó, nem fogok naponta itt ebédelni, de hogy nem utoljára voltam itt, az biztos. |
Két napig csak tömörítettem, kiírtam
lemezre, aztán átettem a hajó számítógépére.
Okulva az előző hajón történteken,
most itt volt nálam a Windows telepítő program,
és a laptop utility lemeze is. Csak azt sajnáltam,
hogy a Word és az Excel telepítő hiányában
nem lesz szövegszerkesztőm. A setup gyűjteményemben
azonban találtam megfelelőnek tűnő (easy
office) programot, így bátran nekiálltam a
formázásnak.
Aztán
a szövegszerkesztő problémát is megoldottam,
a hajóét (Office 2000) installáltam, és
most megint tudok írni, igaz az angol nyelvű Word nem
ismeri a magyar helyesírást, és el se tud választani,
de ez legyen a legnagyobb baj. Szoftverellenőrök ezt
a részt ne olvassák el!
A
rakodással nem volt semmi baj: beengedték a raktárba
a szívócsövet, és este tízre már
alig volt rakomány. A matrózaink és a szakács
is lent voltak a raktárban, folyamatosan takarítottak
(ezért a helyiek fizetnek nekik), Fürge pedig nyomta
be a ballasztot.
| Gyengénlátóknak | Nyitó oldal | Irodalomkodásom | Naplóim | Történelmem | Tengerészkedésem | Aka, a falum | Szakácskodásom | Rádióm | Humor | Oldaltérkép | Kapcsolat |
