A hajón írott naplómat idézem:

Október 3. szerda, úton, Thamshaven. Úgy érkeztünk, ahogy terveztük: kettõkor szállt be a pilot. Eleinte egy kis könyvecskét olvasgatott. Késõbb, amikor beszédbe elegyedtünk, megmutatta. Egy jubileumi kiadvány, idén 30 éve egyesült a norvég kikötõk, a parti építményeket fenntartó hivatal és a révkalauz-szolgálat. A kiadványban láttam leírva: az elsõ révkalauz-szolgálatot 1271-ban alapította az egyik király. Milyen lehetett akkoriban egy pilotcsónak? És hogyan jelentkeztek be a tengerrõl?
A délutáni õrségben újabb könyvet olvastam el:

lektorálta Szathmári István, Kovalovszky Miklós. Ez aztán valami hallatlanul érdekes olvasmány!
Mi a nyelvi babona?
    A teljesség igénye nélkül kiragadok pár bekezdést. Az elõszóban ezt írja: "A nyelvi babona is tévhit. Terjesztõi minden vizsgálódás és tájékozódás nélkül nyilvánítanak helytelennek olyan nyelvi eszközöket, amelyek a nyelv rendszere szempontjából teljesen kifogástalanok, és összhangban állnak a nyelvhelyesség általánosan elfogadott elveivel."
    "...a nyelvhelyességi elv, mondhatnánk: alapelv, hogy valamely nyelvközösségen belül helyes az a nyelvi eszköz, amelyet az egész nyelvközösség köznyelvi és irodalmi szinten használ, illetve használhat."
    "Nyelvi babonát terjeszt az a nyelvész, nyelvmûvelõ, író, tanár, újságíró vagy bárki más, aki helytelennek nyilvánít olyan nyelvi eszközt, amely a fenti nyelvhelyességi elvek értelmében nem hibáztatható."
    Idézem az elsõ passzust, hogy mit kell nyelvileg helyesnek tartani: "Mindenképpen helyesnek kell tartanunk azt a köznyelvben és irodalmi nyelvben használt nyelvi eszközt, amely már hosszú idõ óta, esetleg évszázadok óta, sõt õsidõk óta él nyelvünkben, megtalálható a népnyelvben vagy legalábbis számos nyelvjárásban, megtalálható legnagyobb íróink-költõink mûveiben."
    "Ha valaki a babonák eredetét elfogulatlanul, elõítélet nélkül vizsgálja, elõbb-utóbb rájön arra, hogy a magyar nyelvmûvelés mindjárt a kezdet kezdetén nemegyszer tévútra jutott. Eddig kellõképpen föl nem derített okokból sokszor kritikátlanul, a nyelvi valóság negligálásával hibáztatott nyelvi eszközöket. Elég volt egyetlen kárhoztató kijelentés, és bármely nyelvi jelenséget az üldözendõk közé soroltak, ahonnan jó ideig, némelyiket a mai napig sem lehetett kiragadni."
    "Kik a babonák terjesztõi? A nyelvhelyességi babonák legfõbb terjesztõi a nyelvészeken kívül tagadhatatlanul a tanárok. Ez régebben is így volt, és napjainkban sem változott lényegesen a helyzet."
    "Kik a babonák hordozói? Az elõzõ pontból önként következik a válasz: az iskolázott emberek, fõleg azok, akik történetesen olyan iskolába jártak, ahol valamelyik tanár különösen buzgón propagálta az alaptalan nyelvhelyességi szabályokat." Belém Gömöry tanár úr verte ezeket... (Tõle hallottam: "a macska fel van mászva a fára", ez persze helytelen, de a szerkezet nem az. Õ mondta: "a -tatik, -tetik a magyarban nem használtatik". Pedig igen!
    "Kik helyezkedtek szembe eddig a babonákkal? Régebben igen sokszor Arany János... ...Számos nyelvi babonára derített fényt Simonyi Zsigmond.". "El kell távolítanunk azokat a hamis tilalomfákat, azokat az áltörvényeket, amelyek valamilyen eredetileg helyes nyelvi szabály félreértése vagy valamilyen nyelvi jelenség önkényes magyarázata folytán keletkeztek. Ezek a nyelvmûvelõ babonák sokszor szinte kiirthatatlanok; erõsek és rombolók" (Lõrincze Lajos: Nyelv és élet, 169). Lõrincze maga járt elöl jó példával, és a fent említett könyvben mindjárt egy régi nyelvi babonát döntött meg. Ma már jó néhány tilalomfának az eltávolítása fûzõdik nevéhez."
    És ezeket figyelembe véve megmutatok pár nyelvi babonát. A legelsõ, amit felhoz, az a lenni + -va, -ve szerkezet. A fejezet címe: "NE LÉGYEN EGY NAP, EGY PERC ELVESZÍTVE", és ehhez az alábbi babonák kapcsolódnak:
    A) A germanizmus babonája, B) Az állapot-szabály babonája C) A szerkezet funkciói D) A ragozott ige babonája E) A "tötö" nyelv. A szerzõ azt mondja: ez a szerkezet egy cselekvés eredményét fejezi ki.
    Ehhez is egy idézet: "Az 1870-es évek vége felé a lenni + -va, -ve igeneves szerkezetet az iskolákban már a leginkább üldözendõ nyelvi eszközök közé sorolták. A -va, -ve üldözése azután továbbgyûrûzött, s behatolt az irodalmi körökbe. Annyira, hogy Arany János nem bírta tovább nézni ezt az esztelen nyelvrongálást, és 1897-ben a Margitszigeten Simonyi Zsigmondnak, a Magyar Nyelvõr nagy tekintélyû munkatársának egy cédulát adott át, melyre egyebek közt ez volt írva: "Be van az én szûröm ujja kötve"; "A Kállai utca ki van festve"; "Már a jelentés le volt tisztázva, mikor õ odajött"; "Ha le lesz írva, csak tedd a többihez"; "Mire a búza le lett vágva, beesteledett." Ezek jogos magyar kifejezések.
    S hogy ne csak Aranytól legyen idézet: Tombácz János meséi: "Rám lött fogva, hogy kétszamaras juhász"; "pillanatok alatt szét lött szödve"; "Mög lött vasalva a ló mind a négy lábára"; "Mög lösz bocsájtva mindön bolond beszédöd"; "Annak mög a feje le van vágva, oda van melléje téve"; "Én mög nagyon mög löszök büntetve"; "Soha ez a szó nem lött fõhozva"; "Egy takaros kard ki van nyõlve a fõdbû."
    A fog + fõnévi igenévrõl (errõl nem tudtam, hogy "helytelen", a tudatlanok boldogságával használtam). Nézzük, mit ír (többek között): "A fog-os jövõ idõrõl terjesztett tévedések, babonák közül a három legfontosabbat ragadom ki. Voltak, akik azt állították, hogy latin és német hatásra keletkezett és terjedt el. Mások kijelentették, hogy a régi nyelvben ismeretlen volt. Ismét mások úgy vélekedtek, hogy a népnyelvben nem használják, és csak az irodalmi nyelvben járatos.
    Annyi bizonyos, hogy a fog-os jövõ idõ nem tartozik õsi nyelvi eszközeink közé. A finn nyelvben (a mindennapi nyelvben) és más rokon nyelvekben sincs külön jövõ idõ, amely formailag különbözne a jelen idõtõl. Valamikor a magyarban is így volt. A jövõ idõt könnyen ki lehet fejezni különféle eszközökkel, anélkül, hogy külön igealakra volna szükség. Ha azt mondom: "Gyerekek, holnap utazunk", akkor ez jövõ idõt jelent minden külön megjelölés nélkül. A lenni igének lesz alakja, amely ma szinte csak jövõ idõt jelez, valamikor jelen idejû igealak volt, ugyanúgy, mint a tesz (tenni), vesz (venni). Még ma sem jelöl a lesz mindig jövõ idõt. Például: "A kalapácsot keresed? Nézd meg a kamrában, ott lesz a polcon." Az ott lesz ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy valószínûleg ott van. De a van is jelenthet jövõ idõt. Például: "Lépjetek ki, most már egykettõre ott vagyunk."
    A fog-os jövõ idõ kialakulásának szinte minden momentumát nyomon követhetjük. A fog (fogni) igének volt és ma is van olyan jelentése, hogy kezd (kezdeni), Ezt bizonyítja az is, hogy van egy hozzáfog igénk is, ami ugyanazt jelenti, mint a hozzákezd. Mondhatjuk: ettõl kezdve, vagy: ettõl fogva. Képzeljük ezt az idõszakot, amikor még nem volt fog-os jövõ idõ. Ebben az idõszakban egyik ember így szólhatott a másikhoz: "Holnap dolgozni kezdek." Ugyanezt a mondatot szinonim szóval is kifejezhette: "Holnap dolgozni fogok." Vagyis: "Holnap hozzákezdek, hozzáfogok dolgozni." Ettõl már csak egy lépésre volt szükség, hogy kialakuljon a fogos jövõ idõ. Nyilvánvaló, hogy ehhez a nyelvi fejlõdéshez semmi szükség nem volt sem a latin, sem a német nyelvnek a hatására.
    A fog-os jövõ idõ kialakulása elég régen megkezdõdött. Megtaláljuk már kódexeinkben is. Példák: "kételkedik vala arról mit fognak neki emberek mondani" (Érsekújvári Kódex); "És az népeknek serege környüled fog állani" (Batthyány Kódex); "lelke testétõl el fog távozni" (Nádor Kódex). - A kódexirodalomtól kezdve egyre gyakoribb ennek az igealaknak a használata.
    16-17. század: Balassi: "Ha néha gyötreni fog is, tudom, megkegyelmez" (Bebek Judit nevére); Zrínyi: "Bánni, de hiába, fogod tett dolgodat" (Idillium); "azt a frigyet, akit mi vérünkkel vásárlunk tõle, õ fogja mitõlünk kérni" (Áfium). Károli Gáspár: "Jaj néktek, kik most nevettek, mert sírni és jajgatni fogtok" (Lukács); "Boldogok vagytok, kik most sírtok, mert nevetni fogtok" (uo.).
    18. század: Mikes Kelemen: "Ezután csak azt nézem, mikor fog kéd ideérkezni" (Törökországi levelek); "ez is unadalmas lészen, ha sokáig fog tartani" (uo.).

    Nyelvi babona az is, hogy a páros szerveknek nincs többes száma (illetve azt helytelen használni). Az egy darabot kifejezõ feles szerkezet (félláb, félkar, stb.) tipikusan finnugor nyelvtani elem, más nyelvben hiányzik, de látok a szemeimmel és megállok a lábaimon is helyes. Ennek bizonyítására legalább három oldalnyi szépirodalmi, népi példát hoz fel, ami fölöttébb meggyõzõ...
    Pár belõle: "Kölcsey Ferenc: „Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének" (Himnusz); "Majd töröktõl rabigát vállainkra vettünk" (uo.); "Vérözön lábainál, S lángtenger felette" (uo.). Vörösmarty Mihály: "Andalodó szemeket vetett rá Hajna" (Zalán futása); "Meg ne sebezzétek könnyû kis lábait" (uo.); "Anyja kémli hû szemekkel" (Petike)... ...Ady Endre: "Lecsukódtak bús, nagy szemeim Számára a világnak" (Imádság 34 háború után); "Öntözzem e szájjal csak egyszer a Léda õszi szemeit" (Szent Június hívása); "Táncol bolondul a kezein" (Az én koporsó-paripám)..."

    Engem a sorszámnév - tõszámnév fejezet lepett meg a legjobban. Íme az idézetek:
    "Rögtön az elején leszögezi, hogy hasonló jelenség, vagyis a tõszámnév használata sorszámnév helyett, már sok száz évvel ezelõtt is minduntalan föl-föltûnik. A magyarok tehát 600-700 évvel ezelõtt minduntalan vétkeztek a 20. században kiagyalt nyelvhelyességi regulák ellen! Soroljunk föl néhányat ezekbõl a vétkekbõl.
    Kezdjük a címben szereplõ mondattal. "Ezer ötszáz tizenöt esztendõben írták ezt, László király öt követét váratták itt." A mondat a híres konstantinápolyi rovásfölirat szövegébõl való, amelyrõl Ruffy Péter írt érdekes ismertetést Bujdosó nyelvemlékeink címû könyvében (63. oldal). Kedei Székely Tamást, a fölirat szerzõjét nyilván nem fertõzte meg sem a pesti nyelv, sem valamiféle idegen hatás, hogy ilyen szöveget örökített meg rovásírással a majdani nyelvmûvelõk bosszantására. Meskó nem elégszik meg ezzel a fölirattal, hanem más régi írásokból is idéz hasonló adatokat: Beriszló Péter éneke: "Ez éneket ezer öt száz tizen öt esztendõben Zabatkay Mihály szerzé" (Horváth C.: Régi Magyar Költõk Tára, 1. 487); Geszthy László éneke: "Ezer öt száz huszon öt esztendõben" (uo. 490); Vásárhelyi András éneke: "Ezer öt száz és nyolc esztendõben" (uo. 238); "Mikoron írnának két száz harminc esztendõben" (Érdy Kódex); "Mikoron írnának ezer két száz hatvan három esztendõben" (uo.); "Szent István kirõl halála után tizen egy esztendõben" (uo.); "Urunk születése után ötvenkét esztendõben" (Pázmány: Kalauz); "Ezerhatszáz hetven és hat esztendõben" (Thaly: Vitézi Énekek); stb., stb."

    És néhány babona a mondattanból:
    "A) Régóta kedvenc vesszõparipája a tanároknak, hogy kötõszóval nem kezdhetünk mondatot. Pedig a mindennapi beszélgetés közben és az irodalmi olvasmányokban is gyakran találkozhatunk olyan mondatokkal, amelyek kötõszóval kezdõdnek."
    "B) Ugyancsak a tanárok hirdetik tévesen azt is, hogy a magyar nem szereti a hosszú összetett mondatokat."
    "C) Különféle téves hiedelmek fûzõdnek a birtokviszonyt kifejezõ -nak, -nek raghoz is. A század elején a nyelvmûvelõk közül többen amellett kardoskodtak, hogy félreértés elkerülése végett célszerû minden esetben kitenni a -nak, -nek ragot, tehát így kell mondani és írni: a háznak az építése, nem pedig: a ház építése. Manapság sokan az ellenkezõ végletbe esnek: akkor is elhagyják, amikor szükség volna rá."

    Érdemes a könyvet elolvasni!
    Amit levontam belõle: nyelvésznek csakis nagy munkabírású, szorgalmas, lelkiismeretes ember menjen, aki bírja fenékkel a sok búvárkodást a magyar irodalomban, az oklevelekben, a nyelvemlékekben, nem vaskalapos, és alapos kutatómunkát végez, mielõtt marhaságokat kinyilatkozna az íróasztala mögül, vagy az egyetemi katedrán a diákjainak!